Kristóf

Az igazság az, hogy már éppen itt volt az ideje kilépni ebből az egész őrületből, ami engem körül vett. Vissza akartam kapni a régi életemet, csak egy egyszerű lány akartam lenni, akinek az a legnagyobb problémája, hogy áll a haja –ezzel sohasem volt gondom–, mit vesz fel –ezzel még annyira sem– és kikkel barátkozik –ezzel már több. Valamiért sohasem sikerült megtalálnom a közegemet; azokat az embereket, akik hasonlóak, mint én. Azt hittem, Yar ilyen, de őt is sikerült elveszítem, csak, mint annyi embert már előtte. Beléjük akartam látni valamit, ami nem volt ott. Jess teljesen más téma, ahogyan Lanie is. Bennük megbízom.
De egy normális pasit már igazán kifoghatnék!
Olyan, mintha két táborra szakadtak volna a hímnemű egyedek. Az egyik felük teljesen nem normális, a másik pedig még csak a létezésemet sem hajlandó észrevenni. Eddig azt hittem, ennyire nem vagyok gázos, de megeshet, hogy tévedek; sőt több, mint valószínű, hogy én képzelek sokat magamról… ez nem is lenne annyira meglepő; tekintetbe véve a jellememet. Az énképem cseppet megváltozott, mióta betettem a lábamat ebbe az iskolába. Otthon én voltam a tökéletes, mindenki úgy táncolt, ahogyan fütyültem és soha senkinek eszébe sem jutott volna kérdőre vonni semmiért. Ellenben itt rájöttem, hogy ez az egész egy hatalmas álomvilág volt. Semmi köze a valósághoz. Nem tündérmesékben élek, ez a rideg valóság.
Az utóbbi idő egyetlen pozitívuma a beszélgetésem Krisivel. Őszintén, ettől valahogy hétköznapinak érzem magam és közben egy kicsit különlegesnek is. Talán rossz ötlet volt igent mondanom, mivel eléggé szeszélyes vagyok, de már megtettem és egyébként is, szeretnék egy kicsit önmagam lenni. Se több, se kevesebb. Csak egy normális lány; már ha engem bármilyen tekintetben normálisnak lehet nevezni.
A rétet kissé bizarr helyszínnek tartottam az éjszaka közepén, de ő az alkotó, én csak a kellék vagyok, tehát nem akadtam fenn ezen az apróságon. Bár megfordult a fejemben a felakasztás gondolata, miután eszembe jutott, hogy milyen szépen egymásnak estek annak idején Daviddel –mire nem jók a portrék? Gyorsan összekaptam magam, a hajamat kibontva hagytam és a kastélyon keresztül suhogva egészen hamar megérkeztem a kapuhoz. Halkan kilöktem és egy fához sétáltam, majd a fűbe csüccsenve vártam a csapatkapitányom érkezését, miközben a Jessie-től kapott lánccal babráltam.

Ruha

Kristóf

Csak bámultam a Holdat. Minden tökéletesen békés, nyugodt és tiszta volt körülöttem, pont úgy, mint előző este, amikor arra vetemedtem, hogy előbújjak a csigaházamból. Csak egy kicsit. Megnyugtató volt tudni, hogy hétköznapi vagyok, vagy valami ahhoz egészen hasonló. Azt hiszem, nem sok embernek kell rettegnie attól, ami a következő napon rá várhat, de én ahhoz az igencsak kevéshez tartozom, akiknek minden nap áldás. Mégis itt ülök kint a csillagok fényénél. Nem menekülök. Felesleges lenne. Itt nem érhet baj. Egyszerűen csak tudom.
Emlékek ezrei jutottak hírtelen eszembe. Mikor gyermekként az udvarra tévedtem a sötétben mindig féltem egy kicsit valamitől, amit sohasem láttam, de tudtam, hogy ott van és bántani fog. A képzelő erőm határtalan volt és ezt a jó tulajdonságomat a mai napig megőriztem. A fantázia birodalma az egyetlen olyan hely, ahová menekülhet az ember, ha körülötte minden a darabjaira hullik. Velem ez megtörtént. Sokszor.
Rengetegszer szétestem és kapartam össze újra meg újra a maradványaimat, kitartóan, mintha erős lennék. Úgy tettem, mint akit nem lehet megbántani, aki mindenki felett áll, de legbelül éppen olyan törékeny voltam, mint bárki más. Csak egy egyszerű, tizennyolc éves lány, akit kicsivel többször tett próbára az élet, mint az feltétlenül szükséges lett volna.
Hallottam, hogy nyílik a kapu, de nem moccantam egészen addig, amíg Kristóf meg nem szólalt mellettem. Halvány mosollyal az ajkaimon pillantottam fel rá –ami ritka kincs. Úgy látszik kihozta belőlem a legjobbat. Mintha csak az ő nyugalma átragadt volna rám is.
-Szia! –futtattam végig rajta a tekintetemet. –Azt hiszem, olyan öt perce.
Valójában pontosan tudtam, hogy öt perce, mivel megtéveszthetetlen belső órával rendelkeztem, de ez most mellékes volt. Fel sem tűnt, mióta ücsörögtem ott magamban, de így legalább szabad utat engedhettem a gondolataimnak.
-Miket hoztál? –emelkedtem fel egy kicsit, hogy megleshessem a kezében tartott papírokat.
Szerettem volna látni a prefektusok arcát, amikor rajta kapnak minket, hogy az éjszaka kellős közepén a réten ülünk és Krisi portrét készít; rólam. Azt hiszem, az arcuk megérne egy misét.

Maid Café-Gil

Kipattantak a szemeim, mintha csak egyet pislantottam volna. Ez már csak így ment. Minden alkalommal meghaltam egy kicsit. Valószínűleg, ha valaki ebben az állapotomban talál rám, akkor már ásnák is a síromat. Valójában kicsit ijesztő volt belegondolni, hogy ott vagyok teljesen egyedül és gyakorlatilag bárki végezhet velem, ha úgy tartja kedve. Ez volt az oka, hogy nem a saját pihe-puha ágyikómban pihentem le. Meg a napfény. Két elkerülhetetlen, de fájdalmasan gyűlölt dolog a szememben.
Az ébredés után első utam a szobámba vezetett. Hallottam a kékek által szervezett Maid Café-ról és eszem ágában sem volt kihagyni az alkalmat, hogy egy kicsikét ugráltathassam őket. Nem mintha menthetetlenül fensőbbséges lennék, csupán szerettem volna egy kicsit úgy tenni, mintha még mindig a régi Kath járkálna az iskola falai között, márpedig az emberi Katherine egyetlen alkalmat sem hagyna ki, amikor másokat irányíthat. Nem hiába lettem rellonos.
Pár pillanat alatt letusoltam, felöltöztem és kifésültem a hajamat, majd elindultam kifelé a körletből. Szépen lassan kezdtem hozzászokni új tempómhoz, az erőmhöz és igyekeztem úgy viselkedni, mint bármelyik másik ember. Tanulmányoztam őket egy picit, hogy ez még könnyebben menjen. Az emberi életem szépen lassan feledésbe merült számomra. Nem akartam emlékezni. Rengeteg alkalom volt, amikor hibáztam, rossz döntést hoztam és ezzel az életemet vakvágányra tereltem. Minden erőmmel azon voltam, hogy az ilyen eseményeket elfeledjem –a többi már adta magát.
Kiléptem az iskola kapuján és célirányosan a sátor felé fordultam. Be kellett vallanom, hogy kitettek magukért. A díszítés, a hangulat, az emberek. Akárcsak egy hétköznapi parti, de itt valami sokkal többről volt szó. Oldalt foglaltam helyet, mindenkitől egy kicsit távolabb, de természetesen Yaristát azonnal sikerült kiszúrnom. Nos, ilyen a formám. Ha szerencsém van, ő már nem vesz észre engem.
Lepillantottam az asztalra és megráztam a csengettyűt.

Maid Café-Gil
Amikor már nem égek szénné

Tulajdonképpen megleptem saját magamat is, amikor úgy döntöttem, hogy márpedig én ide el fogok jönni. Valójában nulla logika volt az egész tervben, tekintetbe véve, hogy itt fogyasztanom kell valamit, én meg nemigen eszem emberi ételt. Mást meg ugye nyilvánosan nem illik és nem is túl biztonságos fogyasztani. Miközben letelepedtem a kiszemelt helyemre igyekeztem összerakni valamiféle elfogadható indokot, hogy miért is keveredtem én ide; és ugye a kiszolgáló személyzet ugráltatása nem éppen elfogadható indok.
Talán csak nem akartam egyedül lenni. Kezdtem lassan, de biztosan beleőrülni a magányba és nem szerettem volna elérkezni ahhoz a ponthoz, amikor unalmamban mészárolni kezdem az engem körülvevőket. Nem lett volna túl szép látvány, az biztos. Eltakarítani sem lett volna egyszerű, eltussolni a dolgot pedig már-már lehetetlen. Egyszóval ki kellett jönnöm a kastélyból és úgy kellett tennem, mintha én magam is normális ember lennék, függetlenül attól, hogy mi is vagyok valójában.
Mire letelepedtem a kiválasztott helyre, már eldöntöttem, mit is fogok csinálni. Végigfuttattam tekintetemet a menüsoron és csengettem. Államat a kezemre támasztva pásztáztam a tömeget ismerős arcok reményében, amit természetesen nem is volt olyan bonyolult találni. Négy éve koptattam már az iskola padjait –az más kérdés, hogy még csak harmadikos vagyok–, elég sok emberrel találkoztam, még ha csak futólag is. Nem vettem észre a szolgá(ló)m közeledését, így mikor végül felpillantottam akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcomra.
-Kit látnak szemeim? –vontam fel a szemöldökömet és tetőtől-talpig végig mértem a kis Eridonost. –Tetszenek a szemeid!
Nem is olyan régen volt, hogy összefutottam Gillel a faluban. Sállal takarta el az arcát, de én voltam olyan szemtelen, hogy megszabadítsam tőle. Remek a memóriám, ő pedig tehetett bármit, használhatott bármilyen varázsszert, önmaga maradt. Jelenleg próbáltam visszafogni magamat és ismét lepillantottam az étlapra.
-Mit ajánlanál? –érdeklődtem csevegő stílusban, de felpillantva az általam ismert fiú idősebb kiadására megvillantottam egy ragadozómosolyt.

Maid Café-Gil

Engem átverni felér egy lehetetlen küldetéssel. Mindenből tudok olvasni; gesztusok, lélegzetvétel, szívdobogás; a kivételesen jó memória pedig csak tovább segít abban, hogy átlássak az embereken. Tulajdonképpen annak az esélye, hogy éppen ez a fiú fog idetáncolni elém és úrnőmnek szólítani mikroszkopikusan kicsi volt, de hát, ha a sors citromot ad, ugye…
Nem akartam különösebben zavarba hozni őt, éppen csak elő vettem a valódi énemet, mivel vele szemben ezt megtehettem. Tisztában volt vele, hogy kivel –pontosabban mivel– áll szemben, mégsem hátrált meg. Egészen biztosan megtehette volna, hogy valaki mást küld maga helyett, mégis itt volt. Tulajdonképpen, ha őszinte akarok lenni, akkor a szívem legrejtettebb zugában tiszteltem Gilt, azért amiért úgy reagált akkor a téren, ahogyan. A legtöbb ember sikítós-elmenekülős bemutatót produkált volna, ő pedig szinte fel sem vette. Ez megnyugtatott és bizonyos fokig komoly biztonságérzetet szolgáltatott jelen helyzetben, a többi ember között is.
Elvörösödött. Hozzá szoktam már, hogy ilyen hatással vagyok az emberekre, de ez most jól esett, nem csak elsiklottam a tény felett. Majdnem felnevettem, de csak majdnem, helyette azonban továbbra is ott ült a görbület az arcomon.
-Említettem már, hogy sötétben milyen remekül látok? –célozgattam.
Ha valaki mással kerülök szembe, egészen biztosan nem kérem ki a véleményét a rendeléssel kapcsolatban. Rábökök az első italra, ami a szemem elé kerül és elkevergettem itt egy ideig, megpróbálok inni belőle, anélkül, hogy kiköpném, végül feladnám és visszasétálnék a körletbe. Így azonban kíváncsiskodni kezdtem és hallgatva a kínálatot akaratlanul is édesen felnevettem.
Ez már csak így ment, ha valaki nem akarta feladni a harcot és behódolni, minden esetre nagyon aranyos megjegyzést sikerült a végére szúrnia. Néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy hihetetlenül jól taktikázik, vagy képtelen befogni a száját. Gyanítom az utóbbi.
-Tulajdonképpen minden íz ellenemre van, ami nem… elég speciális. –reménykedtem benne, hogy érti, miről beszélek, és nem kell kifejtősdibe kezdenem az udvar közepén. –Tudod mit, csinálj nekem egy marcipán rózsát. Az olyan édes lenne; virágot a virágnak. –javasoltam kuncogva.
Nem szándékosan csináltam, elvégre Gilt annak ellenére, hogy alig ismerem nagyon közel engedtem magamhoz már első találkozásunk alkalmával is. Én egyszerűen ilyen vagyok, és amikor a lehetőség adott, nem tudok ellenállni neki. Jelenleg itt voltunk.

Maid Café-Gil

Határozottan aranyos volt Gil, ahogy megpróbálta saját magát hozzászoktatni jelenlegi énjéhez és vele hasonlatossá válni. Nem mintha rosszul csinálta volna, de több alkalommal is megfordult a fejemben, hogy emlékeztetem –én még mindig én vagyok, és elég rosszul viselem az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket.
-Szó szerint. –villantottam meg egy gyors mosolyt.
Elbájolni valakit nem olyan egyszerű, mint az első ránézésre tűnik. Tudni kell az emberek nyelvén és nem kevés energiát fölemészt, hogy elültessem az agyában az én gondolataimat. Veszélyes játék, főleg ha egy olyan személy kezébe kerül, aki nem tud bánni vele, vagy éppen nagyon is jól tud. Egyik sem festene túl pozitív jövőképet.
Egy röpke pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy szerzek valahonnan egy kést, hogy aztán mindenféle különösebb hezitálás nélkül bele dőljek. Az én szemeimről ennyire mélyen azért nem kell elcseverészni, de ráhagytam. Ez általában így ment közöttünk. Ő fecsegett, rosszkor, rosszat, én meg eleresztettem a fülem mellett. Elvégre, ha nem akartam egészen véletlenül megfosztani a vérének tetemes mennyiségétől, akkor nemigen tehettem mást.
-Ez egyszer elnézem. –feleltem nagykegyesen. –Csak most és csak azért, mert rólad van szó. –mértem végig ismét egy féloldalas mosollyal.
A rózsa remek ötletnek tűnt, amíg csak hülyéskedtem vele és nem került elém egy Gil élő egyenes adásban, kezében egy késsel. Mostanában bizalmatlan voltam a szúró- és vágóeszközökkel szemben és csak a pillanatot vártam, hogy a fiú feldarabolja saját magát. Nem lepett volna meg, elvégre nem akárkiről beszélünk. Ha valaki képes megérkezése napján belerohanni egy vámpírba, akkor bármire képes.
Elnézegettem a fiút, miközben ügyeskedett a marcipánnal és arra jutottam, hogy ha valóban ilyen lesz a jelleme, mikor velem egy idős lesz, akkor a kastély nőnemű egyedeinek van mitől tartania. A következő generáció szívkirálya megérkezett… de majd én megnevelem, mielőtt még ostobaságokat művelne.
-Csodálatos lett, köszönöm! –lepillantottam a rózsákra és már most sajnáltam, hogy nem tudom megenni őket. –Ha tudtam volna, valami sokkal bonyolultabbat kérek. –jegyeztem meg elpillogva a válla felett.
Ez a kérdés nem ide való volt, mivel én egy teljesen más szemszögből néztem a dolgot. Elég sok mindent óhajtottam jelen pillanatban, de természetesen ezeket megtartottam saját magamnak. Felpillogtam az égre, ami szépen lassan sötétbe borult, majd vissza a fiúra.
-Mikor végzel itt? –bukott ki belőlem a kérdés nagyon magabiztosan és mindenféle kertelés nélkül.