A tanodában a tantermek az alábbi módon helyezkednek el: KATT. Azon termek, melyek neve mellett a "normális" kifejezés áll, így, vagy nagyon apró változtatásokkal, hasonlóan néznek ki:


A külön leírást kapott helyiségek pedig itt tekinthetőek meg:

- Északi szárny - Mágiatörténet tanterem

A diákok váltig állítják, hogy ez a terem van a legjobban kivilágítva. Az ablakokon nem helyezkedik el sötétítő függöny, és még ha jobb fényben is tetszeleg az egész tanterem, az ifjú tanár szereti felkapcsolni a lámpákat, amivel még az ásítozó diákokat is fel tudja rázni. A fal a világoskék színet kapta, hogy ne terhelje meg annyira a szemeket mint bármilyen sötétebb szín. Egy tábla, egy kép az igazgatóról, és egy térkép található meg a falon, illetve évszaknak megfelelően a professzor megszokta engedeni a díszítést is. A tanári asztal egy tucat ódon könyvet és megsárgult pergament tartalmaz katonás sorrendben, az egyik fiókban pedig isteni finom puhacukorka kínálgatja magát. A táblára minden nap fel vannak vezetve a feladatok, illetve a bonyolult szakszavakat lehet rajta olvasni néha napján. A padok és a székek régiek és komótosak, egyáltalán nem a kényelmet szolgálják, bár még nem panaszkodtak az alkalmasságukra. Minden padban megtalálható egy tárgyi segítő kalauz, hogy az önálló munka során a diákok a legmegfelelőbb válaszokat tudják adni a kis segítséggel. Nincs szükség rá hogy hangosan beszéljenek, mert éppen a megfelelő hangerő hallatszódik vissza a falakról.

- Keleti szárny - Gemmológia Terem

Közepes méretű kör alaprajzú teremre nyílik a masszív tölgyfa ajtó. A bejárattal szemben lévő falba van beépítve a tábla, előtte tanári asztal és szék áll, melyek egyaránt meleg barna faragott mahagónifából készültek. Körben a fal mentén, a tábla két oldalán, közel három méter magasságig ásványokat és csiszolt köveket rejtő tárlók és szekrények sorakoznak. Egyhangúságukat a plafonig érő széles párkányú ablakok, törik meg, rajtuk a szükség szerint koromsötétet adó nehéz, bordó brokát függönyök lógnak. Balra a tanári asztal mellett a terem közepe felé egy betegágy áll, rajta egy teljesen és minden porcikájában eleven emberre hasonlító bábu fekszik. Órák alatt ez a „szemléltetőeszköz” életre kel és produkálja az épp tanult ásvány által gyógyítható minden nyavalya, ragály és kórkép összes tünetét. A bejárati ajtó mellett a diákok asztalai és székei sorakoznak ketté osztva, félkör alakban, három-három sorban összesen huszonnégy hellyel. Az asztalok mindegyikén mikroszkóp, kézi nagyító és szükség szerint ultraviola fénnyel is világító, megbűvölt gyertya található. Minden eszköz bűbájjal van levédve, így senki sem tudja kicsempészni őket a teremből, éppúgy ahogy egyetlen más tárgyat vagy követ sem. A helységben emellett az órák alatt hatás blokkoló úgy nevezett „aura-gát” igézet vetül a diákokra, melyet a tanárnő akkor old fel vagy gyengít meg, ha a tanult anyag azt megkívánja.

- Keleti szárny - Rúnatan tanterem

A Rúnatan terem a Keleti szárny második emeletén található. Ahogy belépsz a terembe, egy hatalmas termet látsz, nagy ablakokkal, melyeken nincs függöny, így sok természetes fény tud bejönni a terembe. A terembe lépve négy nagy kerekasztal van, melyekhez 10 szék tartozik, így minden asztalhoz 10 diák tud leülni. A falon a Rúna ABC, rajok, illetve a sarokban tárgyak találhatóak. A terem végében található a tanári asztal, és szék ami mögött egy tábla van. A tábla két oldalán, két üveges szekrény van. Az egyikben csak könyvek vannak, a másikban a tantárgyhoz kapcsolódó tárgyak. A plafonról két nagy csillár lóg le, melyeken gyertyatartók és gyertyák vannak.

- Keleti szárny - Önismeret és Pszichológiai alapismeretek tanterem

Átlagos.

- Nyugati szárny - Bájitaltan tanterem

A terem ajtajából már érdekes illatok szállnak tova. Hogy mitől ered, az egy fogós kérdés, mivel nem tudni a választ. De ha belépsz, talán okosabb leszel.
Ahogy ez megtörténik, egy tökéletes kis kotyvasztó "boszorkánytanyát" találsz. Legelöl van a tanári katedra robosztus íróasztallal. Közvetlenül mellette egy nagyobb üst, azt a célt szolgálva, hogy a Professzor is tudjon dolgozni, ha úgy tartja kedve.
Hátrébb pedig egy fekete tábla ácsorog falábakon.
Minden kör alakú padhoz négy ember fér oda az órán, és tud kényelmesen dolgozni. A pad felületét olyan varázslattal kezelték, hogy minden szennyeződés könnyen lejön róla. Ámbár így is jól látni égési, és más nyomokat, ami árulkodik egyes diák bakikról.
Az egyik részén azonban kisebb mélyedés van, ami pont megfelelő az üstök számára.
A falak mentén polcos szekrények sorakoznak. Egy részükön könyvek, másokon különös formában és színben pompázó különös üvegcsék, fiolák. Nem biztos, hogy kíváncsi vagy rá, mik vannak benne…
A méteres ablakok között élő növények kaptak helyet. Jobb, ha vigyázol a tanári asztalhoz közelebb eső cserepes növénnyel, mert bár fehér, szende mivolta ártatlannak mutatja, nagyot tud ám harapni! Főleg ha éhes.
Azon a falrészen, ahol nincs se ablak, se polc, képek lógnak. Mind valamilyen növényt ábrázol, általában megnevezve egyes részeit. Egy helyen, körülbelül középen van egy béka festmény. Lakója nem túl aktív, de ha arra jár egy légy vagy bogár, menten felélénkül és elkapja azt ragadós, hosszú nyelvével. Olykor viccből, a diákok holmiját is eltulajdonítja. Igaz, akkor csak meg kell böknöd a hasát a pálcáddal, és visszaadja. Csak ne túl erősen, mert lehet, hogy mást is!

- Nyugati szárny - Káros Szerek Ismerete és Ragálytan tanterem

Patináns rend, makulátlan tisztaság, minőségi alapanyagok, eszközök és műszerek. Kell ennél több? A teremben a nagy asztalnál több üst is helyet kapott, ezeket ha éppen az anyag úgy kívánja használatba is lehet venni, ám mivel legtöbbször ez nem indokolt, kényelmes kettes padok is várnak a tanulni vágyókra. A tanári asztal szent és sérthetetlen, a polcokon sorakozó üvegcsékhez engedély nélkül nem nyúlunk... És végképp nem törünk el semmit, ha nem akarunk magunkra zúdítani mindenféle kellemetlen bőrkiütést, no és persze kivívni a Tanárnő haragját.

- Nyugati szárny - Bűbájtan tanterem

A Nyugati szárny első emeletén található a bűbájtan-terem. Egy világosbarna, egyszerű faajtón kell belépniük az órára látogató diákoknak ahhoz, hogy helyet foglaljanak a padsorok valamelyikében. A terem bármikor szabadon látogatható és használható, a kijárási tilalom kezdetén azonban működésbe lépnek a rendszeresen karbantartott riasztóbűbájok. Odabenn meglehetősen összezsúfolt hely áll rendelkezésünkre. A tanári asztal a terem végén található, farkasszemet nézve a bejárattal és a diákokkal. A tanári övezet közelében mindenféle olyan segédeszköz fellelhető, ami az óratartáshoz kell. A padokban bárki kényelmesen elférhet, egyetlen fiókjukban pedig mindig akad egy üres lap, penna vagy éppen tintásüveg.  A falakon a tantárgyhoz köthető neves bűbájfeltalálók és tankönyvírók portréi köszönnek vissza.
A bűbájtan szekció azonban nem itt ér véget. A bejárattól nézve a tanári asztaltól jobbra található egy kis ajtó. Innen nyílik a szertár, ahol a bűbájok gyakorlásához szükséges felszereléseket tárolják. Az ide való belépés csak a szaktanárral együtt lehetséges. Annak ellenére, hogy egy szertárról van szó, meglehetősen nagy helyiség ez, hiszen itt lehetősége van a csoportnak a gyakorlásra is.

- Nyugati szárny - Sötét Varázslatok Kivédése - Melodimágia tanterem

Aki belép az égerfa ajtón, egy klasszikus, kissé talán régies – vagy legalábbis a projektorok és okostáblák előtti időből való – tantermet pillant meg, amely elég tágas ahhoz, hogy befogadja az egy évfolyamhoz tartozó diákokat mind a négy házból. Kinézetre meglehetősen átlagos a többnyire egyszemélyes padokkal, s a helyiség végében álló nagy, zöld táblával, melytől nem messze egy szekrény található, tele mindenféle kellékkel, amikre az órákon szükség lehet, ám ennek az ajtaját csak tanár nyithatja ki. Azok a diákok, akik esetleg mégis megpróbálkoznak a feltárásával, többnyire a gyengélkedőn végzik – egy átoknak köszönhetően minden illetéktelen arcán hatalmas pattanások jelennek meg, hogy kirajzolják az „idióta” feliratot, s ezek eltüntetéséhez bizonyosan szükség van gyógyítói segítségre.
A tábla másik oldalán időnként egy zongora áll, de ha nincs használatban, többnyire a terem másik végében található függöny mögött rejtőzik, ahová a berendezés többi tagja is kerül, ha a helyiséget párbajozásra, vagy gyakorlati oktatásra akarják használni. A terem függöny mögött rejtőző fele korántsem állandó- néha csak a zongora vagy a padok tárolására szolgál, azonban ha a tanár húzza el, akkor elképzelésének megfelelő táj tárul a szemek elé. Ez egyrészt a terepgyakorlatokhoz szolgál, mivel itt elengedhetők kisebb sötét lények, másrészt, mivel zárt helyiségről van szó, a tanár határozza meg az időjárást és egyéb körülményeket, kontroll alatt tartva a környezetet.
Bár a terembe be lehet menni tanári engedély nélkül, párbajozni, vagy felügyelet nélkül varázsolni tilos, és büntetőmunkát von maga után – vagy ami esetenként rosszabb, egy látogatást Serennél. A függöny mögötti részhez is hozzá lehet férni, ami a kívánságok terméhez hasonló tulajdonságokkal bír egy diák által irányítva, tehát valódi veszélyekkel vagy varázslényekkel találkozni nem lehet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=626243#post626243][b]Lepsényi Zalán - 2016.10.08. 16:01[/b][/url]

Örülök, hogy sikerült elmondanom Dainak azt a bizonyos dolgot és még szerencse, hogy mindketten nyugodtak voltunk, ezáltal nem történt semmilyen probléma. Nem estünk egymásnak, ráadásul egész könnyen elfogadta az egyébként nem mindennapos helyzetet. Annyira higgadtan viselkedett, hogy lefekvés előtt tényleg azon kezdtem gondolkodni, vajon hitt-e nekem és nem csak magában röhögött egész idő alatt. Mindazonáltal ismertem már annyira a haveromat és mint kiderült, féltestvéremet, hogy tudjam, ő nem verne át ilyen komoly téma közepette. Ez neki is ugyanolyan fontos, mint nekem. Mikor elköszöntünk egymástól azon az este, azt hittem minden rendben lesz, közösen meg fogjuk oldani és együtt fogunk beszélni az apánkkal. Akkor, aznap este valóban elhittem. Mekkora egy barom vagyok!
Nagy feladat vár rám és ez is legalább annyira nehéz megtenni, mint az első lépést. Már belefutottam egy hibába, amit viszont nem bántam meg. Gwennek csak azután beszéltem mindenről, miután Daival tisztáztuk a vérrokonságunkat. Szerintem ez így volt a helyes, de a lány egy kicsit felháborodott ezen, mondván, hogy miért csak mostanság mondtam el neki. Vele is kicsit összevesztem, bár a kapcsolatunk kibírta, ennyitől azért nem hagyjuk elszakadni a köztünk lévő fonalat, de azért még kicsit bennem van a kis konfliktus hatása. Erre jön rá még két újabb teher. Dai egyszerűen eltűnt. Napok óta nem láttam, pedig eddig egy nap többször is találkoztunk, ha máshol nem, hát a folyosókon intettünk egymásnak. Szofit is kérdeztem, hátha csak engem került - mely szintén elég rossz lenne, valljuk be -, de a legjobb barátja sem tudott róla semmit. És ez ma délelőtt történt, tehát továbbra sincs meg a srác. Nagyon aggódok és kissé mérges is vagyok rá, amiért ennyire elhanyagolt, mikor tudja, hogy nehéz időszakon megyünk keresztül és a legjobb lenne, ha összetartanánk. Félek, az apjához ment, ebben az esetben pedig nagyon megharagudnék rá, mikor szemtől szemben beszéltük meg, hogy együtt fogjuk felkeresni és megvitatni vele ezt az egészet. Eközben a másik oldalról is húznak, év eleje óta a kastélyban tanul Ricsi és Veronika is, őket még többször is látom, mint Dait és mivel én már tudom az igazat, elég nehéz így a szemükbe nézni. Úgy nőttem fel velük egy házban, hogy édestestvérek voltunk. Ha most kinyögném nekik, hogy amúgy történt egy is félrelépés anyánk részéről, biztosan kiakadnának és tán már nem tekintenének rám úgy, ahogy kettejükre. Kívülálló lennék. De ha nem mondom el nekik az igazat, előbb-utóbb úgyis a fülükbe jut, akkor pedig baj lesz, nagyon nagy baj!
Nem vagyok depressziós és nem vagyok szomorú! Én csak... feszült vagyok már napok óta. Kevés emberrel beszélek, ez mondjuk nem különös, ha rólam van szó, de a testvéreimet is kerülöm a Levitán belül is, csak akkor beszélek velük, ha kell. Dai eltűnése mindennél jobban aggaszt, mégis próbálom úgy átfésülni a terepet, hogy ne legyen annyira feltűnő. Miért van az, hogy folyton érzem Ricsi tekintetét magamon? Mindahányszor hátrafordulok, nincs mögöttem senki. Ez már beteges. Kéne egy pszichológus, mielőtt elsüllyedek.
Délelőtt szünetekben végig a folyosókon járkáltam, hogy hátha megpillantom Dait, de semmi, csupán felhúztam magam jobban és a nagy tömeg is felbosszantott. Ma van egy órám, ami négytől tart hatig. Elég durva, de végül is kibírható. Végigülöm, majd mikor kicsöngetnek, a helyemen maradok és megvárom míg mindenki elhagyja a termet. Néhányan vissza is tekintenek rám kérdőn, nem értik, miért vagyok annyira mozdulatlan, akárcsak ha nem hallottam volna a csengőt. Nem szokták zárni a termet, így nyugodtan dőlök hátra a padban és kezdek játszani a tollammal. A szobámban nem tudok tanulni. Napok óta ez lehetetlen, pedig nem kéne elhanyagolni a feladatpéldákat már a tanév elején. Úgy döntök, inkább nekiesek ott helyben az üres teremben. Megoldok párat, igazából elég sokat, addig is jó, hogy arra figyelek és nem Dai és a többiek jártnak az eszemben. A nagy szorgalmam azonban enyhül, amikor kezd besötétedni és a termet ellepi a szürkület. Mivel az ablakai nem a lemenő nap felé néznek, korábban veszik árnyékba a helyiség. De nem baj, szeretem a sötétet és egy ideig ugyanolyan jól látok benne, mint a rendes fényben - hála a betegségemnek -, csakhogy elfáradtam. Ha pedig fáradt vagyok, akkor nyűgösebb is, amit jobb elkerülni most, amikor alapjáraton is rettentően feszült vagyok. Újra játszok a tollammal és a füzetet bámulom, mire léptek zaja visszhangzik. Miért csak az utolsó pillanatban figyeltem fel rá? Semmi időm sincs hozzászokni a gondolathoz, hogy valaki közeledik, máris megjelenik az ajtóban. Felpillantok az illetőre és pár másodpercig lefagyok. Nem akartam vele találkozni, főleg nem most, ez egy nagyon rossz pillanat. Elhúzom szám sarkát, majd újra visszanézek a füzetre, elhitetve vele azt, hogy tanulok, mely egyébként nem is áll messze a valóságtól.
- Mi az? - kérdezem unottan, mialatt egy egyenletet írok fel. Hangomban érződik a fáradtság, de egy kicsit az az érzelem is, ami engem jellemez napok óta. Tudom, hogy felfigyelt már a furcsaságomra, érzem, hogy ő az, aki lassan mindenre rájön. Mégsem merem neki elmondani. Miért viselkedek így? Miért nem akarok vele találkozni? Légyszí tesó, ne gyere közelebb!  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=627744#post627744][b]Lepsényi Zalán - 2016.10.13. 20:47[/b][/url]

Olyan változások történtek az életemben, amire sosem gondoltam volna és főleg nem is hiányoztak. Már azt hittem, hogy milyen jó lesz ha a tesóim is itt fognak tanulni a suliban, erre az igazság csak megnehezítette mindezt, én pedig azt sem tudom, miként kéne kezeljem a változást és hogyan kellene közölnöm ezt másokkal. Mert oké, hogy Dai és Gwen tudnak róla, nekik nem esik nehezemre beszélni erről, Dainak alapból muszáj volt szóvá tennem, nem volt más választásom, hiszen az ő apja is és a srác legalább annyira benne van ebben a szarságban mint én, Gwennel meg bármint meg tudok beszélni, ő talán az egyetlen ilyen személy és nem véletlenül. A testvéreim, mármint akikkel eddig együtt éltem, velük is könnyen tudok szót váltani, a gond csak az, hogy Veronika nemrég lépett be a tinik korszakába és ilyenkor nehéz esetek a lányok, ráadásul neki nem akarom, nem akarnám a szemére kenni azt, hogy az anyja félrelépett anno, mert ő ezt talán nem kezelné korrekten és esetleg úgy venné, hogy ilyen az élet, ez megengedett és mint látszik is a mi történetünkből, következmény nélkül szabadon lehet megcsinálni. Noha senki sem akarja ilyen útra terelni a lányt, így én sem akarok benne elindítani egy lavinát. Amúgy is csak látszólag úszták meg büntetlenül, most kiderült az igazság számomra és Dainak is és valószínűleg ezt meg fogja tudni anyám is, tekintve hogy apánkkal biztosan megbeszéljük a témát. Bárhogy is történt a múltban, én továbbra is ugyanannyira szeretem az anyámat és nem csodálkozok a történteken, elvégre olyan ember mellett, mint az a személy akit eddig apámnak feltételeztem, nem lehet megmaradni. És ott van Ricsi. Veronikával szemben, az ő esetében már nincs mentségem arra, hogy miért ne mondjam el, hogy csak félig vagyunk testvérek. Beszélnem kell vele, tudom jól és ez borzasztóan idegesít. Talán félek, hogy ha megtudja az igazságot akkor kissé eltávolodik tőlem, ezt pedig én nem akarom. Ez az én hülyeségem, biztos külső szemlélőként csak röhögnék magamon, hogy ennyire felfújom ezt az egészet, de a mentális sokk és a helyzet, amiben én vagyok most Dai eltűnése miatt is, ezt borzasztóan nehézzé teszi.
Aggaszt, hogy már napok óta nem látom a rellonost. Először azt hittem, csupán engem kerül szándékosan, ám mint kiderült nemrég, Szofi sem látta már egy ideje. Hát ettől sem tudok megnyugodni, félek, tán apával találkozik, ami elég galád cselekedet lenne tőle, ugyanis megegyeztünk, hogy ketten állunk elé. Biztos továbbra is fel-alá ugrálnék a kastélyban, ha nem lennének óráim, így viszont van ami elvonja a figyelmemet és erre rá is jövök kicsöngetésre. Nem szoktam feltűnően sokat tanulni, a jegyeim sem a hű de nagy szorgalmam miatt olyanok, amilyenek, de most jobb ha inkább gyakorlom a számításokat, így elkerülöm a rellonost a képzeletemben és a másik családi oldalam felől sem idegeskedek. Jó vicc! Ez nem tart sokáig a kiürült tanteremben, talán csak elfáradok, vagy a leszálló szürkület zavarja meg tanulásom, ám egy idő után azt veszem észre, hogy ismételten dobol a lábam és az üres táblát bámulom miközben a srácokon töröm az agyam, na meg hogy mihez kezdjek. Erre rádöbbenve bosszúsan tessékelem vissza magam a füzetem fölé és erőltetem a tanulást, de nem megy, ettől csak még nyűgösebb leszek. A feszültséget a tollamon vezetem le, úgy dobolok vele a padon, mintha erre tervezték volna. Csoda, hogy nem töröm el.
Túl későn fogom fel, hogy valaki közeledik a teremhez, egyszerűen nem figyelek fel a járkálásra és emiatt pár másodpercem van megszokni a gondolatot, ami hidegebb zuhanyként érkezik, mint kellene. Megpillantom Őt az ajtónál, egy darabig bámulom és szembesülök azzal, hogy úgy kéne viselkednem, mint akivel az égvilágon minden rendben van, különben valóban magamra hívom a figyelmét. Nem tudom miért futok előle. Ott áll és néz, lassan biztos lehetek abban, hogy sejti milyen nehéz helyzetben vagyok, mégis próbálom kerülni az elkerülhetetlent. Visszafordítom fejem a füzetre és úgy teszek, mintha nagyban tanulnék, ergo ne zavarjon, menjen el. Unottan igyekszem kérdezni tőle, miért van itt, mire hasonlóan semmilyen választ ad. Csupán erre tévedt és meglátta az öccsét, normális hogy leáll vele beszélgetni. Ő nem tehet semmiről, irtó jó testvér, ő egy angyal, aki mindig segít ha baj van. A gond velem van, én vagyok a fekete szárnyú, rossz útra tévedt társa, aki ellene vét a hallgatással és lehet még mással is, ha ez a beszélgetés tovább folytatódik, pedig úgy tűnik, igen. Mozdulatlanul ülök továbbra is, próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne az, hogy beljebb jön a helyiségbe és leül mellém. Hiszen ez természetes, nem? Ám a látszat ellenére közel sem vagyok nyugodt és csendes, belül forrongok és remegek, stresszelek és szenvedek. Ez az egész olyan, mintha egy hurrikán belsejében lennénk. Mi vagyunk a Szemben, ahol nyugalom van, noha körös körül hatalmas vihar tombol, még ha egyelőre abból nem látszik semmi, csak érezhető. Hangjában felismerem az aggodalmat és a kérdése tovább növeli a pulzusom. Legszívesebben felpattannék az asztaltól és elmennék kifele, de ezt nem tehetem meg vele, ő nem csinált semmi rosszat. Csak magamat szidhatom. Burkolt kérdésére meg sem rezzenek és talán ez többet elmond a kelleténél. Nem pillantok rá, csak meredten nézek a füzetemre és szorítom össze a fogam. Remegek is, bár ezt én nem veszem észre és nem is annyira feltűnő. Mit kéne tennem? Tudom, el kéne mondanom neki. De... Hyung, az isten áldjon meg, ez egy borzasztóan rossz pillanat. Higgadtan kéne ezt megbeszélni valamikor, tőlem pedig jelen pillanatban fényévekre van ez az állapot. Nem mozdulok, teljesen lefagyok és úgy érzem, ha belemennék a beszélgetésbe, rosszul sülne el. Végül ő lép, méghozzá hirtelen kikapja előlem a füzetet, mire összerázkódok kissé a meglepettségtől, ám gyakorlatilag továbbra is jéggé fagyott emberként ülök ott, ahol.
- Kérlek, Hyung... ne csináld - mondom halkan, ám még mindig nem nézek rá, hanem a füzet helyét bámulom. Nem félek tőle, csak nem akarok szemkontaktusba kerülni vele, úgy sokkal rosszabb. A "ne csináld" alatt arra utalok, hogy ne erőltesse ezt most, mert nem vagyok olyan kedvemben és helyzetben. Nem akarom megbántani, nem akarok neki rosszat, éppen ezért ülök egy helyben, így reménykedek abban, hogy nem pattannak a húrok, elvégre az borzasztó lenne. Ő az egyetlen, aki mindig is közel állt hozzám és akit soha nem fordítanék magam ellen, akit soha nem bántanék meg. Most sem szeretném, ő ebben a nagy felfordulásban csak egy áldozat. Én meg a tehetetlen gyilkos és öngyilkos, aki épp fulladozik, vagy a bukott angyal, kinek szárnyait épp most vágják le és festik be feketére.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=631642#post631642][b]Lepsényi Zalán - 2016.10.29. 17:12[/b][/url]

Ricsi, miért nem mondtad, hogy jól megy a telepátia, he? Tudtam, hogy pont a legrosszabb alkalomkor fogsz megjelenni és követelni a magyarázatot arra, hogy miért kerüllek már napok óta. Minden egyes pillanatban magamon éreztem a tekinteted, még ha nem is voltál közvetlenül a közelemben. Fogadjunk, hogy sokat gondoltál rám a napokban, megértem, hiszen nekem is rengeteget járt az eszem rólad, pontosabban azon, hogy mikor és miként tudnám megosztani veled talán életed egyik legmegrázóbb információját. Sajnálom, ne haragudj amiért ennyire szar tesó vagyok, tudom hogy az egész az én hibám és a hülyeségem miatt érezzük magunkat rosszul, de értsd meg, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyok. És hogy miért nem tudom a bajomat ilyen szépen elmondani neked, mint most, arra nincs magyarázatom. Sosem voltam otthon a szavak világában, ez egyszerűen nem megy nekem, ellentétben persze veled, aki mindig meg tudta magát értetni bárkivel. Hozzád képest csak egy selejt vagyok, ezért ne is várd tőlem, hogy kifejtsem az érzelmeimet, mert ez tőlem lehetetlen, bár gondolom már hozzászoktál. Feltételezem, hogy ki tudod olvasni a mozdulataimból a gondolataimat és talán emiatt is aggódsz most miattam nagyon. Hogy titkolózhatnék előtted, mikor együtt nőttünk fel? Jobban testvérek vagyunk, mint lehetne és ennek a mondatrésznek látszólag nincs semmi értelme, de hidd el, én tudom hogy sokkal több testvériség van köztünk, mint a vérünkben.
Hihetetlenül rá tudsz érezni arra, hogy mikor kell rám bukkannod. Ahogy megjelensz az ajtóban, a hideg ráz ki és egyből sejtem, hogy ennek nagyon rossz vége lesz. Csak ülök a padon és próbálok közömbösen viselkedni. Látod? Tanulok. Néha azt is kell, mégsem vagyok annyira pengeeszű, mint hiszed. Szóval menj el, mert még kizökkentesz a számolásból. De nem, ehelyett beljebb sétálsz a kiürült és félhomályba vesző tanteremben és leülsz a mellettem lévő padra. Nem fogsz egyhamar békén hagyni, mi? Nem mozdulok, azt sem tudom mit mondhatnék, csupán üveges szemekkel meredek a füzetemre és bámulom azt. Nem merek rád nézni, mert tudom, hogy mit vársz tőlem. De mégis hogy a franca kéne közölnöm veled? Képtelen vagyok kinyögni, mert nem akarom, hogy megtudd. Jobb ha abban a hitben éljük tovább az életünket ahogy eddig, így te sem csalódsz anyánkban és tán mi sem távolodunk el nagyon egymástól, noha meglehet, hogy a mostani állapotnál nem lehet rosszabb. Menj már el te vak seggfej, nem látod, hogy remegek? Biztos most akarod megtudni? Úgy látszik igen, mivel amilyen lendülettel és dühösen elveszed előlem a füzetet, az még engem is megijeszt. Pár pillanatra behunyom a szemem és próbálom magam kordában tartani. Nem érdekel a füzet, ledobhatod, rá is léphetsz. Jól sejted, nem is tanultam, csak úgy tettem. És most jobb? Hatalmas feszültség van bennem és ha nem vigyázunk, akkor az előbb-utóbb kisül és mindkettőnket megráz. Szépen megkérlek, hogy ne csináld ezt, remélem kettőnk közül legalább te lenyugszol, de nem így van. Nem érzed vagy csak nem érdekel, hogy mennyire ideges és elkeseredett vagyok most, hiába ülök továbbra is mozdulatlanul?
Mikor mérgedben leugrasz az eddigi ülőhelyedről, elszáll minden reményem azzal kapcsolatban, hogy mai nap is kibírjuk veszekedés nélkül. Már a lépteidből kiolvasom, hogy törni-zúzni fogsz és ez tulajdonképpen meg is valósul. Vadul tolod el előlem az egyszemélyes padot, aminek egyik lába erősen beleütközik a lábamba és így gyakorlatilag borul az egész, felemelkedik és méterekkel mellettem felfordulva ér földet, nyilván hatalmas hangzavart keltve. Sejtem, hogy ezt nem így akartad, de megértem, hogy mérgedben nem tudsz uralkodni magadon és önszántadon kívül megsebzel. Fáj a lábam, de próbálom titkolni, ami azért is sikerül, mert erősen megragadod a pólómat és felrántasz. Hát nem fura, hogy már legalább olyan magas vagyok, mint te? Hogy telik az idő. A mellkasodnak esek, mert bár felrántasz a székemből, ezt akkora lendülettel teszed, hogy előre esek és majdnem lefejellek. Ennek elkerülése céljából emelem kezeimet és próbálom elkerülni az ütközést, csak a durva érintésed és az előbbi tetteid - ellököd orvul a padot, mivel fájdalmat okozol, rám kiabálsz és követeled az igazságot - kihoznak sodromból és immáron nem tudok uralkodni magamon. Tudod, hogy én sokáig képes vagyok visszafogni magam, de ha elpattan a húr, akkor nagyon csúnyán megcsíp. Most is ez történik: nem csupán megállítom magam, hogy ne fejeljelek le, hanem ezzel a mozdulattal kiadom az eddig felgyülemlett feszültséget és mindent rajtad vezetek le. Ellöklek magamtól, ám ez erősebben sikerül, mint akarom. Az adrenalin szintem pillanatok alatt az egekbe szökik. Ezek után eszméletlenül felgyorsulnak az események és elszalad velünk a ló. Nem engedsz el, azért a lökésnél elszakad a pólóm a nyakamtól a mellkasomig, de nem érdekel. Mivel nem vagy hajlandó elengedni, így nagyobb bajod eshet, nem elég az, hogy egy másik pad élének érkezel háttal, még nekem is szükségem van a jó egyensúlyomra, hogy ne essek el. Látom ahogy néhány könnycsepp lecsordul az arcodon, ami késként fúródik a szívembe. Oly kevésszer láttalak sírni és tudom, hogy amikor így tettél akkor hatalmas fájdalmaid voltak. Sajnálom Hyung, hogy miattam hullajtod most ezeket a könnyeket. Elkeserít a helyzet, persze nem új az érzés, mert sejtettem, hogy irtóra megbántottalak az elmúlt napokban, főleg most, de látva a cseppjeidet ez még szomorúbban ráébreszt az igazságra. Összeszorítom a fogaimat, hiszen érzem, hogy gyomrom görcsbe rándul és a sírással küszködök. Elegem van ebből az egészből! Miért kellet így alakulnia? Dai, hol a picsába vagy már? Apa, anya, minek kellett nektek lefeküdnötök anno és hogy a francba fajult odáig ez a dolog, hogy verekszek Ricsivel? Sajnálom, nem téged kéne vernem, hanem Dait, de most te vagy rosszkor rossz helyen, nálad fakadok ki és rajtad vezetem le a haragomat, ami hatalmas bűn, de már elvesztettem a normális épeszű gondolkodásom, sajnos már csak a testem mozdul az agy irányítása nélkül. Kevésszer hallottalak még olyan hangosan kiabálni, mint most. Megijedek tőled, vagy a kétségbeesett ordításod még jobban megrémiszt és megint csak rosszul reagálok. Úgy tűnik kikerültem a hurrikán Szeméből és a hatalmas széllökés tehetetlenül sodor minket amerre ő akarja. Nem tudok uralkodni magamon, próbálom lerántani a kezeidet a pólómról, de miután rájövök, hogy ez nem egy egyszerű dolog, levegőért kapva felkiáltok dühösen.
- Engedj már el, te barom! - mondom neked könnyeimmel küszködve és már csillognak szemeim. Próbálom eltolni magam tőled, mely a szorításodtól csak azt eredményezi, hogy tovább szakad a pólóm, illetve hogy te préselődsz jobban rá a pad szélére, mely biztosan fájdalmat okoz. Úgy érzem, mintha körülöttünk minden elhomályosulna, már nem foglalkozok azzal, hogy kik járkálnak a folyosókon, ha egyáltalán vannak ilyen személyek, csak magunkkal törődök. Azt sem tudom, mit érzek, fáj hogy így alakultak a dolgok, pedig pont ezt akartam elkerülni. Nem akarlak bántani Ricsi, kérlek engedj el, mert nem akarom folytatni. Holnap ígérem elmondom higgadtan, csak ezt hagyjuk abba, mert nincs rosszabb annál, ha két testvér egymásnak esik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=646466#post646466][b]Lepsényi Zalán - 2016.12.09. 11:17[/b][/url]

Csupán egyetlen egy kérdésre szeretném megkapni a választ. Miért? Meglehet magamban kéne keresni a magyarázatot, ám ezúttal nem tudok kiigazodni saját magamon. Eddig tényleg azt hittem, hogy kiszámítható vagyok és csupán néhány saját szabály alapján működök és viselkedek. Régen annyira egyszerű volt minden. Éltem a mindennapjaimat, mindenkivel megvolt a standard kapcsolatom és nem kellett attól tartanom, hogy váratlan helyzetek elé kerülök, lehet azért, mert pontosan sejtették az ismerőseim, hogy milyen helyzetben hogyan fogok reagálni. Így volt, nem hazudtoltam meg magam. Ricsivel is, Veronikával is ugyanúgy viselkedtem, mint azelőtt egy évvel, a tanároknak is majdhogynem azonos hangszínnel feleltem. És most minden megváltozik, de lehet ez már egy ideje megtörtént. Ezek szerint sokkal összetettebb személyiség vagyok, mint gondoltam. Még én sem tudok magamon kiigazodni, válaszokat várok, hogy mi a francért jutottunk el odáig, hogy a bátyámat verem és fordítva. Nem akarom ezt tenni, akkor miért vesztem el ennyire a fejem és miért nem tudok uralkodni magamon? Most pattan el a húr és az összes feszültség egyszerre távozik belőlem. Egyik pillanatban még csak mozdulatlanul ülök a füzetemet bámulva, míg a másikban már két ököllel esek a bátyámnak. Nem vagyok normális. Hogy mondhatnám meg neki, hogy nem akartam? Összeszorítom a fogaimat, elvégre fáj nekem szintén, csak azt tudnám, hogy hol jobban: kívül a testemen, vagy belül a szívemben.
Ellököm magamtól, talán ez az első durva mozzanatom ellene és sokkal erősebbre sikerül, mint ahogy akartam. Egy asztal éléhez esik, miközben engem is magával ránt és csak a szerencsének, valamint a jó állóképességemnek köszönhetem, hogy nem esek rá. Ez egy őrültség, hihetetlen, hogy tényleg megtörténik. Elkapom tekintetét és úgy érzem, mintha erőből gyomorszájon vágnak, pedig ez nem történik meg, Ricsi nem tesz ilyet, viszont a könnyeit látva én is még inkább elszomorodok. Nyilván egyikünk sem akarja ezt és bűntudatot érzek, amiért nem vagyok képes beszélni, igaz sose ment egyszerűen nekem, különösen nem az érzelmes, nagyobb lelki dolgokról. Oly kevésszer láttam sírni, meglehet még sosem és most mégsem tudja előlem rejtegetni az érzéseit. Ez bennem is megindít valamit, bár szerintem ő is jól tudja, nem akarom ezt én sem. Tekintetem nem is mérges, hanem szomorú és ezt ő is könnyen észreveheti. Igyekszem lefejteni a szorítását a pólómról, persze ezt ő nem hagyja és az egész csak arra jó, hogy tovább szakadjon a ruhadarabom. Nem mintha nem lenne úgyis teljesen mindegy. Valószínűleg nem csak a ruhám fog elszakadni, hanem a szívem, lelkem is ezután a verekedés után. Tehetetlenségből felkiáltok, ráordítok a bátyámra, akit szívesen megölelnék, de nem teszem. Kérem, már-már könyörgök neki, hogy engedjen el, csak nem úgy jön le és inkább kétségbeesett parancsnak hatnak szavaim. Semmi sem jön össze úgy, ahogy akartam. Mindent elrontok és mindent elvesztek ezekben napokban. Hogy a kérésemnek tesz-e eleget, vagy alapból ezt akarja-e tenni, azt nem tudom, de eltávolodok tőle a lökése hatására. Lépek hátra néhányat és bizony megtalálom a nemrég Ricsi által elrepített füzetemet a padlón, rálépek és megcsúszok rajta. A hátamra érkezem, de nem fájna annyira az érkezés, ha Ricsi ne esne rám, így elég kellemetlen a becsapódás és a fejem is koppan a kemény talajon. Egy pillanatra megszédülök, ám nem azzal foglalkozok, hanem a rám nehezedőm, de mégsem súlyos testvéremre próbálok ránézni és ez összejön mihelyst eltűnnek a táncoló csillagok. Ezzel a koppanással az én szemeimből is megindulnak lefelé a könnycseppek. Hiheti azt, hogy a tarkóm miatt hullajtom őket, de szerintem egyértelmű, hogy nem. A testi fájdalmak miatt nem szoktam sírni, valójában igen kevés esetben buknak elő a könnyeim és ez azon kivételek egyike. Ricsi sír, én sírok és anyánk sírna a legjobban, ha ezt most látná. Biztosra veszem, hogy agyrázkódást kaptam, ám most nem tudok vele foglalkozni, Ricsi szavai újra elkeserítenek, noha semmi rosszat nem mond. Nyelek egyet fájdalmasan, majd könnyes szemeimmel az övéibe nézek. Szívem hevesen ver, még bőven van bennem erő és feszültség, ami ara késztet, hogy üssek, de ott fekve a padlón újraindítom az agyam és azt mondom magamnak, magunknak: Áj! Itt és most ebből elég, legyen már eszünk és hagyjuk abba ezt az őrültséget, mert sehová sem vezet. Nehéz megfékeznem a testem, ami annyira változtatni akar a helyzeten, hisz kényelmetlen, hogy felettem van a bátyám és az is, hogy az előbb még ádáz küzdelmet folytattunk. Pár másodpercre be is hunyom szemeimet és mély lélegzetvételeket veszek, amiből neki is feltűnhet, hogy nem akarom folytatni és épp próbálok lenyugodni. Egy könnycseppnek sikerül elhagynia a szemgödrömet és végigszalad oldalt lefelé, végig az arcomon és a fülem mellett, amíg el nem tűnik a hajszálaim között. Nagyobb higgadtsággal nyitom fel a könnyektől csillogó, már - az agyrázkódás és a sírás miatt - pirosodni kezdő szemeimet.
- Nem vagyunk teljes testvérek - mondom ki mindennek a kulcsát. Annyira fájt ez kimondani Ricsinek, nem akarom hogy csak féltestvérként gondoljon rám és hogy eltávolodjon tőlem lelkileg, persze lehet épp a mostani veszekedéssel intéztük el ezt. Ebben a pillanatban érzem teljesen azt, hogy elveszítem. Kétlem, hogy ne lenne rám mérges, amiért elhallgattam előle ilyen sokáig és hogy ilyen körülmények között mondom el a tényt. Dai eltűnt, nem ír vissza, Ricsivel összevertük egymást, Veronak még nem mondtam el, az apám talán letagad, a nevelőapám utál és anyám az, aki próbálja összetartani a családot és erre én okozom neki a legnagyobb fájdalmat, ha ezt megtudja. Voltál már olyan szomorú, hogy még sírni sem tudtál? Velem most pont ez játszódik le. Szavaim Ricsinek tán először kétértelműek, gondolhatja azt, hogy a verekedés miatt nem akarom többé tesónak tekinteni, de aztán rájöhet, hogy sajnos nem érzelmekről, hanem tényekről beszéltem. Látom a meglepettséget az arcán, én is így reagáltam anno és Dai sem különben. Ha lemászik rólam, akkor én is felülök. Megszédülök közben és már biztosra veszem, hogy a szemem is veszettül piros, de továbbra sem törődök az agyrázkódással. Már ülve az egyik lábamat behajlítom, kezemmel pedig a szemeimet törölgetem és folyamatosan a levegőért küzdök.
- Apa, vagyis Áron nem az én apám. Ne kérdezd hogyan és miért, mert nem tudom, de ez már biztos - teszem hozzá az előbbi kijelentéshez, hiszen kell a magyarázat neki. Lesütöm szemeimet és érzem, hogy újra megindulnának a könnyeim, ám most nem engedem nekik, visszafojtom. - Sajnálom, hogy így kellett elmondanod, tényleg nem akartam titkolózni előtted, de most már te is elhiheted, hogy nagyon kegyetlen napjaim vannak. - Kezdek tényleg lenyugodni és ez a hangomon is megmutatkozik, bár ugyanannyira szomorú vagyok, mint ezelőtt. Félek, mert nem tudom, hogyan fog erre reagálni. Nem akarom elveszíteni, de megértem, ha kiakad, én is majdnem összeestem, amikor rájöttem az igazságra. Magamhoz akarom ölelni őt, de nem merem. Próbálok olvasni a szeméből, viszont még sosem bántottam meg ennyire, se fizikailag, se lelkileg, aggódok a következményektől.