Noel

A magas, vörös lány halkan, szinte lábujjhegyen rótta a folyosókat. Úgy tűnt mintha félne valamitől, pedig nem... Sose volt ijedős, s most is inkább csak kicsit meg volt szeppenve. Ma érkezett meg a Bagolykőbe, s egyszerre talán túl sok dolog történt gyorsan, hirtelen. Az ódon kastély falai, a csodás nagyterem, a sok elsős, majd a házakba való beosztás. Ezt követően az izgatott rellonosokkal való kézrásás, válaszolás minden gratulációra, s az új klubbhelyiség megismerése. Kétségen kívül esett, hogy nem örült volna, s nem érezte volna jól magát, de még is egy kis friss levegőre vágyott. Kisurrant a klubbhelyiség ajtaján, s fürgén megközelítette a nagy tölgyfaajtót. Kiosont a hűvös levegőre, s mély lélegzetet vett. Máris jobb. Körül ölelte magát, hisz nem gondolt arra, hogy kint nincs olyan jó meleg mint bent, s elég öltözetlenül indult el, még is élvezte a hajába kapó, bőrét simogató esti fuvallatot. Az égen még nem voltak csillagok, csak pár baglyot látott, akik már szürkületkor vadászni indultak. Csendesen lépkedett a füvön, keresve egy helyet ahova letelepedhetne egy kis ideig. Kiszemelt egy nagy, vastag törzsű fát, s lehuppant a tövébe. Felhúzta a térdét s hátra hajtotta fejét.

Noel

Épp azon gondolkodott, hogy holnap, a tanórák kezdetére már ő is 14 lesz. Mennyire is várta ezt, s most még sem érez semmi különöset. Hirtelen erős nyomást érez nyakán, majd valami tekeregve, csúszva-mászva közlekedik végig felsőtestén. Szemei tágra nyílnak, s azonnal felugrik, szinte ráesve a ki tudja honnan megjelenő fiúra. Száját sikításra nyitja, de nem ad ki hangot. Megmarkolja a kígyót a farkától, s kihúzza pólója alól, majd eldobja minnél messzembre. Dühösen fúrja jégkék szemeit a nálla alacsonyabb fiú tekintetébe, s egyre nő bosszúsága, mikor az kérdezgetni kezd.
- Nem félek tőled -sziszegi, s elrendezi fölcsúszott blúzát. - Tiffany, remélem ennyi megfelel. És szabad érdeklődnöm a szemben álló mókamesterről? -kérdi kifújva a levegőt s nekidől a fának. Csodás. Nem is remélhette volna, hogy jobban fog alakulni első napja. Biztos volt benne, hogy sikeresen bele fog futni egy olyan alakba aki vagy őrült vagy csak kimondottan fura. Lassan pásztázza végig az előtte álló fiút. Szemei egy másodperc erejéig megakadnak az arcán lévő sebhelyeken, de már siklanak is fel, a gesztenye barna fürtökre, majd megállapodnak a mély szemekbe.

Noel

Elgondolkodva és szó nélkül hallgatja végig a fiút, majd vissza ül a földre. Mindig is kicsit kényelmetlenül érezte magát magassága miatt, de mostanra már megszokta, sokkal inkább reflex szerűen végezte az ilyen mozdulatokat.
- Bent fárasztó volt -vonja meg a vállát- Amúgy meg Tiffany Elswood, Rellon, elsős... ja és villával eszem a spagettit  -válaszol a srác korábbi kérdésére komoly arckifejezéssel. Kényelmesen neki dől a fa törzsének, így már ő néz fel a srácra. Nem zavarja, hogy nem tudta meg a fiú nevét, úgy is inkább csak kedvességből kérdezte meg, habár úgy tűnik egy hozzá hasonló teremtménnyel futott őssze. Csak ne marják ki egymás szemét. Nem igazán volna türelme magyarázkodni, hisz arra már rájött, hogy a fiú egy két évvel idősebb lehet nálla, még sem lenne hajlandó vissza menni a számára annyira nyomasztó légkörű helyiségbe. Itt is egész jól meg van, csak egy kicsit fázik. Nincs még késő, még teljesen sötét sincs, minden rendben van.

Noel

-Utálom, ha sok ember ragad rám -mondja undorodó fintorral, s egyre jobban jön meg a kedve, hogy pár méterrel arréb menjen. Mikor a fiú megjegyzést tesz arra, hogy nyolc után nem lehet kimenni vállatvon, de mikor a büntetést említi felemeli a szemöldökét. Megvárja, amíg a fiú elindul, majd nyelvetnyújt. Végül feláll, és dühösen utánna trappol. Már teljesen nyugodt arckifejezéssel áll meg felé magasodva.
- Nem -suttogja halkan, mézes mázosan mosolyogva. Dühös volt a fiúra, még sem érzett ellene semmmi ellenszenvet, sőt, eddig ő keltette fel a legjobban a figyelmét társai közül. Ravasz, furfangos, nem neveszhető gonosznak, inkább csak kárörvendő. Látszott rajta, a lány látta rajta, hogy hiányzik belőle az az arrogancia, ami a leg több rellonosba megvan. De azért eldöntötte magába, hogy nem fog csak úgy a parancsai szerint ugrálni. Vele ezt senki sem teheti meg. Főleg nem most, hisz nem is tudott rólla. Mondjuk mindegy, mert annak ellenére, hogy mostmár tudja, biztos ki fog  még lógni esténként. A következő kirándulásig legalább kigondolja, hogy állhat bosszún a sebhelyes arcú fiún.

Egyáltalán nem reagállja le, mikor a fiú a földhöz csapja. Már megszokta, így meg sem ijed, csak hagyja, hogy a nagyobb srác véghez vigye az egész kis jelenetét. Hangtalanul, ellenszegülés nélkül hagyva, hogy ellenfele a földre küldje, hisz tudja, úgy sem ér semmit vele,ha harcolni próbálna, úgy is ő lány, a másik fiú, s kitudja, ha kirántja a kezét talán sikeresen ki megy a csuklója, erre pedig egyáltalán nincs szüksége.
-Úgy mondtam, hogy a büntető munka olyan dolog kéne legyen, ami tanítja valamire a diákot, nem amivel megalázod. Éppen ezért az általad feladott kis feladat nem megfelelő -sziszegi hallkan, a földhöz lapulva. Mennyiszer volt már ilyen helyzetbe! Azok a nagyobb lányok, akik felkenték minden szilárd tárgyra, beletapostak, belerúgtak ahányszor csak nem nézett oda tanár... Tiffanyt tehát már nem igazán hatotta meg az erőszakos megoldás. Tudta, hogy az emberek csak azért csinálják, hogy ráijesszenek a másikra, túl drasztikus módszerekhez nem folyamodnak, mert félnek, hogy őket is megbüntetik. Ahány heget s ütést kapott egyik sem volt maradandó, senki sem merte annyira bántani, hogy bajba kerüljenek mind ketten. Inkább csak tűrt, míg a másik kitombolta magát.

Düh, gyűlölet, bosszúállás. Csak ez jár a lány fejében. Mikor a fiú már varázsláshoz folyamodik úgy dönt, ez alkalommal megadja magát. Nagyon jól tudja, hogy néha jobb vissza lépni mint erőltetni a dolgot.
-Jól van, jól van!-mondja hallkan a srácnak mikor az számolni kezd. Csodás. Most a kedvenc farmere is tönkre ment egy hülye gyerek miatt. -Azonnal eressz el, és akkor meg csinálom a hülye büntetésedet -mondja suttogva. Utálja, hogy már itt is így kezdődik az első napja. Pedig bízott benne, hogy itt már nem ő lesz a szánalom csúcspontja, nem őt fogja piszkálni mindenki egyszerűen azért az okért mert ő más. Türelmesen vár, hogy a fiú hatástalanítsa a varázslatot. Még nem tudja hogy, de csak bosszút áll a sebhelyes arcún. Mostmár nem húzódhat be egy sarokba sírni, hogy ellene van a világ. Ezt is már megszokta, s mostmár nem fog összeroppanni attól, hogy egy kis szerencsétlen meg próbálja ijeszteni. Vesz egy mély levegőt, majd a srác szemébe néz.
-Kérlek eressz el. -nyőgi ki úgy, hogy hangja ne szóljon arrogánsnak.

Összeszorított fogakkal hallgatja végig a fiút, s mikor az megpaskolja azonnal elrántja a fejét. Még is csak mit képzel magáról? Érdekes, hogy Tiffany eddig még sosem ijedt meg annyira, mint most, mikor felgyúlt a haja. Akármit, csak a haját ne. Első ösztöne az volt, hogy a srác után üvöltsön, de még sem tette meg. Nem fogja elveszteni a méltóságát. Oldalra hajtja a fejét, ezzel beborítva sárral a vörös tincseket, de legalább már nem lángolnak. Gyűlölködve néz az elsétáló fiú után, s azon kezd járni az esze, hogy most mihez kezdjen, mivel vicces lesz, ha itt marad napokig, majd kibányásszák a csontvázát. Próbálkozik egy kis rugkapálózással, eredménytelenül. Valahogy eljut hozzá, hogy már igen késő van. Ezzel aztán biztos nem szerez pluszpontot, hogy az első napján sokkal sötétedés után ki van ásva a rétre. Vicces... Nem így képzelte el. A márvány fehér, szeplős arcon végig folyik egy könnycsepp, szinte a lány tudatán kívül. Gyorsan megrázza a fejét, és összeszorítja a szemeit. Utál sírni. És nem fogja engedni, hogy egy undok senkiházi tönkretegye. Ezzel az elhatározással váltott át fapofára, és az éppen olvasott könyvön kezd el gondolkodni, idő töltés gyanánt, mikor hangokat hall. Vagyis egy, bizonytalan lány hangot.
-Öhm...segítenél? -nyőgi kínosan. Csodás. Biztos azt hiszi majd, higy egy félőrültel van dolga, pedig ő nem is csinált semmi (nagyon) rosszat.

Mentőosztagos néni

Reménykedve néz a közeledő lányra, de ahogy kinyitja a száját rájön, hogy háztársával all szemben, szóval még sincs oly sok esélye a menekülésre. Vesz egy mély levegőt, hogy lehiggadjon, hisz a csaj jelenti az egyetlen esélyt, és midnenképpen kedves kell legyen vele.
-Egy, viselkedéséből ítélve Rellonos fiú nagyon unatkozott... A sebhelyes arcú. Tán ismered? -kérdi ugyan olyan higgadtan, majd hozzáfűzi: - Nagyon szívesen csevegnék, de lennél oly kedves, hogy először segítesz újra normális talajszintbe kerülni? -néz rá kérlelően. Akármilyen lobbanékony is, igen is rejtőzik benne egy kis színi tehetség, s a nagyszájú lányból azonnal síró kislányt tud varázsolni. Egyre kényelmetlenebbül érzi magát, s egyre jobban az az érzése, hogy ebből előbb utóbb gyengélkedő lesz-az a kevés egészséges csontja is mindjárt összeroppan. Egy fejrántással hátra lök egy vörös hajtincset, így a nagyobb lány már teljes nagyságába látja a szeplős pofit.

Ó...szóval a kísértője egy igazán ismert alak. Nagyon jó. Előbb utóbb csak kisüti, hogy hogy hívják. Mikor a lány a varázslati tudásáról kezd magyarázkodni ösztönösen nemet akar mondani, de inkább csak bólogat, s várja a hatást. Mikor elkezd még jobban nőni megpróbál kikászálódni a lyukból, ez úttal sikeresen.
-Köszönöm- mondja miközben a haját rendezgeti.
-Ezt majd elintézem én -mutat sáros-kócos vörös tincseire.
-Most ha megkérhetnélek rá, vissza kaphatom eredeti méretem? Eddig is elég magas voltam...-szólal meg a lány fölé magasodva. Legalább élve megúszta. Vágül is lehetett volna rosszabb is, nem? Megtapogatta a bordáit és a lapockáit, amelyek különösen fájtak, de úgy döntött maximum felugrik a gyengélkedőre. Elkezdte kiszedegetni hajából az oda tapadt sár darabkákat, s közben méregette fel a kisseb-nagyobb szerzett sérüléseket. Mindenképpen jól kezdte ahhoz képest, hogy 12 órája sincs itt. Azt azonnal eldöntötte, hogy apjának nem említi meg ezt a kis esetet, kitudja, hogy hogy reagálja le az öreg.

Gyereknap, Amira Loveguard

 Vörös folt lobbant fel az egyik folyosón, majd szinte azonnal bekanyarodott a másikra. Aznap Tiff jókedvű volt. Apjától új kviddicskönyvet kapott gyereknap alkalmából, és már korán hajnalba átlapozta az ajándékot. Kint hét ágra sütött a nap, így egy rövid farmert és egy ujjnélküli felsőt rángatott magára a lány mielőtt kirontott volna a klubbhelyiségből. Kint akart lenni a friss levegőn, kicsit élvezze a napsütést, és arról is hallott, hogy állitólag van valami rendezvény a réten. Kirobogott a nagy tölgyfaajtón, és újjongva fedezte fel a kis vidámparkot. Már a legelejéről kiszúrta a park végében magasodó hullámvasútat, és rá sem nézve a többi standra rohanva indult meg a szerelvény felé. Imádta a hullámvasútakat és a vidámparkokat. Régebb mindig azt mondogatta, hogy egy vidámparkba fog költözni, mert akkor egész nap csak ugrálna, repülne, nevetne, forogna és szórakozna. Minden komort hátrahagyva vetette fel legszebb és legőszintébb mosolyát, és megközelítette a sort, türelmetlenül várva, hogy végre ő is beülhessen. Közben végre szentelt arra is egy percet, hogy körül nézzen. Megakadt a szeme az édességsandon, majd a céllövölde is feltűnt neki. Azonnal eldöntötte, hova akar aznap menni, de először legalább 2-3 kör vasútazásra szánja magát.

Márk

 Tiff hihetetlenül örült. Talán még sosem volt annyira jókedvű és vidám, mint ezen az estén. Lépten-nyomon elöntötte a büszkeség mikor meglátta terve egy-egy megvalósított részletét, vagy mikor valaki leállította, hogy megdicsérje a rendezvényt. A számára hihetetlenül vidám mosolyt most nem bírta levakarni az arcáról, egyfolytában mosolyra húzódott a szája. Nem tudta még eldönteni, hogy sikítson, vagy sírjon az örömtől. A lány már órák óta sétált a felállított sátrak között, ellenőrizgetve, hogy minden rendjén van e. Már négy óra fele elkezdtek szállingózni a diákok, és mostanra úgy tűnt, hogy az egész iskola kiözönlött a rétre. A diákok nagy részét a vöröske a színpad előtt vélte felfedezni, ahogy őrülten riszáltak és ugráltak a pörgős zenére. Korábban, mikor a mozi résznél járt ott is látott elég sok összegyűlt párocskát. Még korán volt, de azért pár embert észrevett, ahogy meghúzzák magukat a kényelmes sátrakban.
 A késő esti levegő meleg volt, néha megtoldva egy-egy szélfuvallattal, így egész kellemessé varázsolva a légkört. Tiffany még nem igazán fordított időt magára, inkább egyre csak az emberek reakcióit leste, és egyre elégedettebb lett. Hamarosan viszont belátta, hogy megszomjazott, és érdemes lenne legördíteni egy pohár limonádét -a korai órára való tekintettel. Tudta, hogy nem a leghelyesebb dolog amit csinál, de beállt a sor elejére, hisz annyit már csak megérdemel, hogy kapjon egy hűvös limonádét. Hátulról tolakodás indult, és nem sok időbe telt, míg szinte az egész sor elesett. A vöröske majdnem átbukott az asztalon, de még sikerült lábon maradnia. Éppen meg akart fordulni, hogy ráripakodjon a sok értelmes nagydiákra, mikor valaki megszólította. Meglepetten nézett a mellette álló, ugyan csak lángszínű hajú fiúra. Kicsit váratlanul érte a szívélyes meghívás, de sikerült megeresztenie egy ideges félmosolyt.
-Öhm...Köszi szépen, jól jönne. Egy limonádét kérnék. -szólt félig a fiúhoz, félig pedig a pultoshoz. Megigazította a fekete masnit vörös hajában, és reflexszerűen, szinte ellenőrzésképpen végig nézett magán, hogy minden rendben van e. Az esti fényben, sötét ruhákban kezdett egy szellemre hasonlítani világos bőre miatt, de a haja legalább színt adott a megjelenésének. Aznap mosta meg loboncát, így most kibontva, puha hullámokban omlott végig a vállán.
-Amúgy tényleg nem kellett volna -mondja köszönésképpen diáktársának miután kézbeveszi a jeges hűsítőt.
-Tiffany Elswood -nyújtotta ki a kezét. Amióta itt van talán ez volt a legelső alkalom, hogy önszántából és elsőként mutatkozott be valakinek, de ma este semmi sem tudta lerombolni jókedvét.

Ruha

Márk

 Kicsit erősebb kézrázásra számított egy fiú részéről, de feltűnt neki, hogy Márk szinte vonakodva teszi meg a mozdulatot. Mondjuk ezt teljesen megérti, mert ő is nehezen fogta fel, hogy miért kell bemutatkozáskor kezetfogni az ismeretlen féllel. Végülis a fiúknak azt a szokását sem értette, hogy minden találkozáskor kezetráznak. Mégis csak minek?! Mindegy is.
-Igen, itt van az egész suli -mondja ragyogó arccal körbetekintve- Hát mondhatjuk, az én ötletem volt minden...-e mondat után csak úgy árad belőle a büszkeség- Neked tetszik? -teszi fel azonnal a kérdést, hisz addig még nem igazán volt esély személyesen érdeklődni a napforduló sikere iránt. Azért mindenképpen a legjobbakban reménykedett.
 Márkkal együtt állt arább, és ő is végig nézett a hosszú soron.
-Dehát van még italos stand. Meg az összes sátorba van kaja, meg pia -szólal meg szinte kifakadás szerűen, de csak a mellette lévő vöröshez intézve szavait.
Kissé meglepődik, mikor a fiú cigarettát kínál, és egy egyáltalán nem rellonos megnyilvánulás hagyja el a száját, dehát nem akarja, hogy baj legyen a rendezvényen.
-Ugye tudod, hogy az iskola területén tilos a dohányzás?! -suttogja feszülten, és kezével eltakarja a srác cigisdobozát, közben pedig nézelődik, hogy nem pillantotta e meg őket valaki.
-Legalább gyere kicsit távolabb a tömegtől -ripakodik rá halkan a fiúra, majd megfogja a kezét, és jól tudván, hogy hova indul vezetni kezdi az emberek közt. Hamarosan kilépnek a koncert varázsbuborékából, és hirtelen csend veszi körül őket, melybe csak pár diák nevetése, és beszélgetésfoszlánya zavar bele.
-Gyere...-húzza tovább is maga után. Nem sok időbe telik, megpillantják a hatalmas tábortüzet, de Tiff emellett is elhalad, amíg ki nem érnek a kívülről gyéren megvilágított sátrak közé. Itt-ott emberalakokat lehet kiszúrni, pár sátorból pedig kihallatszik a heves dumálás.
-Sátorba akarsz menni, vagy kint szeretnél maradni? -kérdi szembefordulva Márkkal. Ha az előbbit választja, már tudja is, milyen sátortípus a legmegfelelőbb, ha viszont az utóbbit, akkot annyit kell tegyenek, hogy eltávolodnak még egy kicsit a sátraktól.

Márk

 Márk gyorsan döntött, és Tiffnek csak arra volt ideje, hogy helyeselően bólintson, már is szerepet cseréltek, és mostmár a fiú rángatta őt be a legközelebbi sátorba. Igazából teljes elismeréssel tartozott a srácnak, az egyiket választotta a lány kedvenc sátor típusai közül, habár erről nyilván nem tudott. Fényecskék, melyek erősen megvilágították az egész helységet, a földön mindenütt kényelmes, puha szőnyeg szerű lepedők, párnák, a bal alsó sarokban pedig a lány megpillantotta a kis ételes-italos előkészített kosárkát. Még amielőtt elkezdtek volna özönleni a diákok, az egyik manó letámadta, és belétuszkolt szinte minden egyes ételből egy példányt, amikkel aztán megtöltötték a kosárkákat. A vöröske bekellett vallja, soha sem látott még ennyi finomságot egyheyen. Amikor Márk elengedte a kezét szinte elrántotta meglepetésében, hisz fel sem tűnt neki, hogy mindvégig ujjaik össze voltak kulcsolva. Gyerekes mozdulattal elrejtette a kezét a háta mögé, mintha az előbbi egy titok let volna, amit senki sem szabad megtudjon, de aztán gyorsan ernyedtem leengedte, és remélte, hogy a fiúnak nem tűnt fel. Ennek nem is volt túl nagy valószínűsége, hisz a másik vöröske teljesen uralma alá vette a szőnyeget, és kutya módjára hempereg rajta. Ezt már Tiffany sem álhatta kacagás nélkül, azonnal kitört belőle a hangos nevetés, ami csak akkor apadt el, mikor a fiú felült - hogy aztán visszafeküdjön, és kényelembe helyezze magát.
-Csak egy kicsit lenne nehéz áttervezni az egész klubbhelyiségeteket...-eresztett meg egy újabb mosolyt, és eszébe jutott, hogy még fogalma sincs, hogy  milyen házban lehet a mellette heverésző srác. - És pontosabban melyik hálótermet is kéne átrendezni? -teszi fel a kérdést, hogy tisztázza az előbbi gondolatát.
-Nem, sajnos az extraszolgáltatásokért dupla árat kell fizetni -feleli tettetett komolysággal, miközbe törökülésbe helyezkedik, és beleszürcsöl a limonádéjába, aminek a felét mellékesen út közben ráöntötte valakire.
-Mi van? Mit nézel? -kérdi kíváncsian, de hangja kicsit keményebben szól, mint ahogy akarta volna, s szinte vádlóan hat. Pedig igazából csak attól fél, hogy lehet van valami az arcán, így kicsit kínosan a pofijához nyúl, és próbálja letörölgetni a nem létező piszkot. Nem akar nevetségesnek tűnni, de tényleg aggódik, mert mi van, ha például ott díszeleg az arcán egy hatalmas sárfolt, vagy kitudja mi, és ő meg nagyon nyugodtan üldögél? Amúgy is írtózik a mocsoktól.

 Annak ellenére, hogy már kezdett sajogni az arca, tovább dörzsölgette, aztán mikor a fiú jelezte, hogy az orra maszatos lesütött szemmel folytatta a tisztálgatást. Nem tudta elképzelni, mivel kenhette ennyire össze magát.
 Márk első kusza mondata hallatán nevetésbe tört ki, és egy bólogatással nyugtázta, hogy azért kiszűrte a mondat lényegét. Viszont a következő állítás kicsit meglepte, és miután szemöldökei felszaladtak, kicsit összeráncolta a homlokát, úgy figyelt a másik vörösre. Házimanó?! Okés...Csak egy kicsit fura. Aztán lassan, a magyarázat hatására kitisztult az arca, míg végül csak egy félvigyor maradt rajta.
-Nem is néztem csúnyán! -nevetett a vád után, hisz eddig egy pillanatig sem akart fenyegető jelenlétnek tűnni Márk számára, talán csak akkor, mikor először találkoztak.
-Khm, a varázslatot inkább...hanyagoljuk -mondta mosolyogva, és arra célozva, hogy még nem igen bízik meg abban, amit a fiú leművelne, ha elővenné a pálcáját.- Amúgy meg szólhattál volna hamarabb is! -fűzte hozzá tettetett durcássággal, ott simogatva az arcát, ahol keményen bepirosította a bőrét.
 Hátra tette a kezét, támasznak, és továbbra is törökülésbe maradt, úgy nézte a vöröskét, ahogy eszik, s arcán egy halvány félmosoly bukkant fel.
-Én nemrég költöztem át egy szobába -kezdett bele miután Márk befejezte mondandóját, és hadat indított a süteményes tál felé.- Utáltam a gólyalakban...Talán segítek -az emlékek ébresztette fintora hamar visszaváltozott nevetéssé, és elképzelte, hogy lehetne átteleportálni az egész berendezést egy gólyalakba. Végül vigyorogva elhesegette a gondolatot, és inkább  még hallgatott egy kicsit, kiélvezve a csendet. Kényelmesen ült, és jól érezte magát a fiú társaságában. Beszéd helyett inkább csak mosolygott rá, s próbált nem zavarba esni, mivel nem volt megszokva a jelen helyzettel. Véletlenszerűen esett a pillantása az órájára, de úgy ugrott fel, mintha tűvel szúrták volna meg.
-Úr isten! Háromnegyed 12! Tizenkettőkor van a lámpáseregetés, és ott kellett volna legyek már egy jó ideje, hogy segítsek az előkészületekbe...-magyarázta hadarva miközben összeszedte magát.
-Neharagudj, de mennem kell...-mondta kicsit kelletlenül Márk elé állva. Pár másodpercig tétlenül, és elég megszeppenve áldogált egyik lábáról a másikra, majd lehajolt, és egy puha, alig érezhető puszit nyomott a fiú szája sarkába. Aztán amilyen gyorsan csak tudott kimászott a sátorból, és gyors léptekkel megindult a rét középpontja felé, oda, ahonnan majd feleresztik a lámpásokat. Már csak azt remélte, hogy a sötétben senki sem veszi észre égővörös arcát, mely szinte összeolvadt a hasonló színű lobonccal.