Melanie

Amióta itt vagyok, egyre természetközpontúbb lettem. Szinte el sem bírnám képzelni a napomat a kastély körüli reggeli futás és a délutáni szabadban tanulás nélkül. Nyilván ebben a gyönyörű tavaszi, szinte nyári, időjárásnak is van ám szerepe bőven, úgyhogy amennyire csak tőlem, szerény halandótól telik, hálás vagyok az Anyatermészetnek. És bár mostanság tényleg túlteng bennem a költői véna, főleg hogy az elmúlt két napban unalmas perceimet Romhányi olvasással töltöttem, de muszáj rászánjam magam a tanulásra, mert hiába képes az agyam vészhelyzetben rekordidő alatt megtanulni mindent, mégiscsak kényelmesebb az egész évre beosztani a vizsgaanyagot.
Miután ebben meg is állapodtam önmagammal, pórázra kötöttem Zoé-t és egy pokrócot felkapva a rét felé vettem az irányt. A táskám is a vállamon lógott, ugyan fogalmam sincs, milyen tárgyakat pakoltam bele legutoljára, de mindegy is. Ha most elkezdenék gondolkodni azon, hogy mit kéne először tanulni, a döntésképtelenségem miatt az egész délután ezzel menne el, úgyhogy jobb ezt esetemben a véletlenre bízni. Direkt lengén öltöztem fel, csak egy hosszú ruhát és hozzá egy sarut húztam fel, mert ugyan Ausztráliában megedződtem, de itt, Magyarországon nagyon nehezen viselem a meleget, úgyhogy igyekszem mindig a lehető legkényelmesebb, legszellősebb ruházatot választani, amit azért az iskolai etikett megenged.
A rétre érve lecsatolom a kiskutyámról a pórázt és csak nézem, hogy szaladgál önfeledten össze-vissza. Őszintén szólva, nem épp a jólneveltségéről híres, de egyszerűen nincs szívem "katonai szolgálatra" kényszeríteni, ahogyan Daniel nevezte a volt kutyusunkat, aki a világ legszófogadóbb kutyája volt, mert a fél életemet az ő nevelésével, tanítgatásával töltöttem. Zoé más, ő kistermetű, bolond, kicsit szeleburdi természet, egyszóval nagyon nem illik hozzám, de valami miatt mégiscsak szeretem.
De sajnos be kell lássam, hogy Zoé mindent megtesz annak érdekében, hogy feszegesse a tűrőképességem, mert most is pár pillanaton belül már ott áll az egyik rajzolgató lány előtt, kíváncsian szemléli, majd hirtelen felkapja a tolltartóját és örülten rohanni kezd.
-Zoé, hozzám!-
Kiáltok szigorúan a kis ebre, és szerencsére ezek az alap parancsok még mennek neki, úgyhogy némi küzdelem után elveszem tőle a lopott holmit, és a tulajdonosa felé sietek.
-Ezer bocsánat, tényleg, nagyon sajnálom. Remélem nem esett baja.-
Kérek elnézést a történtekért, és közben visszaadom neki a tolltartóját.

Melanie

Hál' égnek Zoé szót fogadott egyből, így aránylag hamar visszakerült a tulajdonosához a tolltartó. Sőt, szerencsére a lány még mosolyogva is fogadta a neveletlen ebem csínytevését, úgyhogy hatalmas kő esett le a szívemről.
-Hát igen, nem árt a testmozgás.-
Felelem nevetve a lányka kijelentésére, s közben próbálom valahogy beazonosítani. Aránylag sok embert ismerek látásból, személyesen ugyan szinte senkit, de azért házhoz szoktam tudni kötni az embereket, viszont Róla nem igazán jut eszembe semmi halvány emlék, semmilyen szín. Tehát valószínűleg még új errefelé, és erre utal a kezében tartott rajza is, mert egy itt elég gyakori, de a mugli világban szinte lehetetlen lencsevégre kapni. Amikor idejöttem, egyből küldtem egy képet róla Édesapámnak, mert tudtam, hogy fotósként értékelni fogja a ritkaságot, de mint kiderült, itt ez hétköznapinak számít. Viszont ha a lányka új, akkor nem szeretném, hogy negatív véleménye legyen az itteni emberekről, úgyhogy folytatom a beszélgetést.
-Tényleg sajnálom...egyébként Emily vagyok, eridonos.-
Kérek mégegyszer elnézés, és nyújtok kezet kedvesen a lánynak, arcomon a megszokott mosollyal. Rokonszenvesnek tűnik és kivételesen végre egy nálam tapasztalatlanabb emberrel hozott össze a sors, ami azért ritkaság a kastélyon belül.
Nem tudom, hogy megéri-e beszélgetést kezdeni, mindenesetre részemről várhat a tanulás, nem tudom Neki mennyire sürgős befejeznie a művét, de majd meglátjuk. Reflexszerűen indulok el csak úgy a semmi felé, mert nem szeretek ácsorogni, és Zoét sem árt szemmel tartani ám.