37. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum→A kastélyt körülvevő vidék
Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Christopher R. Wallace
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2016. december 20. 11:46 | Link



Magamra szedtem majdnem 3 réteg ruhát. Mi a franc vagyok én, medve? Sosem bírtam a telet, mindenki szerint azért mert így nem mutogathatom magamat, de nem vagyok én ennyire egoista. Talán csak néha. Egy hosszúújjú, egy pulcsi, és egy jó meleg kabát, már kész is vagyok a télre. Zsebre vágtam a kezemet, és elindultam szembenézni a nagy küzdelemmel ami odakint várt engem. Rég nem levegőztem, de azt hiszem most eljött ennek is az ideje. Mostanában állandóan azon agyaltam, hogy haza kellene küldenem a szülőknek legalább csak egy levelet. Nem tudom, hogy a bácsikám mondott-e nekik bármit is rólam, de ha nem, akkor már jó rég nem tudják mi van velem. Bár, ha jobban belegondolunk, nem vették ők sem a fáradtságot, hogy érdeklődjenek, akkor én miért tegyem? Mindegy, Karácsonykor mindenki kap egy "tök király minden velem kösz" levelet, és kész is leszek. Szinte zombiként haladtam végig az iskola falai között, annyira elkalandoztak a gondolataim, így senkire se figyeltem oda körülöttem. Pár perc telt el, míg eljutottam a rét kapujához, amin kiléptem és az arcomat azonnal megcsapta a fagyos téli levegő. Arcomat lesütve lépkedtem ki, a cipőm alatt hallani lehetett a megfagyott fű ropogását. Kicsit hátrébb mentem, ahol már több volt az eldugottabb rész, és egy fának nekitámaszkodva nézelődtem körbe. Nem voltam egyedül, pár diák is pont most szánta rá magát a napi egy sétájára, de nem foglalkoztam velük. Mindenki tegye a maga dolgát. A mellettem lévő bokrok közül egy kettőn még láthatóak voltak virágok, amin meglepődtem, hiszen ilyen időben szinte lehetetlen hogy ne fagyjon meg az, ami nonstop ki van téve a hidegnek, de egy varázsiskola már csak ilyen. Hogy utáltam én, hogy varázsló vagyok, mindig olyan hülyeségnek tartottam, bár így, idősebb fejjel inkább azt mondanám rá, hogy király. Egy pillanatra behunytam a szememet, majd a fejemre húztam kabátom kapucniját, hogy az is adhasson még egy kis meleget.
Hozzászólásai ebben a témában
Jeanette Bergström
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 14
Összes hsz: 94
Írta: 2016. december 20. 18:08 | Link
::Christopher

Abban a pár napban amit eddig itt töltöttem nagyon nem hajtott a fejfedezés iránti vágy. Hatalmas sikerélményként éltem meg például, ha eltaláltam egyedül vagy nagyon kevés segítséggel az óráimra, és egyelőre nekem ennyi elég is volt. Most sem terveztem, hogy mindent bejárok egyszerre, amit csak lehet, egyszerűen körül akartam nézni, mi van mondjuk a kastélyon kívül. Mert a beköltözésem után nem szántam rá magam még a közvetlen környezet végigvizslatására sem.. Lelki erőt kellett gyűjtenem, mielőtt elindultam, mert ez az időjárás nem az, amit szeretek. Jól beöltöztem, a fejem szinte el is veszett a kabát szőrös csuklyájában. Szeretem ezt a barna bundát mert színben illik a csizmám szőrmés béléséhez, és nőből vagyok, szóval megnyugtatja a kis lelkem ha valami nem csak kényelmes és jelen esetben jó meleg is, hanem még jól is néz ki. Ezzel a tudattal rögtön könnyebb volt megindulni, kiérve pedig némiképp megnyugodva könyvelhettem el az időt sokkal jobbnak mint amire vártam. Magamban arra jutottam, hogy ha még jobban sikerül megbarátkoznom a hőmérséklettel akkor lehet hogy tovább is maradok és többet nézek meg, mint eredetileg terveztem, de ez még nagyon képlékeny gondolat volt.
Kiérve csupán annyiban voltam tökéletesen biztos, hogy tetszik a kapu előtt elterülő rét. Nem tudom mi fogott meg benne ilyen hirtelen, talán az egyszerűségében rejlik a szépsége, és hogy a fagyott tájat elszórtam a zöldben most is tarkítják színes virágok.
Csak sétáltam előre és teljesen belemerültem, hogy ezeket az olykor eléggé eldugott szépségeket keressem. Lehajtott fejjel sétáltam erre-arra, szemem sarkából az is feltűnt, hogy nem vagyok egyedül, akad itt még néhány erre sétáló, vélhetőleg diákok. De az sem érdekel, ha azt hiszik nem vagyok teljesen normális össze-vissza bolyongva, még a tekintetem sem emelem fel rájuk.
Egész addig amíg a látóterembe oldalról egy nagy idegen folt nem kerül. Igaz, nincs olyan nagyon közel, van még köztünk vagy másfél méter, de olyan hirtelen kapom fel a fejem a hozzám képest magas és így összességében is nagynak tűnő srácra hogy egy csöppet meg is ijedek tőle.
Hát még akkor, mikor a kapucniból kitűnő arcot fel is ismerem. Azt hiszem a pillanatnyi meglepettség és sokk jobban kiütközik az arcomon, mint azt szeretném, de elsőre hiába akarok én akár bocsánatot is kérni a hülye kérdésemért, megnyikkanni sem tudok.
- Szia - nyögtem ki végül lassan, elnyújtva, majdnem elcsukló hangon. Ez az, büszke lehetek magamra ezért a teljesítményért, képzelni sem tudtam volna szebb megoldást vagy hirtelen életképesebb megszólalást részemről. Hirtelen mintha lavinaként borulna rám minden, és csak állok és nézek, és várom hogy betemessen. De elsőre elég  lesz az is, ha Chris felismer, és összeszedettebben képes reagálni mint én..
Hozzászólásai ebben a témában
Christopher R. Wallace
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2016. december 20. 20:36 | Link



Teljesen szét volt esve az elmém, nem igen figyeltem semmire magam körül, kivéve azokat a még épségben lévő virágokat, amik valahogy le tudtak kötni pár percre, de végül azok is a feledésbe merültek. Egyre inkább kezdtem érezni ahogy átjár a hideg, pedig ennél jobban már fel sem öltözhettem volna. Kezeimet kivettem a zsebemből, majd dörzsölgetni és lehellgetni kezdtem, hátha az segít majd azon, hogy megmentsek magamnak egy-két ujjat. Fél füllel hallottam a fű halk ropogását, tehát más is megtalálta az én kis búvóhelyemet, remek. Nem vetettem a hang felé egy pillantást se, folytattam a saját kis magányos farkaskodásomat. Nem telt el sok idő, mígnem az a titkozatos kis valaki szóra is bírta magát. Elég volt hallanom a hangját ahhoz, hogy testem megmerevedjem, és a már meglévőnél is jobban szétessen az elmém. Hányszor hallottam már ezt az édes hangot, bár mostanra kissé megváltozott. Biztosan csak tévedek. Már épp készültem megfordulni, és inkább elküldeni szegény lányt, most nem volt kedvem senki társaságához, főleg egy olyanhoz nem, akinek a hangja szinte kísértetiesen emlékeztet valakire a múltamból, mikor megláttam az arcát. Fejemről lehúztam a kapucnit, és csak bámultam lefele, arra a kis apró barna kis lányra. Felsóhajtottam, és lehunytam a szemem, majd arcomon megjelent egy apró mosoly.
- Nem hiszlek el.. - mondtam, majd egy halk kacaj is kicsúszott a számon. Lassan már 6 éve annak, hogy magam előtt láttam Jeanette-et, és azóta se hallottam róla. Vajon merrefelé vitte őt eddig az élet? És most mi az istent keres itt? Eddig miért nem találkoztunk? Ha megláttam volna valamikor is a folyosón, hogy szembejön velem, ott helyben biztosan kaptam volna egy enyhébb sztrókot. Megragadtam, szinte már majdnem erőből, reméltem nem okozok neki fájdalmat, de mindenképpen magamhoz akartam ölelni. Arcomon még mindig a hatalmas meglepődöttség látszott, és nem tudtam abbahagyni a nevetgélést. Ritkán látni engem ilyen állapotban, teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam.
- Hogy kerülsz Te ide? - tettem fel a mindent eldöntő kérdést, ami pillanatról pillanatra jobban feszített belülről.
Utoljára módosította:Christopher R. Wallace, 2016. december 21. 20:51
Hozzászólásai ebben a témában
Jeanette Bergström
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 14
Összes hsz: 94
Írta: 2016. december 20. 21:05 | Link
::Christopher

Úgy jöttem ide, hogy csak szabadulni akartam anyámtól, és kezdeni magammal valamit, valamit ami már teljes egészében én lehetnék, és nem az a sablon amit elém akartak állítani. Pont ez hajtott akkor is amikor apámhoz költöztem. Akkor valójában még azt sem gondoltam, hogy visszajövök, de most, hogy itt vagyok, véletlen sem jutott volna eszembe, hogy pont most és pont itt láthatnám újra Christ. Aztán kijövök sétálni és itt áll előttem, én meg egyszerűen nem tudom hova tenni az egészet.
Olyan megszokottan és jól ismerten cseng a hangja, pedig annyit változott az elmúlt 6 évben.. Mégis annyira megnyugtat, főleg amikor azt az apró kis mosolyt is meglátom arcán. Elmosolyodom én is akaratlan, ahogy ránézve eszembe jut a kicsi Christopher édes kisfiús mosolya. Ez nem pont azt adja vissza, de bennem nagyon megmaradt.
Az ezernyi rám zúduló gondolatból ébreszt, hogy hirtelen csak azt veszem észre, hogy szorít magához. Erősebben, mint vártam, de egyáltalán nem fáj, és miután átöleltem lehetőségeimhez mérten szorítom én is. Valami hihetetlenül jól esik, hogy itt van, megvan, látszólag rendben, már attól féltem, hogy azzal amit akkor itt hagytam Őt is végleg itt kellett.
Érzem a meglepődöttségét, és hogy nem csak én vagyok nagy hirtelen ilyen zavart állapotban, ahogy ölel és nevetgél közben, de egyelőre én sem vagyok tökéletesen a helyzet magaslatán szóval csak vigyorgok tovább amíg nem kérdez.
- Visszajöttem - kezdtem annyira tömören és összeszedetten amennyire csak tudtam -, mármint anyámhoz. De ott sem maradtam. Most itt tanulok.
Ez nagyon sok kérdést vetne fel abban az egyszerűségében, ahogy most előadtam, de jelenleg nem hiszem, hogy ez a legfontosabb. Szerintem lesz időm még bőven elmesélni neki.
- Te mióta vagy itt? Remélni sem mertem volna, hogy itt talállak - folytattam már kicsit bátrabban. Lehet, hogy hülye vagyok, meg az is lehet, hogy feledékeny, de nekem erről az iskoláról semmiféle említés nem rémlik régről. Akkor talán nem is lett volna kérdés az idejövetelem, ha tudok róla.
- Istenem, de örülök neked - szorítottam meg újra, miután az előbb pár mondat erejéig engedtem, hogy szemeit fürkészhessem miközben beszélek hozzá.
Hozzászólásai ebben a témában
Christopher R. Wallace
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2016. december 21. 21:06 | Link



Nem tudom mennyi idő telhetett el az alatt, amíg magamhoz szorítottam a lányt, de nekem óráknak tűnt. Mikor végre elengedtem, és végre ránézhettem Jean arcára annyi mindent láttam rajta, hogy nem is tudtam, hogy hol kezdjem az elemzését. Elmosolyodtam a lány minden egyes kis apró szaván, valahogy minden olyan aranyosnak tűnt amit mondott.
- Hát, azt észrevettem, hogy visszajöttél, bár még most sem vagyok abban teljesen biztos, hogy tényleg Te állsz itt előttem - vallottam be a lánynak, egy halk nevetéssel a mondatom végén. Mindig is megvolt a hatalma ahhoz, hogy olyan reakciókat és érzelmeket váltson ki belőlem, amikre más sosem volt képes. Talán ezért is voltam vele néha elutasító, mivel számomra nagyon kiszolgálatott érzés az, ha ennyire felfedem magamat valaki előtt.
- Nos, akkor üdv itt, tanulótárs - köszöntöttem, majd rákacsintottam. Hihetetlen, hogy nem láttam már évek óta, és most egy helyen kezdtünk el tanulni, mot komolyan ennyi minden után, erre mennyi esély volt? Sosem hittem ebben a sors és az univerzum jelet küld szarságokban, de ezt valahogy nem tudtam másféleképpen magyarázni, ez túl nagy véletlen lenne a számunkra. Mint ahogy bennem is, Jeanben is rengeteg felgyülemlett kérdés keletkezett ezalatt az elmúlt 10 percben, de ahogy észrevettem, ő már meg is kezdte ezeknek a kibontogatását. Mindent szépen végighallgattam ami mondanivalója volt, majd mindent végigvettem magamban. Te jó ég, mióta is vagyok én itt? Kezdenek nagyon összefolyni a napok, csoda hogy jelen pillanatban azt meg tudom mondani, hogy milyen nap van. Furcsa, hogy az emberek mindig csak később jönnek rá mit és mekkorát hibáztak, én most, hogy itt állok ezzel a lánnyal szemben jöttem rá, hogy talán keresnem kellett volna őt az évek alatt. Talán túlságosan haragudtam, mert eltűnt, vagy egyszerűen csak próbáltam mindent leplezni, é egyik napról a másikra továbblépni, és természetesen felejteni.
- Lassan 4 hónapja vagyok itt, varázslópszcihológia szakon..Én..gondoltad volna? - kérdeztem vissza egy ravasz féloldalas mosoly kíséretében. Igazából még én sem gondoltam volna, hogy valaha ezzel fogok foglalkozni, de meg kell, hogy mondjam szeretem. Jeant ismét karjaim között találtam, ami ismételten csak egy meleg érzést adott a lelkemnek.
- Ahogy látom, nagyon hiányozhattam neked
Hozzászólásai ebben a témában
Jeanette Bergström
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 14
Összes hsz: 94
Írta: 2016. december 21. 21:55 | Link
::Christopher

- Pedig én vagyok, amennyire csak lehetek.
Vagyis mostanra a lehető legteljesebben. De megértem, talán először én sem hittem el, talán.. először még én sem tudom mi futott bennem végig. Kezdenek lassan és nagyon halványan körvonalazódni, aztán amikor mint tanulótársát üdvözöl mintha egy kicsit megint borulna. Ő is itt tanul, nem csak úgy van, akármi okból kifolyólag. Eddig a pillanatig eszembe sem jutott, milyen lehetetlen helyzet, mennyire irreálisnak tűnik a közös pont ennyi idő után. Az pedig még annál is inkább, hogy itt állunk kint, és magamhoz ölelgethetem, és úgy néz ki, mint aki nem akar a világból kiátkozni azért, mert csak úgy mindent otthagytam én mentem a fejem után. Számomra ez a leghihetetlenebb jelenleg.
Összeszedtem magam, egy kérdés erejéig biztosan, és még hangja sem zökkent ki, de talán az a félmosoly nagyobb akadályt gördít elém a gondolataim megfogalmazásában.
- Ezt sem gondoltam volna - válaszolok végül egy apró mosoly kíséretében. Azt hiszem nagyon sok dolog van, amit most itt álltamban ezen állítás mellé fel tudnék sorolni, de próbálok nem ezen gondolkozni, hanem csak megölelem újra.
A megállapítása helyes és még én is így látom. Hiányzott, és egyáltalán nem is kell szóban helyeselnem. Láthatja minden megmozdulásomban és a szememben.
- Azt hittem ki nem állhatsz majd..
Ismét elengedem és felnézek a kékjeibe. Sajnálattal, megbánással, valahol mélyen rejlő félelemmel. Minden oka meglenne utálni is, mert senkire nem voltam tekintettel, csak magamra, holott Rá lehettem volna. Igaz, gyerek voltam még, de az a makacsságom azóta is megvan. Nem is akarom semmire ráfogni, én voltam az a döntés, ami én vagyok most is. Régen nagyon sokat rágódtam ezen, rengeteg időmbe telt elfogadni és beletörődni, hogy ezek a következmények nem azok a boldog következmények. De nekem kellett az, hogy tanuljak, hogy a döntéssel a következmény is a sajátom legyen.
- Meg tudsz nekem bocsátani?
Oké, talán nem hat év után kéne feltennem ezt a kérdést, de jobb később, mint soha. Annyi mindent mondanék még ilyen alapon, de azt hiszem egyelőre ennyivel is sok leszek. Még ha túlaggódásnak is tűnhet, nekem fontos tudnom, most már nem maradok kételyek közt, hogy megkérdezgetem..
Hozzászólásai ebben a témában
Christopher R. Wallace
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2017. január 13. 10:11 | Link



- Kezdem észrevenni - mondtam, egy kissé bizonytalan mosollyal az arcomon. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy kissé zavartan érezzem magamat. Az eddig eltelt években mindig képes voltam uralni magamat, senki se váltott ki belőlem semmi igazit, és pont most visszatér az aki anno képes lett volna teljesen az orromnál fogva vezetni. Furcsa módon egy kis haragot is felfedeztem magamban, nehezen viselem ha nem én irányítok, de amint a lány arcára pillantottam, ez az érzés elcsendesedett.
- Hidd el, én sem hittem, hogy valaha is ezt fogom tanulni, de azt hiszem ez a nekem való, mindig kiismertem az embereket, tudod jól - vallottam be neki, és ezzel el is kezdődött érzelmeim kinyilvánításának sorozata. Arcomról egy pillanatig lehervasztottam a mosolyt, köhécseltem egyet, próbáltam megembereleni magamat. Édes volt az arca, talán még édesebb mint fiatalabb korában volt. Mindig is szép volt, de az évek alatt még inkább megmutatkozott ez rajta. Nem is merek majd neki mesélni az elmúlt évekről, hiszen ki akarná hallani azt a sok bajt, és a sok női nevet amik megfordultak az életemben. Jeanette mondata végül megtörte gondolatmenetemet, és kissé elkomolyodtam. Kellett pár perc míg összeszedtem magamat, és válaszra bírtam magamat.
- Ki nem állhatlak? - kérdeztem vissza, kissé meglepődve. Hogy a fenébe kérdezhet ilyet? Mindig is ilyen volt a lelke. Behunytam a szememet, majd elmosolyodva, ismét magamhoz szorítottam azt a kis testet. Felsóhajtottam, majd újra megszólaltam.
- Persze, hogy megbocsájtom, milyen kérdés ez? - próbáltam poénkodva visszakérdezni, csak hogy oldjam a hangulatot. Egyelőre még képtelen vagyok ennyi érzelemre, és komolykodásra, alig telt el pár perc amióta itt vagyunk, és ez alatt annyi minden ért, hogy még mindig feldolgozom. Észre se vettem milyen sokáig tartottam a karjaim között szegény lányt, de mikor elengedtem, már csak a kezét fogtam meg.
- Tudom, kicsit hideg van, de nem ülünk le valahová? - Azt hiszem van mit megbeszélni, és lehet ezt most már el is kezdhetnénk.
Hozzászólásai ebben a témában
Jeanette Bergström
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 14
Összes hsz: 94
Írta: 2017. január 14. 18:48 | Link
::Christopher

Mikor épp egyikőnk sem beszél, másodperceknek tűnő időre merülök teljesen bele a gondolataimba. Vagyis lehetséges, hogy sokszor annyi idő telik el, mint ahogyan én azt érzem, de Chris hangja vagy a hirtelen megfogalmazódó kérdéseim mindig kizökkentenek.
Nem is tudom mit mondhatnék, csak bólogatok az egyetértésem kifejezéseként. Valószínűleg tényleg ez a neki való szak, mindig értett az emberekhez, helyén tudta kezelni őket,és ezt pont azért, mert kiismeri őket. Anno, amíg a közelemben volt, néha úgy éreztem, hogy ebben rám is jótékony hatással van.
Most nem tudnám megmondani milyen hatással van rám, de nem is ezzel foglalkozom elsősorban, hanem a megbizonyosodással afelől, hogy ő miképp is áll hozzám. Természetesen saját feltételezésem szerint most utálnia kéne, de meglepődött kérdéséből sem ezt tudom leszűrni.
- Hát mert.. tudod.. - kezdeném, de lehet, hogy nem is akarom befejezni, meg nem is tudom, mert magához szorít, és ezzel többet mond mint bármiféle válasszal tudna.
- Buta kérdés.
Rögtön jobb kedvem van attól, hogy akármennyire komoly is a téma, az előadása sokkal könnyedebb és poénos. Valójában nem vártam tőle, de nagyon jól esik, hogy még most is képes az egészet így kezelni.
Míg el nem enged, észre sem veszem, hogy szorítom én is, majd ahogy megfogja a kezem, megint csak mosolygok rá, már nem is tudom hányadszorra, az elmúlt percekben szinte csak vigyorogtam.
- De leülhetünk - válaszolok végül néhány másodperc hallgatás után, gyorsan el kell döntenem képes vagyok-e egy helyben megmaradni ebben az időben. De teljesen megérné megfázni is azt hiszem. Körbe is nézek, most mégis merre van az, ahonnan bejöttem erre a félreeső részre, kint a réten sok padot láttam, egy közeli tökéletes lesz. Meg is indulok, de csak Christophert figyelem, az út oda hirtelen nem is érdekel, mintha csak csukott szemmel is eltalálnék a padhoz, a szemkontaktus sokkal fontosabb.
Nem néz ki bizalomgerjesztően, és tudom, hogy hideg is, de a kabátom szerencsére hosszú és így annyira nem kell aggódnom. Aggódhatok már miatt is pont eleget.
- Hirtelen annyi kérdésem lenne - kezdek is bele végül az előzetesen amúgy magamban olyan nehezen megfogalmazott monológomba - De nem hiszem, hogy mindent meg tudnék kérdezni, amit akarok.. Mesélsz nekem?
Szerintem tudja, hogy arra lennék kíváncsi, amit fontosnak tart. Bármire és egyúttal mindenre ezek közül, akármi történt, ami említésre méltó, azt hiszem azt mind hallani akarom.
Hozzászólásai ebben a témában
Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda Fórum→A kastélyt körülvevő vidék