Szerelemdoktornő

Az egész úgy kezdődött, hogy az edzés előtti estén nagyon furcsa és zavarba ejtő álma volt egy bizonyos illetőről. Ez az álom pedig azóta is rágja az egész lényét, és egyszerűen képtelen túltenni magát rajta. Mint valami kórság, és már elég erőteljesen gondolkozik azon is, hogy orvoshoz kéne vele fordulnia. Kormos Haj bácsi vajon mit szólna hozzá, ha Leonie bebattyogna a gyengélkedőre, és valami bájitalt kérne a rendellenes érzéseinek elnyomására? Zója néni pedig tudta szerint szolgálaton kívül van, úgyhogy nincs más hátra, minthogy egyedül birkózzon meg a feladattal.
Ezért mászkál most egyedül a réten, és ezért nem hozta magával sem Wowot, sem Trillt, Keith pedig pláne. Valami igen gyenge kifogással élve mondta le a délutáni improvizatív jellegű programjukat. Magyarázott neki kacsákról meg tündérekről, és arról, hogy a tündérek jönnek a hápogásra, de ha egy szőke srác ott van a közelben, akkor mérgesek lesznek, és megbombázzák a kastélyt tündérporral, amitől az el fog szállni... szóval csak a szokásos magyarázattal állt elő, és legjobb pajtása készségesen elhitte, hogy neki tényleg nem szabad Leonieval tartania ma.
Most már csak egyetlen kérdés van függőben – hogyan tovább? Hiába tette már meg a tízedik kört a rét körül, még mindig nem tudja eldönteni, hányadán áll. De hát könyörgöm! S könyörögjetek tik is feleim! Leonie érzelmileg analfabéta, és képtelen bármit is kezdeni azokkal a gondolatokkal, amik mostanában foglalkoztatják. Valakivel mindenképpen beszélnie kell róla, különben megőrül. Jobban mondva fokozódna az őrülete, ugyebár. S amint elhatározta, hogy teljesen mindegy kitől, de tanácsot kell kérnie, rögvest körbepillog csellengő diákok után kutatva. Egyből megakad a tekintete az egyik háztársán. Ugyan nem nagyon beszélgettek még, de épp itt az ideje, hogy elkezdjék. Ráadásul a hölgyemény idősebb is nála – vagy egy évvel –, biztos sokat tud már a szerelemről.
Odaugrándozik Lucyhoz, és nagy lendülettel levágódik elé. Nem is lacafacázik sokat, egyből a közepébe vág a témának, s roppant gondterhelt arccal ránéz a leányra.
-Segítened kell nekem! – jelenti be, s mielőtt még bármi reakciót kaphatna, belefojtja a másikba a szót, és elkezd magyarázni.
-Tegyük fel, hogy van egy legjobb pajtásod, akit nagyon szeretsz, de aztán már nem is biztos, hogy úgy szeretsz, hanem amúgy szeretsz, de csak szeretni akarod, nem úgy szeretni, mert ő biztos nem szeret úgy, meg amúgy sem kéne elrontani a szeretet azzal, hogy máshogy szereted, mert akkor aztán a végén egyikőtök sem fogja többet szeretni a másikat, és akkor én azt nem élem túl. Érted? – magyarázza el a probléma lényegét roppant profin. Az már kevésbé esik le neki, hogy aki kicsit is nyitott szemmel jár az eridonban, az pontosan tudhatja, hogy kiről beszél éppen, hiszen Keith-szel szinte össze vannak nőve a nap huszonnégy órájában.
-Vagy nem is szeretem? – tanácstalanabb, mint egy pár órás bébifóka. – A múltkor azt álmodtam, hogy megpuszilt. Akkor én most szeretem? – Nem biztos, hogy létezik még egy olyan személy, aki képes egy ötéves szintjén gondolkodni, s a helyzet abszurd mivoltát az csak még inkább fokozza, hogy ezt most képes olyasvalakivel megtárgyalni, akit lényegében nem is ismer. Mintha csak az aznapi ebédről magyarázna neki.

Szerelemdoktornő

Az egész úgy kezdődött, hogy az edzés előtti estén nagyon furcsa és zavarba ejtő álma volt egy bizonyos illetőről. Ez az álom pedig azóta is rágja az egész lényét, és egyszerűen képtelen túltenni magát rajta. Mint valami kórság, és már elég erőteljesen gondolkozik azon is, hogy orvoshoz kéne vele fordulnia. Kormos Haj bácsi vajon mit szólna hozzá, ha Leonie bebattyogna a gyengélkedőre, és valami bájitalt kérne a rendellenes érzéseinek elnyomására? Zója néni pedig tudta szerint szolgálaton kívül van, úgyhogy nincs más hátra, minthogy egyedül birkózzon meg a feladattal.
Ezért mászkál most egyedül a réten, és ezért nem hozta magával sem Wowot, sem Trillt, Keith pedig pláne. Valami igen gyenge kifogással élve mondta le a délutáni improvizatív jellegű programjukat. Magyarázott neki kacsákról meg tündérekről, és arról, hogy a tündérek jönnek a hápogásra, de ha egy szőke srác ott van a közelben, akkor mérgesek lesznek, és megbombázzák a kastélyt tündérporral, amitől az el fog szállni... szóval csak a szokásos magyarázattal állt elő, és legjobb pajtása készségesen elhitte, hogy neki tényleg nem szabad Leonieval tartania ma.
Most már csak egyetlen kérdés van függőben – hogyan tovább? Hiába tette már meg a tízedik kört a rét körül, még mindig nem tudja eldönteni, hányadán áll. De hát könyörgöm! S könyörögjetek tik is feleim! Leonie érzelmileg analfabéta, és képtelen bármit is kezdeni azokkal a gondolatokkal, amik mostanában foglalkoztatják. Valakivel mindenképpen beszélnie kell róla, különben megőrül. Jobban mondva fokozódna az őrülete, ugyebár. S amint elhatározta, hogy teljesen mindegy kitől, de tanácsot kell kérnie, rögvest körbepillog csellengő diákok után kutatva. Egyből megakad a tekintete az egyik háztársán. Ugyan nem nagyon beszélgettek még, de épp itt az ideje, hogy elkezdjék. Ráadásul a hölgyemény idősebb is nála – vagy egy évvel –, biztos sokat tud már a szerelemről.
Odaugrándozik Lucyhoz, és nagy lendülettel levágódik elé. Nem is lacafacázik sokat, egyből a közepébe vág a témának, s roppant gondterhelt arccal ránéz a leányra.
-Segítened kell nekem! – jelenti be, s mielőtt még bármi reakciót kaphatna, belefojtja a másikba a szót, és elkezd magyarázni.
-Tegyük fel, hogy van egy legjobb pajtásod, akit nagyon szeretsz, de aztán már nem is biztos, hogy úgy szeretsz, hanem amúgy szeretsz, de csak szeretni akarod, nem úgy szeretni, mert ő biztos nem szeret úgy, meg amúgy sem kéne elrontani a szeretet azzal, hogy máshogy szereted, mert akkor aztán a végén egyikőtök sem fogja többet szeretni a másikat, és akkor én azt nem élem túl. Érted? – magyarázza el a probléma lényegét roppant profin. Az már kevésbé esik le neki, hogy aki kicsit is nyitott szemmel jár az eridonban, az pontosan tudhatja, hogy kiről beszél éppen, hiszen Keith-szel szinte össze vannak nőve a nap huszonnégy órájában.
-Vagy nem is szeretem? – tanácstalanabb, mint egy pár órás bébifóka. – A múltkor azt álmodtam, hogy megpuszilt. Akkor én most szeretem? – Nem biztos, hogy létezik még egy olyan személy, aki képes egy ötéves szintjén gondolkodni, s a helyzet abszurd mivoltát az csak még inkább fokozza, hogy ezt most képes olyasvalakivel megtárgyalni, akit lényegében nem is ismer. Mintha csak az aznapi ebédről magyarázna neki.

Vörös páciens

    Széééép, napsütéses napra ébredtem ma reggel, ami azt illeti, igen jó hangulatban. Mint úgy az elmúlt hetekben mindig. Ezt a napot alkalmasnak ítéltem meg a randalírozásra, úgyhogy gyorsan felöltöztem és cseppet sem késlekedve a konyha felé száguldottam. Az esetleges akadályokat felborítva, vagy egy hajszállal kikerülve vettem, majd berontva a helyiségbe megrendeltem életem legnagyobb reggelijét. Ez még nem is lenne olyan nagy teljesítmény, de mindet bepusziltam, pillanatok törtrésze alatt. Nos, engem sem kellett félteni az anorexiától többé, de legalább a repülő disznó látszatát is bőven kerülhettem.
    Ismét apróbb károkat okozva kerültem ki a rétre és huppantam le a nagy puszta kellős közepén. Nem is kérdés, hogy tökéletesen éreztem magam. Nem beszélgettem senkivel, de dudorásztam, a pálcámmal szórakoztam, füvet tépkedtem, szóval csak a szokásos óvodás programot végeztem el rutinszerűen. Aha. Aztán idenéztem, odanéztem és vörös hajzuhatag villant előttem és mielőtt agyam feldolgozhatta volna a látottakat, miszerint Leonie pottyant elém, már zúdult az információ. Pislogás nélkül meredtem rá, úgy hallgattam végig a magyarázatát, majd mutatóujjam gondolkodóba esve a számhoz emeltem. Igen elmélyült fejet vághattam, nem is vitás, megizzasztott a probléma, aminek mondjuk a felét sem értettem. Szóval szeret valakit barátságból, de attól fél, hogy a másik nem viszonozná a szerelmét, amit azt hiszi, hogy érez, ezért nem akarja érezni a szerelemet, mert a barátja is barátságot érez. Teljesen világos.
- Szóval attól félsz, hogy szerelmes vagy Keith-be? – összegzésem kissé tömör, de nagyjából megragadhatta a vöröske mondandójának lényegét, legalábbis reményeim szerint. Nem kommunikáltunk sokat, de annyit még a legkisebb elsős is tud, hogy ők ketten elválaszthatatlanok. Aztán az ok is kiderült, amiért a kérdés felmerült. Itt nagyjából olyan nyomi vigyort vághattam, mint egy leeresztett kosárlabda, mert borzalmasan aranyosnak tartottam Leonie-t.
- Azt mondják az álmok magukban rejtik a vágyainkat… - kezdtem a gondolatmenetet. – Persze az nem mindegy, hogy hol is pusziltad meg őt. Ha az arcán, akkor valószínűleg csak nagyon szereted, mint barát. Ha a száján, akkor talán többet is érzel – felvázolva a lehetőségeket rájöttem, ez így összességében elég ijesztő lehet az amúgy is megszeppent háztársamnak, így próbáltam kisütni valami megnyugtatót. Ami lássuk be nem volt egyszerű. Nem voltam túl szerencsés a szerelemben, Desmonddal is csúnyán elbaltáztuk, így ironikusnak tűnt, hogy pont én adjak tanácsokat másnak. De minden tőlem telhetőt igyekeztem megtenni.
- Egyébként, a szerelem nem rossz dolog. Keith aranyos srác és összeilletek. Csak hát… Ő mit érez irántad?

Szívsebész

Úgy gondolta, majd szépen név nélkül fogják végigjátszani ezt a játékot, mert senkinek nem szabad megtudnia, hogy ő miket – vagy miket nem – érez Keef iránt. Így is eléggé ki van égve az agya az utóbbi napoktól, pont az nem hiányzott neki, hogy most még azon is aggodalmaskodjon, hogy a kis titka már nem titok többé, és mint tudjuk, itt még a fűszálaknak is füle van, hát még a közelben lábatlankodó diákoknak! Nekik kettő is!
-Miiiiii? Neeeeeem! Dehoooogy! Én nem vagyok szerelmes Keithbe – olyan megbotránkozással a hangjában tiltakozik az ötlet ellen, hogy szinte meggyőző, amit állít. Ezt a súlyos kérdést tulajdonképpen még nem sikerült eldöntenie, vagyis inkább rendesen bevallania saját magának. Megvakarja a feje búbját, összehúzza a szemöldökét, és kissé közelebb hajol Lucyhoz.
-De tegyük fel, hogy esetleg mégis róla van szó… vagyis egy fiúról, akit Keithnek hívnak, csak azért, hogy könnyebb legyen példálózni vele – javítja ki egyből magát; így legalább nem tűnik olyan valóságosnak a sztori. Roppantmód gyerekesen képes viselkedni.
-És akkor ezt a fiút, aki Keef, pont úgy, mint Keef, csak mégsem ő, szóval őt ööüüümmm – nem igazán szokott zavarba jönni, de most már a haja végét tépkedi hevesen. Szabad egyáltalán ilyen témáról beszélgetniük? Hiszen ez olyan személyes… viszont ő még olyan „kicsi”, muszáj valakivel megoldatnia a problémáját, ha már anyukája nincs itt, hogy segítsen rajta. Nincs hozzászokva, hogy bármin is aggodalmaskodnia kelljen.
-Szóval igeeen… hát ott… mármint ühhüm… - rámutat a szájára, s zavartan lesüti a szemét, majd egy negyed másodperc alatt megváltozik a hangulata: felsikít, ezt követően pedig elborul a földön.
-Akkor most mi lesz, ha mégiscsak szeretem? Ez katasztrófa! Ha most jönne egy óriás, és ránk ülne, még akkor is boldogabb lennék. De egyébként ez meg is történhet ám, mert a bátyám azt mondta, hogy az óriások sosem nézik, hova ülnek – hirtelen felül, és elkapja Lucy kezét; azt szorongatja tovább a nagy tanácstalanságban.
-A szerelem csodálatos dolog lehet. Legalábbis a mesekönyvekben azt írják – álmodozva sóhajt egyet, aztán megrázza vörös loboncát.
-Azt én nem tudom, mit érezhet ő. Biztosan szeret. Muszáj szeretnie, mert ő a legjobb barátom, és mert tudja, hogy szomorú lennék, ha nem tenné. De azért nem hiszem, hogy úgy szeret, mint egy Hercegnek szokás – oké, mostanra mintha mégiscsak belenyugodott volna kicsit a saját érzéseibe. De nem kell félni, ez csak átmeneti állapot.
-Ilyenkor mit kell csinálni? Kérdezzem meg, hogy ő...? Neeeeem - egyből lehurrogja saját magát. - Akkor biztosan kiköltözne a padlásról, ha megtudná, hogy egyáltalán eszembe jutott ilyen butaság. De miért jutott eszembeee? - rángatja a leányzó kezét a nagy felindultságban. Szerencsétlen háztársa bizonyára pont ilyen remek programot képzelt el magának a mai napra.
-Te mit tennél? Csokit kéne enni... az mindenen segít. Ha megeszek egy láda csokit, akkor jobb lesz? De én nem is szeretem őt... mármint azt a fiút, aki egyébként nem is Keith, csak most hívjuk annak, hogy legyen neve.

Hercegkisasszony palánta

    A reakció kissé heves, de megértem. Én is őrülten tartózkodtam minden esetben, mikor fiúkról kérdeztek. Na de vannak dolgok, amiket egyszerűen lát az ember és ez is azok közé tartozik. Ahogy Leonie tiltakozik, akkor válik csak igazán világossá, hogy valóban Keith-ről van szó, de úgy teszek, mintha csak valamit félreértettem volna, úgyhogy mikor közelebb hajol hozzám, hevesen bólogatok. Végül is, Keith-ről fog beszélni, csak más személynek állítja be, ami egy és ugyanaz. Talán már az is segítség lesz, ha kibeszélheti magából.
    Várom a folytatást, azaz a választ a kérdésemre és mikor megkapom, csupán kedvesen elmosolyodom. Itt bizony románc készülődik emberek! Itt volt már úgyis az ideje, viszont meglepő, hogy Leonie ennyire tanácstalan. Mintha…
- Te még nem voltál szerelmes, ugye? – bököm ki a kérdést kissé sután. Nem azt mondom, üdítő, hogy a vörös ilyen aranyosan kétségbeesett, már amennyiben egy kétségbeesett ember lehet aranyos… De azért meglepő, hogy ezzel a természettel még nem akadt senki, aki álombeli herceg lehetne a számára. A következő felvetésen csak nevetek egyet, aztán hirtelen riadtság jelenik meg az arcomon. Akkor most valóban ránk fognak ülni? De mielőtt eme kérdést szavakba is foglalhatnám, már a kezemet szorongatja és összefacsarodik a szívem, ahogy látom a tanácstalanságát.
- A szerelem nagyon jó dolog. Szerintem Keith megfelelő lenne számodra, amennyit hallottam, igazán jóravaló tündér királyfi – szorítom meg kacsóját, és akkor újabb választ kapok.
- Szerinted a hercegek hogyan szeretik a lányokat? – elmélkedve pillantok az égre, majd vissza Leonie-ra. Nekem még sosem volt hercegem és én sem vagyok hercegkisasszony. Na várjunk csak! – Te hercegkisasszony vagy? Mert a mesékben a herceg mindig a hercegnőket választja és boldogan élnek, míg meg nem halnak! Megvan! Talán, ha lenne egy koronád, azzal bizonyítanád, hogy királyi vér csörgedezik az ereidben, így ha ő a herceg, akkor biztosan téged választ, mert nem tud összetéveszteni senkivel! – csillogó szemekkel ismertetem, amit nagy okosan kisütöttem. Mert ugye egy herceg csak akkor bontakozhat ki, ha hercegnője van, de hercegnő nélkül nem herceg a herceg sem, így nem is érkezhet meg. Legfeljebb lovagként. De az azért mégsem az igazi, nemde?
- A csoki jó ötlet, de tekintve, hogy így is pörögsz, talán mást kéne kitalálni… - töprengésemnek hangot adva dobolok bal kezemmel a lábamon. Boldogság… A boldogság sportolás közben, éneklés közben is kialakulhat, amikor pörgünk, mert a pörgéstől boldogok leszünk, mert… Mert miért is? Sosem voltam jó biológiából, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy valami mozgást kell kitalálnunk! – Mit szólnál mondjuk egy közös sportnaphoz a fiúval, akit Kieth-nek hívunk, de nem ő?

A bölcs mindentudó

Ebben az iskolában az összes diákocska olyan aranyos, de Lucy überel mindenkit figyelmességével és kedvességével. Valószínűleg nem sokan viselnék el, hogy Leonie ilyen szinten műsorozzon nekik, nemhogy még megpróbáljanak tanácsokat is adni. Talán óvó néninek kéne mennie a leányzónak, annyira megy ez neki. A kis vörös törpe egyből meg is nyugszik, hogy akkor most újdonsült pszichológusa elhitte neki, valójában nem Keefről beszélgetnek.
-Éééén… - megvonogatja a vállát. Tulajdonképpen Leonie rajongó típus, és eddig is mindig volt valaki, akit éppen nagyon szerethetett, de az mind csupán plátói eset. A Keith iránti érzései ennél kissé valóságosabbak. Vagy inkább testközelibbek, hiszen a nap majdnem mind a huszonnégy óráját együtt töltik; még együtt is laknak.
-Éééén… nem tudom. Ez most szerelem? Mert akkor még nem voltam. Vagyis talán egyszer, de az csak egy délutánig tartott Nathaniellel – a mai napig nem érti, mi történhetett akkor kettejükkel. De lenne egy-két szava Cupidohoz, ha egyszer összefutnának a folyosón.
-És azzal Keith-t nagyon megbántottam ám, legalábbis azt hiszem. Szóval sosem csinálok ilyet többet, mert nem akarom, hogy haragudjon rám – meséli homlokráncolva. Akkor nagyon megijedt, hogy legjobb pajtása többé nem áll vele szóba, ami lássuk be, igen nagy érvágás volna az életében. Ezért is aggodalmaskodik annyira azon, hogy kusza lelkivilágának megnyilvánulásaival nehogy elrontson valamit. Hiszen általában különösebb gondolkodás nélkül kimondja, amit gondol, vagy megcselekszi, ami éppen eszébe villan. Herci esetében ez nem feltétlenül lenne célravezető. A következő kérdésre pláne összezavarodik.
-Nem igazán tudom, hogyan szeretnek a hercegek. Gondolom, hoznak üvegcipellőt, meg fehér lovon jönnek, meg még énekelnek is közben, és aztán megcsókolnak, amitől fellibben az ember lába. Az enyém még sosem libbent fel… a tiéd igen? – Lehet, hogy valamit rosszul csinált a Nath-es sztoriban. Lucy itt a bölcsebb, neki biztos nagy tapasztalata van a témában, és remek receptje akad a mesebéli lábfellibbentős csókra. A legabszurdabb valahol az a sztoriban, hogy mindez majdhogynem felnőtt emberek beszélgetése… a maják valamit nagyon megérezhettek abból a világvégéből, csak éppen az időpontot nem találták el.
-Én nem vagyok hercegkisasszony – rázza meg a fejét. Tulajdonképpen sosem képzelte magát annak, attól függetlenül, hogy valamiféle egészen furcsa mesevilágban ragadt, és képtelen kinőni ezt a naiv, gyermeteg agyi szintet. – Gondolod, hogy jobb lenne, ha koronám lenne? Lehet, hogy azért nem szeret, mert nincsen? – kérdezi egyre aggodalmasabban. Ez még sosem jutott eszébe, de talán igaza lehet eridonos társának. Kell egy korona! Jelenleg bármit képes volna megtenni azért, hogy Keef valami roppant romantikus gesztussal kápráztassa el. És nem feltétlenül arra gondol, hogy egy egész délutánon/estén keresztül közösen tágítsák a tudatukat, mindenféle vicces módon.
-És ha azt feltételezzük, hogy ezzel a fiúval, aki egyébként nem is Keith, csak úgy hívjuk… szóval, ha vele amúgy is egész nap a kastélyban rohangászunk, akkor mit csináljak? Te hogy vettél rá egy fiút, hogy szeressen? – mintha ez így működne. – Vagy hogyan vetted rá magad, hogy ne érezz máshogy iránta? Én normális akarok lenni. Áááá... – ismét felkiált nagy hevesen. - Én nem is szeretem Keitht! Sőt, nagyon haragszom rá, mert tönkreteszi az életemet! Utálom! – oké, kissé átesett a ló túloldalára, szóval ijedten kezd mentegetőzni, saját csúnya szavai miatt.
-Jó, hát igazából nem utálom ám, én azt nem úgy gondoltam… de tényleg nem is szeretem már.

A nemreménytelen páciens

    Mindig is szerettem segíteni az embereknek. Egyszerűen a véremben volt, hogy odapattanjak és bumm, jókedvre derítsem őket! Persze itt most nem igazán ez volt a helyzet, mert szerelmi válság esetén szerelemdoktor kell! No persze nálam ezerszer jobb választás is akadna a kastélyban, de lelkesebbet biztos nem talál Leonie! Minden idegszálammal rá figyelek és erősen elemzem a fontolgatását és töprengését. Szóval akkor először is ki kell derítenünk, hogy szerelmes-e, ami ugye nyilvánvaló, de erre neki kell ráébrednie.
- Ha úgy érzed, hogy a Plútót is lehoznád neki az égről, az egész állatkereskedést megvennéd neki, megcsinálnád a világ legfinomabb sütijét és aztán neki adnád és szívesebben simogatnád az ő fejét, mint egy kiscicáét… - ekkor hatásszünetet tartottam. – Akkor a diagnózis bizony szerelem! – jelentem ki határozottan. Igyekszem a lány fejével gondolkodni, hogy szerinte mi az, ami felbecsülhetetlen, ami annyira cuki, hogy nehéz lenne überelni és amit jobban szeret, mint bármi mást, de beáldozná. Nem könnyű, nem könnyű…
- Csak egy délutánig szeretted? – ámultam el és teljesen tanácstalanul pislogtam. – Azt elhiszem, hogy ez nem tetszett Keith-nek, de hát hogy történt? – ragadtam meg a kezét és jelentőségteljesen, minden figyelmemet a szavaira fordítva pislogtam rá. Hiszen olyan nincs, hogy valakit csak pár óráig szeretek. Valakiért vagy nagyon odavagyok, vagy csak barát. De egy délutános szerelem nincs, egyszerűen nem létezhet.
- Tegyük fel, hogy Keith egy herceg! Akkor ő hősiesen szeret, a legmélyebb pocsolyán is átgázol érted, nem féltve fényesre pucolt csizmáját! A haját összekuszálja a szél, lovával vágtat a naplementében és éjjel az ablakod alatt udvarol neked. Virágokat viiiisz, szerenádoziiik, meg minden ilyen romantikus dolgot. De ha például nem szokott meglepni semmivel, akkor az rossz jel! – először mindenképpen tisztázni akartam, hogy milyen egy igazi herceg és a személyisége. Ez kell ahhoz, hogy felismerhessük. – Nekem már libbent fel a lábam, de az egy nagyon különleges fiú volt. Desmondnak hívták, jegyben jártunk, de aztán ő megcsalt és szakítottunk… - a hangom folyamatosan halkul és borzalmasan lebiggyesztem a számat. Azóta se találtam hozzá foghatót. Szívesen belekezdenék abba a sztoriba, hogy minden fiú ilyen, de Leonie-nak még van reménye, nem akarom elvenni. Egyébként… Hány évesek is vagyunk? Csak úgy mellékesen…
- De még lehetsz! Nem a koronád miatt fog szeretni, anélkül is így érez, csak ha korona van a fejeden, akkor azzal megmutatod, hogy a népe előtt is helytállsz, mert rangodban egyenlő vagy vele! – sütöm ki a végtelenül bugyuta választ, bár amilyen meggyőzően magyarázom, még én magam is elhiszem. Aztán a következő kérdésnél csücsöríteni kezdek. Nos, ezt nehéz lenne elmagyarázni.
- Az igazság az, hogy nem csináltam semmit. Mármint nyilván olyan voltam, mint általában, egyszerűen csak egymásra találtunk, úgy jött a hullám! De ezt érzi az ember. Ha átfut rajtad egy valami, amit nem tudok megmagyarázni és szinte érzed az elektromosságot kettőtök között, akkor nem kell semmit csinálnod, csak elcsábítanod – a végén még csettintek is egyet. Aztán mikor elkezdeném, hogyan tegye mindezt, kitör belőle a jajveszékelés és esélyem sincs közbeszólni, ehelyett megvárom, hogy lecsillapodjon egy kicsit és megint megragadom a kezét.
- Na figyelj. Ha tényleg szeretnéd ezt a Kieth-t, aki amúgy nem Keith, csak úgy hívjuk – forgatom meg szemeimet – akkor szerintem csinálj neki olyan meglepit, aminek nem tudna ellenállni! Vegyél fel egy aranyos szoknyácskát, meg egy szép felsőt és próbáld meg elcsábítani. Viselkedj úgy, ahogy szoktál, csak mondjuk néha érintsd meg akár csak „véletlenül” is a karját, de gyengéden. Mintha más jelentőséggel bírna az egész. Mintha a szíveddel érintenéd meg! – magyarázom neki hevesen gesztikulálva, majd mikor a végére érek hatalmas mosoly ül az arcomra. Hajrá Leonie!