Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=183330#post183330][b]Gryllus Matilda - 2013.10.13. 15:06[/b][/url]

Már kint járunk a réten, az iskola jókora ajtaja pedig nyikorogva zárul be mögöttünk, de még mindig húgocskám szavain jár az agyam. Egyáltalán nem mutatta jelét, hogy kicsit is bánná, hogy egy társát bántotta, sőt, kifejezetten büszkének tűnt, és úgy beszélt róla, hogy bár nem ő akarta, de muszáj volt megtennie. Mintha valami szent küldetés, vagy hasonló lett volna.
Ráhagytam végül, a szavaim úgyse győzték volna meg az ellenkezőjéről, de a büntetéstől sem remélhettem hasonlót. De legalább eltölthettünk egy kis időt, méghozzá hasznosan. Legalábbis reméltem, hogy ő is érdekesnek találja majd, amit feladatul kap, de ha mégse, hát, legalább tényleg büntetésnek érzi majd.
Hónom alatt a kötettel, kissé fázósan húzva össze magamon kardigánom Annabell mellett lépdelve nézelődök. Végül kiszúrok egy dombot, melyre letehetjük magunkat, és a nap ha nem is túl meleg, de annál kellemesebb fényének háttal elhelyezkedhetünk.
- Most pedig mutatok valamit, amit biztosan nem láttál még korábban - mondom neki lelkesen, bár kissé elszontyolít a gondolat, hogy még szép, hogy nem látott hasonlót se, de talán egy egyszerű könyv is pont annyira újdonság lenne neki, mint ez. Pedig tudom én, hogy csak úgy ragadna rá a tudás, ha akarná, régebben még hajlandó volt befogadni az új dolgokat, most viszont... de ezúttal legalább köteles megcsinálni, amit kérek tőle, vagy kaphat a nyakába még egy jó adag büntetést, de azt már nem a jószívű nővére fogja behajtani rajta.
Kinyitom a kötetet, és az ölébe helyezem, hogy megnézhesse. Teljesen üres. Minden egyes oldala megsárgult lap, még annyi sem áll benne, hogy ecere. Ám amint forgatja, nézegeti, a napfény lassan előhozza a betűket, egyre sötétülő körvonalakat rajzol a papírba, és lassan megtelik egyszerűbb rajzokkal is, ábrákkal.
- Tadaa! Varázslat! - mondom, mintha a mágia valami rejtélyes dolog lenne, és nem a mindennapjaink része.
- Ezt a kötetet Nagyapa hagyta ránk - kicsit sajnos itt hazudok. Rám hagyta. Ahogy lényegében mindenét. De sosem akartam, hogy a testvéreim kisemmizve érezzék magukat, csak mert nagyapám engem tüntetett ki figyelmével, mert engem érdekeltek a történetei a leginkább, és bennem látta azt, aki folytathatja, amit elkezdett. Most biztos csalódott volna, ha látná, hogy egy könyvtárban kuksolok, míg Dórián bejárja a világot. Igaz, ő nem elfeledett kincseket keresgél.
- Északon találta, azt hiszem Norvégiában, szóval ne lepődj meg, hogy nem tudod elolvasni. Rúnaírással van írva. Nem tudom, te tanulsz-e rúnaismeretet, most mindenesetre kicsit kénytelen leszel foglalkozni a dologgal, ugyanis nekiállunk lefordítani.
Azzal papírt, és tollat húzok elő a táskámból. Muglik használják, tudom, de én a tintával csak pacákat tudok csinálni, szóval jobb szeretem ezt.
- És itt a rúnatáblázat is - azzal egy másik könyvet is előhalászok, ami a különböző rúnaírások és azok jelentéseit taglalja.
- Tudod, az a helyzet, hogy sose voltam túl jó rúnaismeretből. De te tehetségesebb vagy nálam, tudom, csak te nem tudod még - kacsintok rá. Kicsit gonosznak érzem magam, hogy már megint mással akarom a saját dolgomat megcsináltatni, de hátha bele tudom vonni egyúttal Annabellt is Nagyapa örökségébe. Klassz lenne közösen rájönni, miről is szól ez az egész, amit rám hagyott megfejteni.
Előhalászom a levelet is, melyet megpróbáltak tőlem ellopni Pesten.
- Ez is tőle van. De semmi értelme látszólag, mintha nem is nekem.. mármint nekünk írta volna. Csak egy valamit sikerült belőle megtudnom, és azt sem a szövegből, hanem ebből itt - mutatok a borítékra, melyet egy egyszerű ábra díszít a pecsét alatt. Ha Annabell belekukkant az ölébe nyomott könyvbe, jól láthatja, hogy minden egyes oldal alján ott van ugyanez az ábra.
- Szóval ebből arra következtettem, hogy nem ártana elolvasnom ezt a könyvet. De nem szeretek rúnákat olvasni. Úgyhogy tied a pálya, húgocskám.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=184956#post184956][b]Gryllus Matilda - 2013.10.16. 18:09[/b][/url]

Kénytelen vagyok egyetértően bólogatni, mikor az időjárásra és ahhoz képest nem túl rétegesen való felöltözésével kapcsolatos megjegyzését közbeszúrja, ahogy a kiszemelt dombocska felé tartunk.
- Igen, nos.. szólhattál volna, hogy meg fognak büntetni és hirtelen ki kell majd találjak valamit - vágok vissza negédes mosollyal, de azért a kastély felé intek pálcás kezemmel.
Nem veszem észre, hogy gúnyosan válaszol, olyan izgatottság uralkodik felettem - na nem mintha nem láttam volna már korábban, csak most közösen is megtapasztalhatjuk, és ez milyen jó - , miközben a kötet titkát várjuk, hogy felfedje a napsütés.
- De még milyen! Nem sok könyvet titkosítottak így, mert egy idő után már nem lett divat a föld alatti útvesztők végére helyezni a könyvtárakat, de ezt valami okból mégis így készítették el, mintha előre tudták volna, hogy hol lesz tartva, és hogy ott majd senki kívülállónak nem jut majd eszébe felvinni a föld fölé is.
Szívesen belefolynék jobban a témába, de tudom, hogy Annabellt nem annyira kötném le vele, és most úgyis feladatunk van ezzel az írással. És egyébként is felbukkan végre a szöveg, és megjegyzését követően mosolyognom kell egy sort.
- Nem, de tényleg varázslatos. Ez azért sokkal izgalmasabb könyv, mint a többi, nem? - nézek rá nagy szemekkel, remélve, hogy egy icipicit legalább sikerült felkeltenem az érdeklődését azáltal, hogy valami a szokványostól picit eltérőt láthat, még ha az a számára unalmas könyvek közül való is. Hátha meg tudom vele szerettetni egy jó témával az olvasást. Jonathan Samwell kalandjait biztosan ő is élvezné, csak rá kéne vegyem, hogy a kezébe vegye.
És bár próbálom, nem tudom becsapni őt, tudja, hogy Nagyapa nem neki szánta ezt, vagy bármelyik másik könyvét. Legalábbis amiről eddig tudok. Sok titkot tartogatott még, ebben biztos voltam.
- Még nem is olvastam ki a felét.. - sütöm picit le a szemem megjegyzésére, mintha szégyellném, hogy még csak a közelében járok a felének, de odáig nem jutottam, de igazából az szomorít el, hogy nincs teljesen igaza. Nagyapa nem örülne, ha azt látná, hogy csak a könyveket bújom. Ő is rengeteget olvasott, de út közben főleg, miközben egyik kalandjára ment, illetve vissza onnét, vagy mikor nem tudott ilyen és olyan okokból elutazni.
- Az egyik polcról például még egyik könyvet sem olvastam, és van egy csomó olyan kötet, amit még mindig nem hoztak vissza a diákok. De azt hiszem azokat már nem is fogják, mert egyik-másikat húsz éve vették ki.
Arra a válaszára, hogy elkerüli az ilyen tárgyakat, már nem is reagálok, mert bele akar fogni a munkába, talán, hogy túlessünk rajta, talán - bár nem valószínű - mert érdekli, mi ez a nagy rejtvény, én mindenesetre nem ellenkezek. Ő kikeresi, én leírom, de néhány sor, és vagy fél óra eltelte után fejemet vakarva nézek hol a papírra, hol vissza a könyvre és húgomra. Nem mutathatom, hogy gőzöm sincs, mi értelme volt ezeket lefordítani, így csak bólogatok egy sort.
- Na jó, ez így túl időigényes.. biztos, hogy nincs szükség az egész könyv lefordítására. Nagyapa szeretett régi könyvekkel foglalkozni, de a holt írásokkal ritkán bajlódott, pláne ennyit. Talán olyan pofonegyszerű a megoldás, hogy nem is hinnénk.
Miközben Annabell lapoz egyet, hirtelen megakad a szemem egy későbbi lap szélén, mely ellentétben a többi, sárga lappal, úgy tűnik, teljesen színtelen. Nem úgy, hogy fehér, hanem áttetsző.
- Várj csak! Ez mi a mantikór? - odanyúlok, és az áttetsző oldalhoz lapozom a könyvet. A szélei enyhén fodrozódni látszanak, úgy tűnik, akárcsak a betűket, ezt is a napfény hozta elő. Egy teljesen normális oldalnak tűnik, csak épp átlátszó, és egyedül az az ábra található az alján, ami a többi oldalén, és a Nagyapától kapott levél borítékján.
- Talán megváltoztatja a szöveget alatta.. - tippelek, és az utána, meg előtte levő oldalak rúnáival is megpróbáljuk, ha az átlátszó lapon keresztül nézzük, mást látunk-e, de semmi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=187132#post187132][b]Gryllus Matilda - 2013.10.20. 16:30[/b][/url]

Mosolyognom kell, mert láthatóan meglepem a visszavágással, és úgy tűnik inkább lenyűgözve van, mint megsértve, aminek nem tudok nem örülni. Talán egy kis tiszteletet tudok kivívni magamnak nála. Kár, hogy úgy, hogy tanulásra inspirálom vele. Áh, talán majd a következő lépcsőfok az lesz (kizárt).
Nagyban magyarázok, míg ő csatát vív egy pillangóval, majd a hajával, és mindkét esetben győzedelmeskedik. Csak ezután szúrja vissza, hogy bizony nem találja izgalmasabbnak a könyvet a többinél. Pedig ha valami csoda folytán nekivágna a Kalandor Krónikások Kalandjainak Krónikáinak, megtudná, milyen az, ha egy könyv nem izgalmas.
- Még egy olyan könyvet sem találnál izgalmasnak, amelyik megpróbálna megharapni? - kérdem egy jó pár évvel ezelőtt kiadott kötetre utalva, mely mára igazi ritkaságnak számít, mert a legtöbb néhány nappal a megjelenése után elpusztult, mert szétharapdálták egymást a boltban, vagy a türelmetlenebb varázslók megszabadultak tőlük, miután több sebből is véreztek már. - Szerintem neked a Láthatatlanság Nagy Láthatatlan Könyve való, mert nem találnád meg soha, és így kénytelen lennél nem elolvasni.
Igazából nem hiszem, hogy volna ilyen könyv, de azért jót derülök a gondolaton. Nem sok értelme lenne egy olyan könyvnek, amit nem lehet látni. Legfeljebb, ha kell egy nehezék, vagy egy alátámasztás valahova, de nem akarjuk, hogy látszódjon, hogy egy könyvet tettünk oda.
Jól elszívogatjuk egymás vérét munka közben, így aztán talán nem unatkozik húgocskám annyira, sőt, úgy tűnik nem is akar igazán bántani, mert vicceskedve a vállamba boxol élcelődése után. Tudom én, hogy jó lány a felszín alatt, vissza is mosolygok rá, és direkt kissé gunyorosan válaszolok:
- Igen, képzeld, de majd a szünetben behozom a lemaradásom, szóval ne félts.
Mikor aztán úgy döntök, hogy ezzel a gyakorlat nélküli fordítgatással nem sokra megyünk, jobban megnézegetem a levelet, melyet Nagyapa úgy írt meg, mintha nem is nekem címezte volna, sőt, mintha nem is ő írta volna. Hónapok óta gondolkodtam a látszólag átlagos szövegen, amelynek azonban ránk nézve semmi jelentősége nem volt. Azt hittem elrejtett benne valami utalást, de semmit sem hámoztam ki belőle. Eleve nem vallott Nagyapára, hogy ilyen módon titkosítsa az üzenetét, az meg pláne nem, hogy ősi nyelvvel adjon neki értelmet. Pedig minden jel erre mutatott, ha nem az unokája lennék, nem is tudnék másra gondolni... és talán pont ez volt a célja!
- Azt hiszem itt valami csavar van. Nyilván arra gondolt Nagyapa, hogy ha valakihez hozzákerülne ez a levél, az nyilván titkosírásként gondolna rá, és elkezdené keresni a kulcsot hozzá - kezdek hangos gondolkodásba, miközben Annabell feláll, láthatóan megelégelve a büntetőmunkát. Magyaráz még valamit arról, hogy talán a Nap felé kell tartani ezt is, de azzal már próbálkoztam, bájitalokkal pedig szintúgy, már amelyikkel mertem. Már épp megfordulna a fejemben egy újabb gondolat, de Annabell szavai visszarántanak a földre.
- Nahát! Jaj de örülök! - villanyozódom fel a hallottakra, és majdnem meg is ölelem érte, de sikerül visszafognom magam. Valószínűleg nem örülne neki. - Én mindenképp nagyon büszke vagyok rád, Bellus!
Én is felállok, és az egyszerűség kedvéért a levelet úgy ahogy az imént a kezembe nyomott könyv volt, a lapok közé dugom, és összecsukom, majd pedig a többi cuccot is összekapkodom, és felállok.
- Hát nem tudom. Azt hiszem, bár úgy tűnik hiába, de eleget dolgoztál, szóval büntetés letudva. Csak kérlek ne csinálj ilyet többet! Ha egy szájzáró átokkal sújtod, még az is jobb, mintha bántalmaznád.
Már megint ötleteket adok neki, jut eszembe, és gyorsan a számra vonom a kezem, mintha így akarnám magam elhallgattatni. A könyv kicsúszik a hónom alól a mozdulatra, és szétnyílva a földre esik. Éppen az áttetsző lapnál.. és a mögé betűzött levélnél.
- Te jó ég! Ennyire egyszerű nem lehetett! - tátom el a szám, mikor meglátom, hogy az áttetsző lapon át nézve a levélen álló szöveg teljesen más. Fénylő, a lapra árnyékot vető nagyapám egyértelműen felismerhető betűivel írott mondatok rajzolódnak ki a papíron, elfedve az álüzenetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=189042#post189042][b]Gryllus Matilda - 2013.10.24. 19:18[/b][/url]

Sikeresen lelohasztja a mosolyomat, mikor gondolatban tűzhalálra ítéli a Szörnyek Szörnyű Könyvét. Megcsóválom a fejem.
- Naa, ilyet még viccből se! A könyveket bármilyen.. kevésbé jók legyenek is, nem szabad elégetni.
Hogy "melyik idióta" gyártotta, arra inkább nem felelek, mert úgy sejtem, hogy valójában úgysem érdekli Annt. Helyette visszacsalom újra a mosolyt arcomra a láthatatlan könyves válaszára. Ő viszont nem reagál hasonlóval, mikor a "Bellus" becenévvel illetem. Tudom, hogy utálja, így körülbelül ha ötször hívtam így életemben. Most is csak véletlenül csúszik ki a számon, és bocsánatkérő tekintettel próbálok javítani nála.
- Biztosan jó leszel - jelentem ki ellentmondást nem tűrő határozottsággal, de azért elhatározom, hogy majd alkalomadtán meglesem, hogy is megy neki a dolog. Csak még hagynom kell, hogy pár órán túlessen, belerázódjon, meg minden. De máris olyan büszke vagyok!
A munka végül letudva, ha először úgy is tűnik nem jutottunk vele sokra, sőt, szavaimra adott válaszából ítélve a helyzet rosszabb, mint volt. Olyan leleményes, hogy majdnem elnevetem magam, de azzal csak felbátorítanám, így próbálok szigorúan nézni rá. Lehet be kéne szerezzek egy tükröt, és gyakorolni.
- Ann, nem vicces!...
Megrázom a fejem, mert látom, hogy a fejmosással semmire se megyek, egyik fülén be, a másikon ki, és amúgy se hagyja, hogy tovább mondjam a magamét, mert most ő ölel meg, mint aki hálás a jó tippért. Tudom, és érzem is, hogy nem szeretet-ölelést kaptam, de még így is örülök egy kicsit neki. Főleg, mert a megfejtés a földön vár.
De hiába lelkesedem, már épp nekiesnék, hogy elolvassam a lelepleződött levelet, erre Annabell elköszön - elvégre az előbb már elengedtem, és ő ahogy kell, él is a lehetőséggel - és faképnél hagy.
- Annabell! Én még..! - már nem is figyel, úgy tűnik el a kastély kapuján túl, mintha az valósággal beszippantotta volna. A levélre pillantok, és az első mondat, amin megakad a tekintetem, belém szorítja egy pillanatra a levegőt.

"És nagyon vigyázz Annabellre! Nem tudhatja meg, ami történt."