36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Severin Bellerose
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 11
Összes hsz: 12
Írta: 2016. október 23. 00:55 | Link

Rosie olyan hangosan dorombolt, mintha egy wartburg hajtana keresztül az udvaron. Élvezte, hogy a szabadban lehet, akárcsak én, bár kevésbé lobogott benne az elhivatottság lángja az iránt, hogy cincogárt fogjon, mint azt feltételeztem. Jobban lekötötte, hogy dús bundájába a kósza faleveleket minél inkább belepuncsolja. Mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy egyedül kell ismét elvégeznem a megfigyelés nemes feladatát, pedig azt olvastam, hogy a macskák előszeretettel fogják meg őket. A kezemben tartott kis jegyzetfüzetbe felírtam azért ezt is, az utóbbi napok sok tapasztalattal láttak el, és türelemre tanítottak, nem most fogom feladni, hogy végre rajta kapjam!
Az iskola ezen része kiváló helynek tűnt ahhoz, hogy gyakoroljam a különböző entitások természetes közegben való tanulmányozást, elvégre veszélyes volna egyből valahol a vadonban kezdeni! Itt legalább senki sem nézett rám furcsán, ha a fűben, vagy a fák között jegyzetfüzettel közlekedtem. Erről eszembe jutott, hogy lassan megtelő kis irka helyett újat kell beszereznem, ezúttal sima lapút, hogy a rajzokat ne csúfítsa el az előre csíkozás.
Rosie felkapta a fejét, ismertem ezt a nézést, hasonló szemeket mereszt rám, amikor várja, hogy megetessem. Talán végre rájött, hogy idekint vadász hat is? Olyan gyorsan cikázott el a lábaim között, időm sem volt arra, hogy abba az irányba pillantsak, amit kinézett magának, nem hogy utána kapjak, hiszen nem szerettem volna, hogy kárt tegyen a cincogárban!
- Rosie! – Kiáltottam utána, és megfordulva a fekete lobonca után kaptam. Mint kiderült, valószínűleg teljesen feleslegesen, mert tőlem alig egy méterre teperte le zsákmányát… egy sportcipő személyében.
Sajnálatosan ráadásul valakinek a lábszárában folytatódott a ruhadarab. Mármint természetesen nem az zavart, hogy nem egy kósza lábfejet vadászott le a macskák gyöngye, csupán tisztában voltam vele, hogy eme cselekedete ez esetben bizony magyarázatra szorul. Mély levegőt vettem, és letérdelve megpróbáltam leválasztani őméltóságát a zsákmányról.
- Sajnálom, nem tudom mi üthetett belé! – Néztem fel zavart mosollyal az áldozatra, de nem igazán tudtam Rosiet megmozdítani. Ráadásul kicsit bele is feledkeztem a felfelé bámulásba, olyan ismerősnek tűnt az arc, hogy igazából csak jelzés értékűen tartottam kezemben a macskát. Azon se csodálkoztam volna, ha idő közben összeráncolt homlokkal méregettem volna, mindig kiült az arcomra, ha valamin különösen elgondolkoztam. – Mi találkoztunk már! – Harsányan kiáltottam rá, bár nem akartam megijeszteni, csak a felismerés izgatott fel némiképpen. Semmi kérdő hangsúly nem volt szavaimban, hiszen tudtam, amit tudtam. Csupán azt nem, mégis hol, mikor?
Hozzászólásai ebben a témában

Bakonyi Gergely
INAKTÍV


lapáttenyér
offline
RPG hsz: 191
Összes hsz: 2185
Írta: 2016. október 23. 01:46 | Link

Severin, Rosie, a bújkáló cincogárok és az állatkert többi tagja

Nagyon sok időt tölt kint, a kastélyon kívül, még annak ellenére is, hogy már bőven őszies az idő, nincsen kellemesen meleg. Már nem alszik kint, maximum véletlen, de akkor is felébred arra, ha éppen halálra akarja fagyasztani az éjszakai hőmérséklet. Általában még időben, mielőtt úgy kellene kiolvasztania a tagjait. Bár mindig is hozzá volt szokva a hideghez, gyerekkorától kezdve nem tellett nekik rendes fűtésre, ennek okán pedig az ingerküszöbe a hidegre lejjebb csúszott, az immunrendszere meg megerősödött. Így engedheti meg magának, hogy ilyenkor is egy vékonyabb, kötött kardigán legyen az összes védelme a hideggel szemben.
Mégis, most különösen szüksége van arra, hogy kint legyen. Levegőre van szüksége, mély lélegzetvételekre és, hogy kitisztuljon kicsit a feje. Nagyon régóta nem voltak ennyire zavarosak dolgok. Nagyon régóta nem dolgozott ennyire egymás ellen a szíve és az esze. Ilyenkor pedig egy kiadós sétánál jobb megoldás nincs is. A természettel sokkal könnyebben veszi fel, és ápolja a kapcsolatot, mint az embertársaival, na meg összességében az élményei is kellemesebbek.
A réten sétálgatva, hirtelen arra lesz figyelmes, hogy valami a lábára akaszkodott. Valószínűleg a félig lógó cipőfűzői okozhatták a problémát: Rosie szemében biztosan tökéletes játéknak tűntek, ahogy ott fityegtek. Bár eleinte azt sem tudta megoldani róla, hogy macska-e mert egy középtermetű kutyát is látszólag könnyedén helyretett volna.
A fekete foltot követte más, egy sokkal esélytelenebbnek tűnő áldozat: a saját gazdája. Sajnos nem tud már arra figyelni, amit Severin mond neki, mert ismét bekapcsol a képessége. Egy olyan dolog vonzza, ami még nem történt vele: a lány egyik hajtincse szeretne mesélni neki. Szinte le sem tudja venni a szemét a mestertanonc válláról, mert annyira csábítja. Sutyorog a fülébe, azt akarja, hogy érintse meg, ő pedig nyel egyet, és akaratlanul is lassan kinyújtja a kezét felé.
Akkor riad vissza és húzza vissza a kezét, amikor a másik rákiált, hogy már találkozott vele. Gergő pedig ráemeli fekete íriszeit, úgy pillog rá. Azt sem tudja, mit mondjon, és ismét a lehető legváratlanabb helyzetekben jelenik meg a rég elfeledett, halottnak hitt humorérzéke.
- Elvitte a cica a nyelvem - foglalja össze a helyzetet, még mindig totálisan elkábult állapotban. És nem tud Severinre nézni, nem látja az arcát. Az egész világ megszűnni látszik, csak ő és a hajtincs maradnak benne, amíg oda nem nyúl. Nem szokott ilyet, de nem bírja ki, hogy ne lopjon egy aprócska érintést a hajszálaktól, végigsimít rajtuk. Abban a pillanatban elkapja Severin tekintetét, és végigpörög előtte az összes emlék, ahol ezt a tekintetet látja. El is engedi a lányt, hátralépne, de Rosie még mindig vasmacskaként (hahaha...) fogja le a lábát, így hátraesik ő is a fűbe. A kezeivel támasztja meg magát, úgy nézi a lányt.
- Severin...? - kérdezi, de nem bizonytalan benne, hogy ő az. Látta, emlékszik, és még érzi is a mellkasában, mintha egy régi, kicsit megtaposott lego-darab újra a helyére kattanna valahol, teljesen átrendezve az összképet. Ezzel inkább csak megszólította a lányt, hátha elér benne valahová a szava. Amúgy nem nagyon tudja, mit mondhatna pontosan neki. Legalább annyit szerencsétlenkedik, mint a tizenéves kamasz, aki először marad kettesben egy ellenkező neművel és meg kellene tudnia szólalni.
- Gergő vagyok. Bakonyi Gergő - közli, amolyan egyszerű tényként, hátha így már jobban el tudja helyezni a másik, nem csak gondolkozik rajta.
Hozzászólásai ebben a témában

Severin Bellerose
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 11
Összes hsz: 12
Írta: 2016. október 23. 05:42 | Link

A kezet figyeltem, ami veszélyesen közel nyúlt hozzám, pedig nem én voltam a haladásának útjában, még segítettem is volna rajta. Legalábbis nagyon igyekeztem, csupán egyetlen probléma hevert előttem, Rosienak semmi kedve nem volt megmozdulni. Ezt legtöbbször a hajnali órákban játszotta el, mikor úgy gondolta, neki sokkal kényelmesebb helye volna rajtam, olyankor még a levegő is kiszorult a tüdőmből. Már rájöttem, hogy ilyenkor kár minden küzdelem, vagy ellenállás, képtelen vagyok mozdulni.
- Rosie nem eszik emberhúst, szobacica – válaszoltam sértett arccal, legyen bármilyen rossz a természete, mégiscsak az én macskám volt! – Ahogy nézem, legfeljebb a cipőnyelvedre veszélyes – voltam kénytelen végül halkan kuncogni.
Nem értettem, mit szeretne tőlem, vagyis ez nem egészen igaz. Szinte teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy a rajta trónoló, és a lábbelijére igazán veszélyes kis gazfickótól szeretne megszabadulni. Az bizonytalanított el, hogy az állat helyett a hajamat fogta meg. Miért? Persze szerencséje volt, hogy nem húzta meg, mert akkor megismerte volna, mit is tanítanak egy leányiskola növendékeinek! Legyen bármekkora az ember fia, gyenge pontja csak van.
Egy pillanatra csak nagy szemekkel pislogtam felé, hogy most a gondolataimtól vágódott-e hanyatt, vagy szert tettem volna valamiféle különleges képességre? Lehet, hogy képes leszek egy idő után a gondolataimmal befolyásolni valaki mást? Felderített volna a felvetés, de elkergettem ezt a furcsa elképzelést, mert nem is arra gondoltam, hogy elgáncsolnám.
- Úgy ám, teljes életnagyságban! – Álltam fel, és kihúzva magamat derekamra tettem mind két kezemet, mind a százhatvan centiméteremmel fölé magasodva. Magasodva, ha mondom! – Gergő! – Kiáltottam el magam ismét, jobb kezem mutatóujjával rábökve, mintha csak én mondtam volna ki hamarabb, hogy ki is ő. – Nem csoda, hogy meg kellett fogdosnod a hajamat, általános óta végre megnőtt! – Mondtam lelkesen, csillogó szemekkel, majd leguggoltam, hogy megbökdössem Rosie füle tövét, hátha végre elereszti a fiú cipőjét.
Nem úgy tűnt, mintha őfelségét meghatottam volna, sárga szemeit rám emelte, de tekintete csak azt üzente, hiába próbálkozom, pedig nem is kedvelte az idegeneket. Bár ha úgy vesszük, Gergő nem idegen, legalábbis számomra nem. Magyarországi emlékeim nagy részében igen fontos szerepet töltött be, ő sosem bántott a furcsa kiejtésem miatt, vagy azért, mert különleges lényekről meséltem.
- Sokat változtál általános óta – jelentettem ki egyszerűen, majd mosolyogva néztem fel rá. – Hogy vagy? – Kérdeztem rá, mintha nem is hosszú évek teltek volna el, csak néhány nap, és mindent elmesélhetne akár máris. Bár igazság szerint megteheti, nekem volt időm, és Rosie jóvoltából ő sem szabadul egyhamar.
Hozzászólásai ebben a témában

Bakonyi Gergely
INAKTÍV


lapáttenyér
offline
RPG hsz: 191
Összes hsz: 2185
Írta: 2016. október 23. 19:43 | Link

Severin és az állatkert

- Nem azt mondtam, hogy megette, hanem, hogy elvitte - világít rá az aprócska tényre, mielőtt még kiderülne, hogy ő itt emberevéssel vádolja a macskát. Persze, ahogy a példa mutatja, azóta sikerült visszahoznia a nyelvét is. A cipőjétől pedig nem szívesen válna meg, szeretné még visszakapni ebben az életben. Ennek ellenére nem tud most erre koncentrálni. Sem a macskára, semmi másra az ég világon, egészen addig, amíg meg nem érinti a hajtincset.
A felismeréstől szó szerint dob egy hátast, és tulajdonképpen még a földön is úgy érzi, mintha kihúzták volna alóla a talajt és hirtelen érezné a Föld forgását, hihetetlen sebességgel, felgyorsítva. Leginkább a legrosszabb körhintás élményéhez tudná hasonlítani az érzést, ahogy a másik nevét nyökögi, meg a sajátját is. És persze tűkön ülve várja a pillanatot, amikor felébred, mert annyira irreális az egész helyzet. Arról nem is beszélve, hogy Severin különösen álomszerű jelenség, és legkevésbé sem hasonlít arra, ahogy emlékezett rá.
- Igen, énöhm... - kezd bele, de ismét nem nagyon találja a szavakat. Nagyon borzalmas a szociális érzéke, de még ő is érzi, hogy erős lenne, ha az igazat mondaná. Azt hitte, hogy fiú. Egész gyerekkorában a legjobb barátjaként kezelte, amíg együtt lehettek, és totálisan abban a hitben volt, hogy Severin egy törékeny kisfiú. Ha most visszagondol, még a hangja is fiúsabb volt, mint most, és alapvetően az egész jelenség.
- Én is másképp emlékszem rád - vallja be, a sokkal szolidabb verziót, amivel remélhetőleg nem tapos bele a másik lelki világába. Közben pedig leporolgatja kicsit magát, és feláll, természetesen Rosie még mindig nem ereszti a lábát. Sőt, ahogy egyre többet mocorog, kezdi még karmait is beleereszteni a lábába. Akkor pedig érzi, hogy itt a határ, itt megáll és nincs tovább, ha szeretné még mindkét lábát épen tudni.
- Hogy vagyok? - kérdez vissza, mint aki nem értené ezt az egyszerű kérdést. Alapvetően sem túl jó az emberekkel való interakciókban, de a totális sokk, amibe került, még inkább furcsává teszi. Nagyon-nagyon furcsává.
- Kicsit gondterhesen - mutat a cipőjét elfoglaló állatra. A hétköznapokban a humorérzéke nulla, de az adrenalin, a váratlan helyzetek valahogy előhozzák belőle ezeket a borzalmas, szakállas poénokat. De legalább poénok, nézzük a dolgok jó oldalát. Na meg, más poénjait is sokkal könnyebben emészti meg ilyenkor a gyomra.
- A legtöbb macskának van a gerincénél egy pont, amit ha megnyomsz, megadja magát. Neki nincs? - kérdezi, de meg sem várja a választ, végigsimít egyszer-kétszer Rosie hátán, majd mutató- és hüvelykujjával finoman nyomkodni kezdi gerince két oldalát, hátha az egyiktől totál kidől és várja a simogatást. Ki tudja, mennyire van fordítva bekötve ez a dög, mint a többi.
Hozzászólásai ebben a témában

Severin Bellerose
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 11
Összes hsz: 12
Írta: 2016. október 23. 22:44 | Link

- Rosie csak ennivalót csen – vágtam rá szinte azonnal, azt gondosan elhallgatva, hogy természetesen a bizonyítékot ezután mindig jól elrejti.
Legutóbbi akciója után egy csomagnyi kondéros kekszemnek kelt lába, a papírját pedig a társalgóban szórta el. Korábban nehezen képzeltem el, hogy gondos tervezést, és számtalan ötletet kell felsorakoztatni némi keksz meglovasításához… vagy inkább megmacskásítás lenne most ez?
Furcsán nézett rám. Persze, érthető, hosszú évek teltek el, és ha külsőben némiképpen meg is változtam, azért felismerhető vagyok. Legalábbis nagymama szerint ugyanaz a cserfes gyerkőc maradtam, hiába vitatom, én már nem vagyok gyerek! Az, hogy folytatom a tanulmányaimat, csak egy dolog, elvégre nem ülhetek otthon tétlenül, miközben vár rám a nagyvilág minden rejtett mágikus lénye!
- Igen, apa ragaszkodott hozzá, hogy növesszem meg a hajam, és ha már ennyit dolgoztam rajta, nem volt szívem ismét levágni – vallottam be töredelmesen, mert azt nem mondhatnánk, hogy sokkal magasabb lettem azóta. Vele ellentétben. Akkoriban sem volt aprócska, de mostanra félóriásnak is elmegy. Vagy csak a saját magasságom miatt tűnik sokkalta nagyobbnak?
Csak később döbbentem rá, hogy talán tapintatlanság apát megemlítenem előtte, mert neki nem túl sok kedves emléke volt vele kapcsolatban. Sőt, szerintem az egyetlen alkalommal, mikor találkoztak, apu nagyon kiabált. Szigorú embervolt, és Gergővel igazságtalan, de szerettem, az apukám volt. Szomorkás mosollyal igazítottam a korábban birtokba vett tincset a fülem mögé, az emlékek túl hirtelenek voltak, nem hittem volna, hogy itt találkozunk.
- Nem pillanatnyilag értettem, hanem úgy általában. Tudod, nem mindennap kap az ember meghívót, hogy legyen varázsló! – Fújtam fel durcásan az arcomat, mintha szándékosan nem szeretne a kérdés igazi értelmére válaszolni. Hiszen természetesen ő nem értette, és nem én fogalmaztam meg azt rosszul! – Várj! – Akartam utána kapni, de késő volt.
Rosie kegyesen levált a cipőről, azonban a várt reakció helyett belemélyesztette körmeit a fiú kezébe. Szerettem volna figyelmeztetni, hogy nem éppen átlagos macska, és ha vadászik, akkor minden mozgó dologban zsákmányt lát.
- Rosie! Engedd el! – Húztam össze szemeimet, de úgy tűnt semmi hatása nincs a dolognak, így zsebemből előkotortam a jutalomfalatkát, amit a cincogár életéért ajánlottam volna fel neki. Már a papír zörgésére felém vetette magát, így felszabadítva Gergő kezét, és mikor megkaparintotta a szárított húsdarabot, mint aki jól végezte dolgát, leheveredve rágcsálni kezdte. – Ne haragudj, valamit elrontottam a nevelésében – néztem bűnbánóan, majd tovább kutattam a zsebemben. – Máris segítek, egy pillanat! – Álltam aztán fel, hogy egy sebtapaszt nyomjak a kissé vérző sebre. – Remélem nem okozott olyan nagy fájdalmat! – Simítottam rá a bőrszínű csíkot, majd lehajolva nyomtam rá egy puszit. Nagymamától tanultam, aki javasasszony, a kisujjában van a gyógyítás minden csínja-bínja, és ő mindig így mulasztja el a fájdalmam. Valami különleges mágia lehet, remélem jól alkalmaztam, nem szeretnék még nagyobb bajt okozni! – Nagymama szerint ez elűzi a fájdalmat! – Mondtam aztán mosolyogva, várva a választ, hogy érzi-e a hatását. Nem szerettem volna gyógyító lenni, de azért jó érzés, ha tehetségesnek találtatik az ember lánya!
Hozzászólásai ebben a témában

Bakonyi Gergely
INAKTÍV


lapáttenyér
offline
RPG hsz: 191
Összes hsz: 2185
Írta: 2016. október 24. 22:07 | Link



- Nos, valószínűleg ezért nőtt ilyen nagyra - közli megfigyeléseit nemes egyszerűséggel. Bár az állatok megfigyelése mindig is inkább Severin terepe volt, azért neki is vannak roppant laikus meglátásai. Amúgy halvány lila gőze sincs arról, hogy a maine coon macskák pontosan az ilyen hihetetlen méreteiről híresek. Igazából egy rendes macskafajt se tudna mondani, az összes, amihez eddig köze volt, tipikus kis vidéki keverék volt, szellemi értéke pedig nulla körül mozgott, de attól még nem voltak kevésbé aranyosak, vagy szeretetreméltóak, mint fajtiszta társaik. Sőt, kifejezetten szerette a kis bolyhos cicákat, egészen addig, amíg el nem tűntek a tanyán. Sokáig azt hitte, hogy elcsámborogtak, utólag tudta meg, hogy édesapjuk gondoskodott róluk, hogy ne legyen több éhes, etetni való száj a háznál. Ennyi kiscicát még az istálló egér-populációja sem tudott volna ellátni rendesen.
- Nem néz ki rosszul, csak kicsit furcsa - válaszolja, miközben szokásához híven őszintén mondja meg a véleményét. Na de, azért annyira nem melegszik bele, hogy meséljen neki a kis nem-tévesztésről. Meg persze attól sem, hogy miért fogdosta a haját. A képessége miatt, amiről még senkinek nem beszélt. Nem csak azért, mert fél, hogy bolondnak néznék és egyből diliházba csuknák... mondjuk ez is benne van a pakliban. De ennél jobban feszélyezi, hogy maga sem tudja mi ez. Meg sem tudná számolni a könyvtárban kutatással töltött napokat, éjszakákat, de nem talált ilyesmiről semmit. Pedig még a zárolt részlegre is belesett egyszer-kétszer, bár nem hozott el onnan semmit, és nem is volt semmi eredménye. Jó ideje feladta már a kutatást, de ha lehetne egyetlen egy kérdésre, amire feltétel nélkül, igaz választ kaphatna, akkor mindenképpen azt kérdezné meg.
Sóhajt egyet Severin panaszkodására, persze, úgy általában hogy érzi magát? Arra nincs válasza, mert nem tudja megfogalmazni. Érzései vannak, és nagyon szeretné, ha egyszerűen csak megmutathatná másoknak, miről is beszélt pontosan. Mielőtt még kitalálhatna bármiféle választ, nyúl is a macska felé, hogy picit lekenyerezze a hátmasszázzsal. Hiába a gazdája figyelmeztetése, az már nem érkezik időben, Rosie pedig nagy lelkesedéssel kap bele Gergő kezébe, mélyeszti bele karmait. Amikor Severin elkezd parancsolgatni a macskának, javában fél tőle, hogy elkezdi majd most is rángatni, és végighúzza a macska karmait az alkarján. Azonban a lánynak ennél eszesebb megoldása van, előkapja a jutalomfalatkát, azzal csábítja el az óriási állatot és hagyja, hogy azon rágódjon, elégedetten terüljön el.
Amikor megszabadul karja a macskától, akkor felhúzza a pulcsija ujját a könyökéig, hogy megnézze, mit alkotott. Apró seb, szinte meg sem érezte, úgyhogy nem is nagyon akar törődni vele. Severin viszont kisebb sokkban húzza elő a sebtapaszt, és rakja rá a sebre, mintha éppen olyan fontos lenne, mint az újraélesztés.
- Nem, nem is fá... - válaszolná, hogy megnyugtassa a másikat, azonban abban a pillanatban Severin odahajol a kezéhez, és ad rá egy puszit. Hova tovább, még meg is magyarázza, hogy a nagymamája szerint ez fogja elűzni a fájdalmat. Túllép a tényen, hogy tulajdonképpen nincs is mit elűzni, de mégsem nagyon tudja értelmezni a helyzetet. A rendszer befagy, neki pedig némi töltésre van ideje, mire kinyögi a választ:
- Köszönöm - válaszolja, kissé bizonytalanul, mert nem igazán tudja, ilyenkor mit szokás mondani. Úgyhogy az a ritka helyzet áll elő, amikor kellemetlen csend burkolózik rá, és nem nagyon tudja, most hogyan tovább, és mi lesz ebből a helyzetből. Az érzés nem kifejezetten újdonság, a legtöbb hétköznapi szociális interakciónál is előfordul vele, nemhogy az ilyesmiknél, amikben még sosem volt része.
- Te mit csinálsz itt? - kérdezi végül, és maga sem tudja, hogy arra kíváncsibb-e, Severin mit keres a Bagolykőn, vagy mit keres a réten a macskájával.
Utoljára módosította:Bakonyi Gergely, 2016. október 24. 22:07
Hozzászólásai ebben a témában

Severin Bellerose
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 11
Összes hsz: 12
Írta: 2016. október 25. 01:07 | Link

Végignéztem Rosien, való igaz, hogy nem volt éppen az apróságok mintapéldánya, azonban ez fajtájának sajátossága volt. Hiába a falánksága, egy csepp felesleg, annyi sem volt rajta. Irigyeltem is, hogy bármit felfalhat, az meg sem látszik dús bundája alatt. Hiába, szerencsés macskagénjei lehetnek, mert azt botorság lenne állítani, hogy a sokat mozog.
- Igazából nagyobb is lehetne, ha a fajtáját nézzük, de így is meg kell, hogy küzdjek vele, ha haza utazom. Nem igazán szereti a hordozó ládáját valamiért – nevettem zavartan, én a helyében örülnék annak, hogy valaki más cipel el az állomásig.
Megérintettem a vállamra hulló tincsek egyikét, és az arcom elé húztam. Vajon tényleg olyan furcsa volna, hogy hosszú a hajam? És ez rosszul furcsa, hogy most rögtön vágasd le, vagy csak szokatlanul furcsa, hogy még sose látta így, ezért érdekes.
- Ez ne volt túl meggyőző – húztam fel orromat, bár nem mintha annyit számítana, végülis ez csak haj.
Megint nem válaszolt. Nehezen tudom megemészteni, hogy direkt csinálja, és rosszul érzi magát a kérdés miatt, vagy csak nem tud Rosie miatt másra is igazán koncentrálni. Az utóbbit meg is értettem volna, amikor éjjelente úgy dönt a macskák királya, hogy én sokkalta kényelmesebb vagyok, mint saját kis fekvőhelye, nekem sem megy az, hogy másra gondoljak a tüdőmből kiszoruló levegő mellett. Ráadásul az is rémlik, sosem volt különösebben beszédes, de ez engem sosem zavart abban, hogy szívesen faggassak valakit.
Az életmentés a véremben lehet, nagymama szerint van is érzékem a gyógyításhoz, pedig tényleg nem foglalkoztatott nagyon. Annak azért örültem, hogy ez a tudás most segített. Nagyon rosszul éreztem volna magam, ha csak közvetve is, de miattam fájdalmai lennének. Egy állat okozta sérülés után megannyi fertőzésnek van esélye bejutni az ember bőre alá, nem szabad csak úgy félvállról venni!
- Semmiség! Mindig felkészült vagyok, ha megfigyelésre indulok, hiszen nem lehet előre tudni, mivel találkozik a vadonban az ember! – Még, hogyha némiképp keretek közé szorított vadonról is beszélünk.
Kérdésére a homlokomhoz kapok, olyan hirtelenséggel vetettem magam Rosie után, hogy a jegyzetfüzetem meg valahol elhagytam. Leguggolva kotrom arrébb a leveleket, hogy megleljem a papirost, mert igen fontos dolgok voltak benne feljegyezve az eddigi napok tapasztalatából. Néhány másodperc alatt sikerül is a nyomára bukkannom, győzelmi kiáltással magasra emeltem, mintha egy zsák arany volna. Nagyjából ilyen érzés is volt, nagyon szerettem.
- Háh! Már majdnem megijedtem, hogy végleg nyoma veszett – pillantottam metszőn a fekete szőrgombolyag irányába, de őt jobban lekötötte az evés. Szerettem volna sírva fakadni, hogy ennyire semmibe vesz, mintha én lennék az ő háziállata, és nem fordítva. – Természetesen megfigyeléseket végzek! – Vágtam rá, miközben ismét Gergő felé fordultam, hiába a lendületből sose fogytam ki. – Úgy hallottam, hogy itt vannak cincogárok, így az utóbbi napokban felderítettem a helyet, azonban ezeddig csak a nyomaikat találtam meg, egyetlen élő példányt sem sikerült megtalálnom. Gondoltam Rosie majd segít, elvégre macskaként könnyedén rájuk kellene akadnia, de a cipőd felbukkanásáig a füle botját sem mozdította – mondtam lemondó hangon. – De nem felejtettem ám el, hogy nem válaszoltál a korábbi kérdésemre! Nem kerülheted csak így ki egy régi barát érdeklődését, főleg azok után nem, hogy így meglepve felbukkantál! – Hívtam fel a figyelmét arra, hogy ennyivel bizonyosan nem fogja megúszni. – Szeretnél megfigyelni velem, mint a régi időkben? – Mosolyogtam fel rá, hogy azért lássa, nem haragszom emiatt, csak kíváncsi vagyok. Korábban ő volt az egyetlen barátom, aki legalább néminemű érdeklődést mutatott a varázslények iránt, ha meséltem róluk, de sosem mondta, hogy ő maga is varázslónak készül, ezért tud róluk. – Közben tudsz mesélni is – kacsintottam rá, mert tényleg nem hagyom ám ennyiben a dolgot!
Hozzászólásai ebben a témában

Bakonyi Gergely
INAKTÍV


lapáttenyér
offline
RPG hsz: 191
Összes hsz: 2185
Írta: 2016. október 27. 23:37 | Link



- Próbáltál hámot rakni rá? - kérdezi, mert egyből az jut eszébe, hogy van macskákra is méretezve. Aztán tulajdonképpen le is esik neki, hogy Rosie-ra még a közepes méretű kutyákra gyártott sem lenne nagy. Tulajdonképpen el sem tudja képzelni, mekkora hordozója lehet egy ekkora macskának, ami nem tömöríti az összes szőrével együtt egy lego-darabbá.
- Amit mondok, azt komolyan gondolom - jegyzi meg, csak úgy, általános igazságként, hogy tudja a lány, mire számíthat tőle. Tény, hogy kifejezetten ritkán szólal meg, és gyakran akkor sem kerülgeti a forró kását, és komolyan gondolja. Mondjuk van ideje minden egyes szót megválogatni, ízlelgetni, mielőtt kimondja őket. Főleg azért, mert sosem volt erőssége a verbalitás, nem is úgy nevelték, hogy ki tudja fejezni magát rendesen, szépen.
Talán ezért nem is nagyon tudja, mit mondjon Severinnek, amikor hirtelen elkapja a kezét és gyógypuszit ad a sérülésére. Az ilyen furcsa helyzetekben abszolút szerencsétlenül viselkedik, hiszen még a korábbi, szegényes tapasztalatait sem használhatja fel. A válaszára azonban akaratlanul is megemelkedik az egyik szemöldöke.
- Vadon...? - kérdezi, kissé kételkedve, miközben körbetekint. A rét zöld gyepje nem olyan rikító, mint nyáron, az ősz már rajta hagyta a nyomait. Ennek ellenére a körben álldogáló fák, a lehullott színes levelek sokkal inkább egy csendélet, mintsem vadon benyomását keltik számára. A legvadabb valószínűleg a környéken pontosan Rosie, aki legalább akkora önállósággal rendelkezik, mint amennyi a pontos térfogata, vagy még annál is több.
- Áh, értem - bólint egyet, jelezvén, hogy amúgy figyelt a válaszra. cincogárokra vadászik, egy réten. Tulajdonképpen roppant érdekes elképzelésnek tűnik, tekintve, hogy ő sosem látott még csak a kastély közelében sem mágikus rágcsálókat, pedig egy jó ideje itt van már. Nincs szíve megmondani a lánynak, nehogy a végén még idő előtt összetörje az álmait.
- Általánosságban jól vagyok, köszönöm - engedelmeskedik a lány akaratának, és megválaszolja a kérdést. Erre már kifejlesztett szociális érzéket, hogyan hárítsa az emberek érdeklődését iránta. Hamar rá fog jönni Severin is, mennyire óriási vakvágány az, hogy a fiúról kérdezget, vagy bármi vele kapcsolatos témát felvet. Szívesen mesélne magáról - de nem szavakkal, azok olyan semmitmondóak volnának. Főleg a jelenlegi helyzetében.
- Persze - válaszolja ennek ellenére, mert nagyon is szereti a régi, nosztalgikus érzést. Severinnel nagyon sok szép emléke van, amik már egészen elméje mélyére csusszantak az évek alatt. Meg is fakultak, meg is szépültek, annak rendje és módja szerint. Bár ő már akkoriban is csak csendes asszisztens volt, miközben a lány ment a feje után és csinált, amit csak akart.
A következő megjegyzésre pedig elhúzza kicsit a száját, megvakargatja a tarkóját.
- Nem szeretek mesélni, kezdd te - javasolja, egyáltalán nem parancsolgat, az nem az ő stílusa. Sajnos hiába próbálkozik Severin, ő nem tud csak úgy mesélni, kérésre meg főleg nem. Annál sokkal gátlásosabb egy személyiség.
Hozzászólásai ebben a témában

Severin Bellerose
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 11
Összes hsz: 12
Írta: 2016. október 28. 19:56 | Link

Elgondolkoztam felvetésén, végülis láttam már macskákat pórázon sétáltatva, de ez esetben Rosienak minimum szájkosár is kellene. Aztán felrémlett előttem a kép, amint nekiiramodva csak úgy húz maga után, én pedig papírsárkányokat megszégyenítve repülnék a nyomába, hogy a lábam se érné a földet. Képtelen voltam magamba fojtani a nevetést, így hangosan kacagtam, bár talán sírni lett volna inkább okom, hogy még akkor sem vagyok képes kordában tartani egy macskát, ha csak képzelődöm.
- Nem rajtad nevetek, csak… – Alig bírtam bármit is kinyögni nevetés közben. – Próbáltam elképzelni, hogy Rosie engedelmesen végiglejt a városon – nyugodtam meg végül.  
Kijelentésébe nem köthettem bele, mindig komoly arccal mondott mindent, és sokakkal ellentétben mindig őszintének hittem. Bár gyerekek voltunk, semmi okunk nem is volt arra, hogy hazudjunk a másiknak, és a mai napig nem értem, a felnőttek mért éreznek erre késztetést. Egyszer minden napvilágra kerül, egyszerűbb lenne, ha olyanokkal barátkoznának, akik eleve elfogadják a titkaikat. Mint ahogy senki előtt nem titkoltam már általánosban sem, mi a legnagyobb álmom, bár apa jobb szerette volna, ha úgy teszek.
- Tehát furcsa, teljesen komolyan – jelentettem ki, hozzá hasonló hanglejtéssel.  
Aztán kénytelen voltam elmosolyodni, ne higgye, hogy haragszom, vagy ilyesmi, szerintem is furcsa lenne, ha ő növesztette volna meg a haját. El se tudtam képzelni, hogy hosszú lobonccal sétáljon mellettem, mint valami rock banda frontembere.
- Úgy bizony! Akármi felbukkanhat, ha az ember nem figyel egy pillanatra. Múlthéten például egyik pillanatról a másikra kinőtt előttem egy fa! Úgy bevertem a fejemet, hogy három napig egy nagy pukli éktelenkedett a homlokomon – húztam fájdalmas fintorra számat, ki számítana arra, hogy egyszercsak megjelenik előtte egy hatalmas fás szárú?
Örültem, hogy nem kell elmagyaráznom, remélhetőleg pontosan tudja, mi az a cincogár. Valószínűleg régebb óta itt volt, mint én, lehet sokkal inkább tisztában van azzal, merre kellene keresnem őket.
- Te első óta ide jársz, ugye? Talán tudod is, hol kellene még körbenéznem, lehet valamit kihagytam – tartottam elé a jegyzetfüzetem, ahová nagyjából felvéstem az iskola azon részeit, ahol már jártam, cincogár megfigyelés céljából.
Mélyet sóhajtottam, semmivel nem lett beszédesebb az évek alatt, bár ez korábban szemernyit sem zavart, mindig úgy képzeltem, hogy jól szórakozik azokon, amiket én mesélek. Anya szerint a muglik különböznek a varázslóktól, de az emberek eleve különböznek egymástól, ráadásul most már tudom azt is, hogy Gergő nem mugli! Nem, mintha ez számítana, de így ez a kijelentés amúgy sem fontos vele kapcsolatban.
- Akkor indulás! – Fogtam meg lelkesen kezét, de csak óvatosan, mert lehet még fáj neki, és beljebb vonultam a fák közé. Rosiet nem féltettem, nincs más, aki engedelmeskedik neki, ha éhes lesz, úgyis utánam iramodik majd. – Szerintem az a baj, hogy túlságosan a szélén maradtam ennek a résznek, talán beljebb lesznek… – Gondolkoztam el sétálás közben, talán a cserjés lesz a megoldás.
Azon töprengtem, mit kellene válaszolnom. Úgy véltem, ha hallom, hogy ő miket csinált az évek alatt, én is összeszedhetném könnyedén, mit meséljek. Nem hiszem, hogy olyan butaságokra lenne kíváncsi, minthogy már előre bejelölgettem egy hatalmas térképen, az iskola befejezése után hová szeretnék elutazni, és milyen lényeket látnék szívesen.
- Hm… nem tudom, hogy mit mondott az osztályfőnök, de Franciaországba költöztünk, én pedig levelet kaptam az Académie de Magie Beauxbâtons-ból, eddig oda jártam. Nem volt egy könnyű iskola, de azért szerettem, egészen máshogy képzeltem el, mikor csak meséltek róla, ahogy ezt az iskolát is. Most nagymamánál lakom, ezért járhatok ide. Anya azt mesélte, hogy itt ismerkedett meg apával, és azonnal tudta, hogy hozzá fog menni feleségül! – Meséltem csillogó szemekkel, nagyon romantikus történet volt az övék, imádtam újra, és újra meghallgatni. – Úgy gondoltam, ez alapján nekem is ez lehet a megfelelő iskola a továbbtanulásra. – mosolyodtam el. Azt egyelőre gondosan elhallgattam, hogy szentül meg vagyok róla győződve, én is hasonlóan találok majd rá arra a személyre, akihez hozzámennék. Kétségem sem volt felőle, hogy ennek így kell történnie. – Szeretsz idejárni? Majd mutasd meg a kedvenc helyeidet! – Nem szerettem volna csak én beszélni, még ha tudtam is, valószínűleg úgyis így lesz.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék