Leslie, Abigél, Kumagoro

  Elindultam, szívni egy kis friss levegőt. Mikor a rétre értem megláttam, hogy Kuma és Les épp homok várat épít.
  - Sziasztok! Én is segíthetek? - futok eszeveszetten feléjük. Még időben fékeztem, mert különben, szegény Kumából, palacsintát csináltam volna. Leültem és vártam a válaszra. Közben meg öleltem Leslie-t, és megsimiztem Kuma fejét.
  Kihúztam a pálcám, és koppintottam a talajon, egy meleg takaróért amire leülhetek. Pár pillanat múlva meg is jelent, én meg ráültem, mellettem megpaskolva a két helyet.
  - Innen is tudunk építeni várat. Nem kell a homokba ülni. Neked piszkos lesz a bundád nekünk meg a talárunk. - mondtam neki vidáman. Felpattantam, és elmentem egy zászlóért, a vár tetejére. Egy szép levéllel tértem vissza ami most már csillogott.
  - Szia Abi! - köszöntem a távol létemben érkező lánynak. - Hogy vagy?- kérdeztem vidáman majd leültem, a takaróra.

Gyereknap

  Végre itt a Vasárnap! Gyereknap van ma, és életem leghosszabb levelét kaptam meg szüleimtől, és egy óriási ajándék csomagot, amit feltettem a szekrjényem tetejére. Aztán elhatároztam magam, hogy lemegyek a gyereknapi rendezvényre. Kikászálódtam az ágyból és felöltöztem egy csinos ruhába. Hosszú kék szoknya és magas sarkú kék cipő. Nagyon örültem volna, ha nem egyedül megyek, de így is jó.
  Mikor oda értem 3 embert láttam. Tiff-t, akivel a folyosón futottam össze, Amirát, aki elkapott éjszakai csatangolásért és Kei-vel akivel a konyhában találkztam.

Isobel Reeves

Ruha

Lassan, ráérősen baktattam a rétre vezető úton. Gondoltam úgyis van időm, nem kell sietnem. Meg hát nagyon szeretem a tájat, ezért van értelme is. Néztem a fákat, amik egy kicsit már kirügyeztek, de gondoltam, idén is ugyanolyan lesz, mint régen, még ha el is fagy, hisz itt egy intés a pálcával és már a fák virágba borulnak.
Ahogy mentem, egy tíz perc után hangokat hallottam magam mellett. Egy bokorból jött. Gondoltam biztos valamilyen állat. Igazam volt. A bokorból hamarosan egy édes aranyos ciculi ugrott ki. Azonnal odabújt a lábamhoz. Látszott, hogy már háziasították. Gondoltam, egy kicsit sétálok vele, így az ölembe vettem, és mentem tovább az eddigi útvonalon.
Hamar kiértem a rétre, ahol azonnal leültem egy padra ( ami nem tudom honnan került elő). Gondoltam biztos jön valaki akivel majd tudok beszélgetni. De addig is ott volt nekem az a drága macska, akivel összefutottam. Nagyon szeretem a cicákat!

Iso

  Még ott ültem jó egy tíz percig, aztán arra gondoltam, hogy visszamegyek a kastélyba, ám ekkor egy lány bukkant fel, aki rögtön meg is kérdezte, odaülhet-e hozzám.
  - Szia! - köszöntem, ám miután a cica jól belém szúrta a körmeit, hogy nem vele foglalkozok, hangosan felvisítottam. - Jaj te cica! Nem kell kivájni a lábam - simiztem meg a feje búbján, utána pedig tovább cirógattam, nehogy megint megkarmoljon. - Persze, ülj csak ide - mondtam a lánynak.
  Az én drága cicám most teljesen összegubózott. Halkan dorombolva, már álmosan pislogott. Ránéztem és egy gyors mozdulattal betakartam a táskámból előkapott takaróval.
  - Én Vanília Perwinkle vagyok. Téged hogy hívnak? - érdeklődtem a lány neve után. - Mikor jöttél a Bagolykőbe? - kérdezősködtem tovább. Lenéztem a cicára, aki már el is aludt, ám a simogatásával nem hagytam fel. - Melyik házba osztottak? - érdeklődtem tovább.

Iso

 Gyorsan körülnéztem, hogy kicsit felmérjem a viszonyokat. A fákon már kezdtek kinőni a levelek. Néhány bokor már virágzott, és voltak fák, amik megteltek rügyekkel. Aztán megakadt a szemem egy bokron, ami teljesen el volt barnulva és letöredeztek az ágai. A színe nem volt normális. Nem tudom. Lehet, hogy valaki ráküldött egy ártást, vagy csak elrohadt. Gyorsan előkaptam a pálcámat (próbáltam feltűnésmentes lenni), és egy gyors mozdulattal és egy varázsigével: Aguamenti, meglocsoltam a növényt. Nagyon reméltem, hogy segített neki valamit ez a kis víz. Ekkor egy kérdést hallottam magam mellől.
 - Nem. Amikor jöttem idefelé, akkor találtam. Nem gondolod, hogy kicsit gubancos a szőre? - érdeklődtem, és már újra elővettem a pálcám. - Extrico - mondom ki a helyes varázsigét a kis, cuki cicára. Miután a szőre már nem volt gubancos, tovább simogattam a puha vörös szőrét.
 - Nagyon örülök! - rázom meg a kezét. A tenyere nagyon puha és ápolt volt. - Hogy szólítsalak? - érdeklődtem. Azt tudtam, hogy van aki az Isobel-t szereti, de van aki meg az Isot, ezért érdemesebb volt megkérdeznem, mint, hogy sértődés legyen belőle. - Eddig, hogy tetszik az iskola? Valaki már körbevezetett? - próbáltam minél többet kihúzni belőle. Közben az én drága ciculim felébredt. Felemelte kicsi fejét, és felpillantott rám nagy kék szemeivel. Nagyon édesen nézett. Kicsit megigazítottam rajta a takarót, nehogy fázzon. Ekkor rájöttem, hogy éhes. Még szerencse, hogy az én Piklim miatt mindig van nálam egy kis macska kaja.
 - Kérlek ne nézz őrültnek! - kértem Isobel-t, és elővettem egy kis tálat, ami két rekeszes volt. Az egyikbe öntöttem egy kis étel, és letettem magam mellé. Aztán pedig egy kis üveget vettem elő, és tejet öntöttem a tálba. A cica rögtön ráugrott, és enni kezdte. Megsimiztem a hátát, és visszafordultam a lányhoz. - Van egy macskám, akit Piklinek hívnak, és ő is itt él velem a kastélyban, és mivel gyakran szoktam vele sétálni, ezért mindig van nálam egy kis macskakaja és te - mondtam inkább, minthogy őrültnek nézzen.
 Gyorsan odapillantottam a cicára, aki vidáman falatozott. Ekkor halk nyávogást hallottam az út felől. Vékony volt és ismerős. Valahogy gondoltam, hogy utánam jön, a kis huncut.
 - Pikli! - kiáltottam vidáman mire a cica ideszaladt és az ölembe ugrott. Halkan dorombolni kezdett, ahogy simogatni kezdtem. - Csak emlegetni, kellett! - nevettem a lányra. - Ő itt Pikli. Az én drága, édes cicám - mondtam.
 Gyorsan magam mellé tettem a másik cica mellé, hogy ő is tudjon falatozni. Ekkor Isobel is válaszolt, arra a kérdésemre, melyik házba osztották.
 - Ó! Gratulálok! - mondtam, és nagyon örültem, hogy találtam egy másik Levitást. - Igen eltaláltad! Én is Levita és ő is - böktem a cicámra. - Neked van valami háziállatod? - érdeklődtem.
 

Iso

 A cicák gyorsan elfogyasztották étküket, és ezután az ölembe bújtak és mély álomba merültek. Pikli néha forgolódott, de a másik idegen cica némán, majdnem teljesen mozdulatlanul feküdt. Csak a hasa mozgott, ahogy vette a levegőt. Közelebb bújtak hozzám.
 - Majd talán be is mehetnénk a kastélyba. Hamarosan besötétedik és hűvös is van mondtam Isonak, aki épp azt nézte, hogy fésültem ki a szőrüket a cicáknak.
 Láttam, ahogy Iso oldalra pillant, és hirtelen nem értettem miért, de aztán rá sikerült jönnöm, hogy azt nézte, ahogy meglocsolom a bokrot.
 - Én maradok az Iso-nál - mosolygok rá. Vidám vagyok, mert jó érzés az, hogy így a vizsgaidőszak vége felé nem kell egyedül lófrálnom. Még úgy is, hogy teljesen lefagytam, mert egyre hűvösebbé vált az idő, ezért már szívesen bementem volna, de láttam, hogy Is jól bírja, ezért erőt vettem magamon.
 Elgondolkodtam. Mindenki, úgy hív, ahogy jónak látja, de így még senki nem kérdezte tőlem. Gyorsan átgondoltam, hogy hogy szeretem ha hívnak, de a végén hasonlóan mondtam el, mint újdonsült barátnőm:
 - A legtöbben Vaninak, Vancsinak vagy csak simán Vaníliának híznak, egy éjszakai kiruccanás során rám ragadt a Vancis, de a szüleim, van, hogy csak Jane-nek hívnak, ami a középső nevem.
 A cica amit találtam, erre a sok beszédre ébredezni kezdett, ezért gyorsan neki láttam simogatni. Nem is kellett sokat várnom, hamar dorombolni kezdett, és visszaaludt.
 - De jó! Gondolom jól összebarátkoztatok - mosolygok, mert már a klubhelyiségben találkoztam vele és tudom, hogy hamar összebarátkozik az emberekkel.
 A táskámból előkaptam egy takarót, amivel szerencsére én a cicák, és még Iso is belefértünk.
 - Nem fázol? - kérdezem, azzal megfogom a takarót, és felé nyújtottam, hogy nyugodtam bújjon be alá. - Igen az egyik barátnőmtől kaptam ajándékba.
 Próbáltam nem megfagyni, de valahogy nem sikerült, ezért megpróbáltam megkérdezni nem mehetnénk-e be a kastélyba, de Iso gyorsabb volt.
 - Én most vagyok harmadikas. Egyébként nem mehetnénk be , mert teljesen összefagytam, de maradhatunk ha szeretnél? - mondom udvariasságból. Gyorsan elrakom a macskás tálat, mert arra már nem volt szükség ott.
 
 

Is (zárás)

 A táskámat, a vállamra raktam, de előtte, még beleraktam a takarót, hisz ha úgy is bemegyünk, akkor nem lesz rá szükség. Gyorsan belegyömöszöltem, de ekkor, hangos puffanás hallatszik, és ebből rögtön rájöttem, hogy a könyveim, amiket nem értem miért cipeltem mindig magammal. Sok mugli könyvet is szoktam vinni magammal, mert jó szórakozás még úgy is ha tele van orbitális tévedésekkel a varázsvilágról. Hirtelen megijedtem, hogy hátha valamelyiknek baja esett, de szerencsére nem. Behúztam a cipzárját, letettem a macskákat és felálltam.
 - Szuper! Nagyon köszönöm! - mondtam neki vidáman, és kihúztam magam, mert eléggé, össze voltam görnyedve. - Nem lenne, amúgy sem jó, ha megfáznánk.
 Aztán hirtelen a cica, akit a bokor előtt találtam, lehajtott fejjel elsétált, egy szigorú tekintetű macska felé, aki az édesanya lehetett. Szomorú voltam, hogy elment, de biztos voltam benne, hogy még biztos látni fogom. Visszapillantott felénk, és eltűnt a bokrok ingoványában. Is-hez fordultam, aki Leen-ről mesélt.
 - Én onnan ismerem, hogy ő volt Alex mentora a Mágustusán - mondtam, de ekkor elöntöttek az emlékek és elszomorodtam. Nagyon sajnáltam, hogy nem sikerült megcsinálnom a második próbát. Ekkor az is eszembe jutott, hogy nem sokkal ezután, Niki az én csodálatos mentorom elköltözött. Nagyon szomorú voltam és eléggé meg is viselt, de aztán hamar túl tettem magam rajta. Persze soha nem fogom elfelejteni, mivel voltak jó pillanatok is.
 - Menjünk be jó? - kérdezem, és a kastély felé veszem az irányt. Óvatosan lépkedtem, mert nem akartam dideregni annyira.