Czettner

Tolland boldogan sétált a rét felé. Egy igen jól sikerült napon volt túl. A java még nem jött el a tanulnivalóknak. Ez az oka a fiú gondtalanságának. Azt hallotta, a réten szoktak ismerkedni az újak. Mivel ő még nagyon friss hús volt az iskolában, úgy gondolta- ha már ideje engedi- lenéz erre a bizonyos rétre.
Sokkal inkább park ez, mint rét -gondolta magában mikor először megpillantotta. Nagyon szép része ez is az iskolának. Nem lóg ki a sorból.
Tolland először csak leült az egyik padra és nézelődött. Azon gondolkozott, milyen rossz lehet a ramórájának, hogy egész nap egy akváriumban van, és nem lehet most is itt gazdájával. Végtére is ő egy hal...
Tolland várt. Nem szeretett várni. Tele volt energiákkal, amiket szeretett volna megosztani valakivel. Ezért jött le a rétre is.
Teltek a percek és még mindig senki nem jött. Már az is megfordult a fejében, ha idő előtt senki nem téved a közelébe, felmászik az egyik fára. Legalább is megpróbál.

Czettner

Tolland egészen elképedt. Már kezdett beletörődni abba, hogy egyedül marad, mikor megjelent egy lány. Nem tudta eldönteni milyen idős lehet, de úgy gondolta pár évvel biztosan idősebb nála.
-Szép estét! - válaszolt - Köszönöm a kérdésed, de nem fázom. - igyekezett a lehető legkedvesebb módon válaszolni, hiszen hozzá is kedvesen szóltak. Ez szokatlan volt Tolland számára. Nem gondolta, hogy az iskola lakói annyira szeleburdiak, mint amilyenek. Mikor mégis rájött, úgy döntött "Amilyen az adjon Isten..." alapon, ő is ridegen viselkedik majd a többi lakóval. Örült, hogy ezen elhatározásától épp eltántorították.
- Egyébként Tolland Clotannak hívnak. Elsős levitás vagyok. - mutatkozott be a fiú. Sosem tudta mit tegyen mikor nőknek kellett bemutatkoznia. Szíve szerint nőknek nem nyújtott volna kezet, de tudván, hogy többnyire mégis így tesznek az emberek. Önmagának ellentmondva kezét nyújtotta az érte aggódó lánynak.
Tolland hirtelen kellemesebben érezte magát. A benne szorongó energiák -amik a nap folyamán gyűltek fel- hirtelen elszivárogtak. Úgy érezte végre egy kellemes beszélgetés előtt áll.
Mindig nyitott volt egy jó eszmecserére.

Keiko

Szeptember óta mindennap sétálok. A nyár folyamán kialakult egyfajta igény bennem a rendszeres testmozgásra. Korábban nem hittem volna el, hogy ez megtörténhet, most meg azt nem tudom elhinni, hogy eddig sosem mozdultam ki, csak akkor, ha már régen nem láttam természetes fényt. Ahogy sétálok a kézfejemet csodálom, milyen barna lett az Atlanti óceánon (természetesen nem a szó szoros értelmében) töltött hónapok során. Jó érzés. Teljesen megváltoztam, mint azok a levelek a fán. A beköltözésemkor még zöldek voltak, mostanra viszont sárgák, pirosak, némelyik barna. Tiszta és szép a rét környéke, bár több mint valószínű, hogy a rajta lévő mágia miatt. A fák mögött mocorgást hallok a levelek között. Mivel már kevésbé vagyok félős, sőt, keresem a kalandokat mindenhol, odamerészkedek. Csak Keiko fekszik az avaron. A levitás lány mindig nagyon boldog és kedves, nem meglepő, hogy lejött szórakozni a természetbe. Tolland kimondottan örült neki, mert még nem volt alkalmuk korábban beszélgetni. Hátha most lesz.
-Szia! Csatlakozhatok? - kérdezem, de már dőlök is, egyenesen a levelek közé. Remélem nem érzi tolakodónak, azért csak kedvesen elnevetem magam. Az októberi levegő nagyon tiszta. Hiába a nyár a kedvenc évszakom, mégis azt kell mondjam, a levegő sosincs ilyen tiszta mint Októberben.
-Téged mi szél hozott erre? Sok volt a tanulásból neked is?- nekem minden estre igen! Nincs okom panaszra, mert könnyebben veszem az akadályokat mint valaha, de azért rám fér a pihenés rendesen. Mégis csak levitás volnék, vagy miaszösz.

Keiko

Láthatólag nem zavarja a társaságom. Sőt csatlakozik a játékhoz, és egy félkupac levéllel is eláraszt. Tényleg nagyszerű a hely ahol vagyunk.
-Te jó ég! Tényleg hatalmas. - körül nézek, de a lány kérdésére nem tudok választ adni. Látszólag egy fának sincs akkora levele, mint amekkorát felém nyújt. Átveszem kicsit jobban megvizsgálni, mint ha értenék hozzá bármit, és szintén nagyon szakszerűen megcsóválom a fejem. - Fogalmam sincs!
Kicsit jobban szétnézek az avaron, és nem ez az egyetlen különleges levél. Különböző színű és méretű levelek vesznek minket körül, akadnak egészen tarkák is.
-A leveleket is megbűvölték... - ezt a legnagyobb jókedvvel mondtam. Megdöbbentő még mindig, milyen részletekig kidolgozott helyen lakunk. Ez nagyszerű! -Nézd csak ezt a pöttyös levelet! - most én mutatok Keiko felé egy jóval kisebb de nagyon színes, pöttyös levelet. Közben egy bagoly repül el fölöttünk, és hangosan huhog. Elém ejt egy borítékot. Nagyon szórakozott bagoly lehet... Nem tudom ki lehet a gazdája, de mindenesetre jobban is betaníthatta volna... Elolvasom mi áll rajta. A bátyámtól van.
-Ha egyszer nekem lesz baglyom az biztos, hogy megnevelem! - mondom leginkább magamnak. -Neked van valamilyen kedvenced?- ezt viszont már a lánytól kérdezem.
Én magam mindig is akartam valamilyen állatot, de sosem teljesült ez a vágyam. Talán nem véletlen! Nem vagyok valami törődő típus. Van olyan, hogy hetekig csak olvasok, nem is eszek. Egy kisállat viszont folyamatos törődést igényel. Lehetetlen.
-Egyébként a levél a bátyámtól jött. Ő Csehországban tanul. Te szoktál kapni levelet?

Keiko

A lány baglyot kér az apukájától már régóta... De jó neki! Én valószínűleg hiába kérnék hasonlót. Mindenféle varázslattal kapcsolatos dolog hallatán a családom pánikszerűen reagál... Olyan mint amikor az ember társaságban azt mondja, hogy himlős; vagy amikor valaki úgy ül be bájitaltan órára, hogy az életnek a legcsekélyebb nyomát sem lehet rajta látni, és csak a meleg, telegőzölt helyiségben fertőzi társait. Nagyon rossz tud lenni amikor az ember gyökereihez visszatekintve ilyen ellenszenvet lát, annak irányában amit az ember hivatott csinálni... Főként ha az ember szülei maguk is varázslók! Hál' Istennek nekem még így is mindig volt valaki a családban aki segített. Valószínűleg a frissen érkezett levél is helyzetjelentés, valami hihetetlen eseményről ami bátyámmal történik.
Egészen elkalandoztam, de Keiko visszarántott a valóságba. Először azt hittem csak viccel, aztán azt gondoltam nem látok jól, majd végül értetlenül fordultam a lány felé.
-Nem. Hol van? - aztán tovább fürkésztem az eget. Már a baglyot sem láttam, nem hogy sast. -Ne haragudj, nem olyan jó már a szemem, mint régen. -jelenleg tizenhét éves vagyok...
De tényleg, a rengeteg olvasás és kutatómunka után látószervem elég megviseltté vált. Tudom, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek bűbájt alkalmazni a helyretételéhez, de állítólag a varázslatos beavatkozásoktól egyre gyakrabban romlik, és előfordulhat hogy hetente, vagy akár naponta meg kell bűvölni az ember szemét, fülét vagy az éppen aktuálisan problémás pontot! Ezt semmikképp nem szeretném. Annyira azért nem rossz a helyzet. Többnyire észreveszem a sasméretű madarakat legalábbis!

Keiko

A lány most szembesített azzal, hogy ő képes tíz kilométerrel odébb is észlelni dolgokat. Azt a mindenét! Ez elég lehetetlennek tűnik számomra. El sem tudom képzelni, hogy én jól lássak messzire, mivel még közelre is csak átlagosan tudok. Hát így látta azt a bizonyos sast. És most egy repülőt is.
-Ööö... Hát nem tudom- válaszolok. Talán megtudnám mondani, ha én magam is látnám, de sajnos nem látom az irányát, ami egyébként sem feltétlen mérvadó.
-Akkor te ellátsz a kastély ablakaiból Bogolyfalváig és az erdőbe is?
Egészen lázba hozott ez a bizonyos öröklött képessége a lánynak, ami még mindig hihetetlennek tűnt. Az animágia tanulható, az nem olyan... újdonság. A metamorfmágia is... A legilimenciáról is hallottam már egyet s mást felsőbb évesektől, az is egy viszonylag közismert képesség.
-Hogy tudod irányítani a látásod? Mármint, tudod szabályozni, hogy milyen messzire láss? - elég kellemetlen lenne, ha csak tíz kilométerre tudna ellátni. Mindig érdekeltek a mágikus képességek. Sokáig megvoltam róla győződve, hogy én magam is elemi mágus  vagyok, de sajnos nem bizonyultam elég tehetségesnek, ez nagyon rosszul érintett eleinte. Aztán később, a nyár folyamán sikerült elfelejtenem a kudarcot. A melodimágiához sem értek különösebben, bár nagyon szeretem. A jósláshoz némiképp konyítok, de azt érzem, hogy még mindig nem találtam meg az utamat, és ez zavaró.
-Milyen tantárgyakat tanulsz? - remélem érzékeli Keiko, hogy ez nem csak egy sablonos kérdés. Illetve az, de most komoly érdeklődéssel kérdezem, mert egyfajta rajongással fordulok felé a hallottak után. Szeretnék a lehető legtöbbet megtudni a különleges látásáról. Nagyon izgalmas!

Keiko

Azta! Egészen elvarázsolt, ahogy mesélt a képességéről a lány. Irigykedni kezdtem, de gyorsan megállj-t parancsoltam magamnak, elvégre mégis csak egy diáktársammal beszélek. Ő is ugyanolyan bagolyköves, mint bárki más. Isten őrizz, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam. Bár koránt sem tűnik zavartnak. Valószínűleg nem én vagyok az első érdeklődő. Figyelmeztetve magamat, már a kérdés is nagyjából tárgytalanná vált, hiszen csak összehasonlításképpen kérdeztem a tantárgyairól, meg így könnyebben meglehet ismerni egymást.
-Te igaz Kínából... azaz, ne haragudj, úgy értem Japánból származol? -kérdezem kissé zavartan... Hihetetlen, hogy még mindig képes vagyok ostobaságokat kérdezni... Mégis csak tizenhét éves vagyok...
-Milyen az ottani élet? Én még sosem hagytam el Európát. Legmesszebbre Mallorcára mentem eddig, pár hónapot töltöttem ott, és nagyon élveztem. Japán is biztosan nagyon jó lehet. Nagyon más ott, mint itt? -talán most sikerült kevesebbet kérdeznem mint az előbb. Nincs könnyű dolgom kérdezés terén, hiszen Keiko nagyon izgalmas személyiségnek bizonyul. Legalábbis egészen más helyről származik, és most ismertetett meg egy eddig lehetetlennek tűnő képességgel, aminek ráadásul tudatában van. Ilyenkor mindig nagyon büszke vagyok a saját házamra, és a kékek sokszínűségére. Persze lehet mondani, hogy beszürkült magolósok vagyunk, és ez néha be is igazolódik, de én ezt az állapotot mérhetetlenül élvezem, mert így mindig van bennem egy versenyszellem. Enélkül nagyon lusta tudnék lenni, mint mugli koromban. De rossz is volt!

Keiko

Na igen, a cseresznyefák virágzásáról valószínűleg már mindenki hallott. Híresen gyönyörű. Én még sosem voltam Japánban, egyszer muszáj elmennem oda, és Kínába is. Egész biztos teljesen más odaát a varázslóképzés is. Nagyjából úgy képzelem, hogy többet gyakorolnak pálca nélkül. Talán több lehet ott az elemimágus...
Hiába... Le sem tagadhatnám a mugliéletet, amit az iskola előtt éltem. Korábban egész sokat foglalkoztam a feng shuijal, ami most átmenetnek tűnik számomra a mi világunk és a mugliké között... Mondjuk ott nem csak négy elem van, hanem öt... Mindegy...
-A nevem? Jogos kérdés, sokan feltették már. -én is gyakran gondolkodom el rajta, és korábban a szüleimet is faggattam erről. - Írországból származom, félig-meddig kelta vagyok. Az őseim persze keveredtek angolokkal is, úgyhogy innen a nevem. A családom száz éve váltott hazát, és jött Magyarországra, elsősorban a növényvilága miatt. Nagymamám gyógyszerkészítéssel foglalkozott. Nem mugli gyógyszereket gyártott, hanem többek között vérfarkasoknak valót is. -itt igyekszem kivárni a kellő hatást. Nagyjából azt a reakciót, amit bátyám idézett belőlem elő, amikor mesélte a nagyiról, akit én már nem ismerhettem, ő viszont még igen. -Nagyon izgalmas lehetett! Én erről nem sokat tudok a szüleim miatt, akik mugliként élnek, pedig aranyvérű varázslók... Mindegy is, a lényeg, hogy Írországból való vagyok, de teljesen magyarnak gondolom magam!
A mondatot be sem fejeztem. Keiko a hosszú gondolataim közben -teljesen érthető módon- kicsit gondolatban elbandukolt. Arra azért nem számítottam, hogy elsurran mókust vadászni! Először csak megszeppenve néztem, majd mikor a lányt földre bírta a kis jószág -vagy legalább is valami ilyesmi- akaratlanul elnevettem magam. Reméltem, hogy nem haragszik meg, elvégre elég vicces volt. Szerintem neki is tetszett.
-Rendben vagy? -kérdeztem kedvesen. Aztán egyszerre furcsa ötletem támadt. Néha teljesen eldobom az agyam. -Ott van annak a fának a tövében. Kapjuk el. -felálltam, és nyújtottam a kezem a lány felé, hogy fölsegítsem őt is.

Keiko

Hiába próbálok halkan lépdelni, a leveleken lehetetlen! Próbálok taállni egy viszonylag füvesebb területet, hogy csendesebben tudjak közlekedni. A mókus már rég kiszúrt minket, hegyes kis fülének mozgásából ítélve; ezért próbálom kicsit ívesen megkerülni, nehogy észre vegye szándékainkat. Keiko kérdez, a kisállattal párhuzamosan én is fülelek. Remélem nem valami varázsmókus, és nem tudja mit mondunk.
-Hát... Az a helyzet, hogy fogalmam sincs. -a szakszerű megállapítást követően egy ötlettel rukkolok elő- Mit szólnál, ha két oldalról próbálkoznánk megközelíteni?
Egyre közelebb férkőzök a kis bestiához, aki minden reményem szerint nem egy animágus professzor, aki, miután levadásszuk leredukálja házunk pontjait nullára. De jó is volna animágusnak lenni! Mindegy, moost nem ilyesmivel kéne foglalkoznom, hagyjuk! Megérkeztem. Ha jól láttam a lány is hasonló távolságban lehetett a mókustól, aki nagyjából két méterre lehetett mindkettőnktől. Suttogva beszélek:
-A következő a terv: háromig számolok és egyszerre rávetjük magunkat. -ebben én magam is kételkedem, remélem a lány bízik az utasításban.
Megemelem kezem, hogy ne kelljen tovább beszélni, és egyet mutatok. Miközben a mutató ujjam is kinyújtom, jelezve, hogy kettőt számolok, a mókus elkezd mosakodni, és az alkalmat kihasználva, nekiugrok, mielőtt hármat mutattam volna. Az ugró-képességem kicsit túlbecsültem, így nem értem el barátunkig, aki most egyenesen Keiko felé szaladt. Mikor a lányhoz ért hirtelen megtorpant.
-Gyorsan, gyorsan kapd el!-szóltam neki a csatában elveszve, a földön fekve.

Keiko
a vadász

-Júj, mennyire fél szegény! -Keiko felém nyújtja az állatkát, aki nagyon próbál menekülni. Most az én kezemben van. Láthatólag gondolkodik, mert még mindig látszik rajta a félelem, mégsem mozdul. Szökési terven gondolkodik? Az ilyen állati taktikákat már jól ismerem. Otthon van két macskánk. Várhatóan most megfog nyugodni, és elkezd dorombolni... Na jó, ez igencsak lehetetlennek tűnik...
- Nem valami kedves jószág... -jegyzem meg a lánynak, aki valószínűleg egyetért, tekintve, hogy megkarmolta a kezeit. -Most, hogy már itt van lehet meg kéne valahogyan szelídítenünk. Nem tudod, a mókusok esznek gesztenyét? - kicsit bugyuta kérdésnek tűnt, de nem értek az ilyesmihez... A fa ami alatt meghúzódtunk hármat viszont történetesen pont gesztenye fa volt. A gondolkodás közben kicsit lazábban fogtam a mókust a kelleténél, de az még nem mert elmenekülni kezeim közül. Amikor észrevettem, milyen óvatlanul fogom, hirtelen korrigálva hibámat, visszanyújtottam Keikónak.
-Már kicsit nyugodtabb -mosolyodtam el.
-Tényleg... Visszatérve Japánra. Milyen a japán nyelv? Biztosan nagyon nehéz lehet! Tudnál nekem valamit mondani japánul? - én magam három nyelven beszélek stabilan, de tudom, hogy a japánnal leginkább a magyar vetekszik nehézségben; ellenben az angol és a spanyol viszonylag tanulható.

Keiko

Látszólag szereti a mogyorót a mókus. Nem csak szóbeszéd. A lány kezei közt méginkább megnyugszik a kisállat. Ahogy ülünk a réten hirtelen egy hűvösebb szellő érkezik. Nem hiába, az év hideg időszaka most jön csak el igazán... Én a nyarat mindig is jobban szerettem, különösen a mostanit. Spanyolországban egész más idő lehet most is. Persze ennek a helynek is megvan a szépsége. Az én kedvencem az ég. Nagyon szép; főleg az évnek ezen a szakaszán.
- Ez nagyon jól hangzik! - válaszolom a japán mondatra. Valószínűleg, bármilyen nyelven mondta volna így gondolnám, mert nagyon érdekelnek az idegen nyelvek. A Bagolykő elvégzésekor már szeretnék viszonylag sokat beszélni.
Hirtelen valami a vállamra csöppen. A felettünk lévő fáról semmi nem érkezhetett. Aztán már egyre több helyen érzem az esőt, ami hirtelen érkezett. A fa alatt félig takarásban voltunk.
-A mókus is lehet érezte hogy jön a vihar és elakart bújni...- az állatok rendszerint bebizonyosodik, hogy okosabbak az embernél. Én ezt sosem tagadtam meg, teljesen egyetértek ezzel. A legendás lények viszont olyan... rafináltak, mint mi emberek, úgyhogy ők sosem vonzottak engem. A közeli erdőben sem jártam még; egyre bátrabb vagyok, de azért vannak határok.
-Ajaj! Szerinted megázunk? -miközben a kérdést felvetem eszembe jut valami.
-Protego!-egyik kedvenc varázslatomat hajtom végre, aminek következtében egy fél-buborék rajzolódik ki felettünk. Ez a varázslat alaphelyzetben láthatatlan, most azonban a rajta lefolyó víz íve láthatóvá teszi. De jó! Ilyet még sosem csináltam. A mókus szemei nem kerekedtek ki túlságosan... Nem csoda a legtöbb varázsló az országnak ezen a pontján él. Lehet látott már sárkányokat is; mit neki egy egyszerű pajzsbűbáj..?
Hirtelen villámlik.

Keiko
akivel elázok  

Két dörrenés is megrémített minket, a mókus összekucorodott, de továbbra sem hagyott el minket; én viszont a rémülettől elengedtem a varázslatot, így másodpercek alatt mind eláztunk.
-Protego!-ismételtem meg a varázslatot, és az elkövetkező zajokra már rákészültem. Keiko szintén: befogta a fülét. Én nem szoktam ilyet csinálni, de most én is így teszek, mert tényleg nagyokat szól az ég, persze csak egyik tenyeremmel, hiszen a másik foglalt.
-Nem tudom, nem hiszem -válaszolok őszintén a lánynak, aki valószínűleg szintén így gondolja. Nagy vihar van ez nem áll el csak úgy.  -Szerintem menjünk vissza a kastélyba -vetem fel a következő ötletet. Elindulunk, de valamiről elfeledkeztünk, legalább is én. A mókus követ minket, esernyőnk alatt. Nem hagytuk neki, hogy menedéket találjon, hát most hagy maradjon velünk -gondolja.
-Ajaj... Mi legyen? Maradjunk itt amíg eláll az eső? -késő délután lehet, de még világos van, csak a felhők takarják a napot, azért sötét minden.
Miközben a lány válaszára várok -megelőlegezve, hogy az ő szíve sincs kőből- különösen ahogyan megismertem- megkérdezem: -Tudsz valami jó vízlepergető varázslatot, hogy visszaülhessünk a helyünkre? Azóta már biztosan elázott... -mondom elégedetlen, beletörődő hangon. A kis rágcsáló valószínűleg találna magának menedéket, de nem lenne szívem itt hagyni, miután miattunk kényszerült ide. Átvészeljük valahogy az esőt. Ebben a pillanatban, egy kisebb dörgés következett, ami már messzebbről szólt, és koránt sem volt olyan barátságtalan. Egy pillanatra megnyugodtam, hogy elmegy a vihar, de ismét egy komolyabb robbanásszerű hang következett, ami ezt az illúziót elhessegette.

Keiko

Hajaj! Kezdek fázni. Egy pillanatra ismét elkalandozok. A stresszhelyzetekben mindig nagyon aktív vagyok, és ha találok valami megoldást, a testem megnyugszik, és a reakció időm lelassul.
-Az evapores jó ötlet... Nagyon könnyen elfelejtem a varázslatok nevét... Nem értem miért. Volt egy délután amikor kétszáz ismeretlen spanyol szót tanultam meg, és még mindet vissza tudnám mondani... A varázslatokat meg... áh... -a lankadó energiámat mutatja az is, hogy hangosan gondolkodom, ami nagyon ritkán fordul elő velem. Hál' Istennek ha beszélek is olyan, mintha gondolkodnék, szóval nem feltűnő, hogy most olyanokat mondok, amit magamban szántam elmondani. Ahogy ezeken a nagyon furcsa dolgokon gondolkodom, egyszerre csillapodni látszik az eső. Ez azért furcsa mert a vihar hangja, és a zaklató neszek elmúltak, mégis úgy szakad mintha dézsából öntenék.
-Idén még nem volt ilyen nagy vihar, jól kifogtuk! - mondom mosolyogva. A mennydörgés láthatóan végleg elment, így megnyugszom, és láthatóan Keiko is. A mókus eddig sem volt zaklatott, a lány kényeztetését élvezi, és az ételt.
Az ég, mintha kissé tisztulni látszana. A nagy sötétség is eltűnik, csak az eső nem akar  múlni. Csak esik, és esik.
-Ha eláll, még akkor is nehéz dolgunk lesz! Hatalmas lehet a sár a leveleken túl és alattuk! - mondom szórakozottan, és kissé megviselten a furcsa körülményekkel járó pihenőmre gondolva. De legalább jobban megismertem a lányt, aki láthatóan egészen megkedvelte a furcsa mókust.
-Szerinted lehet, hogy varázs mókus? Tudod, vannak a varázsló macskák például, akik hosszabb ideig élnek és sokkal okosabbak is. - hogyan is ne tudná, a lányon látszik, hogy már korábban megismerte ezt a világot nálam. Ezen gondolkodva megint elkalandozok, és újabb mennyiségű víz szakad a nyakunkba.
Pajzsbűbáj.Vízlepergetés.

Keiko

De még mennyire! Én sem éreztem már magam olyan kényelmesen. Kénytelenek leszünk bemenni a kastélyba. Már csak egy dolog hibádzik hozzá, ami az előbb is problémát okozott, mégpedig a mókus.
-Igen, én is fázok. - most már tényleg vissza kell mennünk - Mi legyen a mókussal? Elbír ezzel az esővel? Vagy beszöktessük a kastélyba? -teszem fel naivan a kérdés. Aztán ha úgy adódik, hogy beszöktetjük, azt valószínűleg a lány teszi majd meg, nem szoktam kivenni a részem a szabályszegésből. Ez egy rossz tulajdonságom, elvégre rengeteg lehetőséget ad a kastély, és ez a sok lehetőség lecsökken, ha a következményektől félve nem teszem amit akarok...
A vihar csendesedni látszik, mintegy nem is hagyva minket maradni. Sürgeti az időjárás a döntést.
-Na, mi legyen? - kérdezem mosolyogva, továbbra is a földön ülve, meghagyva a döntés lehetőségét Keikonak.
Tüsszentek egy nagyot, amitől a mókus a megszokottól eltérő módon kissé megijedt. Fél kezemet tudtam szám elé tenni, a másikkal egyensúlyoztam továbbra is fejünk fölött. Hál' Merlinnek nem eresztettem el. Belül bizonyára tudtam, hogy ennyit még én sem bénázhatok.
Ha bénázás, ha nem, viszont piszkosul megfázhattam... Remélem legalább sorstársaim megússzák egy kiadósabb nátha nélkül.
-Nincs béletlen egy zsebid? -kérdezem betegen. Könnyedén megfázom. Ez is egy ok amellett, hogy Spanyolországba költözzek. Azon felül amit a nyáron megéltem ott.