Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

Fél óra. Negyven perc. Ennyi ideje feküdhet a fűben félálomban. Néha érzi a nap előtt elsuhanó felhők árnyékát, félig-meddig tudatában van annak, hogy a füvön fekszik, de tulajdonképpen fejében álomföldön jár. Tudatába lassan szűrődik be a gitárhúrok pengése, eleinte csak mintha álmodna, aztán lassan-lassan ébred rá, hogy keveredik álom és valóság. Egészen könnyedén kúszik vissza az utóbbiba, amint kinyitja szemét. Feje fölött még mindig süt a nap, és immár határozottan állíthatja, hogy itt valaki gitározik. Márpedig ha egy személy efféle elfoglaltságot űz a közelben, akkor neki bizony ott a helye. Felkapja a maga mellé hajított szövegkönyvet, hogy a hóna alá csapva induljon a hangok irányába.
Szinte két percet sem kell sétálnia, mire az ismerősbe botlik.
- Szia NemTomi! - köszönti vigyorogva eridonos pajtását, miközben kényelmesen lehuppan a fűbe. Egyáltalán nem zavartatja magát amiatt, hogy esetleg a háztársa szeretne egyedül lenni, hát a gitározás mellé mindig jól jön a társaság, nem? - Azt hittem csak az Eridon népét tiszteled meg ezzel, de ha már kihozod nagyközönség elé, akkor talán belépési díjat kéne szedni. Biztos vannak jópáran, akik szívesen fizetnek ezért - neveti el magát körbepillantva a néptelen közönségen. Már amennyiben a fűszálak milliós seregét nem nevezzük értő fülű rajongóknak. Mindeközben napszemüvegét az orrára biggyeszti, és elterül a fűben Andris mellett. Pár percig csak elmerül a hangokban, hogy aztán hirtelen hasra gurulva könyököljön fel, napszemüvegét a fejére tolva.
- Ú, a kedvemért játszol Cseh Tamást? Azt a Sékszpíreset! - lelkesedése a szokásos szélviharral érkezik, amint letámadja a dalkéréseivel szerencsétlen srácot. - Vagy, az izét, a Jobbik részemet, vagy a Csönded vagyokot, az olyan szép - mondja elmélázva, miközben ismét hátára fordul és azt játssza, hogy el tudja kapni a futó felhőket.
- Ha szeretnéd énekelek hozzá, tudom kívülről - dicsekszik, miközben karjai még mindig az ég felé kalimpálnak, arcán pedig a szokásos mosoly görbülete játszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=695466#post695466][b]Almásy Boróka - 2017.08.09. 22:25[/b][/url]

Fél óra. Negyven perc. Ennyi ideje feküdhet a fűben félálomban. Néha érzi a nap előtt elsuhanó felhők árnyékát, félig-meddig tudatában van annak, hogy a füvön fekszik, de tulajdonképpen fejében álomföldön jár. Tudatába lassan szűrődik be a gitárhúrok pengése, eleinte csak mintha álmodna, aztán lassan-lassan ébred rá, hogy keveredik álom és valóság. Egészen könnyedén kúszik vissza az utóbbiba, amint kinyitja szemét. Feje fölött még mindig süt a nap, és immár határozottan állíthatja, hogy itt valaki gitározik. Márpedig ha egy személy efféle elfoglaltságot űz a közelben, akkor neki bizony ott a helye. Felkapja a maga mellé hajított szövegkönyvet, hogy a hóna alá csapva induljon a hangok irányába.
Szinte két percet sem kell sétálnia, mire az ismerősbe botlik.
- Szia NemTomi! - köszönti vigyorogva eridonos pajtását, miközben kényelmesen lehuppan a fűbe. Egyáltalán nem zavartatja magát amiatt, hogy esetleg a háztársa szeretne egyedül lenni, hát a gitározás mellé mindig jól jön a társaság, nem? - Azt hittem csak az Eridon népét tiszteled meg ezzel, de ha már kihozod nagyközönség elé, akkor talán belépési díjat kéne szedni. Biztos vannak jópáran, akik szívesen fizetnek ezért - neveti el magát körbepillantva a néptelen közönségen. Már amennyiben a fűszálak milliós seregét nem nevezzük értő fülű rajongóknak. Mindeközben napszemüvegét az orrára biggyeszti, és elterül a fűben Andris mellett. Pár percig csak elmerül a hangokban, hogy aztán hirtelen hasra gurulva könyököljön fel, napszemüvegét a fejére tolva.
- Ú, a kedvemért játszol Cseh Tamást? Azt a Sékszpíreset! - lelkesedése a szokásos szélviharral érkezik, amint letámadja a dalkéréseivel szerencsétlen srácot. - Vagy, az izét, a Jobbik részemet, vagy a Csönded vagyokot, az olyan szép - mondja elmélázva, miközben ismét hátára fordul és azt játssza, hogy el tudja kapni a futó felhőket.
- Ha szeretnéd énekelek hozzá, tudom kívülről - dicsekszik, miközben karjai még mindig az ég felé kalimpálnak, arcán pedig a szokásos mosoly görbülete játszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=695723#post695723][b]Andrássy Tamás Milán - 2017.08.10. 22:51[/b][/url]

Éppen csendesen, halkan gitározgatok - senkit sem látok magam körül most a réten, mégis szeretek halkan játszani, főleg, ha saját dallal kísérletezek. Most is ez a helyzet. Az ének, ami bekapcsolódik hozzá is halk, lassú és csendes. Ezt valakinek írtam. Talán én sem tudom pontosan, kinek. Angolul van, magyarul nehezemre esik szöveget írni, így sokkal szebb valahogy...
- So if I lay here... - éneklem halkan, arcomra pedig valamiféle mosoly költözik, mint mindig, mikor játszom, és csak magam vagyok, és szeretetből, élvezetből foglalkozom a zenével. Szeretem ezt csinálni. Ilyenkor lehet csak igazán szabad az ember.
És... HANG! Csak úgy, hirtelen, bele a zene közepébe, mire rögtön meg is rezzennek ujjaim a húrokon, elrontva a szép összhangot. Egy utolsót pengetek még, aztán abba is hagyom, hogy felnézzek a vendégemre.
- Boró! Szia. - Mosolygok rá a lányra, mert nem vagyok dühös, hogy megszakított, csak annyit remélek, hogy nem hallott sokat a játékomból. Reményeimet talán meghazudtolja, mikor megszólal, úgyhogy csak elnevetem magam (kissé kínosan egyébként, mert szerelmes számokat játszani így nyilvánosan, nos...) - Ezért nem hiszem, hogy sokat fizetnének. - Hárítok zavartan, megvakarva a tarkómat. - Csak nemrég lett kész, és még nem is jó...
Nem, úgy gondolom, hogy a saját dalaimmal nem fogok menőzni, mint ahogy egyes fiúk tennék, mert a zenének nem ez a lényege, a zene lényege az, hogy belülről jöjjön, nem pedig az, hogy a lányok szoknyáját gitározd le vele. A zenének a közösségről, és - bármilyen nyálas is - az érzésekről kell szólnia, nem pedig holmi... szédítésről. Őszintének kell lennie. Ennyi a célja. Kimondani olyan dolgokat... amiket nehezebb kimondani. És remélem, hogy Boró nem hallotta a szöveget, vagy ha igen, akkor nem tud angolul. Mert olyan... bensőséges ez, na, és amúgy sem szoktam egyedül énekelni soha, ha mások is vannak ott.
Le is ül mellém, a kérdésére pedig elnevetem magam, hát jó, rendben van - beletúrok hosszú tincseimbe, ezzel még kócosabbá változtatva őket, aztán bólintok egyet.
- A "Csönded vagyok"-ot tudod? - kérdezem, és már el is kezdem játszani az első akkordokat. - Mert akkor énekelj.
Nagyon csendesen kezdem el én is a szöveget, inkább csak segítő szándékkal - olyan csöndesen, hogy a hangszínem, a hangom "minősége" nem hallatszik. Az Eridonban is csak így szoktam énekelni, halkan, szeretem, ha mások érvényesülnek körülöttem.
A dalomat pedig egyszer majd máskor befejezem...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=698849#post698849][b]Almásy Boróka - 2017.08.31. 18:35[/b][/url]

A zene maga a csoda. Hallható, érezhető, beleborzongató csoda. És Boróka most megtöri ezt a csodát az érkezésével. Általában igyekszik figyelni a másik emberre, meg arra, hogy ne csak saját magával foglalkozzon, mégis most csak így berobban Andris nyugodt délutánjába. Nézzük el szegénynek, tényleg nem akart ártani, de hát hogyan is állíthatna meg bárki egy ilyen elszabadult vidám energiabombát? Magában mulat egy kicsit Andris zavarán, persze nem rosszindulatúan, csak úgy, mint aki észrevette és, hát igen, jó, egy kicsit talán mulatságosnak találja.
- Sose tudhatod! Ha gondolod szervezek neked egy koncertet, biztos nagyon jó móka lenne - lelkesül be egy kicsit talán túlzottan is. Nem áll szándékában a srácra tukmálni a segítségét, ő csak szimplán felajánlja. Persze ez nem garancia, hogy nem tűnik tolakodónak az ajánlat. Még persze ecsetelné tovább a koncert lehetőségét, meg, hogy milyen szuper, ha az embernek saját számai vannak, de beléfojtja a szót a felcsendülő zene. Csak bólogat szaporán, tudja ő, az az egyik kedvence. Lehunyja a szemét ahogy belekezd a fütyülésbe. Nem éppen tökéletes, de talán nem is kell annak lennie.
- Most elmondom mid vagyok, mid nem neked… - és teljesen magával ragadja a zene. Sosem lesz olyan tökéletes mintha Cseh Tamás énekelné, mégis van valami varázs az egészben, ami meglebbenti a levegőt, ami megérinti az ember lelkét. Boróka halkan énekel, nem akarja elnyomni a gitár pengését, és akarja, hogy Andris hangja is hallatsszon. - ..ha vártál lángot az nem lehetek,…
Azt hinné az ember, hogy nem ismerik ezt a dalt egy varázslóiskolában, de Borónak igazán szerencséje, hogy Andris ilyen művelt. Vagy lehet, hogy a varázslók is hallgatnak mugli zenéket? Elgondolkodtató kérdés.
- …mi más is lehetnék, csak csönd neked - fejezi be végül, majd megvárja, míg elhal az utolsó hang is. Aztán csak csönd. Majd sóhaj.
- Hát ez gyönyörű volt - suttogja, majd egy fűszálat kezd babrálni a lábainál. - Köszönöm - mosolyog háztársára sokkal kevesebb vehemenciával, mint amennyivel ideérkezett. Egészen megnyugtatta a zene.
- Na és mesélj, mi az a nemrég elkészült dal, amit játszottál? - kérdezi még mindig az ajkai között bujkáló mosollyal, amint újból hátára fekszik, hogy tovább bámulja a felhőket. Nem akar tolakodni, és igyekszik visszafogni magát, de ha egyszer olyan kíváncsi.