Ronald


Még mindig csak a gólyalakban lakom, másodikos létemre is. Bár ez engem nem zavar, mert szabadon mozgolódhatok ott, és azt csinálok, amit akarok. De már gondolkodok azon, hogy át kellene költözni, hogy ne legyek magamban.
Ma reggel is korán felkeltem, megittam napi adag kalciumomat, majd az ágy alól előgurítottam a focilabdámat. Szokásom, hogy ha bárhova is utazok, magammal viszem a focilabdát is. Végül is, a focilabda a barátom. Nem hagyhatom ki őt se a kalandokból. Így hát elhoztam a Bagolykőre is.
Előkajtattam a táskámból a Fradi mezemet és magamra öltöttem. A táskámból nem szoktam előre kipakolni, csak azt, amit éppen használtam/felvettem egy kis időre azt berakom a szekrénybe, mert lusta vagyok visszagyömöszölni a táskámba. Egy hosszú nadrágot viszont már a szekrényből vettem elő. Felvettem, és a lábamra húztam egy sportcipőt. Kivettem a szekrényből egy hálót és egy kulacsot. A hálót beleraktam a hátitáskámba, a kulacsot pedig megtöltöttem vízzel, úgy raktam a háló mellé. Aztán nekivágtam a folyosóknak.
Egy kis rövid sétálás után elértem az úti célomat: a rétet. Ott szoktam edzeni. Kapura rúgok, csavarok, vagy éppen a visszapattanó labdákat veszem le. Most is, mint mindig, megtaláltam azt a két fát, amelyek a legközelebb vannak egymáshoz. Azok szokták képezni a kaput. Odaszaladtam, és hozzájuk kötöttem a hálót.
Először húsz, azután harminc méterről csavartam a hálóba a labdát. Majd szintén húsz méterről a fára rúgtam a drága, kedves jó barátomat. Az persze megállás nélkül rácsapódott, elrugaszkodott, és visszapattant hozzám. Én a levegőbe emelkedve megpróbáltam a kapuba ollózni a labdát. Persze nem sikerült. Először mellé ment, aztán el se találtam.
Az ollózás egy egy igen nehéz művelet. A labdát eltalálni nagy teljesítmény, nem még gólt is rúgni! Nem vagyok én Wayne Ronnie, ezzel tisztában vagyok, de azért továbbra is kísérletezek.
Hamar elfáradtam, így dekázgatni kezdtem. Néztem, ahogy föl-le pattan a labda, és eszembe jutottak a régi, szép idők, amikor még a Liverpoolban játszottam.

Ronald


Még mindig csak a gólyalakban lakom, másodikos létemre is. Bár ez engem nem zavar, mert szabadon mozgolódhatok ott, és azt csinálok, amit akarok. De már gondolkodok azon, hogy át kellene költözni, hogy ne legyek magamban.
Ma reggel is korán felkeltem, megittam napi adag kalciumomat, majd az ágy alól előgurítottam a focilabdámat. Szokásom, hogy ha bárhova is utazok, magammal viszem a focilabdát is. Végül is, a focilabda a barátom. Nem hagyhatom ki őt se a kalandokból. Így hát elhoztam a Bagolykőre is.
Előkajtattam a táskámból a Fradi mezemet és magamra öltöttem. A táskámból nem szoktam előre kipakolni, csak azt, amit éppen használtam/felvettem egy kis időre azt berakom a szekrénybe, mert lusta vagyok visszagyömöszölni a táskámba. Egy hosszú nadrágot viszont már a szekrényből vettem elő. Felvettem, és a lábamra húztam egy sportcipőt. Kivettem a szekrényből egy hálót és egy kulacsot. A hálót beleraktam a hátitáskámba, a kulacsot pedig megtöltöttem vízzel, úgy raktam a háló mellé. Aztán nekivágtam a folyosóknak.
Egy kis rövid sétálás után elértem az úti célomat: a rétet. Ott szoktam edzeni. Kapura rúgok, csavarok, vagy éppen a visszapattanó labdákat veszem le. Most is, mint mindig, megtaláltam azt a két fát, amelyek a legközelebb vannak egymáshoz. Azok szokták képezni a kaput. Odaszaladtam, és hozzájuk kötöttem a hálót.
Először húsz, azután harminc méterről csavartam a hálóba a labdát. Majd szintén húsz méterről a fára rúgtam a drága, kedves jó barátomat. Az persze megállás nélkül rácsapódott, elrugaszkodott, és visszapattant hozzám. Én a levegőbe emelkedve megpróbáltam a kapuba ollózni a labdát. Persze nem sikerült. Először mellé ment, aztán el se találtam.
Az ollózás egy egy igen nehéz művelet. A labdát eltalálni nagy teljesítmény, nem még gólt is rúgni! Nem vagyok én Wayne Ronnie, ezzel tisztában vagyok, de azért továbbra is kísérletezek.
Hamar elfáradtam, így dekázgatni kezdtem. Néztem, ahogy föl-le pattan a labda, és eszembe jutottak a régi, szép idők, amikor még a Liverpoolban játszottam.

Fodor Benjámin


Ma reggel korán keltem. Mint minden szombaton, most is egy kis sétát terveztem, de most nem az erdő felé vettem az irányt, hanem a falu felé. Persze, hamar irányt váltottam mint mindig.
Most valamiért a rét felé mentem. Kellemes lágy szellő és a fű illata elég varázslatos volt.
Na persze most is a sportcipőm vettem fel, mint minden kisebb sétámhoz. A túrabakancs ilyenkor otthon pihent a toronyszobámban.
Laza sportruha volt rajtam. A szokásos szürke mackóalsó (még ugye azért hűvös van)meg egy hosszú ujjú poló.
Magamban dudoráztam, amikor puffogást hallottam. Persze nem olyan messziről, na meg nem is túl sűrűn, olyan 15-20 másodpercenként. Ahogy közeledtem azért óvatosan néztem ki a rétre a fák közül, mert nem ismertem fel a hanghatás tulajdonosát.
Aztán nagy meglepetésemre a házam egyik tagját láttam, amint épp nagyot rúg a labdába. Kicsit néztem ügyes mozdulatait, majd épp azon gondolkoztam, hogy miért is szeretik a muglik ezt a sportot.
Na persze én is szerettem, mert nagyszüleim is muglik és ők is rajonganak a sportért. Én a Manchester United mérkőzéseit szoktam otthon, Londonban nézni.
Lassan közelebb mentem a labdával zsonglőrködő ismerős felé. A nevére csak halványan emlékeztem. Nem azért, mert nem lennék barátkozós típus, vagy nem figyelnék a társaimra, de nem sokat találkoztam eddig még vele.
Azt hiszem másodikos, én meg egy évvel felette járok. Szóval korban egymáshoz illünk. Talán a focival még közös témánk is lehet.
Hát megszólítom.
-Szia! Ron vagyok. Elég ügyes vagy a labdával, de vajon cselezni is így tudsz, mint kapura lőni?- tettem fel csipkelődősen a kérdésem, ami persze kihívásnak felet meg.

Ronald

Egyre jobban, erősebben rúgom a labdákat, és ezt nem csak a hangjukon, hanem az embereken is észreveszem. Már sok ember járt erre, és értetlenkedve néztek mindannyian. Most például egy Eridonos, nálam egy évvel idősebb gyerek meg is szólított. Tán kötekedni akart, vagy nem tudom, de a szavaiból azt vettem ki, hogy jobbnak tartja magát nálam.
Felnéztem, és csak akkor vettem észre Eridonos társamat. Egy pillantást vetettem rá, és máris tudtam, hogy ki ő. A klub teremben ki van írva a neve, és ki van rakva a képe. Ő a tavalyi évben szorgalmasan/rendszeresen hozzájárult az Eridon pontjaihoz. Rajta is egy sportcipő, sportnadrág és egy póló volt. A különbség, hogy neki hosszú ujjú volt nekem pedig rövid ujjú mez. Tisztában voltam a nevével, és tisztában voltam azzal is, hogy tapadnak rá a csajok. az ő neve Ronald, és Londonból jött.
~Azt kérdezte, hogy tudok-e cselezni? Majd én megmutatom!-gondoltam
Egy pillanat, s nem több, már azon kapom magam, hogy előtte állok és a két lábammal átcsavarom fölötte a labdát. Megkerülöm, és épp hogy a labda leérkezik, pattan egyet, máris kapura rúgom a lasztit. A gömbölyű játékszer, csak úgy suhant el Ronald feje mellet, mintha egy 200 km/h-val száguldó autó ment volna el mellette.
-Ssssss-hallom, ahogy a labda forgolódik a hálóba. Nem volt gyenge lövés, de irányított se. Csak a labdát néztem, s nem pillantottam fel, hogy hova rúgom a labdát. Csak utána.
Megelégedve néztem a fiú arcát, és gúnyosan, csipkelődve hozzászóltam:
-Na ehhez mit szólsz? Cselezés és rárúgás egyben. Melyik volt a jobb? Most te mutass valamit!
Kíváncsian vártam az Angol mutatványát, hiszen sokat gondoltam arra az életben, hogy felérek-e egy Angol játékossal. Na vajon?

Benjámin


Örültem, hogy megszólítottam háztársamat. Persze tudtam pár dolgot róla, de azt nem, hogy ilyen jól kezei a labdát.
Egy csibészes mozdulattal felettem átemelte, ami még akkor is profi megoldás volt, hogy meg sem mozdultam.
A lövés is pazar volt, látszott rajta, hogy érzi a kaput.
A kihíváson elnevettem magam. Ennél jobb legyek? Nem, nem hiszem. Én cselezni ugyan szeretek, de védeni jobban tudok.
- Na, most én is megmutatom mit tudok!
Elkezdek dekázni, majd ütemesen fejelgetni, lábammal a labda körül 2-3 kört tenni. Szinte hanyatt fekvő helyzetben tartom meg a labdát.... aztán Benjámin felé törve két bicikli csellel előbb jobbra, majd hirtelen balra terelem a labdát. A labdát magasba emelve, hirtelen a kapunak háttal fordulva- ollózva lövöm meg a labdát. Furcsa, csavart ívet ír le a levegőben, de a labda csak a fáról pattan be a hálóba.... éppen csak. Majd elvigyorodok.
-Ezt nem oda szántam....
-Jobb, ha beállok a kapuba, ha lenne kedved lőni párat.
Meg sem várom a válaszát, úgyis tudom mit felelne, elindulok hát a háló felé, közben bemelegítek pár mozdulattal...