Marcika


Életemben először pakoltam, és meg kell, hogy mondjam piszok nehéz volt állandóan lehajolni, felvenni a cuccokat, behajítani a szekrénybe, és így tovább. Kicsit kezdtem már megsajnálni anyámat, hogy annyiszor felszedte utánam a dolgokat, de mikor eszembe is jutott, hogy miért vagyok itt, és miért újoncként, szinte már majdnem felröhögtem, és folytattam a teendőimet.
Számomra nem volt kérdés, hogy melyik ház lakója leszek majd. Ahogy láttam egy a süvegnek se okozott nagy gondot, így legalább nem pazaroltam el sok időt, hamar haladhattam tovább. Késő este volt, mire végeztem mindennel, kissé kimerülten rogytam le a már öreg ágyra, ami a szobám negyedét tette ki. Ezen az ágyon kívül volt még 2 a szobában, de mind érintetlen volt. Ez az! Legalább nem kell mások idegesítő szokásait elviselnem, és az sem árt, hogy nem fognak éjszaka felverni amiatt, mert horkolok. Igen, szoktam, de hogy őszinte legyek ez engem sosem zavart. Meg amúgy is, este aludni kell, nem hallgatózni. Ennyi, sztori lezárva. Sóhajtottam egyet, majd zsebembe csúsztattam kezemet, ahol megtapogattam öngyújtómat, és már éreztem is a kényszert, hogy el kellene szívnom a már jól megszokott cigarettámat. 2 éve dohányzom, de ez az otthoniaknak még mindig nem tűnt fel. Néha több percen keresztül képes voltam nevetni azon, hogy áramlott belőlem a dohány édes illata, de apám nyugodtan, és magabiztosan sétált el mellettem, mintha ott se lettem volna. Felpattantam az ágyamról, majd kisétáltam a szobából. Nem nagyon ismertem még ki magamat a helyen, úgyhogy leginkább az ösztöneimre hallgattam, így elindultam valamerre. A Rellon ház körletét hamar magam mögött hagytam. Lépcsőkön le, majd ráfordultam egy ismeretlen folyosóra, és zsebre tett kézzel, lassan kezdtem el battyogni egy kisebb kapu felé. Éreztem, hogy jó irányban vagyok, majd mikor elértem a célomat, kitoltam a kaput, és kiléptem a sötét éjszakába.
Nem sok mindent lehetett látni, de mivel a kastély fénye valamelyest bevilágította a teret, nem tulajdonítottam neki nagy lehetőséget. Az egyik padhoz sétáltam, szinte már rádobtam magamat, majd előbányásztam egy cigarettát, és meggyújtottam. Mikor beleszívtam, ugyanazt az elégedettséget éreztem, mint minden ilyen szép percben. Egyedül, a sötétben, cigizgetve. Na ezt nevezem és tökéletes pillanatnak! Bár, amilyen "szerencsés" egy ember vagyok, nem fog ez sokáig tartani. A hatodik érzékem már előre figyelmeztet...

Marcika



Tudtam én, hogy nem leszek sokáig magam. Igazából már készítettem is magamat a pillanatra, amikor valaki kilép azon a kapun, és mivel rajtam kívül nem fog itt találni más értelmes lényt, meg fog engem célozni. Elszívtam a még kezemben lévő cigarettát, majd a földre hajítottam, és kissé rátapostam, mintha mi se történt volna. Mikor már felpillantottam, egy apró termetű, még a sötétben is vörösen világító hajú kis fickó állt, seprűvel a kezében. Karba tett kézzel figyeltem pár percig, majd tekintetemmel visszatértem a kapura, hiszen semmi sem történt. Természetesen ebben a percben szólalt meg, dadogósan. Vagy meg ijedt látványomtól, és attól dadog, vagy szimplán ilyen természetű. Köhécseltem egyet, majd semleges hangon megszólaltam.
- Segít lenyugodni. Legalább is nálam. Mondtam, majd alaposabban is szemügyre vettem a kis törpöt. Talán ha a derekamig felért, arca olyan volt akár egy újszülött kisfiúé. Neki még nem lenne szabad érdeklődnie a cigarettázás fortélyairól. Sőt, még csak rájuk nézni se lenne szabad! Vártam pár percet, de a fiú még mindig nem mozdult meg, csak állt, mint aki éppen gyökeret ereszt. Egy másodperc erejéig még a földre is lepillantottam, hogy meggyőződjek arról, hogy a vöröske nem bújtat-e ki magából gyökereket, amik épp a föld belseje felé tartanak. Mivel ilyen jelenséget nem tapasztaltam, nyugodtan vittem vissza tekintetemet a kastély felé. Olyan öreg ez a hely. Kívülről persze, tök jól néz ki meg minden, de én amikor beléptem, azonnal megcsapott a doh szag.
Gondolataim elkalandoztak, de hamar vissza kellett térnem a jelenben, ugyanis a kisfiú még mindig csak állt mellettem, és ez egyre jobban kezdett irritálni. Azért jöttem ki, hogy egyedül legyek, és ki tudjam szellőztetni a fejemet, erre ez a törp csak még jobban teletömi. Tekintetemet rá emeltem, szemöldökömet kissé megemeltem, majd egy apró mosoly jelent meg az arcomon.
- Kell esetleg még valami? Kérdeztem, mivel ha a válasza egy nem lesz, akkor talán még itt leszek pár percig, majd bevonulok a kis lakomba, és lefekszem aludni. Rám férne.

Marcika


A fiú mozdulatlan volt, és nagyon kíváncsi. Válaszaim hallatán, arcán látszott kissé a véleménye a dolgokkal kapcsolatban, de erre nem nagyon reagáltam semmit. Mondjuk, nem is nagyon tudtam volna, szóval ezen nem is kell aggódnom.
A kis vöröske ha lenyugszik csokit eszik. El kell ismernem ez se egy rossz ötlet, de én ritkán eszek csokit. Otthon nem sokszor kaptam édességet, azt akarták az ősök, hogy egészséges és mozgékony életet éljek, sose unatkozzak és mindig legyek formában. Ebben az egyben hálás vagyok nekik, hogy nem hagyták, hogy egy nap betoljak 10 tábla csokit, és 2 éven belül már a lábaimat se láttam volna a pocakomtól. Krákogtam egy-kettőt, a cigarettázás sajnos ezzel jár, de ezt azért kibírom. A fiúcska aranyosan mosolygott rám, amit valami furcsa módon már én se tudtam figyelmen kívül hagyni, így visszavetettem rá egy tipikus Alex féle, halovány vigyort. Valahogy ennél több nem telik ki tőlem.
- Maradj is a csokinál. Tanácsoltam neki, hiszen láthatóan még fiatal, és ilyenkor a csoki az egyik legjobb dolog az életében. Játszás, evés, ivás, alvás. Nekem legalább is ifjú koromban ezek voltak a kedvenceim. Biztosan minden gyerek más, így azt sem állíthatom, hogy a vöröske azokat szereti amiket én szerettem, de azért gondolkozni csak szabad rajta.
Kicsit mintha kizökkentettem volna valamiből szegényt kérdésemmel, hogy van-e még valamire szüksége, vagy már megkapott tőlem minden információt amire eddig szüksége volt, mivel láttam arcán a "felébredést". Arcom semleges volt, még akkor is, mikor a kis törp válaszra bírta magát, majd mondata végén felnevettem. Ilyen se történik gyakran, de ezt nem hagyhattam ki. Ismét köhécseltem egy kicsit, majd karba tettem a kezemet, és kicsit hátradőltem, miközben a fiúcska is helyet foglalt mellettem. Most már nem is annyira törődtem azzal, hogy egyedül akarok lenni, mivel tudtam, hogy most már úgy sincs rá semmi esélyem.
- Te hallod, nem találkoztam még ilyen menő sráccal mint te! Viszont nem akarlak nagyon megrontani, szóval ha lehet, nem kínállak meg. Mondtam, pedig zsebemben még ott figyelt egy fél doboz cigaretta. Szívesen adtam volna neki, hogyha pár évvel idősebb lenne. Jelenleg olyan 10-11-nek saccoltam, és egy olyannak, ilyen káros dolgokra még nincs szüksége. Ezzel szerencsére még én is tisztában vagyok.
- Nem éppen gumicukor. Fiatal vagy még ehhez. Nem akartam neki rövid felvilágosítást tartani, és megírni az általam elképzelt jövőképét, úgyhogy inkább befogtam a számat. Majd ha idősebb lesz, és valaha belekóstol a káros szenvedélyembe, majd rájön, hogy ez kissé keserűbb mint a gumicukor. Ha már így alakult a sorsom, nem akartam csendben lenni. Már elkezdtünk beszélgetni.
- Minek a seprű? Böktem az irányába az ujjammal, szemöldökömet kissé megemelve, már majdnem kíváncsiskodva.

Marcika


A kastély időközben elcsendesedett, valószínűleg már mindenki aludni ment. Bénák. Én még mindig jobban jártam, még akkor is, hogyha mellettem van egy kis pöttöm vöröske. Igazából egy kis idő után már hozzá is szoktam ahhoz, hogy itt van, nem zavart, még az sem, hogy néha-néha meg kellett szólalnom. Be kell, hogy ismerjem, egész jól elvoltam vele. Nocsak, még a végén nekiállok kis töpörtyűkkel haverkodni? Ahogy magamat ismerem, sajnos az életemben bármi megtörténhet. Odahaza néha balszerencsének is szólítottak, mivel mikor minden jó és minden szép, pont akkor üt be nálam a váratlan dolgok sorozata, és ezek többsége sajnálatos módon mindig negatív volt.
Kezemet a zsebem mélyére csúsztattam, kicsit hátradőltem, majd onnan figyeltem a pöttöm mozdulatait. Pár percig csak bambult, nem nagyon csinált semmit, majd mikor "felébredt", ismét felém fordult, és arcán látható volt, a meglepődöttség. Komolyan arra számított, hogy fincsi-mincsi gumicukorral van töltve a cigaretta? Az igazat megvallva ez egyben vicces és egyben aranyos is. Köhécseltem egy kicsit, majd karba tettem a kezemet.
- Ó, de bizony, hogy az vagy! Mondtam, elismerő hangon, mivel amikor azt állítottam, hogy a vöröske igen is menő, akkor igazat mondtam. Mikor a fiúcska kérlelni kezdett, hogy adjak neki egy szál cigarettát, már másodperc erejéig még meg is fordult a fejembe, hogy mi lenne ha adnék neki, de ennyi jóindulat és elővigyázatosság szorult belém, hogy ezt a gondolatot azonnal megöljem a fejemben. Még alig lehet 10-11 éves! Akkoriban még én sem gondoltam ezekre a káros szokásokra. Csak sajnos ő már ebben a világban fog felnőni, lehet hogyha most tőlem nem kap, akkor majd mástól fog. Mindegy, én nem akarok magamnak bűntudatot, inkább csak megráztam a fejemet, egy apró mosollyal az arcomon.
- Nem adhatok. Nem szeretnék én lenni az a személy, aki megront. Még akkor sem, ha sütit adsz...Ahh..milyen nehéz ezt kimondani. Mondottam, majd tekintetemet az égnek emeltem. Imádom a sütit! Erre most le kell, hogy mondjak róla, csak azért, hogy megvédjek egy kisfiút. Hihetetlen, hogy mikre nem vagyok képes mostanában. "Milyen íze van a cigarettának?" Jött felém a kérdés. Pár percig elgondolkoztam rajta, majd csak így válaszoltam rá:
- Rossz. Legalábbis elsőre. Kezdtem magamat úgy érezni, akárcsak egy tanár, és épp a káros szenvedélyekről tartok felvilágosítást az ifjúságnak. Mikor arról kezdett el panaszkodni, hogy túl fiatal mindenhez, halkan felnevettem, majd megveregettem kicsit a vállát.
- Nyugodj meg, hamar eltelik az a pár év, és már is felnőtt leszel! Mondtam, majd sóhajtottam egyet. Furcsa, de kezdtem kissé álmos lenni. Mondjuk, nem csodálom! Elég fárasztóak mostanában a napjaim, hiszen kezd újra beindulni a tanulási időszak, neki kell majd állni magolni, hogy ne bukjak ki sehonnan sem. Nem lesz semmi!
A kis vöröske végre elárulta nekem a nevét, bólintottam neki, ezzel is "üdvözöltem", majd egy újbóli kis köhögés után, elárultam a sajátomat is.
- Alex. De álljunk csak meg! Még is miért kell neked a mi zászlónk? Kíváncsiskodtam, hiszen, ugyan nem rég óta vagyok itt, de még is csak a rellonba tartozom, szeretném megvédeni a házam minden egyes kis tárgyát, a illetéktelen személyektől.