36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Rozsos Annamária
INAKTÍV


Mindenki Glenn Cullenje
offline
RPG hsz: 485
Összes hsz: 767
Írta: 2014. december 2. 21:44 | Link

A múltkori rossz hangulatát már kiszellőztette a fejéből, annyi mindenesetre biztossá vált, hogy ki kell mozdulnia a kastélyból, mert olyan őrült lesz, mint Jamie McDonald, csak jóval kevesebb energiával. Ennek megfelelően szépen felöltötte összes meleg ruháját, fölvette a sapkát, kesztyűt, sálat meg azt a hosszú kabátot,ami beillene palástnak is, és szimplán menő, és kicsoszogott a rétre.

Nem meglepő, hogy szereti a magányosságot. Meg az éjszakát. Nézegetni a csillagokat, ha vannak, bámulni a holdsarlót, szívni a jelenleg hideg és biztosan megnáthásító levegőt, sétálgatni a feketeségben. Tizennégy évének összes - azaz nem sok, elég sután tapogatózó - filozófiai gondolatát szabadon eresztheti, számba veheti, mi történt eddig itt vele, mik a tervei a következő napokra, és azt a luxus is megteheti, hogy nem gondol semmire. Meg is teszi.

Igyekszik csak annyira elcsászkálni, hogy a kastély kivilágított ablakait még épphogy lássa, mert különben reggelig nem jut meleg helyre. Összességében viszont céltalanul lődörög és pihenteti az agyát. Megint azt teszi, amiben - és egyedüliként - a legjobb: szimplán létezik.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. december 2. 22:43 | Link

Rozsos Annamária
a létező diáklány

Engem persze mit sem befolyásol ez a havas esős, szeles, hideg idő. Szokásos bőrdzsekis, pólós, farmeros, bakancsos együttesemben sétálok ki a kastély kapuján. Nem túl bő a ruhatáram, ezt meg kell hagyni. Alkotórészei viszont mind meglehetősen stílusosak, hozzám illőek és minőségiek. Egy-egy darabomat általában évtizedekig hordom. Na nem egyfolytában, de majdnem.
Ráérősen ballagok a nedves füvön. Az Edictum szerkesztőségében jártam az imént és még eléggé el vagyok gondolkozva az ott történteken. Ennek köszönhetően, habár persze érzékelem, hogy nem vagyok egyedül a réten, nem nagyon veszek egyelőre tudomást a lánykáról, aki nem messze sétálgat.
Akkor nézek csak el a hosszú kabátos diák felé, mikor a közelébe érek. Ahogy zsebre tett kézzel elhaladok mellette, visszapillantok a kastély felé, és eközben lassítok is lépteimen, mígnem megállok és félig visszafordulok a tanoda felé, gyönyörködni benne. Ablakai barátságosan fénylenek. Úgy egészében kellemes látványt nyújt az esti épület. Biztosan nappal is pazar. Mivel fotót és festményt sem láttam róla, így csak elképzelni tudom, ám az ilyesmiben nagy gyakorlatra tettem már szert az évszázadok alatt.

###
Hozzászólásai ebben a témában

Rozsos Annamária
INAKTÍV


Mindenki Glenn Cullenje
offline
RPG hsz: 485
Összes hsz: 767
Írta: 2014. december 2. 22:57 | Link

Adam Kensington

Ez a puszta létezés - jaj, de szép kifejezés - nagyszerű dolog. Nem kell semmire se gondolni, még az a bosszantó dolog sem esik meg, ami amúgy elég gyakran szokott, hogy egy fülbemászó dallam készíti ki az ember idegeit. Nincs semmi. Semmi se belül, se kívül, semmi a regényes nyári éjszakákból tücsökciripeléssel meg csillagokkal. A tücskök maximum csak cidriznek, és felhős az éjszaka.

Nem számítva a néha feltámadó szelet - ezt nem látta bentről a lány, nem számított rá, de mit tehet -, ami mozgás sokáig van, az bentről, a kastélyból ered. Hang se nagyon van, csak a saját lépései zaja, a szél süvítése, meg az esőcsepergés. Átfut ugyan az agyán, hogy rettenetesen meg fog fázni, de jelenleg elnapolja a problémát. Majd ha meg lesz fázva, akkor foglalkozik vele. Sokat és behatóan.

Egész jól elvan, dacára a nem túl emberbarát időnek. Az időjárás miatt lehet az is, hogy nem hallja meg, ahogy valaki közeledik, sőt, amilyen vaksi, sikerül nem is látnia a mellette elhaladót. Amikor az megáll, a lány szokásos köreit kezdi el róni, közben pedig hunyorogva próbálja megnézni a kevés fényben, ki az, aki nagyon lezser kiállással gondolta még úgy, hogy ez az idő tökéletesen alkalmas egy kis levegőzésre.

Nem lát sokat belőle, de amit lát - és amit érez, mert a másik meg van áldva azzal a ritka adománnyal, hogy még a lány kamaszközönye is elolszlik, és figyelni kezd rá -, az érdekes. Így belegondolva, nem pont abban a korban van, amikor látszólag nem érdekli semmi, gyakorlatilag meg mindenre érzékeny? Akárhogy is, rója szépen a maga köreit, nem túl messze a másiktól, és gyakorlatilag felajánlja magát. Természetétől idegen, hogy csak úgy beszélgessen valakivel, pláne, akit nem is ismer, és pláne, aki még hatást is gyakorol rá - de nem is jelzi azt, hogy ezt a másik nem kezdeményezheti.
Utoljára módosította:Rozsos Annamária, 2014. december 2. 23:14
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. december 2. 23:19 | Link

Rozsos Annamária
a létező diáklány

Na mi aztán remek egy páros vagyunk. A társaságát némán, puszta körülöttem sétálgatással ajánlgató lány és én, a szűkszavú, lényegre törő, letargikus éjlény - ahogy egy kedves barátom előszeretettel emleget. Most valahogy úgy leszünk, mint a megállíthatatlan erő és a megrendíthetetlen tárgy. Mindaddig nem fog velünk semmi történni, míg az egyikünk fel nem hagy alapvető habitusával. Bár úgy veszem észre, a lányka valami hasonlót tesz éppen. Nem tűnik olyan fajtának, aki így közel merészkedne. Ő volna tehát a megállíthatatlan erő, ami hajlandó inkább körbekeringeni a megrendíthetetlen tárgyat, semmint hogy neki menne? Igazából valóban körülöttem kószál, úgyhogy ebben lehet valami.
Még jó ideig a kastély hangulatos ablakvilágait csodálom, aztán egészen lassan a navinés diákra vonom régi fényű tekintetemet. Sötét, hosszú tincseim jobb szemem elé omlanak kissé. Sápadt bőrömnek lidércszerű jelleget kölcsönöz a hold sugara, miközben ruhadarabjaim és hajam mintha árnyékból lennének. Hm. A végén még költő leszek, ha nem figyelek oda. Mondjuk igaz, írok néha verseket.
Nem szólok a lánykához, csak áthatóan fürkészem Őt. Mer vajon lépni? Mert látom, hogy akar. Vagy inkább akarná, hogy én tegyem. Ám én nem fogom. Most már csak azért sem, mert érdekel, vajon képes-e túllépni ez a kis halandó a saját, visszafogott természetén.
Hozzászólásai ebben a témában

Rozsos Annamária
INAKTÍV


Mindenki Glenn Cullenje
offline
RPG hsz: 485
Összes hsz: 767
Írta: 2014. december 2. 23:35 | Link

Adam Kensington


Ó, igen. Ez a viszonylag ritka, de tényleg megtörténő esemény, amikor az ember csak vár. Szavak nélkül kiáltozik, és a másik meg is érti, de bármit is tenni, ami nem nonverbális, vagy egyáltalán, kezdeményező - ki van zárva. Egyszerűen ki van zárva.

Eleve, Annamária csöndes. Nagyon. Nem csak a beszédet tekintve, igazából nem is túl okos, szeret a felszínen úszkálni. És még nagyon fiatal. Másrészt, most komolyan, két hülye - technikailag csak egy - áll kinn olyan időben, amikor a kutyát is beengedi még az a gazda is, aki szerint "a kutya nem fázik, csak érzékeli a hideget". Harmadrészt.. szóval a társaság nem hétköznapi. Eleve, idegen. Idősebb. Még ha tudná egyáltalán, mennyivel. Harmadrészt meg.. vonzó.

Többféleképpen is. Ahogy rója a köröket, nem túl sok szakértelemmel álcázva igyekszik szemügyre venni a másikat. A másik ezzel tisztában van, most ő kínálkozik fel egy alapos szemrevételezésre. Annamária egyrészt zavarban van - naná -, másrészt összezavarodott kicsit - határozottan nincs valami rendben ezzel az emberrel és nem szívesen venné számba a lehetőségeket -, többedrészt meg érzékeli a kihívást - és ez csak megerősíti abban, hogy nem szól semmit. Rója a köreit. Elemezgeti társát és a behatásait. A természetes zárkózottságon és a dacon kívül - ami olyan ismerős, könnyen bele lehet menekülni -, fogalma sincs, hogy mi a fenét mondjon. Mármint a magától értetődő "Nem fagy le keze-lába ebben a ruhában?"-banon kívül. Ő képes lenne biccenteni egyet, és bemenni.

Nem okos, nem kreatív, nem szép, semmi se, de egész kitartó tud lenni. Vagy makacs. De inkább csak buta.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. december 2. 23:56 | Link

Rozsos Annamária
a létező diáklány

Csak bűvöl engem tovább. Elég kitartó. Nézeget magának, bolyongva körülöttem, és a világon semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy szóba álljon velem. Legalábbis hogy Ő kezdeményezze a beszélgetést. Eltökélten lébecol a közelemben, kendőzetlenül méricskélve. Részemről meg csak állok, zsebembe süllyesztett kezekkel, kinyitott bőrdzsekiben és tanulmányozón figyelem a leányzót, akit egyébként én igenis szépnek találok. Nagyon helyes arca van és kellemes megjelenése. Persze, félreértés ne essék, nem kívántam meg. Túl fiatalka. Nem olyan értelemben tetszik. A vérét mondjuk kívánnám, mint az emberek nagy részéét, ám mivel gyerek, elhessegetem az ilyen gondolatokat, ha esetleg feltörnének bennem. Nem amiatt, amilyen büntetésben részesülnék, ha megcsapolnék egy kiskorút, hanem azért, mert ez egyszerűen nem helyénvaló. Ahogy gyermeket, a kiforratlan, gyámoltalan lelket nem csábítunk el, úgy inni sem iszunk belőle. Ez ilyen egyszerű. Legalábbis a számomra.
Kifejezetten szórakoztat, ahogy a kis boszorkány nagy cselesen stíröl engem, végtelenül amatőr módon álcázva, mennyire érdeklem. Olyannyira felderít ez a dolog, hogy nyugodt arcomra egy lágy, halovány mosoly kúszik, amely azonban nálam egy felér egy széles vigyorral. Különleges fényű szemeimben derű csillog, ahogy figyelem esti társaságomat.
Hozzászólásai ebben a témában

Rozsos Annamária
INAKTÍV


Mindenki Glenn Cullenje
offline
RPG hsz: 485
Összes hsz: 767
Írta: 2014. december 3. 00:17 | Link

Adam Kensington


Ohó, és a kis dög még élvezi is ezt a játékot. Ezt a végtelenül idióta, egyszerű és igazából szórakoztató türelemjátékot. Félreértés ne essék, ha néha belegondol, hogy mit művel - gyakorlatilag tök nyíltan bámul meg most valakit, miközben sétál, ami tényleg céltalan séta, de a legkényelmetlenebb és leglehetetlenebb irányban, olyan valakit, akiről tudja, hogy nem tökéletesen megbízható, és összességében nem kéne vele játszadozni sehogyse, nem főleg ilyen ostoba módon -, hát nem örül magának. Kicsit gusztustalan, kicsit pofátlan, de akkor is szórakoztató dolog. Mert hogy a társa se bánja, sőt. Versenyeznek? Próbálgatják egymást? Őszintén, abban a rekkenő unalomban, ami persze főleg abból ered, hogy rádöbbent, teljesen egyedül van és magára van utalva, és inkább lenyomott pánik és felelősségérzet - ebben a mesterségesen fenntartott ijedelemben ez a leginkább érdekes dolog, ami mostanában vele történt.

Visszamosolyog. Tartózkodóan, de jókedvűen. Alaptermészete, a szégyenlősség és a zárkózottság, persze megmarad, de a könnyedség sokat javít Annamária - hát, úgy nagyjából mindenén. Feszült volt eddig, nem csoda - most ugyan vigyázza a másikat, de sikerült egy alapra helyezkedniük. Mindenféle szó vagy nagyobb gesztus nélkül. Ez azért ügyes.

Elszórakoztatják egymást. Legalábbis, amíg nem lesznek képesek egymás agyában olvasni, mert ijesztőnek találnák a másikat. Az egyik azért, mert a másik annyira kiforratlanul sekélyes, a másik meg, mert minden oka meg lenne rá.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. december 3. 14:14 | Link

Rozsos Annamária
a létező diáklány

A körülöttem lődörgő kis boszorkány viszonozza derűs kifejezésemet. Az én mosolyom azonban lassacskán leolvad a számról, ahogy vonásaim ismét semmilyenné simulnak. Szemeim fénye azonban kedélyes marad, így alig észrevehető a változás. Nyílt, figyelő tekintettel méregetem a lányt. Még maradok egy ideig laza, mégis jelentékeny állásomban, aztán kiveszem kezeimet zsebemből, és kilépek, hogy magam is vontatott sétába kezdjek.
Amit csinálunk, lassan leginkább egy groteszk táncra hasonlít az éjszakai réten. Egy tangóra, amit úgy mutatunk be, hogy közben nem hogy egymáshoz sem érünk, de még csak a közvetlenül közelébe sem megyünk a másiknak. Bőséges távolságot tartunk. A gond mindössze annyi, hogy nem csak táncra hasonlít, ami történik, hanem arra is, ahogy a ragadozó becserkészi vacsoráját. Ha valaki szemtanúja volna most mindennek, joggal feltételezhetné, hogy a fenevad -vagyis szerény személyem- nem tesz egyebet, mint hogy játszik még egy kicsit a védtelen áldozattal, mielőtt elragadná. Mindez bennem nem tudatosul, hiszen annyira belefeledkezek az eseményekbe, a naiv diáklány gyermeki, ügyetlenkedő csábosságába.
Pár percig kerülgetjük még egymást, aztán részemről megállok, fejemet oldalra biccentve végigtekintek a hosszú kabátos lányon, aztán könnyű, ráérős, hosszú lépteimet felé veszem. Mozdulataim nem fenyegetőek bár, árnyszerű alakom nem éppen e világi, sokkal inkább kísérteties. Valószínűleg egyenesen nyugtalanító. Mondjuk személye válogatja. Még azt is el tudom képzelni, hogy ennek a kis halandónak kifejezetten hívogató. Egyetlen lépéssel előtte állok meg, és nézek le rá végtelen, átható nyugalommal.
Hozzászólásai ebben a témában

Rozsos Annamária
INAKTÍV


Mindenki Glenn Cullenje
offline
RPG hsz: 485
Összes hsz: 767
Írta: 2014. december 3. 19:09 | Link

Adam Kensington


Nagyon találó megfogalmazás. Mind a tánc, mind a cserkészés fogalma, az utóbbi át is suhan a lány agyán, mikor a másik is körözni kezd. A szavak nélküli megértés pillanata elmúlt, és kissé komikus, ahogy így kívülállók szemével nézve elsétálgatnak egymás mellett. Az alatt a pár kör alatt, habár figyel a másikra, Annamária belesüpped egy kicsit abba a kényelmes kis nyugalomba és egyhangúságba, ami ezzel az egymás mellettiséggel megteremtődött kettejük között. Elfogadják egymást, nem nézegetik, nem zavarják a másikat. Tiszteletben tartják a másikat, nem zaklatják, de nem is hagyják ott. Amolyan tiszteletnek is nevezhető ez a másikkal szemben, és Annamária ennél jobban semmit sem szeret, ha kommunikációról van szó. Élni és élni hagyni, kicsiben, sötétben, hidegben. Ugye, milyen szépen hangzik? Mert ez az érem egyik oldala.

A másik meg az, tudatosul azért elég szépen megkésve és egyre inkább a lányban, hogy a másik minden tekintetben magasabb szinten áll vele szemben. Nem túl okos dolog így kinn felméregetni egymást, amikor tudod, hogy te minden szempontból alul maradsz. Ez aztán riasztó hirtelenséggel csapja meg a szépnevű navinést, amikor esti partnere megáll és némán szembefordul vele.

A lány ösztönösen tesz egy lépést hátra. Tagadhatatlanul megijedt, nem minden alap nélkül, most ébredt ugyanis tudatára önnön kicsiségének és védtelenségének. Másrészről viszont, partnere, jobb szó híján, földöntúli teremtmény, és a lány fogékony mindenféle behatásra. Kora és alkata révén is, ezek a behatások pedig meglehetősen ellenmondásosak és intenzívek jelen pillanatban. Egyrészről, mit szépítsük, szívesen elfutna, másrészről viszont meg van delejezve. Társa vonzó, titokzatos, rejtelmes, és ugyan nem álltatja magát egy pillanatig sem olyasmivel, hogy belepillanthat a másik lényébe - de arra se képes, hogy a lehetőséget elvesse. Csak addig jut, hogy kinyissa a száját, megnedvesítse az ajkait, és ne szóljon semmit.

Kész, ennyi volt. Ez az a pillanat, amikor bármit meg lehet vele csinálni, mert képtelen gondolkozni. Ez ugyan nem kifejezetten ritka esemény, de mozdulni se tud, az ösztönei sem befolyásolják. Hát, ha behatásokat keresett, ha élményt, a szó olyan értelmében hogy valamit átérezzen a gondolkodás ellenőrzése nélkül - tessék. Itt van.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. december 3. 22:53 | Link

Rozsos Annamária
a létező diáklány

A játéknak, azt hiszem, vége. Kezdünk komolyabb vizekre evezni. Noha számomra ez is játék lehetne, a halandók innentől már nem élvezik annyira. Mivel pedig én nem vagyok az a fajta, aki élvezné a rettegésüket... jobban mondva, aki ne szólna rá magára, amiért élvezni kezdi a rettegésüket... ezért hát nem közelítek tovább, nem hozom még jobban rá a frászt. Bár valószínűleg innentől kezdve mindegy, mit teszek. Ha nem mozdulok, az ad okot ijedtségre, ha mozdulok, akkor meg az.
Hallom, ahogy a diáklány szíve egyre jobban kalapál a mellkasában. Ereiben buzogva lüktet a vér, ahogy egyszerre fél és óhajt engem. Rettegve kedveli a társaságomat, ha lehet ezt mondani. Békésen, érdeklődőn nézek rá lefelé a sötét rét közepén álldogálva, figyelve helyes, ifjú vonásait. Látszólag az enyémek sem olyan túl sokkal idősebbek az övéinél. Látszólag.
Elpillantok a kastély kedves fényei felé, aztán vissza társaságomra. Kissé oldalvást fordulok, és felé nyújtom behajlított könyökömet, kínálva neki, hogy belém karoljon, egészen úriasan. Barátságos tekintetem türelmes várakozással kémleli Őt. Nagyon kíváncsi vagyok, elfogadja-e néma invitálásomat egy sétára a környéken. Megtehetném, hogy felerősítem vonzó kisugárzásomat, hogy könnyedén velem tartson, azonban egyáltalán nem kenyerem ilyen módon befolyásolni az embereket. Szeretem, ha szabad akaratukból választanak engem vagy éppen tolnak el maguktól. Persze, így is van bennem valami elemi módon csábító a halandók számára, ez azonban az alapvető állapotom. Nem tudok vele mit kezdeni. Arra elég, hogy ne rohanjanak egyből el tőlem és képesek legyenek nyíltan állni hozzám, ahhoz viszont bőven kevés, hogy ez akaratuk ellenére nálam maradjanak.
Nos? Vajon a lány hogy dönt?
Hozzászólásai ebben a témában

Rozsos Annamária
INAKTÍV


Mindenki Glenn Cullenje
offline
RPG hsz: 485
Összes hsz: 767
Írta: 2014. december 3. 23:22 | Link

Adam Kensington


Két hang lakik a fejünkben. Egy, amelyikkel gondolkozunk, beszélünk, szidjuk magunkat, énekelünk és megfogalmazzuk a gondolatainkat. Egy másik pedig, még testetlenebb, mint az előző, ez mögött helyezkedik el. Szinte sose formál szavakat és mondatokat, nincsen még annyi hangsúlyozási képessége sem, mint a másiknak, és mégis, ez a többnyire háttérben maradó hang irányít minket. Ha néha észrevesszük - legalábbis Annamária rendszerint így reagál -, megijedünk tőle, mert ez nem tartozik hozzánk. Idegen. Belegondolva, ez lehet a tudatalattink hangja.

Mindenesetre, Annamária második belső hangja jelenleg egy végtelenített arohadtéletbe-mondatot darál. Minden lehetséges verzióban és értelemben értve ezt. Egyéb mentális képességet ebben a pillanatban nem tud felmutatni. Gondolatait inkább érzékeli, mint gondolja - tehát, természetesen átfut az agyán, hogy normális vagy, idegennel fogsz elmenni egy sötét.. akárhova. Persze jön a felmentő gondolat, hogy dehát ez egy iskola, csak ellenőrzik, ki jár ide, de hamar megvétózza ezt egy másik, logikus ellenérv, mondván, hogy egy idióta vagy. Összességében tehát igyekszik. Meggyőzni magát, logikusan, okosan, észszerűen. De, és ez ellen nem tehet semmit, és többet nem hangsúlyozom ki - tizennégy éves. A minden mindegy-elvet vallja, ami alatt csak úgy buzog a minden fontos-elve. A minden benyomást, lehetőséget, szót meg kell ragadni-eszméje. Nem azért, illetve nem csak azért, mert lázad a konvenciók ellen, mert igenis feszegeti a határokat, vagy mert egyszerűen izgalmas, amit tenni készül - hanem mert új. Mert az élethez tartozik, amit, úgy érez, sosem volt alkalma megismerni eddig. Ha egy festményt tartanának elé, azt is ezzel a végtelen, felszínesen vad életvággyal nézegetné. Kell. Meg kell ismerni, át kell élni, a részévé kell válnia.

Szóval, Adam hiába gondolja úgy, hogy választási lehetőséget ad. Lehet, hogy máskor igen, ebben az esetben viszont ez szóba sem jöhet. Annamária korából és talán lényéből - ez még túl képlékeny ahhoz, hogy megítélhessük - adódóan nyitott bármilyen életszikrára, ha mondhatom így. Ez a különleges esemény tehát - legyen akármilyen hétköznapi, profán, kicsinyes vagy nevetséges -, hogy csatlakozik, elfogadja a másik ajánlatát, sohasem volt kérdéses. Nem állíthatom persze, hogy nem fél, hogy nem igyekszik óvatos lenni, és nem rettenetesen kíváncsi a partnerére. Persze, ezek mind jelen vannak, fontosak. De nem ez határoz meg bármit is.

Persze, ez egy kislány, akivel - és dicsérjük Adam nyitottságát - egy több száz éves éteri lény foglalkozni akar. Van teste, törékeny, butuska, nem számít sokat. Lényegében viszont, ez a kislány szimplán a megismerni vágyássá lényegült át. Az pedig felelősség Adamre magára nézve is.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. december 3. 23:56 | Link

Rozsos Annamária
a létező diáklány

Nem félek a felelősségtől. Igazából vajmi kevés dologtól félek. Ez nem feltétlen jó. Persze, sok előnye van, azonban sok mindent veszít így az ember. Bár talán hasonló mértékben nyer is. Nem tudom, ezt még nem álltam neki kiszámítani. Sok más mindent igen. Legalább statisztikát vagy összegzést készítettem róluk. Erről még nem. De ami késik, ugyebár...
A lány elfogadja invitálásom és szépen belém karol. Állok még pár másodpercig, fürkészve Őt, aztán elindulok mellette. Járásom úgy alapvetően  elég ráérős, ezen azonban még inkább lassítok a kis boszorkány kedvéért, hiszen neki nem olyan hosszúak a léptei, mint az enyémek. Szótlanul andalgunk a hűs levegőjű réten. Azt hiszem, a társaságomban a kis halandó még dideregni is elfelejtett. Pedig biztosan fázik. Érzem a testén, hogy egyre csak hűl és hűl. Egyre kevesebb hőt bocsájt ki magából. Ez így nem lesz jó. Néhány perce teljes csöndben ballagunk a környéken, amikor egy pad mellé érve megállok, elhúzom partneremtől könyökömet és leveszem bőrdzsekimet, hogy aztán egy kecses mozdulattal az Ő vállára terítsem. Ha gondolja, belebújhat az ujjába. Ha nem, nem. Így is melegíti.
Visszanyújtom ezután a navinésnek fedetlenné lett, sápadt, hosszú karomat. Felül immáron csak egy mélykék póló takarja vékony felsőtestemet. Nem nagy áldozat a részemről persze, hogy odaadtam neki a bőrkabátomat, lévén, úgysem fázom. Ez inkább csak gesztus szinten szép tőlem. A törődés szintjén. Dehát miért is ne foglalkoznék ezzel a lánnyal? Nekem Ő nem kevesebb és nem is több senki másnál. A kora aztán főleg nem befolyásol. Sem a neme, sem a származása és semmi olyan, amiről nem tehet. Sokkal inkább érdekel, mit kezd mindazzal, ami megadatott neki. Ilyesmivel lehet az én figyelmemet kivívni, kiérdemelni. Márpedig valljuk be, a lányka iménti körülöttem keringése bőven megér egy misét.
Hozzászólásai ebben a témában

Rozsos Annamária
INAKTÍV


Mindenki Glenn Cullenje
offline
RPG hsz: 485
Összes hsz: 767
Írta: 2014. december 4. 00:26 | Link

Adam Kensington


Nem is tudja, mire számított. Számított egyáltalán valamire? Voltak-e olyan fantáziaképei - nem gondolva, inkább érezve -, hogy mi lesz? Ő is ember, szereti a drámát, a képtelen, regényes, klisés dolgokat. Hiába mondja, hogy nem. Mindenesetre, azzal, ami így lett, nem is lehetne elégedettebb.

Mert hogy nem történik semmi. Csak császkálnak, végre egyszer nagyjából úgy, ahogy illik, ahogy elő van írva; nem egymást méregetve, mint két bátortalan kutya, hanem szépen egymás mellett. Regényesebb pillanatokban azt is lehetne mondani, hogy összehangolódtak - milyen unalmas klisé ez is -, mert valahogy tényleg sikerült. Nem is tudja eldönteni, hogy a kavargó érzések vannak-e a felszínen - kíváncsiság, ijedtség -, vagy az a kétségtelenül Adam tapasztalatából eredő képesség, hogy képesek egy szó nélkül, a helyzetből fakadó legtökéletesebb nyugalomban meglenni egymás mellett. Meghagyom neked a magad terét, de nem hagylak ott. Rajtad keresztül szemlélem magam. Ha nem is tudatosan ugyan, de azzal az ürüggyel, hogy a másikra figyelek, azt találgatom, mire gondolhat, mit gondolhat rólam, és mit tervez - magammal foglalkozom. Ez a harmónia - ahhoz mindenképpen köze van -, ritka kincs. Az, hogy nem akarom megismerni a másikat ott egy helyben, hogy nem kérdezgetem rögtön a lehető legérdektelenebb dolgokról - nem fázik-e, milyen napja volt, mit gondol az időjárásról -, csak hagyom, hogy létezzen.

Azonban a külvilágról sem lehet megfeledkezni. Szépek az elmefuttatások, szépek, terhesek, és nem valószínűtlen, hogy semmi értelmük sincs, de attól még figyelembe kell venni, hogy csöpörög az eső, sötét van - ezt nem nagyon bánja mondjuk egyik sem -, és hideg szél fúj. Szóval, amikor a másik átadja a dzsekijét, hálásan mosolyogva elfogadja. Belegubózik, hagyja az ujjakat lógni, mert így olyan érzete van, mintha melegebb lenne a ruhadarab, ami persze ostobaság. Mindegy is. Nem bánna egy csésze forró teát majd, vagy egy begubózást a kandalló elé, és amúgy is, rettenetesen meg fog fázni, de nem igazán tudja elképzelni a másikat abban a meghitt, meleg és kissé elcsépelt környezetben, amit ő szeret.

Fel van öltözve annyira, hogy a másik nyilvánvaló testi tulajdonságát, az élettelenségét, ne vehesse észre. Pedig az kiábrándító hatással lenne rá. Nem feltétlenül azért, mert a másik embertelenségére hívná fel a figyelmet, hanem mert egyszerűen sosem tapasztalt dolog lévén pánikkal töltené el. Így viszont csak,  habár élvezi ezt a szótlan közösséget, enyhén rekedten mégis csak megszólal. Valamit, úgy érzi, mondania kell, és ez már maga zavaró. Kétségbeesetten - igen - nyomot akar hagyni a másikban, és ehhez olyan területre merészkedik, ami nem állhatna messzebb tőle: a szavakéhoz.

 - Teher lehet; ennyire felszabadítani a másikban a másikat. - néz a másikra egyszerűen. Az összes eddigi szócséplés ugyanis egyszerűen ezt akarta kifejezni, amit a lány egy meglepő, talán a helyzethez egyáltalán nem illő mondatban összefoglalt. Adam a megfelelő személy - így érzi legalábbis a lány - arra, hogy tükörként viselkedve, a másikat mutassa.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. december 4. 16:41 | Link

Rozsos Annamária
a létező diáklány

Hogy micsoda?... Igen, még az én műveltnek mondható, sokat megélt, számtalan dolgon elgondolkodott elmémben is ezek az igen egyszerű szavak fordulnak meg elsőként, ahogy a lány most először megszólal. Éreztem rajta, hogy hamarosan mondani fog valamit, így fel voltam készülve rá, hogy fogadnom kell egy közlést, ám erre nem számítottam. Koránt sem hittem, hogy valami unalmas témával fog előállni, ezt viszont nem képzeltem.
Lenézek rá magam mellé. Hosszú, üdén szétálló hajamban néhány esőcsepp csillog. Mélykék pólóm nedvesen rám tapad kissé. Régi fényű tekintetem elmerengve méregeti a diáklány vonásait. Néhányszor lejátszom magamban az iménti mondatát. Fejemben mindannyiszor az Ő hangján csendül fel. "Teher lehet; ennyire felszabadítani a másikban a másikat."
- Miért volna az? - kérdezek rá lágy, rekedtes baritonomon, érdeklődőn fürkészve esti társaságomat. Érdekesmód nem úgy érzem, mintha most nyitottam volna először szóra a számat az este együtt töltött részének folyamán, pedig hát de. Csak alapvetően sem vagyok túl bőbeszédű, talán ezért nem tűnik fel. De inkább azért nem, mert hiába voltunk némák, én tartalmasnak éreztem az eddigi közös perceket. Nem mindig kell ahhoz beszéd. Sőt.
Úgy hiszem, értem, amit mond, csak meglehet, én másként látom. Ezen persze nem volna mit csodálkozni. Egész másfélék vagyunk mi ketten. Mégis valószínűleg jobban hasonlítunk, mint olyanok, akikről ezt előbb feltételeznék. Azt sem értem, miért nem tudna engem egy kandalló mellett üldögélő helyzetben elképzelni a lány. Vagyis értem, csak hát... eléggé téved. Kifejezetten szeretem a meghitt, elcsépelt környezetet. Mondhatni, az a természetes közegem.
Hozzászólásai ebben a témában

Rozsos Annamária
INAKTÍV


Mindenki Glenn Cullenje
offline
RPG hsz: 485
Összes hsz: 767
Írta: 2014. december 4. 17:07 | Link

Adam Kensington


Elemezzük ki - illetve hát majd a navinés fogja ezt mind kielemezgetni saját magával -, hogy mit is mondott az előbb. Szögezzük le, hogy vannak születésükkor is már rég halott tehetségei ahhoz, hogy rossz, de valami rettenetesen középszerű irodalmár legyen. Aki nem jut el annál tovább, hogy játsszon a szavakkal - igaz, azt viszont élvezettel teszi. Minekutána, amikor majd számba veszi, hogy mi a fenét művelt ezen a bizonyos estén, egyrészt elégedett lesz - mert ismerjük el, ez egy kifejezetten szókavarás volt -, másrészt viszont olyan mértékű zavarba fogja hozni magát, amilyenbe eddigi rövid élete alatt még nem sikerült. Amikor affinitást érez arra, hogy falba verje a fejét, de nem teszi meg, mert ezen már az se tud rontani. A legteljesebb, legtökéletesebb szégyenben fogja majd főzögetni magát - egészen addig, amíg valami ennél is nagyobb hülyeséget nem csinál majd. Eső után köpönyeg - na, ez az, aminek a megfelelő kezelése csak évek tapasztalatával kristályosítható ki. Eddigi megoldása erre az volt, hogy csöndben marad, aminek a hátránya az, hogy ha megszólal, akkor nagyon nem kellett volna.

Szóval, ez a jövő. A jelen viszont még mindig a hűv ös este, aminek a hidegje sem képes kijózanítani szegény lányt. Jó, jó, szó volt már arról, hogy szivacsként működik a tapasztalatokkal szemben, hogy van vele egy mindenkire komoly benyomást tevő élőlény - hm-, és jelen pillanatban a mélyre temetett kistehetségű író szól belőle. Összességében viszont komolyan gondolja azt, amit mondott. Legalábbis amit mondani próbált. Hogy partnere annyira nem evilági egy teremtmény, hogy az ember nem tud vele mit kezdeni, és a kétségkívül erős kisugárzásában sem a másikat látja, hanem saját magával foglalkozik. Van az emberek világa és van Adam, aki ennek - akár akar, akár nem - csak a perifériáján élhet.

Na, most ezt szavakba foglalni.. ha lehet, értelmesebb szavakba..

 - Rettenetesen magányos lehet. - mondja csendesen, és ez a részmegoldás - nem félmegoldás - irodalmi szempontból tökéletesre sikerült. Annyiféleképpen értelmezhető ugyanis, ahány ember van, és még a lelkiállapottól is függ. Ez az. Az irodalom legérdekesebb része úgyis mindig az interpretáció.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. december 4. 22:55 | Link

Rozsos Annamária
a létező diáklány

Ez mind igaz. Ez mind tökéletesen így van. A lánynak pedig ki sem kell mondania ezeket a gondolatokat, az én agyam is hasonlókon jár. Mert az az egyetlen, felettébb érdekes mondata remek eszenciájának bizonyult ennek az egész elképzelésnek. Úgyhogy a válaszát teljes mértékben bele tudom helyezni a gondolatkörbe. Pontosan értem tehát, hogy érti.
- Az vagyok. - felelek az ügyesen megfogalmazott felvetés azon változatára, amit a leginkább helyénvalónak érzek és amellyel egyúttal valószínűleg némi betekintést engedek magamba, ami ugyan nem volt kifejezett célom, de gondom sincsen vele. Soha nem zavart semmit sem feltárni magamról. Nincs mit elfednem. Még ha minden titkomat ki is adnám, akkor is rejtélyes maradnék nem csak a halandók, de bárki számára. Nincs miért törnöm magam.
Válaszom hangsúlya és szemem fénye különben egészen más töltetű, mint amit a tartalom megkívánna. Gesztusaim nem csak hogy nyugodtak, szinte már derűsek. Ennek az oka egészen egyszerű: szeretem a magányomat. Nem csak mert kénytelen voltam megszokni, hanem Isten igazából úgy egyébként is.
- Be kell menned. - jelentem be aztán egyszerűen. Nem teszem hozzá, hogy "mert megfázol". Könnyed, törődő hanglejtésem pótolja ki nem mondott szavaimat. Elhúzom a karomat a leányzótól, és leveszem róla a dzsekimet, majd magamra kapom szépen.
- Remélem, még látjuk egymást! - búcsúzom ezzel, igazítva egyet galléromon, mélyen a kis halandó szemébe nézve. Az a nagy helyzet, hogy -bár Ő nem tudhatja- ilyesmit elég ritkán mondok. Ha akarom valaki társaságát, egyszerűen felkeresem, különben meg általában engem keresnek fel az emberek. Néha meg úgy adódik, hogy így összeakadok valakivel. Ilyenkor vagy szimplán elválnak útjaink, vagy véletlenül összehoz még a sors, vagy egyértelművé válik, hogy nekünk még lesz alkalmunk egymáshoz. A jelenlegi helyzet valahol a kettő utolsó közt van. Nem áll szándékomban leegyeztetni a kis boszorkánnyal, mikor futunk össze legközelebb, azonban -őszintén szólva- bánnám, ha többé színét se látnám.
Végigpillantok rajta, zsebre vágom kezeimet, elnézek még a kastély felé, aztán fogom magam, és tovább haladok hosszú, bakancsos lépteimmel arra, amerre eredetileg indultam. Hazafelé.
Hozzászólásai ebben a témában

Rozsos Annamária
INAKTÍV


Mindenki Glenn Cullenje
offline
RPG hsz: 485
Összes hsz: 767
Írta: 2014. december 4. 23:33 | Link

Adam Kensington


Szerencse, hogy a gondolatolvasás képessége - lehetősége? - egyiküknek sem adatott meg. Az a pár szó, amit nagy nehezen kisajtoltak magukból, rengeteg gondolatból préselődött ki - és szerencsére vagy nem szerencsére, ezek a gondolatok, úgy néz ki, nem feltétlenül egyeznek meg. Így megmarad annak a lehetősége, hogy ha majd esetleg elgondolkoznak a mai estén, akkor annyiféleképpen értelmezzék azt, ahányszor csak veszik a fáradságot ezt elemezgetni.

A másik véget vet az estének, és ez teljesen rendben van a lány szerint is. Elgondolták, amit elgondoltak, kimondták, amit ki tudtak, mindenképpen érdekes egy élmény volt ez. Két gyökeresen eltérő világ találkozott itt össze egy súrlódásra - voltak közös pillanatok, meg végletek is.

 - Köszönöm. - mosolyodik el, látszólag a kabátot köszönve meg, gyakorlatilag meg a lehetőséget. Erre a bepillantásra, két mindenképpen figyelemre méltó világba. Mert - minden kétségbeesett kapálózása ellenére, hogy bebizonyítsa, ő maga mennyire érdektelen, saját magának mégis csak ő a legérdekesebb dolog, amit valaha is tapasztalni fog.

Hogy visszahelyezkedjen a belsőből a külsőre - rettenetesen meg fog fázni, gondolja, miközben visszasiet a kastélyba. De legalább lesz ideje gondolkodni.
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék