Csapdába esett lelkek

„Este van, este van: kiki nyúgalomba!”
Bár kevésbé mondaná a kis vöröske, hogy igazán nagyon családias errefelé a légkör. Tulajdonképpen roppantmód félelmetesnek lehetne inkább leírni ezt az esti sétát. Merthogy hölgyünk megrögzött szabályszegő, ez már kezd kiderülni róla, csak a legtöbbször megússza az ilyen kis kiruccanásokat.
Az egész úgy kezdődött, hogy nem tudott aludni, mert a szülei azt írták neki, hogy otthon felújították a szobáját, és rengeteg meglepetés fogja várni. Még Trillian is királyi kuckót kapott állítólag benne. Ennyi neki bőven elég volt ahhoz, hogy úgy felspannolja magát, hogy napokig csak ezen lelkendezzen, és még éjszaka is álmatlanul forgolódjon. A kakaó pedig köztudottan segít… mindenben. Ha jó kedvű az ember, ha rossz, ha fáradt, ha éber… tehát úgy döntött legurít egy bögrécskével. A konyhában, ahová azóta jár szívesen sötétedés után, mióta megismerkedett ott Balázzsal. A mai estén is leosont, és minden úgy zajlott volna, mint általában, ha nem néz ki az ablakon. Ahh, milyen jó is lenne egy kicsit odakint sétálni. És már meg is született a terv.
Egy bögre forró kakaóval a kezében oson ki a szabad ég alá, és útját a Rét irányába veszi. Ezt még maga sem gondolhatta komolyan, tuti el fogják kapni. De klassssz!
-Ajj, Leonie, csak egy kör, és mész vissza az Eridonba… na jó.. legyen mondjuk egy kör, és kicsit ücsörgök. Vaaagy… megyek egy kört, és elüldögélek, amíg elfogy a kakaóm… - Magával egyezkedik, egészen addig, míg segítségkiáltást nem hall. Hamar el is dobja a bögrét ijedtében.
-Anyu, anyu, anyu – Mindig csak eljátssza, hogy veszélyes helyzetekbe keveredik, de sosem volt még éles szituációban. Most meg itt van valaki… várjunk csak? Ez Zsolti hangja? Hmm… sanszos, hogy egy gyilkosos rémálomba csöppent. No, mindegy, ha már benne van, ideje tenni is valamit. A földhöz lapulva elindul a hang irányába, és alig pár perces keresés után rátalál a csapdára.
Úristen, egy gödör! Tuti, hulla van benne! Vajon Zsolti fiúé? Lehet, nem kéne belenézni, hátha túl rémisztő a látvány. De mégsem hagyhatja diáktársát itt, hogy idővel a kukacok lakmározzanak belőle… Oké, de szegény kukacok, megfossza őket egy ilyen lakomától? Hát legyen már nekik is karácsony valamikor!
Nagy levegő, lenéz a lyukba.
-Jééé! – Itt egy meglepett, ám derűs felszólalás, amiért két ismerős arcot pillant meg. – Ti éltek! – Pluszként egy fokkal szomorúbb hang, amiért nem is olyan izgalmas az eset, mint gondolta…
-Jó kis helyet találtatok az összebújásra! No, akkor azt hiszem, nem is zavarok tovább. Jó mulatást! – Rákacsint diáktársaira, és nem viccel, komolyan le akar lépni. A kis törpe van olyan elvarázsolt, hogy azt higgye, azok ott ketten éppen remekül mulatnak.

ez már a vég

Se hullák, se vidám társaság. Az ember azért többet várna egy éjszakai túrázástól, de kis vörösünk nem finnyáskodhat, magának kereste a bajt. És mielőtt még kisétálhatna a közös jógaszakkörről, megállítják. Jaa, hogy ezek ketten itt nagy bajban vannak? Hát… neki nem tűnt fel, de így már kissé aggodalmasabban nyújtja le a kezét Lotténak. Ő, a hős felmentő sereg, hatalmas vigyorral húzza ki szorult helyzetben lévő pajtásait a pácból. Elvégre nem konyha ez, hogy pácolni kelljen az alanyokat.
-Veletek meg mi történt? Megtámadott Titeket a chupacabra? Nem esett nagy bajotok? – Árasztja el azonnal a delikvenseket kérdéseivel. – Jó búvóhely, nem mondom, de azért gondolnotok kellett volna rá, hogyan jöttök ki! – Jajj, olyan kis bolond ez a lány, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mond. Valami egészen más világban él ő, mint az emberek többsége.
-De ne hagyj itt! – Mondja gyermeteg rémülettel a hangjában, bár igazából már csak a sántikáló leány hátának címezheti szavait. Valahogy nem fűlik a foga hozzá, hogy kettesben maradjon Zsolti fiúval, mert kissé tart tőle. Nem azért, mert úgy hiszi, ő Hannibál legújabb tanítványa, hanem mert sosem képes kezelni a helyzetet, mikor találkoznak. Csak nyugi, csak nyugi. Elvégre a srác láthatóan egy kupac lókaki szintjén érezheti magát, csak nem fogja ismét letámadni a saját őrületével. Ennél nagyobbat még sosem tévedett! Pedig aztán evett már krémest mustárral és tormával megpakolva!
-Szerintem ne beszélj, elég rosszul nézel ki. – Ajánlja diáktársának a legkézenfekvőbb ötletet. Egyébként aggódik miatta, és roppantul együtt érez vele, így kedvesebbik oldala győzedelmeskedik saját kétségei felett.
-Talán nem itt kéne megvárni, amíg visszaérnek. Fel tudsz állni? – Bár Zsolti fiú rendelkezik azzal a tartással, ami az igazi férfiemberek sajátja, mégis gyengülni látszik a vitéz harcos, mintha csak haláltusát vívna. Papot ide! Gyónnia kell szegény ördögnek, mielőtt megmurdál!
-Te figyelj.. ne halj ám meg! – Ez az áldott jó lélek, amivel törpénk rendelkezik, kár, hogy a srác mindenképpen arra játszik, hogy Leonie-ból minden rendes szándékot kiirtson. Hát nem megint rákezd a szokásos nótára? Mármint nem az örökérvényű Kör-re Pataki mestertől, aki még az ufókkal is táncolt egy-egy mámoros éjszakáján. De nem ám! Jön itt ezzel a medállal. Hát nem dobta már rég ki az ablakon? Leonie totál elfelejtette azóta az egészet.
-Hogy mit érdemeltem ki? – Óóó, ezt ő bizony nem érti. Vakarja is a fejét tanácstalanul, és megzavarodva bámul a földön fetrengőre. Szóval itt ő a királyfi, aki kiállta a próbát, és most megkapja a jussát? Köszöni szépen, de ezt valahogy nem így álmodta meg. Zsolti fiú pedig minden mondatával azon van, hogy lerombolja egy kislány képzelt világát. Szép dolog ez?
-De én mondtam, hogy nem fogadhatom el! – Beteggel nem veszekszünk, csak hát az ő szülei nem tanították jó modorra. Esze ágában sincs kikotorni a medált a srác zsebéből. Inkább megfogadja a következő szavakat, és arrébb mászik. Úgy érzi, menten pánikrohamot kap ettől a fura alaktól. És akkor még jön ezzel a „szeretlek” szöveggel… Elkerekedett szemekkel bámul rá. Ezt ne! Csak ezt ne! Hála a jó égnek a fiúka beájul, Leonie pedig azzal a lendülettel sarkon fordul, és elkezd rohanni.
-Várj meeeg! Ne hagyj iiiitt! - Nem szép dolog félig hulla embereket magára hagyni, de neki nagyobb traumát okoz a másik viselkedése, mint az, hogy betört a feje. Eztán járhat pszichológushoz. Igen, az lesz az első dolga, hogy felkeresi az újonnan jött nénit...

Zsolti fiú

Kapott egy levelet. És ezzel egy időben majdnem ledobta szép vörös bozontját a feje tetejéről. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy Zsolti fiú mit akarhat még tőle. Hiszen a kis törpe meg van győződve róla, hogy elég egyértelműen lejön viselkedéséből, semmit az égvilágon nem szeretne a sráctól. Egyrészt roppant félelmetesnek tartja, hogy valaki ennyire ragaszkodik és nyomul, másrészt el nem tudná képzelni magát egy kapcsolatban. Kivéve talán, ha maga a Szőke Herceg lépdelne elé. Áhh Herci… gondolatai minduntalan vissza-visszatérnek a tegnapi reggelihez, mikor megsózta a Coltrane gyermek italát csupa szeretetből, amíg nem figyelt.
Ezen emlékeknek köszönhető, hogy a végére már magában rötyögve, ugrándozva ér le a rétre. Ráadásul annyira elmerült saját kis álomvilágában, hogy mikor meglátja Zsolti fiút szőke hajjal, fehér lovon, egészen a földig esik az álla. Keith. Villan át agyán a név, mert egy fél másodpillanatig azt hiszi, őt látja. Kicsit olyan ez, mintha füstbombát dobtak volna az agyába. Rózsaszín füstbombát. Aztán ahogy lelkesedve továbbugrál, szép lassan, iszonyatos csigatempóban, de kezd kitisztulni a kép, és nem kis szomorúsággal kísérve leesik neki, hogy ki ez az illető. Hát persze! Te buta vörös! Hiszen Zsolti fiú hívta őt ide. Ma már másodjára csiklandozzák meg állát a fűszálak, úgy ledöbben. Mi az olvadt fagylalt folyik itt?
-Hee.. hello! – Nyögi ki zavartan, miközben körbepillog a réten. Huhh, mázlija van, akad még diák, aki errefelé cselleng ebédidő után. A gyönyörű paci láttán pedig még azt is megérti, miért kellett a játszós ruha. Bár amennyire ki volt hangsúlyozva, hogy rongyolódni fog a szerelése, minimum azt várja, hogy ez a ló menten rá fog támadni, és majd jól hátsón harapja. Gyorsan lép is egyet hátra.
-Eeez mi? – Mutat először a szerelésre, a hajra, majd a lóra, a fűben elhagyott rágóra, a rét szélén álló bokorra… Hátha amíg Zsolti fiú mindent elmagyaráz, lesz ideje meglógni. No, de nem szabad ilyenekre gondolnia. Még nem.
-Ömm… hátttt… - A értelmes szavak most olyanok, mint az odaégetett tészta. Nem tudja előkaparni magából. Anyu, segíts! Képtelen eldönteni, hogy ez most itt a „Kész átverés”, valami színdarabot gyakorolnak, vagy mi? És ezen most sírni vagy nevetni kell?
-Neked meg mi történt a hajaddal? Kiszívta a nap? – Hűűű, Zsolti fiú jó sokat ücsöröghetett ám a szabadban, hogy így beszőküljön. Ez fura. Nagyon. Roppantmód.
-És a ló? – Szép a ruhád, szép a lovad...! Mondaná Süsü, de Leonie kicsit máshogy folytatja.
-Én szerintem nem hozhatsz ide lovat csak úgy. Ezért büntetést kell adnom ám. – Ha a srác meg is próbált volna romantikázni, a törpike már csírájában elfojtja azt, pedig valójában halovány fogalma sincsen róla, hogy ez mennyire szabályos.

Maid Cafe

Szóval van ez nap. Valami made… made in China? Nem, várjunk! Sokkal inkább made in Japan. Pont, mint a Deep Purple koncertalbuma a Smoke on the Water című remekbeszabott nótával az élen. S ha már ismét előjönnek a régi szép idők előadói, ki mást lehetne egyből felemlegetni, mint őrült Keith-t. Tulajdonképpen eszébe sem jutott volna, hogy ide jöjjön, ha a szőkeség nem ír neki az imént egy levélkét erről a mókáról. Teljesen kiment a fejéből, hogy látott egy hirdetést róla a minap, pedig akkor még azon is gondolkodott, hogy be kéne állni felszolgálni.  Most pedig egészen el volt azzal foglalva, hogy egy lépcsőn csúszdázzon a kastély nyugati szárnyában, szóval egészen bizonyos, hogy magától nem talált volna ki. Így viszont…
-I don't care if Mondays black
Tuesday, Wednesday - heart attack
Thursday, never looking back
It's Friday, I'm in love – Hangosan énekel, miközben kacarászva lohol le a rétre. Vörös lobonca és virágos ruhája csak úgy lobog utána menet közben. Már alig várja, hogy lássa… a sátrat. Természetesen csak a sátor meg ez a fura rendezvény érdekli, így mikor megérkezik, nem is azért rohan kétszer keresztül a terepen, hogy valaki után kutasson, hanem szimplán fel akarja mérni a terepet. Egészen hangulatosra sikeredett a placc.
-Hahó! Szia! Helló! – Integet vidáman mindenkinek, s oly’ nagy hévvel, hogy egyből nekimegy egy asztalnak, és majdnem felborítja azt. Hoppá, hoppá. Vajon itt létezik feketelista? Ciki lenne már az első percben rákerülni rongálásért. A végén még nem kap majd úrnő megszólítást. Mekkora borzalom lenne már egy ilyen szép délutánon, mikor mindenki más kiélheti uralkodói vágyait… Pedig nyilván a kis vörös is azt kívánja, hogy mindenki a kedvére akarjon tenni, és körbezsongják. Szíve mélyén mindig szolgálólányokat akart, mint egy igazi hercegkisasszony. Apropó, a herceg még azért hiányzik a képből...
Kiugrándozik a napsütötte asztalokhoz, hogy végül ott keressen magának helyet, hátha még ma sikerül ropogósra sülnie a napon. Közben a lehető legfeltűnőbben vizslat végig minden pincért és pincérlányt. Tulajdonképpen… hova is csöppent? A legkevésbé sincsen tisztában a japánok furábbnál furább hóbortjaival. Éppen ezért, hol egy felszolgáló, akinek az a dolga, hogy felvidítsa magányos perceiben, és válaszolgasson minden kérdésére?

Maid Cafe
Aramis, Niki, Keith, Runa

Szinte hihetetlen, hogy micsoda kedvességgel rajongják itt körbe az embert. Egyből ketten is betalálják, sőt Aramis, a hű védelmezője rögtön azzal kezdi, hogy kirántja alóla a széket. Na persze. Ne legyünk olyan naivak, hogy azt hisszük, hölgyünknek képes figyelni az ilyen apróságokra. Olyan lendülettel akart levágódni az ülőalkalmatosságra, hogy lehetetlenség volt már megállni, és majdhogynem lyukat fúr a földbe. Tulajdonképpen ásó nélkül elültette saját magát, most már csak az kell, hogy valaki megöntözze, nehogy elhervadjon.
Még félig az asztal alatt fetreng, és arra sincs ideje, hogy elcsodálkozzon a fűszálak gyönyörű csillogásán és fantasztikus illatán, vagy azon, hogy épp az imént úrnőzték le… Lagger cipellőin kívül megjelenik egy másik pár is. Mivel olyan piha puha a pázsit ezen a szép napon, nem siet a felkeléssel, helyette inkább vigyorogva rábandzsít az orra alá tolt számlára. Áhhám, szóval ez ilyen előrefizetős dolog? Perkál, aztán egész nap élvezheti a korlátlan fogyasztást, akár még a sátorállványt is elfogyaszthatja, ha kedve van hozzá? Remek. Ennél már csak egy eset lehetne sokkal, de sokkal jobb…
Hopp… újabb valaki furakodik be a képbe. Mégpedig egy cipő nélküli hobbit láb. Talán egy felet kevesebb szőr van rajta, de Leonie tudja jól, hogy a gyűrűk őrzője így is ő. Nincsen fétise, mégis hosszasan bambulja a lábfejeket, majd lassított felvételben szemügyre veszi a többi tartozékot is. Áhhám, egy térd meg egy másik is, áhhám… izé… igen, egy has, egy mellkas, ühhüm, és még feje is van! De milyen!
-Keiiiiith! – Olyan elánnal pattan fel, hogy borítja a széket és az asztalt, amik közé volt szerencséje becsúszni, de észre sem veszi. Helyette lelkesedéstől csillogó tekintettel produkál valami pukedli és meghajlás keveréket, ahogy egy úrnő biztosan nem köszöntené az urat, de sebaj.
-Aztaaa! Ez.. úú… mi… váá! – Fejezi ki véleményét, miközben végigtapizza a srác haját. Ha nem ismerné már több mint egy hónapja, még meg is lepődne rajta, amiért így néz ki. Vagy várjunk csak! Hiszen így is egyfolytában le van döbbenve Keith-en, ahogy most a királyinak szánt stíluson is.
-Óóó, pedig mondtam, hogy küldjenek eléd egy hintót. – Rosszalló pillantással illeti Nikit és Aramist, amiért azok ilyen hanyag ellátásban részesítik őket. – És még le is akarnak nyúlni – Vigyorodik el a számlára pillantva, de hogyan is tudna haragudni, mikor a szőkeség gyönyörűen elhessenti Niki próbálkozását. Különben meg éppen most állított be Yarista, aki felé eszeveszettül elkezd integetni, s csak azért nem rohan oda hozzá, mert a friss és ropogós levitást egyből betámadják a felszolgálók. Ehh, de lelkes itt mindenki. Túl lelkes! Mire visszafordul a kis társasághoz, már Runa is belibben a képbe, és éppen helyfoglalásra bíztatja a gazdáját.
-A szomszédos asztalhoz? Miért? Nem! – Vágja rá Keith helyett, talán kicsit hevesebben, mint kellene, de mivel alapjáraton is mindig túlpörög, ez igazán nem tűnhet fel senkinek. Addig még oké, hogy a feketeség lengén van felöltözve, (chh.. céda!) meg imponálóan gazdámoz, mert ez benne van a szabályokban, amiről egyébként Leonie-nak halovány pukkantása sincsen, de hogy még külön asztalhoz is ültesse őket! Bizonyára rá akar mozdulni Keith-re! Maga sem érti, miért, de egy apró rész a bensőjében alakot ölt, és egy fél pillanat erejéig megvadulva fúj a lányra. Mázli, hogy csak múló pillanat, mert megrázva a fejét már vigyorog is tovább.
-A gazda meg a gazdasszony egy asztalnál szoktak ülni, nem? – Jókedvűen megrántja a vállát, minek is reagálta túl... ellenben most magának húzza inkább ki a széket, hogy levágódjon rá.
-Miért beszéltek amúgy ilyen furcsán? - Valaki igazán felvilágosíthatná már, hogy mi ez az egész banzáj itt. - Most akkor, ha ők a szolgálók, lábmasszázst is vállalnak? - Morfondírozik halkan Keith-nek, de még elég hangosan ahhoz, hogy a leányok meghallják, ha ott ácsorognak körülöttük.

Maid Café
Keith, Runa, Lagger, Niki

Sajnos nem élhetne boldogan anélkül, hogy ne fogdosná és ölelgetné egyfolytában diáktársait, mert nála ez a szeretet jele. Mázli, hogy nem öreg bácsikából van, mert az kevésbé lenne elfogadható. De imígyen, hogy ifjú hölgyből rakták össze, senkinek nem lehet kifogása ellene. Ráadásul a tapizás mértéke egyenes arányban van a szeretet mértékével, úgyhogy Keith örüljön csak, ahogy örvend a vöröske feje is Herci dicsérő szavainak hallatán. Teljesen be van zsongva ezen a szépséges tavaszi napon, így nem csoda, hogy egy hajszálnyit jobban beleéli magát saját kis kusza érzéseibe. Mázli, hogy Robert Bowie ezt nem igazán veszi észre, elvégre sok koncentrálást és odafigyelést követel az úri viselkedés.
-Nem emlékszel? Kölcsönadtam neked. – Vigyorog rá Keith-re, és megpróbál nem beolvadni az asztal alá a srác egész lényétől, legalábbis nem olyan feltűnően végezni ezt a műveletet. Szerencsére Aramis éppen időben tereli el a figyelmét bocsánatkérésével.
-Áhh, semmi probléma Aramis! – Paskolja meg nevetgélve a lány karját, cseppet sem úrnőhöz méltóan, de csakhamar észbe kap, és jócskán túljátszva a szerepet, modorosan hozzáteszi. Még picinyke kacsóival is kényeskedve gesztikulál hozzá.
-De legközelebb, ha kérhetem, figyeljen oda mind a négy bal lábára, mert a végén még hármat el kell távolíttatnom belőlük. – Összevonja szemöldökét, és morfondírozva Keith-hez fordul. – Vagy csak a lopásért vágták le az ember kezét? – Visszanéz Laggerre, és további szavait ismét hozzá intézi. – Ne lopj! – A napi jó tanácsok letudva, jöhetnek a rendelések, és a kedves úr bizony nem fogja vissza a gyeplőt. Eleinte tátott szájjal bámulja őt, aztán tekintetét Runára emeli, csak azért, hogy megnézze, mennyire veszi ledérre a figurát a hölgyemény. Nem szeretne Mónika show-s pankrációt rendezni, de még bármi megeshet, ha szegény fekete leányzó félreérthető viselkedést produkál. Pedig valójában imádja ám a kis visszafogott, kissé zakkant levitást, csak hát… ez egy ilyen nap. Kicsit jobban próbálja megvédeni azt, ami nem az övé, mint ahogyan kellene.
-Ééén… - Hirtelen elakad a szava, és gyorsan kézbe veszi a menüt, mert eddig tökéletesen elfeledkezett róla, hogy rendelnie kéne. Hosszasan tanulmányozza a listát, végül hümmög egyet, és felpillant.
-Ugyanazt kérném, mint a Gazda. – De még mielőtt elmehetnének a szolgálólányok, gyorsan hozzáteszi.
-Csak én caffé lattét szeretnék, mondjuk egy levelet szállító hangyamintával a habjában. A tea pedig fekete legyen három cukorral és sok citrommal. Almalevet szeretnék, és a savas víz mehet bele fröccsnek. A forró csokit mogyorósan kérném sok-sok tejszínhabbal a tetején, és piros szívószál legyen hozzá olyan kanalas véggel, ha van olyanotok. A somlói tetején narancskarika, a muffin pedig nagy csoki darabkákkal legyen tele. Brownieból kerek formájút szeretnék, a fagyi kehelyben pedig három gombóc legyen, az mindegy, milyen fajta. Lepjetek meg. – Miután eddig majdhogynem egy szuszra darálta a rendelést, végre rápillant a lányokra és küld feléjük egy vigyort.
-A kehelyhez marcipán kanalat szeretnék. A szendvics legyen emeletes, minden mehet bele, kivéve a hagymát, és a tetejére tűzhetnétek valami szép díszt. Ez az omlette… omlette du fromage nincs? Mert csak azt ennék. No, mindegy. Akkor jó lesz a krumplis lángos – Alig bírja megállni, hogy ne röhögje el magát, miközben visszanyújtja a menüsort valamelyik szorgos felszolgálóleánynak. - Ennyi lesz, köszönöm. - Egy kegyes intéssel dolgára ereszti a személyzetet, s miután távoztak, izgatottan feltérdel a széken, s egész testével Keith felé hajol, hogy majd' felborul ismét.
-Tudod, mit csinálunk most? - Mivel úgyis jó sokáig fog tartani kihordani a rendelést, el kell szórakoztatniuk magukat. És mindenki mást is.
-Összegyűjtjük a csengettyűket, és zenélünk! - Összedörzsöli tenyereit, és már csúszik is le a földre, hogy laposkúszásban, lehetőleg feltűnésmentesen elindulhasson lelopkodni az asztalokra kirakott csengőket. Egyik fedezéktől a másikig osonva kezdi meg az akciót, miközben eszeveszettül próbálkozik azzal, hogy ne vihogjon túl hangosan. Még Hercire is vet egy sanda pillantást, hogy vajon követi-e őt az újabb őrületében... bár igazából nincs sok kételye felőle.

Emma

Mindenki tanul. Bármerre néz az ember lánya, egyszerűen csak azt látja, hogy a szerencsétlen kisdiákok ott gubbasztanak a könyveik és pergamenjeik felett, és készülnek a vizsgáikra. És közben eszükbe sem jut, hogy van ebben a kastélyban valahol egy vörös kis törpe, aki halálra unja magát a sok okos között. Hát hogy fogtok így aludni kedves diákok, hm? Hogy bírja a lelkiismeretetek, hogy hagytatok egy ártatlan leánygyermeket megmurdálni?
No, de ha mindenki más pottyant rá nagyívben, akkor bizony Leonie-nak kötelessége feldobnia valamivel a hangulatot. Ezzel tartozik saját magának. Meg annak az egy rosszsorsú egyénnek, akit útközben kiválaszt majd a tömegből. Így esik meg, hogy haját egy copfba fonja, belepattan egy virágos ruhácskába, lábára topánt húz, és már robog is le a rétre. Elvégre ki kell használni ezt a szép időt, amíg még lehet.
Ahogy vidáman végigugrándozik a füvön, szemügyre veszi a pajtásfelhozatalt. Akad itt, aki éppen uzsonnázik olvasás közben, meg szerelmes párocska, de még olyan is, aki körbe-körbe futkározik, valószínűleg varázsigéket sorolgatva hangosan. Mindegyik roppant vonzó lehetőség, hiszen enni szeret, a romantikát is kedveli, s mint az köztudott, a rohangálás a lételeme. Mégis inkább egy fa tövében ücsörgő hölgyet szúr ki magának.
Egyből felé veszi az irányt, és szinte csikorognak a kerekei, mikor lefékez előtte. Jah, elnézést, összetévesztettem Alex-szel. Szóval nem is csikorog, ellenben majdnem ráesik Emmára. Kicsit kalimpál még, aztán rávigyorog legújabb ismerősére.
-Szia! – invitálást nem várva lehuppan a hölgyemény mellé, és egyből belepislog annak naplójába.
-Mit tanulsz? Itt mindenki egyfolytában tanul, és senki nem foglalkozik velem – sopánkodik egy sort, miközben megpróbálja kibetűzni a lány írását. Nem akar ő tolakodni, csak hát… nem sejti, hogy az eridonos éppen a magánéletét tárgyalja ki írásban. Ugyan ki ír már naplót, mikor több száz diák van ebben az iskolában, akinek el lehet mondani szóban is? S még reagálnak is rá. Oké, Leonie-nak nincs nagy magánélete, ami a szívén az a száján, úgyhogy nem sok olyan téma van az életével kapcsolatban, amiről ne beszélne lelkesen bárki érdeklődőnek.
-Szerinted, itt a réten van répa ültetve valahol? – tér rögvest át egy igen fontos témára. Nem zavarja túlzottan, ha Emma még a hirtelen érkezésének meglepetését sem heverte ki.
-Kéne nekem egy répa, de a konyhán nem akarok kérni a manóktól, mert nekem olyan kell, amit én szedtem. Esetleg ültethetnénk itt répát, és biztos van valami bájital, amitől hamar megnőnek. Mit gondolsz?

Emma

Néha eltűnődik saját magán, hogy hogyan is csúszhatnak ki ilyen botor kérdések a száján. Máskor meg azon elmélkedik, hány pikkelye van egy sárkánynak, de ez most nem lényeg. A répa kérdése annál inkább!
-Az baj! Most honnan szedjek akkor? – tanácstalanul vakargatja meg feje búbját, majd nagyot szusszanva újabb, térdelő pozitúrát vesz fel. Simán elmehetne jógaoktatónak, annyi különböző pózt be tud mutatni egy beszélgetés alatt. Némelyik egészen gerinckímélő.
-Én mi? – kérdez vissza egy vigyorral kísérve szavait, merthogy saját egetrengető problémái miatt lassan jutnak el hozzá az Emmától származó információk. Újra kéne indítania a rendszert, az esetleg segítene valamit.
-Ja, hogy igen! Szia, Emma, engem Leonie-nak hívnak! – elkapja a leányzó kacsóját, és hevesen megrázza annak jeléül, mennyire nagyon örül az új ismeretségnek. No, meg annak is, hogy háztársa ilyen tájékozott a zöldségek terén, mintha csak az üvegházban nőtt volna fel, két mandragóra gyökér között állomásozva.
-Barnulni lehet a répától? Ezt honnan veszed? – összeszalad a szemöldöke meglepetésében. Ilyet sem hallott még soha, bár igaz, ami igaz, sosem szokta Trillian bőrét nézegetni a hatalmas bunda alatt. Ki tudja, lehet, hogy már néger nyula van?
-De a répa narancssárga, akkor nem éppen narancssárgulnunk kéne tőle, ha már egyszer fog? – valójában nem annyira szőke, mint látszik, de kedvelt elfoglaltságai közé tartozik az értetlenkedés. Mindenesetre, ha a vele szemben ülő hölgynek igaza van, akkor soha többet nem ehet belőle, mert fakó fehér bőrét úgy szereti, ahogy van. Megy hozzá a haja színe.
-Egyébként azért kéne valahonnan szereznem, mert van egy nyuszmókom, és ő kiváltképp kedveli az ilyesfajta csemegét. De tudod, a konyhából nem hozhatok, mert az túl egyszerű. A manók mindent megcsinálnának helyettem, és akkor Trillian nem érezné eléggé a répa ízén a gondoskodásomat. Érted? - fecseg tovább a semmiről, majd ismét hirtelen témaváltás következik.
-Te amúgy mit csináltál az előbb? - mutat a földre helyezett füzetre. Így, hogy a lány átugrotta a témát, még inkább izgatja a fantáziáját, vajon mi állhat benne. Vörös törpénk agyában egyből egy kacifántos összeesküvés-elmélet kezd körvonalazódni.

Emma

Bárcsak lenne ebben a kis vörös törpében annyi tapintat, hogy észrevegye, ha beszélgetőpartnerét kínos helyzetbe hozza; de nincs! Számára egyértelmű, hogy mindenkit úgy kezel, mintha a legbensőségesebb kapcsolat lenne köztük. Bizonyára nagyokat fog még koppanni az életben, akár a cserebogarak a bukósisak plexijén.
-Neked nincsenek barátaid? – szörnyülködik a leányzó kijelentésén. Merlinre meg Robin Hoodra! Hogyan lehetséges az, hogy ez a szegény teremtés ilyen magányos egy ekkora kastélyban? Leonie – akinek lételeme a sok ember – könnyen át tudja érezni, mennyire nyomorúságos ez a helyzet így.
-Majd én leszek a barátod! – beleborul Emma nyakába, és jól megölelgeti őt. Tulajdonképpen az nem is érdekli igazán, hogy friss pajtása mennyire díjazza ezt az ötletet… vagy mennyire nem.
-Akkor ezentúl nekem mondod el, amit a naplódba írnál? – derül fel az arca egy pillanat alatt. Ha ő maga mindent papírra vetne, amit egyébként elmesélni szokott ismerőseinek, már hatalmas krónikái lennének az életének. Talán egyszer, ha viszi valamire, és nem bohócként köt ki egy cirkuszban – ami egyébként nem is annyira elvetendő gondolat -, felfogad egy életrajzírót magának.
-Tilosban? – vonja fel a szemöldökét meglepve. Ő maga sosem úgy indul neki egy délutáni vagy esti programjának, hogy márpedig valami rosszaságot fog művelni. Az csak úgy alakul néha…
-Kötelességem tájékoztatni téged, hogy a tiltott dolgok tiltottak! – valószínűleg erre senki nem jött volna rá magától. Mindenesetre kihúzza magát, s próbál roppant hivatalos lenni, ahogy az egy prefektustól elvárható. Vagyis ahogy ő elképzeli, miként viselkedhet egy dolgát normálisan végző kolléga.
-Bár igazából csinálhatunk olyat, amit nem szabad, csak akkor közben meg kell, hogy büntesselek – morfondírozik hangosan. Neki úgy is megfelel, ha közös megegyezés alapján utána ad valami feladatot Emmának. Úgysem gyakorolja sűrűn a „hatalmát”, hisz nincs szíve másoknak kellemetlen perceket okozni.
-És nálam pálca sincsen, valahogy mindig elfelejtem elrakni. Igazán kitalálhatnának valami bűbájt, amitől a pálcám mindig követne engem, mint egy engedelmes kiskutya. Vagy te hallottál már ilyenről? - hirtelen felpattan a helyéről, és elkapja társalkodóhölgyének kezét is, hogy maga után rángassa őt.
-Gyere! Játsszunk valamit! - nevet rá vidáman. Hát... ez ismét egy gyors váltás volt.

Emma

Tény és való, Leonie-t néha nehezebb követni, mint egy cikesz mozgását. De egy idő után az ember megszokja. Vagy leveti magát a Himalája tetejéről, mondván, semmi keresnivalója ezen a földön.
-Nem is tudom, régen bújócskáztam! Vagy versenyezhetnénk, ki tud előbb felmászni egy fára! – Sorolja lelkesen ötleteit a leányzónak, aki láthatóan már most leizzadt vörös törpénk tempójától. Talán csak receptre lenne szabad adni őt, hogy a gyenge idegzetűek ne kerüljenek infarktus közeli állapotba.
-Sokszor mondják, hogy maradjak már nyugton – vonogatja meg a vállát vigyorogva. De mit lehetne tenni, ha egyszer egy örökmozgó lendületével van megáldva?
-Ééé..én csak.. – Emma hirtelen hangulatváltásától letaglózva dadog egy sort. A napló valóban ott van a kezében, de esze ágában sem volt belenézni. Csupán ott volt mellette, így magával hozta, hogyha netán elkószálnak játék közben, ne maradjon őrizetlenül. Megszeppenten pislog a morcos hölgyeményre, s hagyja, hogy kiragadja a kezéből a füzetet. Viccesen is nézne ki, ha most elkezdenének birkózni érte, olyan indokkal, hogy Leonie majd őrzi neki.
-Emily, várj! – jó, hát a nevekkel sosem volt kibékülve, jó párszor be kell neki mutatkozni ahhoz, hogy megjegyezze bárkiét. Most miért? Mi van? Okostelefon ő, hogy egy gombnyomással el lehessen benne menteni valamit?
-Hova mész? Én nem is néztem bele! – szörnyen rosszul érezné magát, ha a leányzó megharagudna rá a semmiért. Tulajdonképpen végignézve kapcsolatain nem akad olyan ember, akivel valaha is rosszban lett volna. Leonie lelke nem viseli könnyen, ha nem szerethet mindenkit. Azt nem várja el, hogy viszontszeressék, de legalább indokolatlanul ne bántsák meg.
-De komolyan, csak magammal hoztam, hogy ne hagyjuk ott. Ha gondolod, kérdezz meg bárkit… biztos van, aki tanúsíthatja – jó vicc. Az égvilágon senkit nem érdekel a két eridonos hölgyemény problémája.
-Azon a fán ott – mutat a hozzájuk legközelebb eső növényre. – Láttam egy mókust. Kérdezzük meg tőle, ő majd elmondja! – még mindig ott liheg Emma mögött, s addig nem is szándékozik békén hagyni, míg be nem bizonyítja igazát. Hacsak visszakézből le nem nyomnak neki egy akkora sallert, hogy megfekszik tőle. Az igen kellemetlen volna a számára.

Emma

Komolyan nem érti ezt a lányt. Úgy felfújja a nagy nullát, hogy még nagyobb lesz belőle. Talán a nagymamája titkos lekvárreceptje van ebben a füzetben leírva, azért védi ennyire. Vagy lehet találna benne egy térképet, ami egy elásott hullához vezet. Ki tudja… mindenesetre meglepő, hogy mennyire védelmezi. Ha nem akarja, hogy megtudjanak valamit róla, akkor nem kéne papírra vetnie, mert az előbb-utóbb úgyis illetéktelenek tulajdonába jut. Bezzeg Leonie! Róla példát lehetne venni. Úton-útfélen mindenkinek elmeséli a kis életét a lehető legnagyobb részletességgel. Persze abban nincs is semmi különös, azon kívül, hogy a postás bagoly nem szokott kétszer csengetni náluk.
-Miért hazudnék? – kérdezi értetlenül. Ha egy szikrányi rellonos lenne benne, már rég kiplakátolt volna mindent ezzel a naplóval, vagy csak simán leátkozta volna a hisztiző kislányt, de nincs, hála a gondviselésnek. S ha már itt tartunk, a gondviselés küldhetne neki egy doboz csokit, ha már így lelombozták.
-Anyukám azt mondta, nem szabad hazudni, úgyhogy nem is szoktam. Maximum játékból füllenteni, de az egészen más – neki bizony mindenről megvan a saját fogalma. S valótlan is többször hagyja el a száját, mint kellene, de csak akkor, ha azzal nem árt senkinek. Hát most mondjátok meg, kedves olvasók… nem egy tünemény ez a vörös törpe? Hiszen még mindig tűri, hogy leosszák valami olyanért, amit el sem követett.
-Hát.. köszi – vigyorodik el a nagy kegyen, hogy Emma mégiscsak megbocsát neki anélkül, hogy térden állva könyörgött volna. Utána kéne néznie, miféle kultusz övezi ezt a naplóírást, hogy eztán jobban tiszteletben tarthassa mások érzéseit.
-Nem szokásom mások cuccaiban turkálni… na, jó. Keith-ében igen, de őt nem zavarja. Meg egyszer megpiszkáltam Fédra néni jósgömbjét, de hát az meg ott volt az asztalon… no, mindegy. Szóval nem hiszem, hogy a következő éjszaka belopózom hozzád, és belenézek a naplódba. Miért tenném? – Emma túl nagy jelentőséget tulajdonít annak a kis füzetecskének, amit szorongat, de hát ő tudja. Leonie látott már ennél furább dolgokat is a kastélyban.
-Akkor most mégsem hagysz itt? – kérdezi bizakodva, majd jót mulatva még hozzáfűzi. – Vagy inkább mész, és beleírod a naplódba, hogy el akartam lopni?

Szerelemdoktornő

Az egész úgy kezdődött, hogy az edzés előtti estén nagyon furcsa és zavarba ejtő álma volt egy bizonyos illetőről. Ez az álom pedig azóta is rágja az egész lényét, és egyszerűen képtelen túltenni magát rajta. Mint valami kórság, és már elég erőteljesen gondolkozik azon is, hogy orvoshoz kéne vele fordulnia. Kormos Haj bácsi vajon mit szólna hozzá, ha Leonie bebattyogna a gyengélkedőre, és valami bájitalt kérne a rendellenes érzéseinek elnyomására? Zója néni pedig tudta szerint szolgálaton kívül van, úgyhogy nincs más hátra, minthogy egyedül birkózzon meg a feladattal.
Ezért mászkál most egyedül a réten, és ezért nem hozta magával sem Wowot, sem Trillt, Keith pedig pláne. Valami igen gyenge kifogással élve mondta le a délutáni improvizatív jellegű programjukat. Magyarázott neki kacsákról meg tündérekről, és arról, hogy a tündérek jönnek a hápogásra, de ha egy szőke srác ott van a közelben, akkor mérgesek lesznek, és megbombázzák a kastélyt tündérporral, amitől az el fog szállni... szóval csak a szokásos magyarázattal állt elő, és legjobb pajtása készségesen elhitte, hogy neki tényleg nem szabad Leonieval tartania ma.
Most már csak egyetlen kérdés van függőben – hogyan tovább? Hiába tette már meg a tízedik kört a rét körül, még mindig nem tudja eldönteni, hányadán áll. De hát könyörgöm! S könyörögjetek tik is feleim! Leonie érzelmileg analfabéta, és képtelen bármit is kezdeni azokkal a gondolatokkal, amik mostanában foglalkoztatják. Valakivel mindenképpen beszélnie kell róla, különben megőrül. Jobban mondva fokozódna az őrülete, ugyebár. S amint elhatározta, hogy teljesen mindegy kitől, de tanácsot kell kérnie, rögvest körbepillog csellengő diákok után kutatva. Egyből megakad a tekintete az egyik háztársán. Ugyan nem nagyon beszélgettek még, de épp itt az ideje, hogy elkezdjék. Ráadásul a hölgyemény idősebb is nála – vagy egy évvel –, biztos sokat tud már a szerelemről.
Odaugrándozik Lucyhoz, és nagy lendülettel levágódik elé. Nem is lacafacázik sokat, egyből a közepébe vág a témának, s roppant gondterhelt arccal ránéz a leányra.
-Segítened kell nekem! – jelenti be, s mielőtt még bármi reakciót kaphatna, belefojtja a másikba a szót, és elkezd magyarázni.
-Tegyük fel, hogy van egy legjobb pajtásod, akit nagyon szeretsz, de aztán már nem is biztos, hogy úgy szeretsz, hanem amúgy szeretsz, de csak szeretni akarod, nem úgy szeretni, mert ő biztos nem szeret úgy, meg amúgy sem kéne elrontani a szeretet azzal, hogy máshogy szereted, mert akkor aztán a végén egyikőtök sem fogja többet szeretni a másikat, és akkor én azt nem élem túl. Érted? – magyarázza el a probléma lényegét roppant profin. Az már kevésbé esik le neki, hogy aki kicsit is nyitott szemmel jár az eridonban, az pontosan tudhatja, hogy kiről beszél éppen, hiszen Keith-szel szinte össze vannak nőve a nap huszonnégy órájában.
-Vagy nem is szeretem? – tanácstalanabb, mint egy pár órás bébifóka. – A múltkor azt álmodtam, hogy megpuszilt. Akkor én most szeretem? – Nem biztos, hogy létezik még egy olyan személy, aki képes egy ötéves szintjén gondolkodni, s a helyzet abszurd mivoltát az csak még inkább fokozza, hogy ezt most képes olyasvalakivel megtárgyalni, akit lényegében nem is ismer. Mintha csak az aznapi ebédről magyarázna neki.

Szívsebész

Úgy gondolta, majd szépen név nélkül fogják végigjátszani ezt a játékot, mert senkinek nem szabad megtudnia, hogy ő miket – vagy miket nem – érez Keef iránt. Így is eléggé ki van égve az agya az utóbbi napoktól, pont az nem hiányzott neki, hogy most még azon is aggodalmaskodjon, hogy a kis titka már nem titok többé, és mint tudjuk, itt még a fűszálaknak is füle van, hát még a közelben lábatlankodó diákoknak! Nekik kettő is!
-Miiiiii? Neeeeeem! Dehoooogy! Én nem vagyok szerelmes Keithbe – olyan megbotránkozással a hangjában tiltakozik az ötlet ellen, hogy szinte meggyőző, amit állít. Ezt a súlyos kérdést tulajdonképpen még nem sikerült eldöntenie, vagyis inkább rendesen bevallania saját magának. Megvakarja a feje búbját, összehúzza a szemöldökét, és kissé közelebb hajol Lucyhoz.
-De tegyük fel, hogy esetleg mégis róla van szó… vagyis egy fiúról, akit Keithnek hívnak, csak azért, hogy könnyebb legyen példálózni vele – javítja ki egyből magát; így legalább nem tűnik olyan valóságosnak a sztori. Roppantmód gyerekesen képes viselkedni.
-És akkor ezt a fiút, aki Keef, pont úgy, mint Keef, csak mégsem ő, szóval őt ööüüümmm – nem igazán szokott zavarba jönni, de most már a haja végét tépkedi hevesen. Szabad egyáltalán ilyen témáról beszélgetniük? Hiszen ez olyan személyes… viszont ő még olyan „kicsi”, muszáj valakivel megoldatnia a problémáját, ha már anyukája nincs itt, hogy segítsen rajta. Nincs hozzászokva, hogy bármin is aggodalmaskodnia kelljen.
-Szóval igeeen… hát ott… mármint ühhüm… - rámutat a szájára, s zavartan lesüti a szemét, majd egy negyed másodperc alatt megváltozik a hangulata: felsikít, ezt követően pedig elborul a földön.
-Akkor most mi lesz, ha mégiscsak szeretem? Ez katasztrófa! Ha most jönne egy óriás, és ránk ülne, még akkor is boldogabb lennék. De egyébként ez meg is történhet ám, mert a bátyám azt mondta, hogy az óriások sosem nézik, hova ülnek – hirtelen felül, és elkapja Lucy kezét; azt szorongatja tovább a nagy tanácstalanságban.
-A szerelem csodálatos dolog lehet. Legalábbis a mesekönyvekben azt írják – álmodozva sóhajt egyet, aztán megrázza vörös loboncát.
-Azt én nem tudom, mit érezhet ő. Biztosan szeret. Muszáj szeretnie, mert ő a legjobb barátom, és mert tudja, hogy szomorú lennék, ha nem tenné. De azért nem hiszem, hogy úgy szeret, mint egy Hercegnek szokás – oké, mostanra mintha mégiscsak belenyugodott volna kicsit a saját érzéseibe. De nem kell félni, ez csak átmeneti állapot.
-Ilyenkor mit kell csinálni? Kérdezzem meg, hogy ő...? Neeeeem - egyből lehurrogja saját magát. - Akkor biztosan kiköltözne a padlásról, ha megtudná, hogy egyáltalán eszembe jutott ilyen butaság. De miért jutott eszembeee? - rángatja a leányzó kezét a nagy felindultságban. Szerencsétlen háztársa bizonyára pont ilyen remek programot képzelt el magának a mai napra.
-Te mit tennél? Csokit kéne enni... az mindenen segít. Ha megeszek egy láda csokit, akkor jobb lesz? De én nem is szeretem őt... mármint azt a fiút, aki egyébként nem is Keith, csak most hívjuk annak, hogy legyen neve.

A bölcs mindentudó

Ebben az iskolában az összes diákocska olyan aranyos, de Lucy überel mindenkit figyelmességével és kedvességével. Valószínűleg nem sokan viselnék el, hogy Leonie ilyen szinten műsorozzon nekik, nemhogy még megpróbáljanak tanácsokat is adni. Talán óvó néninek kéne mennie a leányzónak, annyira megy ez neki. A kis vörös törpe egyből meg is nyugszik, hogy akkor most újdonsült pszichológusa elhitte neki, valójában nem Keefről beszélgetnek.
-Éééén… - megvonogatja a vállát. Tulajdonképpen Leonie rajongó típus, és eddig is mindig volt valaki, akit éppen nagyon szerethetett, de az mind csupán plátói eset. A Keith iránti érzései ennél kissé valóságosabbak. Vagy inkább testközelibbek, hiszen a nap majdnem mind a huszonnégy óráját együtt töltik; még együtt is laknak.
-Éééén… nem tudom. Ez most szerelem? Mert akkor még nem voltam. Vagyis talán egyszer, de az csak egy délutánig tartott Nathaniellel – a mai napig nem érti, mi történhetett akkor kettejükkel. De lenne egy-két szava Cupidohoz, ha egyszer összefutnának a folyosón.
-És azzal Keith-t nagyon megbántottam ám, legalábbis azt hiszem. Szóval sosem csinálok ilyet többet, mert nem akarom, hogy haragudjon rám – meséli homlokráncolva. Akkor nagyon megijedt, hogy legjobb pajtása többé nem áll vele szóba, ami lássuk be, igen nagy érvágás volna az életében. Ezért is aggodalmaskodik annyira azon, hogy kusza lelkivilágának megnyilvánulásaival nehogy elrontson valamit. Hiszen általában különösebb gondolkodás nélkül kimondja, amit gondol, vagy megcselekszi, ami éppen eszébe villan. Herci esetében ez nem feltétlenül lenne célravezető. A következő kérdésre pláne összezavarodik.
-Nem igazán tudom, hogyan szeretnek a hercegek. Gondolom, hoznak üvegcipellőt, meg fehér lovon jönnek, meg még énekelnek is közben, és aztán megcsókolnak, amitől fellibben az ember lába. Az enyém még sosem libbent fel… a tiéd igen? – Lehet, hogy valamit rosszul csinált a Nath-es sztoriban. Lucy itt a bölcsebb, neki biztos nagy tapasztalata van a témában, és remek receptje akad a mesebéli lábfellibbentős csókra. A legabszurdabb valahol az a sztoriban, hogy mindez majdhogynem felnőtt emberek beszélgetése… a maják valamit nagyon megérezhettek abból a világvégéből, csak éppen az időpontot nem találták el.
-Én nem vagyok hercegkisasszony – rázza meg a fejét. Tulajdonképpen sosem képzelte magát annak, attól függetlenül, hogy valamiféle egészen furcsa mesevilágban ragadt, és képtelen kinőni ezt a naiv, gyermeteg agyi szintet. – Gondolod, hogy jobb lenne, ha koronám lenne? Lehet, hogy azért nem szeret, mert nincsen? – kérdezi egyre aggodalmasabban. Ez még sosem jutott eszébe, de talán igaza lehet eridonos társának. Kell egy korona! Jelenleg bármit képes volna megtenni azért, hogy Keef valami roppant romantikus gesztussal kápráztassa el. És nem feltétlenül arra gondol, hogy egy egész délutánon/estén keresztül közösen tágítsák a tudatukat, mindenféle vicces módon.
-És ha azt feltételezzük, hogy ezzel a fiúval, aki egyébként nem is Keith, csak úgy hívjuk… szóval, ha vele amúgy is egész nap a kastélyban rohangászunk, akkor mit csináljak? Te hogy vettél rá egy fiút, hogy szeressen? – mintha ez így működne. – Vagy hogyan vetted rá magad, hogy ne érezz máshogy iránta? Én normális akarok lenni. Áááá... – ismét felkiált nagy hevesen. - Én nem is szeretem Keitht! Sőt, nagyon haragszom rá, mert tönkreteszi az életemet! Utálom! – oké, kissé átesett a ló túloldalára, szóval ijedten kezd mentegetőzni, saját csúnya szavai miatt.
-Jó, hát igazából nem utálom ám, én azt nem úgy gondoltam… de tényleg nem is szeretem már.

Cat

Almás mamusz, citromsárga harisnya, piros kis virágos ruhácska, térdig érő, kopott bőr kabát, kócos haj, benne pár aprócska virág, ami még Keef lelkes reggeli varázslatából maradt meg, plusz a nagy vigyor. Nagyjából erről lehet felismerni a mai nap folyamán. Így lődörgött a folyosókon, random embereket megállítva, mondván, ő éppen kutatást végez. Mindenkinek a legzavarosabb kérdéseket tette fel. “Szerinted hol lakik minden jetik atyja?”, “Próbáltál már óriás fejére virágkoszorút fonni?”, “Hallottál már mókuskórust énekelni?”...
Azoktól a kedves diákoktól, akik nem hajtották el, megtudta, hogy ma valami mulatság készülődik a réten, s mégis milyen esemény lenne az, ahol ő nem jelenik meg? Teljesen átlagos. S amilyen jó lelke van törpénknek, ezt nem engedheti. Fogta hát mind a 158 centijét, és már rohant is ki a kastélyból, hogy közelebbről szemügyre vehesse a fiatalság lelkesedésének tárgyát.
Szinte orrba vágja a kellemes meleg, amint megérkezik a rétre. Ez elvonja a figyelmét annyira, hogy észre se vegye, mi minden található a környéken, inkább leveti magát a földre, s angyalkát gyárt. Oké, kissé elkésett a hölgyemény, mert itt egy kanyi hó sincs, de ez a legkevésbé sem zavarja. Nevetgélve csapdos karjaival és lábaival, mint egy konfúziós bűbájjal telibe talált polip, egészen addig, míg fel nem tűnik neki a feje fölé tornyosuló hatalmas kerék. Hasra vágja magát, és tátott szájjal bámulja a szerkezetet vagy egy percig, majd talpra szökken, és végre beindulnak az érzékszervei. Észreveszi az ugrálóvárat, a körhintát, plusz a… a kaját! Eddig nem is tudta, mennyire éhes. Odarohan az asztalokhoz, és jó mókushoz híven, körbeszaglássza az összes felsorakoztatott finomságot. Egyik kezével habos süteményt töm a szájába, másikkal már nyúl a következő után. Egyet a mamának, egyet a papának. Apropó, papa. Keefnek is vinnie kéne, ha már a fiúcska lemarad erről a jó mókáról. Vajon van itt áfonyás tekercs? Áhhá! Meg is pillantja az asztal túlsó oldalán, úgyhogy ahelyett, hogy megkerülné, bemászik az asztal alá, és négykézláb vergődik a cél felé... sokkal logikusabb megoldás.

Matka

Négykézláb araszolva halad az asztal túloldala felé, és észre sem veszi, hogy társaságot kapott, amíg valaki hozzá nem ér a lábához. Meglepetésében felpattanna, ám az asztallap úgy gondolja, ez nem jön ötlet, így csakhamar visszakerül a földre, miközben fejecskéjét dörzsölgeti.
-Áucs - nyögdécselve fordul meg, de amint észreveszi a lánykát, akivel ma a folyosón találkozott, nyomban elfelejti az iménti malőrt, és visszaszökik a vigyor arcára.
-Sziaaa! - köszön rá nevetve, és még a nyakába is borul csupa maszatos kezével, mintha ezeréves barátok volnának. Majdnem, elvégre kerek három órája beszéltek már két szót.
-Kérsz sütit? Umm… - odanyújt a lánynak egy nagyobbacska kekszet, amit nyilván végighúzott a földön mászás közben. Oké, néhányszor ráfúj előtte, hogy ne legyen koszos - így már bátran ajánlgathatja.
-Te is a kéretlen sütitolvajok elől bújtál ide? Állítólag itt járkálnak a diákok között, jól megcsikiznek, és elveszik az összes sütidet. De arra biztos nem gondolnak, hogy az asztal alatt vagyunk! Jól kijátsszuk őket, nemigaz? - kuncog nagy elégedetten, pedig csak össze-vissza beszél. Megint.
-Láttad az ugrálóvárat? Ki kéne próbálnunk, csak előtte még elrakok Kísznek egy áfonyás tekercset. Jössz? - megfordul, kimászik az asztal alól, és végre felegyenesedik, hogy szemügyre vegye a kínálatot.
-Óóó! - szakad ki belőle a csalódott hang. - Az előbb még itt volt! Itt láttam! - mutogat az egyik tálcára, miközben segít újdonsült pajtásának is talpra vergődni.
-Tuti a sütitolvajok voltak ezek is! Csak akkor… óóó! - ez már egy sokkal örömtelibb hang, s annak szól, hogy észreveszi a szépségesen díszített muffinokat. Megragadja Cat kezét, és hevesen az említett édességek felé mutogat. Vajon jól látja, hogy táncoló alakok vannak rajta?
-A manók nagyon aranyosak, hogy ilyen szépségeket gyártanak nekünk - szólal meg rajongó hangon, miközben még mindig mit sem sejtve nyúl a feliratos zászlóért. Valahogy… annyira… kedves. És bájos. Ésésés… beteríti a csillámpor.
-Vuhhúúú! Most pont úgy nézel ki, mintha a csillagok a hajadban pihennének - mivel még nem engedte el Cat kezét, megpörgeti őt, majd ránevet.
-És most már azt is mindenki tudja majd, merre járunk. Ez vajon valami óvintézkedés? - kiszed pár csengettyűt a hajából, és átpakolja legfrissebb barátocskája fejére. Ám miközben fordul, feltűnik neki a faágon lógó csomag: egyből odapattan, lerántja, s mivel ő a türelmesség mintapéldánya, leszaggatja róla a papírt.
-Kaptunk valamit! - közli izgatottan, ám alighogy kinyitja a dobozt, szája tátva marad; egyből rájön a képből, ez bizony neki lett címezve. Pár pillanatig bámulja csak a gyűrűt, aztán felkacag, és megölelgeti a mellette álló lányt, mintha tőle való volna az ajándék.
-Nézd, milyen szép! Nééézd! - mire felhúzza az ujjára, már üvöltve bömböl a meghatottságtól, talán frászt hozva ezzel Catre. Nem szokása sírdogálni, de Keef miatt mindig sikerül neki. Kísz egyszerűen túl tökéletes hozzá, és ezt alig bírja megemészteni. Nem azért, mert híján van az önbizalomnak, csak… csak Lencsében folyamatosan túláradnak az érzelmek. A legtöbb ember már rég belefulladt volna.
-Akkor… - szipog párat. - Elmegyünk ugrálóvárazni? - még mindig a gyűrűt bámulja meredten.

Matka

-Leonie vagyok - elkapja Cat kezét, és lelkesen megrázza, kicsit tovább is, mint illendő volna, mintha aprót próbálna kirázni a ruhájából. Bemutatkozni valahogy mindig elfelejt, hiszen mindenkit úgy kezel, mintha már ezer éve ismernék egymást. Nincs ez másképp a banánhölggyel sem, meggyőződése, hogy csodálatos barátnők ők ketten. Már most.
-Óóó, te sem utaztál még egy óriás kalapján sem? Szomorú… el kéne mennünk megkeresni őket. Biztos vagyok benne, hogy nagyon kedves nép, és meghívnának minket egy teára. Csak előbb ki kéne találnunk, mit viszünk nekik ajándékba. Gondoltam már rá, hogy Keef egyik ingét, de azt hiszem, az kicsi lenne rájuk… - hatalmas problémák. Szó szerint. De figyelmét nem egyszerű a világ gondjaira összpontosítania, mikor a szíve éppen elcsordogálni készül kedvenc péksüteményének köszönhetően.
-Kísz… ő az én pajtásom - hüppögi a lány karjaiban, és a háta mögött még mindig a gyűrűcsodát bámulja. Ezt valószínűleg soha többé nem fogja levenni magáról. Olyan lesz, mint egy hobbit: az ő drágaszága, az övé, ajándék volt! Drágaszááág!
-Vagyis nem tudom… - hagyja magát elvonszolni a sok finom étektől, de látszik rajta, hogy abszolút nincs képben. Úgy érzi, inkább lebeg a leányzó mögött, mintsem a saját lábán közlekedne. Ám ha jobban megfigyeljük, Cat tulajdonképpen inkább a földön húzza maga után, mint egy felmosórongyot. Egy felmosórongyot, amivel az imént egy szivárványt takarítottak össze.
-Szerinted… szerinted… - ki sem meri mondani hangosan, így inkább csak suttog. - Most akkor megkérte a kezem? - elpirul ennek az eshetőségnek a gondolatára. A padlás tele van pecsét- és egyéb fajta gyűrűkkel, amiket egymásnak adtak, de eddig ez a variáció eszébe sem jutott. Mi van, ha ez most a nagy pillanat, ő pedig csak úgy elmegy ugrálóvárazni? Gyorsan körbehordozza tekintetét a tömegen, de legnagyobb csalódására a szőkeséget sehol sem látja. És ha ott kellett volna maradnia, hogy megvárja? Egészen belelovallja magát ebbe a képtelenségbe, de azért hagyja, hogy újdonsült barátocskája belökje a várba. Már csak annyira van ideje, hogy egy elegáns mozdulattal arrébb vágja mamuszkáit, miközben máris a hátsóján pattog vagy két métert a fal irányába. Egy pillanatra el is felejti a gyűrű problematikáját, és nevetve kapcsol át bolha üzemmódba. Tisztára, mint Obelix, csak ő a gumibogyószörpös üstbe esett bele kiskorában.
-Nééézd! - megpróbál egy szaltót lenyomni, de nyilván valahol félúton elakad benne, így kitekert pózban érkezik le, majd kipattan a kemény földre. Egy kisebb puffanás kíséretében tűnik el a vár küszöbén túl, de egy fél perc múlva nevetéstől fuldokolva pattan fel, és meghajolgat.
-Tíz pont? - visszaugrik Cat mellé, majd noszogatni kezdi. - Most te jössz! Erre készültünk egész évben! Itt a nagy pillanat!