A tanodában a tantermek az alábbi módon helyezkednek el: KATT. Azon termek, melyek neve mellett a "normális" kifejezés áll, így, vagy nagyon apró változtatásokkal, hasonlóan néznek ki:


A külön leírást kapott helyiségek pedig itt tekinthetőek meg:

- Északi szárny - Mágiatörténet tanterem

A diákok váltig állítják, hogy ez a terem van a legjobban kivilágítva. Az ablakokon nem helyezkedik el sötétítő függöny, és még ha jobb fényben is tetszeleg az egész tanterem, az ifjú tanár szereti felkapcsolni a lámpákat, amivel még az ásítozó diákokat is fel tudja rázni. A fal a világoskék színet kapta, hogy ne terhelje meg annyira a szemeket mint bármilyen sötétebb szín. Egy tábla, egy kép az igazgatóról, és egy térkép található meg a falon, illetve évszaknak megfelelően a professzor megszokta engedeni a díszítést is. A tanári asztal egy tucat ódon könyvet és megsárgult pergament tartalmaz katonás sorrendben, az egyik fiókban pedig isteni finom puhacukorka kínálgatja magát. A táblára minden nap fel vannak vezetve a feladatok, illetve a bonyolult szakszavakat lehet rajta olvasni néha napján. A padok és a székek régiek és komótosak, egyáltalán nem a kényelmet szolgálják, bár még nem panaszkodtak az alkalmasságukra. Minden padban megtalálható egy tárgyi segítő kalauz, hogy az önálló munka során a diákok a legmegfelelőbb válaszokat tudják adni a kis segítséggel. Nincs szükség rá hogy hangosan beszéljenek, mert éppen a megfelelő hangerő hallatszódik vissza a falakról.

- Keleti szárny - Gemmológia Terem

Közepes méretű kör alaprajzú teremre nyílik a masszív tölgyfa ajtó. A bejárattal szemben lévő falba van beépítve a tábla, előtte tanári asztal és szék áll, melyek egyaránt meleg barna faragott mahagónifából készültek. Körben a fal mentén, a tábla két oldalán, közel három méter magasságig ásványokat és csiszolt köveket rejtő tárlók és szekrények sorakoznak. Egyhangúságukat a plafonig érő széles párkányú ablakok, törik meg, rajtuk a szükség szerint koromsötétet adó nehéz, bordó brokát függönyök lógnak. Balra a tanári asztal mellett a terem közepe felé egy betegágy áll, rajta egy teljesen és minden porcikájában eleven emberre hasonlító bábu fekszik. Órák alatt ez a „szemléltetőeszköz” életre kel és produkálja az épp tanult ásvány által gyógyítható minden nyavalya, ragály és kórkép összes tünetét. A bejárati ajtó mellett a diákok asztalai és székei sorakoznak ketté osztva, félkör alakban, három-három sorban összesen huszonnégy hellyel. Az asztalok mindegyikén mikroszkóp, kézi nagyító és szükség szerint ultraviola fénnyel is világító, megbűvölt gyertya található. Minden eszköz bűbájjal van levédve, így senki sem tudja kicsempészni őket a teremből, éppúgy ahogy egyetlen más tárgyat vagy követ sem. A helységben emellett az órák alatt hatás blokkoló úgy nevezett „aura-gát” igézet vetül a diákokra, melyet a tanárnő akkor old fel vagy gyengít meg, ha a tanult anyag azt megkívánja.

- Keleti szárny - Rúnatan tanterem

A Rúnatan terem a Keleti szárny második emeletén található. Ahogy belépsz a terembe, egy hatalmas termet látsz, nagy ablakokkal, melyeken nincs függöny, így sok természetes fény tud bejönni a terembe. A terembe lépve négy nagy kerekasztal van, melyekhez 10 szék tartozik, így minden asztalhoz 10 diák tud leülni. A falon a Rúna ABC, rajok, illetve a sarokban tárgyak találhatóak. A terem végében található a tanári asztal, és szék ami mögött egy tábla van. A tábla két oldalán, két üveges szekrény van. Az egyikben csak könyvek vannak, a másikban a tantárgyhoz kapcsolódó tárgyak. A plafonról két nagy csillár lóg le, melyeken gyertyatartók és gyertyák vannak.

- Keleti szárny - Önismeret és Pszichológiai alapismeretek tanterem

Átlagos.

- Nyugati szárny - Bájitaltan tanterem

A terem ajtajából már érdekes illatok szállnak tova. Hogy mitől ered, az egy fogós kérdés, mivel nem tudni a választ. De ha belépsz, talán okosabb leszel.
Ahogy ez megtörténik, egy tökéletes kis kotyvasztó "boszorkánytanyát" találsz. Legelöl van a tanári katedra robosztus íróasztallal. Közvetlenül mellette egy nagyobb üst, azt a célt szolgálva, hogy a Professzor is tudjon dolgozni, ha úgy tartja kedve.
Hátrébb pedig egy fekete tábla ácsorog falábakon.
Minden kör alakú padhoz négy ember fér oda az órán, és tud kényelmesen dolgozni. A pad felületét olyan varázslattal kezelték, hogy minden szennyeződés könnyen lejön róla. Ámbár így is jól látni égési, és más nyomokat, ami árulkodik egyes diák bakikról.
Az egyik részén azonban kisebb mélyedés van, ami pont megfelelő az üstök számára.
A falak mentén polcos szekrények sorakoznak. Egy részükön könyvek, másokon különös formában és színben pompázó különös üvegcsék, fiolák. Nem biztos, hogy kíváncsi vagy rá, mik vannak benne…
A méteres ablakok között élő növények kaptak helyet. Jobb, ha vigyázol a tanári asztalhoz közelebb eső cserepes növénnyel, mert bár fehér, szende mivolta ártatlannak mutatja, nagyot tud ám harapni! Főleg ha éhes.
Azon a falrészen, ahol nincs se ablak, se polc, képek lógnak. Mind valamilyen növényt ábrázol, általában megnevezve egyes részeit. Egy helyen, körülbelül középen van egy béka festmény. Lakója nem túl aktív, de ha arra jár egy légy vagy bogár, menten felélénkül és elkapja azt ragadós, hosszú nyelvével. Olykor viccből, a diákok holmiját is eltulajdonítja. Igaz, akkor csak meg kell böknöd a hasát a pálcáddal, és visszaadja. Csak ne túl erősen, mert lehet, hogy mást is!

- Nyugati szárny - Káros Szerek Ismerete és Ragálytan tanterem

Patináns rend, makulátlan tisztaság, minőségi alapanyagok, eszközök és műszerek. Kell ennél több? A teremben a nagy asztalnál több üst is helyet kapott, ezeket ha éppen az anyag úgy kívánja használatba is lehet venni, ám mivel legtöbbször ez nem indokolt, kényelmes kettes padok is várnak a tanulni vágyókra. A tanári asztal szent és sérthetetlen, a polcokon sorakozó üvegcsékhez engedély nélkül nem nyúlunk... És végképp nem törünk el semmit, ha nem akarunk magunkra zúdítani mindenféle kellemetlen bőrkiütést, no és persze kivívni a Tanárnő haragját.

- Nyugati szárny - Bűbájtan tanterem

A Nyugati szárny első emeletén található a bűbájtan-terem. Egy világosbarna, egyszerű faajtón kell belépniük az órára látogató diákoknak ahhoz, hogy helyet foglaljanak a padsorok valamelyikében. A terem bármikor szabadon látogatható és használható, a kijárási tilalom kezdetén azonban működésbe lépnek a rendszeresen karbantartott riasztóbűbájok. Odabenn meglehetősen összezsúfolt hely áll rendelkezésünkre. A tanári asztal a terem végén található, farkasszemet nézve a bejárattal és a diákokkal. A tanári övezet közelében mindenféle olyan segédeszköz fellelhető, ami az óratartáshoz kell. A padokban bárki kényelmesen elférhet, egyetlen fiókjukban pedig mindig akad egy üres lap, penna vagy éppen tintásüveg.  A falakon a tantárgyhoz köthető neves bűbájfeltalálók és tankönyvírók portréi köszönnek vissza.
A bűbájtan szekció azonban nem itt ér véget. A bejárattól nézve a tanári asztaltól jobbra található egy kis ajtó. Innen nyílik a szertár, ahol a bűbájok gyakorlásához szükséges felszereléseket tárolják. Az ide való belépés csak a szaktanárral együtt lehetséges. Annak ellenére, hogy egy szertárról van szó, meglehetősen nagy helyiség ez, hiszen itt lehetősége van a csoportnak a gyakorlásra is.

- Nyugati szárny - Sötét Varázslatok Kivédése - Melodimágia tanterem

Aki belép az égerfa ajtón, egy klasszikus, kissé talán régies – vagy legalábbis a projektorok és okostáblák előtti időből való – tantermet pillant meg, amely elég tágas ahhoz, hogy befogadja az egy évfolyamhoz tartozó diákokat mind a négy házból. Kinézetre meglehetősen átlagos a többnyire egyszemélyes padokkal, s a helyiség végében álló nagy, zöld táblával, melytől nem messze egy szekrény található, tele mindenféle kellékkel, amikre az órákon szükség lehet, ám ennek az ajtaját csak tanár nyithatja ki. Azok a diákok, akik esetleg mégis megpróbálkoznak a feltárásával, többnyire a gyengélkedőn végzik – egy átoknak köszönhetően minden illetéktelen arcán hatalmas pattanások jelennek meg, hogy kirajzolják az „idióta” feliratot, s ezek eltüntetéséhez bizonyosan szükség van gyógyítói segítségre.
A tábla másik oldalán időnként egy zongora áll, de ha nincs használatban, többnyire a terem másik végében található függöny mögött rejtőzik, ahová a berendezés többi tagja is kerül, ha a helyiséget párbajozásra, vagy gyakorlati oktatásra akarják használni. A terem függöny mögött rejtőző fele korántsem állandó- néha csak a zongora vagy a padok tárolására szolgál, azonban ha a tanár húzza el, akkor elképzelésének megfelelő táj tárul a szemek elé. Ez egyrészt a terepgyakorlatokhoz szolgál, mivel itt elengedhetők kisebb sötét lények, másrészt, mivel zárt helyiségről van szó, a tanár határozza meg az időjárást és egyéb körülményeket, kontroll alatt tartva a környezetet.
Bár a terembe be lehet menni tanári engedély nélkül, párbajozni, vagy felügyelet nélkül varázsolni tilos, és büntetőmunkát von maga után – vagy ami esetenként rosszabb, egy látogatást Serennél. A függöny mögötti részhez is hozzá lehet férni, ami a kívánságok terméhez hasonló tulajdonságokkal bír egy diák által irányítva, tehát valódi veszélyekkel vagy varázslényekkel találkozni nem lehet.

Örülök, hogy sikerült elmondanom Dainak azt a bizonyos dolgot és még szerencse, hogy mindketten nyugodtak voltunk, ezáltal nem történt semmilyen probléma. Nem estünk egymásnak, ráadásul egész könnyen elfogadta az egyébként nem mindennapos helyzetet. Annyira higgadtan viselkedett, hogy lefekvés előtt tényleg azon kezdtem gondolkodni, vajon hitt-e nekem és nem csak magában röhögött egész idő alatt. Mindazonáltal ismertem már annyira a haveromat és mint kiderült, féltestvéremet, hogy tudjam, ő nem verne át ilyen komoly téma közepette. Ez neki is ugyanolyan fontos, mint nekem. Mikor elköszöntünk egymástól azon az este, azt hittem minden rendben lesz, közösen meg fogjuk oldani és együtt fogunk beszélni az apánkkal. Akkor, aznap este valóban elhittem. Mekkora egy barom vagyok!
Nagy feladat vár rám és ez is legalább annyira nehéz megtenni, mint az első lépést. Már belefutottam egy hibába, amit viszont nem bántam meg. Gwennek csak azután beszéltem mindenről, miután Daival tisztáztuk a vérrokonságunkat. Szerintem ez így volt a helyes, de a lány egy kicsit felháborodott ezen, mondván, hogy miért csak mostanság mondtam el neki. Vele is kicsit összevesztem, bár a kapcsolatunk kibírta, ennyitől azért nem hagyjuk elszakadni a köztünk lévő fonalat, de azért még kicsit bennem van a kis konfliktus hatása. Erre jön rá még két újabb teher. Dai egyszerűen eltűnt. Napok óta nem láttam, pedig eddig egy nap többször is találkoztunk, ha máshol nem, hát a folyosókon intettünk egymásnak. Szofit is kérdeztem, hátha csak engem került - mely szintén elég rossz lenne, valljuk be -, de a legjobb barátja sem tudott róla semmit. És ez ma délelőtt történt, tehát továbbra sincs meg a srác. Nagyon aggódok és kissé mérges is vagyok rá, amiért ennyire elhanyagolt, mikor tudja, hogy nehéz időszakon megyünk keresztül és a legjobb lenne, ha összetartanánk. Félek, az apjához ment, ebben az esetben pedig nagyon megharagudnék rá, mikor szemtől szemben beszéltük meg, hogy együtt fogjuk felkeresni és megvitatni vele ezt az egészet. Eközben a másik oldalról is húznak, év eleje óta a kastélyban tanul Ricsi és Veronika is, őket még többször is látom, mint Dait és mivel én már tudom az igazat, elég nehéz így a szemükbe nézni. Úgy nőttem fel velük egy házban, hogy édestestvérek voltunk. Ha most kinyögném nekik, hogy amúgy történt egy is félrelépés anyánk részéről, biztosan kiakadnának és tán már nem tekintenének rám úgy, ahogy kettejükre. Kívülálló lennék. De ha nem mondom el nekik az igazat, előbb-utóbb úgyis a fülükbe jut, akkor pedig baj lesz, nagyon nagy baj!
Nem vagyok depressziós és nem vagyok szomorú! Én csak... feszült vagyok már napok óta. Kevés emberrel beszélek, ez mondjuk nem különös, ha rólam van szó, de a testvéreimet is kerülöm a Levitán belül is, csak akkor beszélek velük, ha kell. Dai eltűnése mindennél jobban aggaszt, mégis próbálom úgy átfésülni a terepet, hogy ne legyen annyira feltűnő. Miért van az, hogy folyton érzem Ricsi tekintetét magamon? Mindahányszor hátrafordulok, nincs mögöttem senki. Ez már beteges. Kéne egy pszichológus, mielőtt elsüllyedek.
Délelőtt szünetekben végig a folyosókon járkáltam, hogy hátha megpillantom Dait, de semmi, csupán felhúztam magam jobban és a nagy tömeg is felbosszantott. Ma van egy órám, ami négytől tart hatig. Elég durva, de végül is kibírható. Végigülöm, majd mikor kicsöngetnek, a helyemen maradok és megvárom míg mindenki elhagyja a termet. Néhányan vissza is tekintenek rám kérdőn, nem értik, miért vagyok annyira mozdulatlan, akárcsak ha nem hallottam volna a csengőt. Nem szokták zárni a termet, így nyugodtan dőlök hátra a padban és kezdek játszani a tollammal. A szobámban nem tudok tanulni. Napok óta ez lehetetlen, pedig nem kéne elhanyagolni a feladatpéldákat már a tanév elején. Úgy döntök, inkább nekiesek ott helyben az üres teremben. Megoldok párat, igazából elég sokat, addig is jó, hogy arra figyelek és nem Dai és a többiek jártnak az eszemben. A nagy szorgalmam azonban enyhül, amikor kezd besötétedni és a termet ellepi a szürkület. Mivel az ablakai nem a lemenő nap felé néznek, korábban veszik árnyékba a helyiség. De nem baj, szeretem a sötétet és egy ideig ugyanolyan jól látok benne, mint a rendes fényben - hála a betegségemnek -, csakhogy elfáradtam. Ha pedig fáradt vagyok, akkor nyűgösebb is, amit jobb elkerülni most, amikor alapjáraton is rettentően feszült vagyok. Újra játszok a tollammal és a füzetet bámulom, mire léptek zaja visszhangzik. Miért csak az utolsó pillanatban figyeltem fel rá? Semmi időm sincs hozzászokni a gondolathoz, hogy valaki közeledik, máris megjelenik az ajtóban. Felpillantok az illetőre és pár másodpercig lefagyok. Nem akartam vele találkozni, főleg nem most, ez egy nagyon rossz pillanat. Elhúzom szám sarkát, majd újra visszanézek a füzetre, elhitetve vele azt, hogy tanulok, mely egyébként nem is áll messze a valóságtól.
- Mi az? - kérdezem unottan, mialatt egy egyenletet írok fel. Hangomban érződik a fáradtság, de egy kicsit az az érzelem is, ami engem jellemez napok óta. Tudom, hogy felfigyelt már a furcsaságomra, érzem, hogy ő az, aki lassan mindenre rájön. Mégsem merem neki elmondani. Miért viselkedek így? Miért nem akarok vele találkozni? Légyszí tesó, ne gyere közelebb!  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=626243#post626243][b]Lepsényi Zalán - 2016.10.08. 16:01[/b][/url]

Örülök, hogy sikerült elmondanom Dainak azt a bizonyos dolgot és még szerencse, hogy mindketten nyugodtak voltunk, ezáltal nem történt semmilyen probléma. Nem estünk egymásnak, ráadásul egész könnyen elfogadta az egyébként nem mindennapos helyzetet. Annyira higgadtan viselkedett, hogy lefekvés előtt tényleg azon kezdtem gondolkodni, vajon hitt-e nekem és nem csak magában röhögött egész idő alatt. Mindazonáltal ismertem már annyira a haveromat és mint kiderült, féltestvéremet, hogy tudjam, ő nem verne át ilyen komoly téma közepette. Ez neki is ugyanolyan fontos, mint nekem. Mikor elköszöntünk egymástól azon az este, azt hittem minden rendben lesz, közösen meg fogjuk oldani és együtt fogunk beszélni az apánkkal. Akkor, aznap este valóban elhittem. Mekkora egy barom vagyok!
Nagy feladat vár rám és ez is legalább annyira nehéz megtenni, mint az első lépést. Már belefutottam egy hibába, amit viszont nem bántam meg. Gwennek csak azután beszéltem mindenről, miután Daival tisztáztuk a vérrokonságunkat. Szerintem ez így volt a helyes, de a lány egy kicsit felháborodott ezen, mondván, hogy miért csak mostanság mondtam el neki. Vele is kicsit összevesztem, bár a kapcsolatunk kibírta, ennyitől azért nem hagyjuk elszakadni a köztünk lévő fonalat, de azért még kicsit bennem van a kis konfliktus hatása. Erre jön rá még két újabb teher. Dai egyszerűen eltűnt. Napok óta nem láttam, pedig eddig egy nap többször is találkoztunk, ha máshol nem, hát a folyosókon intettünk egymásnak. Szofit is kérdeztem, hátha csak engem került - mely szintén elég rossz lenne, valljuk be -, de a legjobb barátja sem tudott róla semmit. És ez ma délelőtt történt, tehát továbbra sincs meg a srác. Nagyon aggódok és kissé mérges is vagyok rá, amiért ennyire elhanyagolt, mikor tudja, hogy nehéz időszakon megyünk keresztül és a legjobb lenne, ha összetartanánk. Félek, az apjához ment, ebben az esetben pedig nagyon megharagudnék rá, mikor szemtől szemben beszéltük meg, hogy együtt fogjuk felkeresni és megvitatni vele ezt az egészet. Eközben a másik oldalról is húznak, év eleje óta a kastélyban tanul Ricsi és Veronika is, őket még többször is látom, mint Dait és mivel én már tudom az igazat, elég nehéz így a szemükbe nézni. Úgy nőttem fel velük egy házban, hogy édestestvérek voltunk. Ha most kinyögném nekik, hogy amúgy történt egy is félrelépés anyánk részéről, biztosan kiakadnának és tán már nem tekintenének rám úgy, ahogy kettejükre. Kívülálló lennék. De ha nem mondom el nekik az igazat, előbb-utóbb úgyis a fülükbe jut, akkor pedig baj lesz, nagyon nagy baj!
Nem vagyok depressziós és nem vagyok szomorú! Én csak... feszült vagyok már napok óta. Kevés emberrel beszélek, ez mondjuk nem különös, ha rólam van szó, de a testvéreimet is kerülöm a Levitán belül is, csak akkor beszélek velük, ha kell. Dai eltűnése mindennél jobban aggaszt, mégis próbálom úgy átfésülni a terepet, hogy ne legyen annyira feltűnő. Miért van az, hogy folyton érzem Ricsi tekintetét magamon? Mindahányszor hátrafordulok, nincs mögöttem senki. Ez már beteges. Kéne egy pszichológus, mielőtt elsüllyedek.
Délelőtt szünetekben végig a folyosókon járkáltam, hogy hátha megpillantom Dait, de semmi, csupán felhúztam magam jobban és a nagy tömeg is felbosszantott. Ma van egy órám, ami négytől tart hatig. Elég durva, de végül is kibírható. Végigülöm, majd mikor kicsöngetnek, a helyemen maradok és megvárom míg mindenki elhagyja a termet. Néhányan vissza is tekintenek rám kérdőn, nem értik, miért vagyok annyira mozdulatlan, akárcsak ha nem hallottam volna a csengőt. Nem szokták zárni a termet, így nyugodtan dőlök hátra a padban és kezdek játszani a tollammal. A szobámban nem tudok tanulni. Napok óta ez lehetetlen, pedig nem kéne elhanyagolni a feladatpéldákat már a tanév elején. Úgy döntök, inkább nekiesek ott helyben az üres teremben. Megoldok párat, igazából elég sokat, addig is jó, hogy arra figyelek és nem Dai és a többiek jártnak az eszemben. A nagy szorgalmam azonban enyhül, amikor kezd besötétedni és a termet ellepi a szürkület. Mivel az ablakai nem a lemenő nap felé néznek, korábban veszik árnyékba a helyiség. De nem baj, szeretem a sötétet és egy ideig ugyanolyan jól látok benne, mint a rendes fényben - hála a betegségemnek -, csakhogy elfáradtam. Ha pedig fáradt vagyok, akkor nyűgösebb is, amit jobb elkerülni most, amikor alapjáraton is rettentően feszült vagyok. Újra játszok a tollammal és a füzetet bámulom, mire léptek zaja visszhangzik. Miért csak az utolsó pillanatban figyeltem fel rá? Semmi időm sincs hozzászokni a gondolathoz, hogy valaki közeledik, máris megjelenik az ajtóban. Felpillantok az illetőre és pár másodpercig lefagyok. Nem akartam vele találkozni, főleg nem most, ez egy nagyon rossz pillanat. Elhúzom szám sarkát, majd újra visszanézek a füzetre, elhitetve vele azt, hogy tanulok, mely egyébként nem is áll messze a valóságtól.
- Mi az? - kérdezem unottan, mialatt egy egyenletet írok fel. Hangomban érződik a fáradtság, de egy kicsit az az érzelem is, ami engem jellemez napok óta. Tudom, hogy felfigyelt már a furcsaságomra, érzem, hogy ő az, aki lassan mindenre rájön. Mégsem merem neki elmondani. Miért viselkedek így? Miért nem akarok vele találkozni? Légyszí tesó, ne gyere közelebb!  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=627116#post627116][b]Lepsényi Richárd Dávid - 2016.10.10. 20:20[/b][/url]

Mindig is mondtam az öcsémnek, hogy úgy kéne csinálnia a dolgokat, ahogy én is. Alig tettem be ide a lábam, máris megdobtak egy prefektusi jelvénnyel, persze nem szó szerint, de milyen menő már. Alig van itt az ember és már ki is nevezik. Azt tudom, hogy Zalán is volt prefi, aztán le is mondott róla, ezért meglehet bennem is meglátták a potenciális jelöltet, de kétlem. Látatlanul nem szoktak ilyesmit csinálni, annyira viszont nem foglalkoztatott a dolog, hogy utánanézzek, de lehet, mégis megteszem valamikor. Majd ha Berci megbánta, hogy nekem adta a P betűt.
Azonban nem csak ez történik velem, alig lett vége a szünetnek, máris nyomatják az anyagokat, nekünk meg tanulnunk kell. Sikerül tartanom a várakozáson felülit, amiért sokat teszek, ami apám szerint nem elég. Ha rajta múlna, egész nap a könyvek felett görnyednék, hogy megszerezzem azt a nyamvadt kivállót, ami nekem nem kell, jobban mondva megfelel mostani teljesítményem is. Sikerült vele megint összekapnom indulás előtt. Legalább ezerszer elmondta, hogy vigyázzak Veronikára, Zalánra úgysem számíthat. Ennek semmi alapja nincs, az öcskös ugyanúgy szereti a lányt, mint én és ő a szigorúbb felem. Mikor utoljára mondta el a követeléseit, inkább faképnél hagytam, amit rosszul tettem, este ugyanott folytatta és még le is cseszett, amiért ilyen pofátlan voltam. Gondolom, nem kell magyarázzam, a vele való kapcsolatomat, ami a másik fiára is igaz. Szerencsére nemsokára költözünk, ha minden úgy alakul és nem kell többet azt hallgatnunk, amit ki nem állhatunk. Veronika még nem érzékel ebből semmit, vagy nem sokat, ami tökéletes így, neki egy stabil családi háttérre van szüksége, amit mi nyújtani próbálunk neki. Pont abban a korban van, ami a legkényesebb és ez látszik is rajta. Most azonban nagyobb probléma van Zalánnal, bármennyire nem akarja elismerni. Nem is tudná ezt tenni, alig látom őt mostanában, ha leülök mellé csak úgy pár perc múlva lelép. Biztos tettem valamit, amivel kiérdemeltem a haragját, pedig tudhatná, hogy nem gondolom komolyan a vicceimet, általában hülyéskedem vele és fogta is eddig a dolgokat. Meg kell, tudjam, mi a problémája, vagy kiengesztelni olyanért, amit nem tettem meg, vagy, amit nem olyan szándékkal tettem, amivel ártanék neki. Sosincs bennem rossz szándék, egyszerűen csak tesós szeretetből szívatom, fiatalabb révén ezt el kellene tűrnie, ez van a tesókézikönyv íratlan szabályai között. Mindez nehéz lesz, ha nem találom meg, és úgy tűnik nem is most fogom. Túlságosan is jól el tud bújni, ami megint csak apánknak köszönhető. Sokkal egyszerűbb lenne nélküle az életünk, mondjak anyával négyesben.
Mivel vége az óráimnak – höhö, ezért érdemes keveset felvenni – nincs más dolgom, mint felfedezni a kastélyt, sajnos egyedül. Veronikának biztos órája van még, a másik tesó megint nincs szem elől, Mait nem láttam ma még, mást meg nem igazán ismerek. Említettek néhány nevet mikor idejöttem, viszont egyiket sem jegyeztem meg, mindig hadilábon álltam az arc és névismerettel. Már sötétedik, mikor elérek egy szimpatikus folyosót és kiválasztom az ajtót, amelyiken be fogok menni. Nem figyeltem az idő múlását, nem sietek én sehova, akkor sem, ha ma én megyek éjszaka járőrözni. Akár innen indulhatnék, lehet, itt vannak elbújva az éjszakai kóricálók. Lassan benyitok az ajtón, tényleg megfordul a fejemben, hogy van bent valaki és esetleg megzavarok valamit. Felnézek, és bebizonyosodik, amit hittem, az öcsém ül bent, méghozzá megint egyedül. Mostanában egyre furcsábban viselkedik, többször vonul el, mint azelőtt, talán újra kezd antiszociális lenni, aminek nem örülnék. Nem mintha én öreg lennék, de fiatal még, barátkoznia kéne és élvezni az életet, eljárni másokkal szórakozni, ehelyett megint a könyvek fölé görnyed és tanul. Nem értem az egészet, kiválóan teljesít mindenben, nem kéne egész nap azt a nyomorult füzetet bámulnia. És még apánk nem büszke rá, ch.
- Velem semmi, errefelé tévedtem – válaszolom egyszerűen az igazat, nincs mit ezen szépítsek. Hangom komolyan, érezheti belőle, hogy nincs minden rendben, és aggódok érte. Miért nem képes megbízni bennem? Eddig is számíthatott rám, mindig ott voltam mikor kellett, álltam is ki érte, és nem értem ezt a titkolózást. Jaj Zalán, miért csinálod ezt? – Viszont az érdekelne, veled mi van.
Közelebb sétálok hozzá, és leülök az egyik mellette elhelyezkedő székre. Ha nem válaszol, vagy néz rám, akkor kitépem a kezéből a füzetet, ha kell tovább is megyek, remélhetőleg erre nem lesz szükség, mégiscsak a suliban vagyunk, és nem kellene rögtön az elején bajba keverednem. Pillantásommal végigkövetem az összes cselekedetét, semmi nem kerüli el a figyelmem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=627744#post627744][b]Lepsényi Zalán - 2016.10.13. 20:47[/b][/url]

Olyan változások történtek az életemben, amire sosem gondoltam volna és főleg nem is hiányoztak. Már azt hittem, hogy milyen jó lesz ha a tesóim is itt fognak tanulni a suliban, erre az igazság csak megnehezítette mindezt, én pedig azt sem tudom, miként kéne kezeljem a változást és hogyan kellene közölnöm ezt másokkal. Mert oké, hogy Dai és Gwen tudnak róla, nekik nem esik nehezemre beszélni erről, Dainak alapból muszáj volt szóvá tennem, nem volt más választásom, hiszen az ő apja is és a srác legalább annyira benne van ebben a szarságban mint én, Gwennel meg bármint meg tudok beszélni, ő talán az egyetlen ilyen személy és nem véletlenül. A testvéreim, mármint akikkel eddig együtt éltem, velük is könnyen tudok szót váltani, a gond csak az, hogy Veronika nemrég lépett be a tinik korszakába és ilyenkor nehéz esetek a lányok, ráadásul neki nem akarom, nem akarnám a szemére kenni azt, hogy az anyja félrelépett anno, mert ő ezt talán nem kezelné korrekten és esetleg úgy venné, hogy ilyen az élet, ez megengedett és mint látszik is a mi történetünkből, következmény nélkül szabadon lehet megcsinálni. Noha senki sem akarja ilyen útra terelni a lányt, így én sem akarok benne elindítani egy lavinát. Amúgy is csak látszólag úszták meg büntetlenül, most kiderült az igazság számomra és Dainak is és valószínűleg ezt meg fogja tudni anyám is, tekintve hogy apánkkal biztosan megbeszéljük a témát. Bárhogy is történt a múltban, én továbbra is ugyanannyira szeretem az anyámat és nem csodálkozok a történteken, elvégre olyan ember mellett, mint az a személy akit eddig apámnak feltételeztem, nem lehet megmaradni. És ott van Ricsi. Veronikával szemben, az ő esetében már nincs mentségem arra, hogy miért ne mondjam el, hogy csak félig vagyunk testvérek. Beszélnem kell vele, tudom jól és ez borzasztóan idegesít. Talán félek, hogy ha megtudja az igazságot akkor kissé eltávolodik tőlem, ezt pedig én nem akarom. Ez az én hülyeségem, biztos külső szemlélőként csak röhögnék magamon, hogy ennyire felfújom ezt az egészet, de a mentális sokk és a helyzet, amiben én vagyok most Dai eltűnése miatt is, ezt borzasztóan nehézzé teszi.
Aggaszt, hogy már napok óta nem látom a rellonost. Először azt hittem, csupán engem kerül szándékosan, ám mint kiderült nemrég, Szofi sem látta már egy ideje. Hát ettől sem tudok megnyugodni, félek, tán apával találkozik, ami elég galád cselekedet lenne tőle, ugyanis megegyeztünk, hogy ketten állunk elé. Biztos továbbra is fel-alá ugrálnék a kastélyban, ha nem lennének óráim, így viszont van ami elvonja a figyelmemet és erre rá is jövök kicsöngetésre. Nem szoktam feltűnően sokat tanulni, a jegyeim sem a hű de nagy szorgalmam miatt olyanok, amilyenek, de most jobb ha inkább gyakorlom a számításokat, így elkerülöm a rellonost a képzeletemben és a másik családi oldalam felől sem idegeskedek. Jó vicc! Ez nem tart sokáig a kiürült tanteremben, talán csak elfáradok, vagy a leszálló szürkület zavarja meg tanulásom, ám egy idő után azt veszem észre, hogy ismételten dobol a lábam és az üres táblát bámulom miközben a srácokon töröm az agyam, na meg hogy mihez kezdjek. Erre rádöbbenve bosszúsan tessékelem vissza magam a füzetem fölé és erőltetem a tanulást, de nem megy, ettől csak még nyűgösebb leszek. A feszültséget a tollamon vezetem le, úgy dobolok vele a padon, mintha erre tervezték volna. Csoda, hogy nem töröm el.
Túl későn fogom fel, hogy valaki közeledik a teremhez, egyszerűen nem figyelek fel a járkálásra és emiatt pár másodpercem van megszokni a gondolatot, ami hidegebb zuhanyként érkezik, mint kellene. Megpillantom Őt az ajtónál, egy darabig bámulom és szembesülök azzal, hogy úgy kéne viselkednem, mint akivel az égvilágon minden rendben van, különben valóban magamra hívom a figyelmét. Nem tudom miért futok előle. Ott áll és néz, lassan biztos lehetek abban, hogy sejti milyen nehéz helyzetben vagyok, mégis próbálom kerülni az elkerülhetetlent. Visszafordítom fejem a füzetre és úgy teszek, mintha nagyban tanulnék, ergo ne zavarjon, menjen el. Unottan igyekszem kérdezni tőle, miért van itt, mire hasonlóan semmilyen választ ad. Csupán erre tévedt és meglátta az öccsét, normális hogy leáll vele beszélgetni. Ő nem tehet semmiről, irtó jó testvér, ő egy angyal, aki mindig segít ha baj van. A gond velem van, én vagyok a fekete szárnyú, rossz útra tévedt társa, aki ellene vét a hallgatással és lehet még mással is, ha ez a beszélgetés tovább folytatódik, pedig úgy tűnik, igen. Mozdulatlanul ülök továbbra is, próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne az, hogy beljebb jön a helyiségbe és leül mellém. Hiszen ez természetes, nem? Ám a látszat ellenére közel sem vagyok nyugodt és csendes, belül forrongok és remegek, stresszelek és szenvedek. Ez az egész olyan, mintha egy hurrikán belsejében lennénk. Mi vagyunk a Szemben, ahol nyugalom van, noha körös körül hatalmas vihar tombol, még ha egyelőre abból nem látszik semmi, csak érezhető. Hangjában felismerem az aggodalmat és a kérdése tovább növeli a pulzusom. Legszívesebben felpattannék az asztaltól és elmennék kifele, de ezt nem tehetem meg vele, ő nem csinált semmi rosszat. Csak magamat szidhatom. Burkolt kérdésére meg sem rezzenek és talán ez többet elmond a kelleténél. Nem pillantok rá, csak meredten nézek a füzetemre és szorítom össze a fogam. Remegek is, bár ezt én nem veszem észre és nem is annyira feltűnő. Mit kéne tennem? Tudom, el kéne mondanom neki. De... Hyung, az isten áldjon meg, ez egy borzasztóan rossz pillanat. Higgadtan kéne ezt megbeszélni valamikor, tőlem pedig jelen pillanatban fényévekre van ez az állapot. Nem mozdulok, teljesen lefagyok és úgy érzem, ha belemennék a beszélgetésbe, rosszul sülne el. Végül ő lép, méghozzá hirtelen kikapja előlem a füzetet, mire összerázkódok kissé a meglepettségtől, ám gyakorlatilag továbbra is jéggé fagyott emberként ülök ott, ahol.
- Kérlek, Hyung... ne csináld - mondom halkan, ám még mindig nem nézek rá, hanem a füzet helyét bámulom. Nem félek tőle, csak nem akarok szemkontaktusba kerülni vele, úgy sokkal rosszabb. A "ne csináld" alatt arra utalok, hogy ne erőltesse ezt most, mert nem vagyok olyan kedvemben és helyzetben. Nem akarom megbántani, nem akarok neki rosszat, éppen ezért ülök egy helyben, így reménykedek abban, hogy nem pattannak a húrok, elvégre az borzasztó lenne. Ő az egyetlen, aki mindig is közel állt hozzám és akit soha nem fordítanék magam ellen, akit soha nem bántanék meg. Most sem szeretném, ő ebben a nagy felfordulásban csak egy áldozat. Én meg a tehetetlen gyilkos és öngyilkos, aki épp fulladozik, vagy a bukott angyal, kinek szárnyait épp most vágják le és festik be feketére.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=628073#post628073][b]Lepsényi Richárd Dávid - 2016.10.14. 23:29[/b][/url]

Az iskola soha nem volt egyszerű, és nem csak a tanulásból beszélek, hanem az emberekkel való kapcsolatfelvételről is. Szót tudok érteni velük, még sincs olyan sok ember, akit igaz barátnak nevezek, mert a legtöbben nem bízok meg és a társaságokban is általában a szótlan személy szerepét töltöm be. Ez családi vonás lehet az öcsémmel, mert ő sem a társaság lelke, talán az apánkkal való kapcsolatunk az oka, de kitudja, engem már nem is érdekel, ha van pár személy, akivel megbeszélhetem a gondjaimat, viszont a mostani most fogom elveszíteni, ha ez így folytatódik. Nem szeretnék eltávolodni az öcsémtől, és tudom, hogy ő sem, mégis titkolózik előttünk. Ha Veronikának nem mondja el mi bántja, legalább velem tehetne kivételt, hiszen tudja, rám mindig számíthat. Nem értem, és nem tudom elfogadni miért ilyen, eddig mindent meg tudtunk beszélni, nincs olyan, ami ennek gátat szabna, legalábbis én így látom. Aztán lehet félreismertem az öcsémet, és valójában nem is olyan tesó, mint eddig, vagy az iskola és a benne élő emberek negatív irányba változtatták.
Mindenről akartam vele beszélni, elmesélni, hogy mennyire örülök a kinevezésemnek, és, hogy mennyire jó velük egy suliba járni, meg így több időt tölthetünk együtt, meg ilyen apróságok. Ehelyett eltűnik, alig látjuk, mintha kerülne minket, mi meg nem tudjuk miért. Ha ez így fog folytatódni, kénytelen leszek megkeresni azokat a személyeket, akik közel állnak hozzá, aztán belőlük kiszedni az információt, mert nagyon aggódok Zalánért, még, ha ő ezt nem is tudja elképzelni. Ha elmondaná mi bántja, biztos tudnék segíteni, együtt megoldanánk a dolgot, és még a húginak se mondanék semmit, ha arra kérne. Sokkal jobb megosztani a problémánkat, kibeszélni magunkból és mással közösen megoldást keresni, mint magunkban tartani és egyedül őrlődni. Én már csak tudom, mikor a legjobb barátom elhagyott, egy személy tudott rajtam segíteni és máig hálás vagyok. De az öcsém hülye és makacs, nem bír ilyen ügyekben mások segítségére hagyatkozni, pedig néha engednie kéne és nem csak menni a saját feje után. Olyanokat tudnék mondani rá, amitől anyának égnek állna a haja.
Most is ezen agyalok, lehet, jobb lenne, ha nem, legalábbis az agyam nem fáradna le jobban, viszont nem tudok nem rá gondolni. Segíteni szeretnék, nem inkább akarok rajta, és nem érdekel mi lesz, ki fogja nyögni a bánatát. Jó testvéreként kötelességemnek érzem, és nem érdekelnek Zalán kifogásai. A mostani körutamon nem őt keresem, inkább azon gondolkozok miként csináljam, és ezen gondolatok közepette nyitok be egy számomra még eléggé ismeretlen terembe. Nem foglalkoznék senkivel, aki bent lenne, kivéve, ha az szabályt szeg, de mivel egyetlen drága fiútestvérem ül az asztalnál, így önkéntelenül is megmozdul bennem a fivéri törődés. Most már nem titkolhatja el azt, amit belül érez, muszáj lesz elárulnia, ha akarja, ha nem. Közelebb lépek hozzá, ő meg egy eléggé semleges kérdést intéz felém. Tudom, mit próbál elérni ezzel, de én nem tágítok, inkább egy ehhez hasonló választ adok kezdetben. Mivel nem figyel rám, kötelességem magamra vonni a figyelmét, és ezt azzal próbálnám elérni, hogy elveszem, már-már kitépem a füzetet kezei közül. Nem ő az egyetlen, akinek ez a helyzet nehéz, nekem ugyanannyira fáj a távolsága, mint neki, ami okozza azt. Egyikőnknek sem jó ez a helyzet és én szeretnék rajta változtatni, de Zalán nem elég készséges hozzá. Lassan ráemelem pillantásom, miközben kimondom a szavakat. Szeretném hallani a számomra optimális választ, amit már napok óta tudni akarok, de nem az történik, amiben reménykedem. Egyre idegesebb és bánatosabb leszek a szituációtól, nem vagyok képes felfogni, miért csinálja ezt és miért jó számára. Ezzel magának is fájdalmat, értse már meg végre és legyen képes felfogni. Tehetetlenségemben földhöz vágom a füzetet, ami hatalmas csattanással találkozik a padlóval, szét is nyílik, de nem érdekel. Utálom, mikor ilyen vagyok, mikor nem tudok semmit se tenni, pedig próbálkozom. Általában nyugodt személyiség vagyok, és nem kapom fel hamar a vizet, ergo a sodromból is nehéz kihozni, de ennek a vakarcsnak sikerül. Nem érdekel a prefektusi jelvényem, most sokkal fontosabb dolog is van annál. Apám szidalmazó levele sem érdekel azzal kapcsolatban, hogy miért vesztettem el, ahogy a proságok sem, amik ezzel járnak. Most Zalán érdekel a legjobban és muszáj kiszednem belőle az igazat. Leugrok a padról, de ne higgye azt, hogy ennyivel megúszta. Szépen odasétál az ő bútorához és két kézzel eltolom azt. Még jó, hogy egyszemélyesek a padok különben nehéz dolgom lett volna. Bár nem látszik, szoktam edzeni, néhány alkalommal konditeremben is megfordultam, de inkább a táncnak köszönhetően lettem olyan, amilyen. Idegességem tükröződik a szemeiben, és a tetteimben is. Megállok előtte és két kezemmel megmarkolom a pólóját majd, ha engedi, ha nem felhúzom. Gyanítom dühös rám, tombol belül, talán még utál is, de leszarom ebben a pillanatban.
- Bökd már ki, mi van veled – üvöltöm a képébe. Bárki meghallhatja kintről, de az előbbi pár percben egy lelket sem láttam kint lófrálni, sem közel sem távol. Aggódom a tesóért, ezt mindenki megértheti. Ha jó megfigyeli, és mindig is olyannak ismertem meg, észreveheti a szemeimben ülő könnyeket. Ezen a helyzeten nem tudok mást csinálni, mint sírni, olyan elkeseredett az egész. Lehet, már nem is tudunk javítani rajta, elcsesztük az egészet, és meglehet, nem csak Zalán a hibás. Eddig nem voltam mellette teljesen, nem vettem észre a problémájának előjeleit. Mindig is van voltam, de ennyire még soha. Teljesen egyetértek a kettőn áll a vásár mondással, viszont lehet, még tudunk változtatni, ha mind a ketten nagyon akarjuk, bár nem nem úgy tűnik. Abba hagyhatná a titkolózást, még nem késő elmondania. Ennyi év után nem értem miért nem bízik bennem a srác, hiszen mindig mellette álltam akárhányszor próbált apánk ellene beszélni. Mindig ő és Vera voltak az elsők és ez most is így van, sőt nem is fog változni. Két oldalról legördülnek a könnycseppek, majd az állam alatt találkoznak. A legfontosabb esetekben szoktam sírni, nem zavar ki látja és ki nem és most van olyan helyzet, hogy sírjak. Még mindig nem engedem el a pólóját, egyre jobban és erősebben szorítom, miközben újabb szavakat intézek hozzá, ugyanolyan hangerővel.
- Segíteni akarok, értsd már meg te idióta – elhagyhattam volna a végéről a nem túl szép megnevezést, de testvérek között ezt simán lehet és éreztetni akarom vele, mekkora hülyeség az, amit csinál. Erre már nem tudok mást mondani.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=631642#post631642][b]Lepsényi Zalán - 2016.10.29. 17:12[/b][/url]

Ricsi, miért nem mondtad, hogy jól megy a telepátia, he? Tudtam, hogy pont a legrosszabb alkalomkor fogsz megjelenni és követelni a magyarázatot arra, hogy miért kerüllek már napok óta. Minden egyes pillanatban magamon éreztem a tekinteted, még ha nem is voltál közvetlenül a közelemben. Fogadjunk, hogy sokat gondoltál rám a napokban, megértem, hiszen nekem is rengeteget járt az eszem rólad, pontosabban azon, hogy mikor és miként tudnám megosztani veled talán életed egyik legmegrázóbb információját. Sajnálom, ne haragudj amiért ennyire szar tesó vagyok, tudom hogy az egész az én hibám és a hülyeségem miatt érezzük magunkat rosszul, de értsd meg, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyok. És hogy miért nem tudom a bajomat ilyen szépen elmondani neked, mint most, arra nincs magyarázatom. Sosem voltam otthon a szavak világában, ez egyszerűen nem megy nekem, ellentétben persze veled, aki mindig meg tudta magát értetni bárkivel. Hozzád képest csak egy selejt vagyok, ezért ne is várd tőlem, hogy kifejtsem az érzelmeimet, mert ez tőlem lehetetlen, bár gondolom már hozzászoktál. Feltételezem, hogy ki tudod olvasni a mozdulataimból a gondolataimat és talán emiatt is aggódsz most miattam nagyon. Hogy titkolózhatnék előtted, mikor együtt nőttünk fel? Jobban testvérek vagyunk, mint lehetne és ennek a mondatrésznek látszólag nincs semmi értelme, de hidd el, én tudom hogy sokkal több testvériség van köztünk, mint a vérünkben.
Hihetetlenül rá tudsz érezni arra, hogy mikor kell rám bukkannod. Ahogy megjelensz az ajtóban, a hideg ráz ki és egyből sejtem, hogy ennek nagyon rossz vége lesz. Csak ülök a padon és próbálok közömbösen viselkedni. Látod? Tanulok. Néha azt is kell, mégsem vagyok annyira pengeeszű, mint hiszed. Szóval menj el, mert még kizökkentesz a számolásból. De nem, ehelyett beljebb sétálsz a kiürült és félhomályba vesző tanteremben és leülsz a mellettem lévő padra. Nem fogsz egyhamar békén hagyni, mi? Nem mozdulok, azt sem tudom mit mondhatnék, csupán üveges szemekkel meredek a füzetemre és bámulom azt. Nem merek rád nézni, mert tudom, hogy mit vársz tőlem. De mégis hogy a franca kéne közölnöm veled? Képtelen vagyok kinyögni, mert nem akarom, hogy megtudd. Jobb ha abban a hitben éljük tovább az életünket ahogy eddig, így te sem csalódsz anyánkban és tán mi sem távolodunk el nagyon egymástól, noha meglehet, hogy a mostani állapotnál nem lehet rosszabb. Menj már el te vak seggfej, nem látod, hogy remegek? Biztos most akarod megtudni? Úgy látszik igen, mivel amilyen lendülettel és dühösen elveszed előlem a füzetet, az még engem is megijeszt. Pár pillanatra behunyom a szemem és próbálom magam kordában tartani. Nem érdekel a füzet, ledobhatod, rá is léphetsz. Jól sejted, nem is tanultam, csak úgy tettem. És most jobb? Hatalmas feszültség van bennem és ha nem vigyázunk, akkor az előbb-utóbb kisül és mindkettőnket megráz. Szépen megkérlek, hogy ne csináld ezt, remélem kettőnk közül legalább te lenyugszol, de nem így van. Nem érzed vagy csak nem érdekel, hogy mennyire ideges és elkeseredett vagyok most, hiába ülök továbbra is mozdulatlanul?
Mikor mérgedben leugrasz az eddigi ülőhelyedről, elszáll minden reményem azzal kapcsolatban, hogy mai nap is kibírjuk veszekedés nélkül. Már a lépteidből kiolvasom, hogy törni-zúzni fogsz és ez tulajdonképpen meg is valósul. Vadul tolod el előlem az egyszemélyes padot, aminek egyik lába erősen beleütközik a lábamba és így gyakorlatilag borul az egész, felemelkedik és méterekkel mellettem felfordulva ér földet, nyilván hatalmas hangzavart keltve. Sejtem, hogy ezt nem így akartad, de megértem, hogy mérgedben nem tudsz uralkodni magadon és önszántadon kívül megsebzel. Fáj a lábam, de próbálom titkolni, ami azért is sikerül, mert erősen megragadod a pólómat és felrántasz. Hát nem fura, hogy már legalább olyan magas vagyok, mint te? Hogy telik az idő. A mellkasodnak esek, mert bár felrántasz a székemből, ezt akkora lendülettel teszed, hogy előre esek és majdnem lefejellek. Ennek elkerülése céljából emelem kezeimet és próbálom elkerülni az ütközést, csak a durva érintésed és az előbbi tetteid - ellököd orvul a padot, mivel fájdalmat okozol, rám kiabálsz és követeled az igazságot - kihoznak sodromból és immáron nem tudok uralkodni magamon. Tudod, hogy én sokáig képes vagyok visszafogni magam, de ha elpattan a húr, akkor nagyon csúnyán megcsíp. Most is ez történik: nem csupán megállítom magam, hogy ne fejeljelek le, hanem ezzel a mozdulattal kiadom az eddig felgyülemlett feszültséget és mindent rajtad vezetek le. Ellöklek magamtól, ám ez erősebben sikerül, mint akarom. Az adrenalin szintem pillanatok alatt az egekbe szökik. Ezek után eszméletlenül felgyorsulnak az események és elszalad velünk a ló. Nem engedsz el, azért a lökésnél elszakad a pólóm a nyakamtól a mellkasomig, de nem érdekel. Mivel nem vagy hajlandó elengedni, így nagyobb bajod eshet, nem elég az, hogy egy másik pad élének érkezel háttal, még nekem is szükségem van a jó egyensúlyomra, hogy ne essek el. Látom ahogy néhány könnycsepp lecsordul az arcodon, ami késként fúródik a szívembe. Oly kevésszer láttalak sírni és tudom, hogy amikor így tettél akkor hatalmas fájdalmaid voltak. Sajnálom Hyung, hogy miattam hullajtod most ezeket a könnyeket. Elkeserít a helyzet, persze nem új az érzés, mert sejtettem, hogy irtóra megbántottalak az elmúlt napokban, főleg most, de látva a cseppjeidet ez még szomorúbban ráébreszt az igazságra. Összeszorítom a fogaimat, hiszen érzem, hogy gyomrom görcsbe rándul és a sírással küszködök. Elegem van ebből az egészből! Miért kellet így alakulnia? Dai, hol a picsába vagy már? Apa, anya, minek kellett nektek lefeküdnötök anno és hogy a francba fajult odáig ez a dolog, hogy verekszek Ricsivel? Sajnálom, nem téged kéne vernem, hanem Dait, de most te vagy rosszkor rossz helyen, nálad fakadok ki és rajtad vezetem le a haragomat, ami hatalmas bűn, de már elvesztettem a normális épeszű gondolkodásom, sajnos már csak a testem mozdul az agy irányítása nélkül. Kevésszer hallottalak még olyan hangosan kiabálni, mint most. Megijedek tőled, vagy a kétségbeesett ordításod még jobban megrémiszt és megint csak rosszul reagálok. Úgy tűnik kikerültem a hurrikán Szeméből és a hatalmas széllökés tehetetlenül sodor minket amerre ő akarja. Nem tudok uralkodni magamon, próbálom lerántani a kezeidet a pólómról, de miután rájövök, hogy ez nem egy egyszerű dolog, levegőért kapva felkiáltok dühösen.
- Engedj már el, te barom! - mondom neked könnyeimmel küszködve és már csillognak szemeim. Próbálom eltolni magam tőled, mely a szorításodtól csak azt eredményezi, hogy tovább szakad a pólóm, illetve hogy te préselődsz jobban rá a pad szélére, mely biztosan fájdalmat okoz. Úgy érzem, mintha körülöttünk minden elhomályosulna, már nem foglalkozok azzal, hogy kik járkálnak a folyosókon, ha egyáltalán vannak ilyen személyek, csak magunkkal törődök. Azt sem tudom, mit érzek, fáj hogy így alakultak a dolgok, pedig pont ezt akartam elkerülni. Nem akarlak bántani Ricsi, kérlek engedj el, mert nem akarom folytatni. Holnap ígérem elmondom higgadtan, csak ezt hagyjuk abba, mert nincs rosszabb annál, ha két testvér egymásnak esik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=640658#post640658][b]Lepsényi Richárd Dávid - 2016.11.19. 23:51[/b][/url]

Amennyire nyugodtan indult a nap, annyira változott meg. Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, próbáltam mindig a legjobbat kihozni a helyzetekből, soha nem szerettem az erőszakot. Az otthoni testvéri bunyók azok természetesek voltak, egyikőnk sem gondolta komolyan, most viszont itt vagyunk, az öcsém titkolózik előlem, és nem tudok ellene semmit tenni. Elmondtam neki, hogy bármit megoszthat velem, nem harapom le a fejét, segítek mindenben. Mégsem képes megosztani azt, ami a szívét nyomja, és ez nagyon elszomorít. Eddig azt hittem, vagyunk olyan jóban, hogy ez ne okozzon problémát. Minél tovább húzza a dolgot, annál rosszabb lesz neki is, meg nekem is, az idegesség kinyír mindkettőnket, bár bennem inkább a bánat és a csalódottság van jelen. Tényleg csalódnom kell benned Zalán? Nem szeretnék, soha nem volt rá példa, nem örülnék neki, ha most kellene elkezdenünk. De nem mond semmit, csak azt a hülye füzetet bámulja. Nem képes rám nézni, nem képes felém fordulni, ami még jobban felnyomja bennem a pumpát. Hirtelen cselekszem, magam sem gondolom át mit teszek, a szívem diktál, nem az eszem. Ledobom a füzetet a földre, azonban ez nem elég számomra, még a terem másik végébe is rúgom, ami kinyílva érkezik meg, kisebb zajt csapva. Nem szoktam ilyet tenni, az elkeseredettség tetteti ezt velem. Újra felé fordulok, megállok előtte, ő pedig még mindig nem ad értelmes magyarázatot. Miért csinálod ezt velem és magaddal te köcsög? Itt vagyok, bökd ki mi bánt és segítek, ha nem is tudok, akkor is. Nem tudok lenyugodni, próbálok, tényleg próbálok, de nem megy. Túlságosan szeretem ezt a kölyköt, nem akarom békén hagyni a problémájával, inkább gyötröm magam, hogy minél többet megtudjak. Nem megy. Akár fel is adhatnám, viszont én nem vagyok olyan, főleg nem, ha róluk van szó. Vajon Veronika tud róla? Neki előbb elmondta, mint nekem? Ha igen, akkor velem miért nem képes megosztani, és a húgunkkal meg igen? Minden megfogalmazódik bennem, leginkább az, hogy nem szeretném elveszteni egyetlen öcsémet. A padot „elrakom” előle, az új helyén jobban mutat, így könnyebben hozzáférek a barmok barmához. Pólójánál húzva felállítom, azonban a lendület túlságosan is nagy, így majdnem nekem esik, de ezt sikerül megelődnie. Nem érdekelt volna, ha így alakul, a fizikai fájdalom semmi ahhoz képest, amit a szívemben érzek. Miért teszed ezt velem? Próbál ellökni magától, mindent megtesz ennek érdekében, azonban én nem tágítok. Erősebben szorítom a felsőjét, ujjaim meglehet már teljesen elfehéredtek, de nem érdekel. Hallom, ahogy az anyag megadja magát, miközben én az asztalnak esek. Oldalamba fájdalom hasít, könnyeim nem ülnek meg többet a szemeimnél, megindulnak az arcomon és, ha akarnám, se tudnám letörölni őket. Ő nem esik el, megőrzi az egyensúlyát, de nem sokáig, ugyanis még mindig a pólóját markolom, miközben ő a fának lök. Ordíthatnék a fájdalomtól, aztán a tanárok idetömörülnének, hogy mi folyik itt, mi meg magyarázkodhatnánk. Egyikőnknek sincs ereje, se kedve erre, valamint ez családi dolog, másnak nincs köze hozzá. Szerencsémre nem áll ki semmiféle szög, vagy nagyobb szálka az asztal ezen részéből, ha így lenne már a vérem is kibuggyant volna, és összeesnék. Nem ijedek meg a reakciójától, ő többször reagált így apánkra is, míg én inkább a nyugodt megoldásokat preferáltam. Inkább magamtól kellene féljek, én generáltam azt, ami most történik velünk. Nem akartam, hogy így legyen. Szépen, és csendben megbeszélhettük volna mi nyomja a szívét, de ő döntött a megoldás ezen módja mellett.
- Hogy lehetsz ilyen értetlen? – kérdezem még mindig ugyanarra a dologra utalva. Elég kényelmetlen, fájdalmas számomra ez a helyzet, szóval a lehető legnagyobb erővel lökök egyet rajta, ami elég ahhoz, hogy eltávolodjunk az asztaltól. Már nem nyomja az oldalamat, azonban megint túl nagy a lendület, aminek következtében a földön kötünk ki, ő alul, én rajta. Egyikőnk sem akarta ezt, akkor miért alakult így? Annyi kérdésem lenne hozzá, amikre talán az életben nem kapok választ. Hol rontottuk el? Röpke pillantást vetek az arcára, és látom, ahogy a könnyen az ő arcát is ellepik. Miattam sír. Egyre szarabbul érzem magam, miattam kell neki is sírnia. Ironikus helyzet, soha nem szerettem, ha valaki miattam ejti könnyeit, és most az öcsémet sikerült megsiratnom. Megpróbálkozom a lehetetlennel, vagyis visszafogni magam, azonban ez nem olyan egyszerű, jelenleg hatalmas érzéshullám kavarog bennem, amit nem tudok egyszerűen visszafogni. Időm sincs gondolkozni, vagy lenyugodni, nem áll meg egy pillanatra sem, feltehetőleg szeretne fordítani a helyzeten és le akarja lökni a súlyomat magáról. Segíteni akarok Zalán, nem ellened vagy, melletted állok mindenben. Nem kenyerem a verekedés, az erőszak, de mond ki bántott és kiverem belőle a szuszt is, csak egy szavadba kerül. Mélyen veszem a levegőt, mondhatni más sóhajtozok, de bennem is ugyanakkora az adrenalin, mint benne. Talán el kéne vigyelek, a csárdába és leitatni, akkor elmondanád a dolgokat? Titkolni valód van előlem, esetleg Veronikának nem akarsz elmondani valamit? Miért viselkedsz így, mit vétettem ellened? Még mindig nem tudom mi történt vele, ami ennyire megrázta, mindazonáltal nagyon ijesztő. Nem szokott így viselkedni velem, ez az első alkalom és kiráz a hideg, hogy már napok, talán hetek óta semmi vesz, kerüli a társaságom és egyedül látni. Sokkal depressziósabb és csöndesebb, mint előtte. Zavar, frusztrál, amiért fogalmam sincs, miért van ez, nem akarok több időt várni arra, hogy kibökje a problémáját. Megtehetném, dönthetnék így is, de talán a sírban sem mondaná el, mi az a nagy dolog, amiről nem tudhatunk. Nem akarom megütni, nem szeretnék ennél nagyobb fájdalmat okozni neki, ezért engedem, hogy, ha akar fölülre kerüljön. Van ereje hozzá, tud fordítani a dolgokon, viszont én leszarom, ha így cselekszik. Csak nyugodtan, akár meg is verhet, ha attól jobb lesz neki, netalántán közlékenyebb is, akkor nyugodtan. Nem hiszem, hogy ilyenhez folyamodna, bár amekkora a feszültség benne is, ki tudja.
- Miért nem akarod elárulni nekem? Nem bízol bennem? – ennyit teszek hozzá, miközben íriszeibe nézek, próbálom kivenni, amit csak tudok. Mindig jobb voltam a szavakban, az emberekkel könnyebben megértetem magamat azokkal, és én is előbb megértem, amit ők akarnak mondani, most mégis arra kényszerülök, hogy pillantásából jöjjek rá arra, amire kell. Mivel tudnék neked segíteni, mondj bármit és megteszem. Kit tegyek el láb alól, ahhoz, hogy jobban legyél drága öcsém. Mond és holnapra már nem lesz problémád vele.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=646466#post646466][b]Lepsényi Zalán - 2016.12.09. 11:17[/b][/url]

Csupán egyetlen egy kérdésre szeretném megkapni a választ. Miért? Meglehet magamban kéne keresni a magyarázatot, ám ezúttal nem tudok kiigazodni saját magamon. Eddig tényleg azt hittem, hogy kiszámítható vagyok és csupán néhány saját szabály alapján működök és viselkedek. Régen annyira egyszerű volt minden. Éltem a mindennapjaimat, mindenkivel megvolt a standard kapcsolatom és nem kellett attól tartanom, hogy váratlan helyzetek elé kerülök, lehet azért, mert pontosan sejtették az ismerőseim, hogy milyen helyzetben hogyan fogok reagálni. Így volt, nem hazudtoltam meg magam. Ricsivel is, Veronikával is ugyanúgy viselkedtem, mint azelőtt egy évvel, a tanároknak is majdhogynem azonos hangszínnel feleltem. És most minden megváltozik, de lehet ez már egy ideje megtörtént. Ezek szerint sokkal összetettebb személyiség vagyok, mint gondoltam. Még én sem tudok magamon kiigazodni, válaszokat várok, hogy mi a francért jutottunk el odáig, hogy a bátyámat verem és fordítva. Nem akarom ezt tenni, akkor miért vesztem el ennyire a fejem és miért nem tudok uralkodni magamon? Most pattan el a húr és az összes feszültség egyszerre távozik belőlem. Egyik pillanatban még csak mozdulatlanul ülök a füzetemet bámulva, míg a másikban már két ököllel esek a bátyámnak. Nem vagyok normális. Hogy mondhatnám meg neki, hogy nem akartam? Összeszorítom a fogaimat, elvégre fáj nekem szintén, csak azt tudnám, hogy hol jobban: kívül a testemen, vagy belül a szívemben.
Ellököm magamtól, talán ez az első durva mozzanatom ellene és sokkal erősebbre sikerül, mint ahogy akartam. Egy asztal éléhez esik, miközben engem is magával ránt és csak a szerencsének, valamint a jó állóképességemnek köszönhetem, hogy nem esek rá. Ez egy őrültség, hihetetlen, hogy tényleg megtörténik. Elkapom tekintetét és úgy érzem, mintha erőből gyomorszájon vágnak, pedig ez nem történik meg, Ricsi nem tesz ilyet, viszont a könnyeit látva én is még inkább elszomorodok. Nyilván egyikünk sem akarja ezt és bűntudatot érzek, amiért nem vagyok képes beszélni, igaz sose ment egyszerűen nekem, különösen nem az érzelmes, nagyobb lelki dolgokról. Oly kevésszer láttam sírni, meglehet még sosem és most mégsem tudja előlem rejtegetni az érzéseit. Ez bennem is megindít valamit, bár szerintem ő is jól tudja, nem akarom ezt én sem. Tekintetem nem is mérges, hanem szomorú és ezt ő is könnyen észreveheti. Igyekszem lefejteni a szorítását a pólómról, persze ezt ő nem hagyja és az egész csak arra jó, hogy tovább szakadjon a ruhadarabom. Nem mintha nem lenne úgyis teljesen mindegy. Valószínűleg nem csak a ruhám fog elszakadni, hanem a szívem, lelkem is ezután a verekedés után. Tehetetlenségből felkiáltok, ráordítok a bátyámra, akit szívesen megölelnék, de nem teszem. Kérem, már-már könyörgök neki, hogy engedjen el, csak nem úgy jön le és inkább kétségbeesett parancsnak hatnak szavaim. Semmi sem jön össze úgy, ahogy akartam. Mindent elrontok és mindent elvesztek ezekben napokban. Hogy a kérésemnek tesz-e eleget, vagy alapból ezt akarja-e tenni, azt nem tudom, de eltávolodok tőle a lökése hatására. Lépek hátra néhányat és bizony megtalálom a nemrég Ricsi által elrepített füzetemet a padlón, rálépek és megcsúszok rajta. A hátamra érkezem, de nem fájna annyira az érkezés, ha Ricsi ne esne rám, így elég kellemetlen a becsapódás és a fejem is koppan a kemény talajon. Egy pillanatra megszédülök, ám nem azzal foglalkozok, hanem a rám nehezedőm, de mégsem súlyos testvéremre próbálok ránézni és ez összejön mihelyst eltűnnek a táncoló csillagok. Ezzel a koppanással az én szemeimből is megindulnak lefelé a könnycseppek. Hiheti azt, hogy a tarkóm miatt hullajtom őket, de szerintem egyértelmű, hogy nem. A testi fájdalmak miatt nem szoktam sírni, valójában igen kevés esetben buknak elő a könnyeim és ez azon kivételek egyike. Ricsi sír, én sírok és anyánk sírna a legjobban, ha ezt most látná. Biztosra veszem, hogy agyrázkódást kaptam, ám most nem tudok vele foglalkozni, Ricsi szavai újra elkeserítenek, noha semmi rosszat nem mond. Nyelek egyet fájdalmasan, majd könnyes szemeimmel az övéibe nézek. Szívem hevesen ver, még bőven van bennem erő és feszültség, ami ara késztet, hogy üssek, de ott fekve a padlón újraindítom az agyam és azt mondom magamnak, magunknak: Áj! Itt és most ebből elég, legyen már eszünk és hagyjuk abba ezt az őrültséget, mert sehová sem vezet. Nehéz megfékeznem a testem, ami annyira változtatni akar a helyzeten, hisz kényelmetlen, hogy felettem van a bátyám és az is, hogy az előbb még ádáz küzdelmet folytattunk. Pár másodpercre be is hunyom szemeimet és mély lélegzetvételeket veszek, amiből neki is feltűnhet, hogy nem akarom folytatni és épp próbálok lenyugodni. Egy könnycseppnek sikerül elhagynia a szemgödrömet és végigszalad oldalt lefelé, végig az arcomon és a fülem mellett, amíg el nem tűnik a hajszálaim között. Nagyobb higgadtsággal nyitom fel a könnyektől csillogó, már - az agyrázkódás és a sírás miatt - pirosodni kezdő szemeimet.
- Nem vagyunk teljes testvérek - mondom ki mindennek a kulcsát. Annyira fájt ez kimondani Ricsinek, nem akarom hogy csak féltestvérként gondoljon rám és hogy eltávolodjon tőlem lelkileg, persze lehet épp a mostani veszekedéssel intéztük el ezt. Ebben a pillanatban érzem teljesen azt, hogy elveszítem. Kétlem, hogy ne lenne rám mérges, amiért elhallgattam előle ilyen sokáig és hogy ilyen körülmények között mondom el a tényt. Dai eltűnt, nem ír vissza, Ricsivel összevertük egymást, Veronak még nem mondtam el, az apám talán letagad, a nevelőapám utál és anyám az, aki próbálja összetartani a családot és erre én okozom neki a legnagyobb fájdalmat, ha ezt megtudja. Voltál már olyan szomorú, hogy még sírni sem tudtál? Velem most pont ez játszódik le. Szavaim Ricsinek tán először kétértelműek, gondolhatja azt, hogy a verekedés miatt nem akarom többé tesónak tekinteni, de aztán rájöhet, hogy sajnos nem érzelmekről, hanem tényekről beszéltem. Látom a meglepettséget az arcán, én is így reagáltam anno és Dai sem különben. Ha lemászik rólam, akkor én is felülök. Megszédülök közben és már biztosra veszem, hogy a szemem is veszettül piros, de továbbra sem törődök az agyrázkódással. Már ülve az egyik lábamat behajlítom, kezemmel pedig a szemeimet törölgetem és folyamatosan a levegőért küzdök.
- Apa, vagyis Áron nem az én apám. Ne kérdezd hogyan és miért, mert nem tudom, de ez már biztos - teszem hozzá az előbbi kijelentéshez, hiszen kell a magyarázat neki. Lesütöm szemeimet és érzem, hogy újra megindulnának a könnyeim, ám most nem engedem nekik, visszafojtom. - Sajnálom, hogy így kellett elmondanod, tényleg nem akartam titkolózni előtted, de most már te is elhiheted, hogy nagyon kegyetlen napjaim vannak. - Kezdek tényleg lenyugodni és ez a hangomon is megmutatkozik, bár ugyanannyira szomorú vagyok, mint ezelőtt. Félek, mert nem tudom, hogyan fog erre reagálni. Nem akarom elveszíteni, de megértem, ha kiakad, én is majdnem összeestem, amikor rájöttem az igazságra. Magamhoz akarom ölelni őt, de nem merem. Próbálok olvasni a szeméből, viszont még sosem bántottam meg ennyire, se fizikailag, se lelkileg, aggódok a következményektől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2509&post=649850#post649850][b]Lepsényi Richárd Dávid - 2016.12.21. 16:37[/b][/url]

Nem értem ezt az egészet, pedig annyira hülye nem lehetek, ha a Levitába kerültem, mégsem tudom felfogni, mi történik itt. Soha nem titkolóztunk, veszekedtünk ennyire komolyan Zalánnal, mindig valami apróságon vesztünk össze, például az utolsó szelet rántott húson, azonban ezek kisebb balhék voltak, olyan testvériesek, amik minden csalásban megtalálhatóak. Nem akarom verni az öcsémet, egyszerűen szeretnék választ kapni mindenre, ami vele kapcsolatos, és muszáj tudnom róla. Nem böki ki egykönnyen a választ, ezért felmegy bennem a pumpa és eldobom a füzetét, majd fellököm a padot. Nem szoktam ilyen erőszakos lenni, én vagyok a nyugodtabb kettőnk közül, most elszállt az agyam és elkeseredettségemben nem tudtamm mást csinálni. Engem is zavarnak a cselekedeteim, sajnálom Zalán, nem tudok ellenük mit tenni, a szívem irányít, nem az agyam. Ilyenkor az utóbb említett szerv sokkal erősebb, és elveszi a józan gondolkodást, bánom is a bűnömet. Szeretnék jó bátyó lenni, és hagyni őt, az aggódásom kerekedik fel, nem tehetek ellene semmit.
Felhúzom a srácot, közben egy kedvesnek sem mondható mondatot teszek fel neki. Nem érdekel, ha fájdalmat okozok neki, neki is biztos jobban fáj a szíve, mint fizikálisan bármije. Próbál elhúzódni tőlem, ellökni magától, hozzáteszem sikertelenül, olyan erősen szorítom, mint eddig soha senkit. Szüksége van rám, én ezt tudom, és nem hagynám magára, ha engedné. Oldalammal megérzem az asztal sarkát, ahogy fájdalmasan odapréselődök. Kiabálhatnék a fájdalomtól, mégsem teszem, nem kéne magunkra vonni a figyelmet, a pad is túl hangosan ért földet, illetve ordítás helyett a könnyeim buknak ki belőlem. Nem tudom magamba tartani őket, ki akarnak szaladni, én pedig engedem nekik. Láthatott már sírni az öcsém, nem is szégyenlem előtte őket. A következő pillanatban lekerülünk a földre, először én leszek felül, ami előnyt is jelenthetne, ha olyan bunyóról lenne szó, mégsem akarom ezt kihasználni. Le kéne nyugodnunk, mégsem tudok, az adrenalin irányítja az agyamat, elönti és uralkodik felette. Valahogy erőt veszek rajta és mellé fekszem, vagyis olyan távolságban, ahol még elér, mert nem tudom szeretne-e valamit, behúzni nekem, vagy sem, remélem nem, az túlságosan fájna. Mély sóhajokat veszek, nem vagyok rosszul, ezt inkább nyugtatás céljából teszem. Agyamat elönti a hűvös levegő, felteszek egy olyan kérdést, amit nem gondolok komolyan, felindulásból bukik ki belőlem. Persze, hogy bízik bennem, jobbik esetben legalábbis, mégis erre választ kell, kapjak. Oldalra pillantok, próbálom kivenni vonásaiból a gondolatait, érzéseit, azonban ezekben nem voltam túl jó, mások esetében sosem sikerült, Zalánt viszont annyira ismerem, mint a tenyeremet. Még egy utolsó nagy levegő és meghallom mindennek az okát, a mondatot, amire legkevésbé sem számítottam. Gyorsan felülök, az sem érdekel, ha rosszul leszek, esetleg hánynom kell, nem bírok tovább feküdni mellette. Bámulok magam elé, ahogy fejemben újra és újra hallom mondatát. „Nem vagyunk teljes testvérek, nem vagyunk teljes testvérek, nem vagyunk teljes testvérek” Mindenre számítottam, erre soha a büdös életben nem. Mi nem vagyunk rendes testvérek, ez biztos valami vicc, amivel nem tudott április elsejéig várni, ezért most elsütötte. Meg sem fordul a fejemben, hogy ő túl komoly ehhez, minden van az agyamban csak ez nem. Nem akarok ránézni, túlságosan is idióta a tréfája. Nem akarok tudomást venni róla, pedig tudom, hogy nem hazudik, nem viccelődik, full komoly a srác.
- Barom – ennyit tudok kinyögni, ezt is inkább magamnak, olyan halkan, hogy én alig hallom, mindazonáltal még mindig nem emelem rá tekintetemet. Veszek még egy mély levegőt, aztán még egyet, és még egyet. Le kell nyugodnom, így nem tudok vele beszélni, mind a kettőnknek felnőtt fejjel kellene gondolkoznunk, meglehet egy jó nagy pohár hideg víz is jól jönne. Felsőtestemmel felé fordulok, fekete íriszeimet rá emelem, ebből kiolvashatja, hogy a valós indokot szeretném hallani a mostani viselkedésére, nem kitalált mesét. Ne nehezítsd meg a dolgom te idióta, az egyikőnknek sem jó. Szavai közben esik le, hogy bizony nem viccel, komolyan az igazságot mondja, amiről nem akarok tudomást szerezni. Nem akarok féltestvérként tekinteni rá, én teljesen az öcsémnek szeretném tudni, akivel bármit megbeszélhetek, és mind rendben van köztünk. Abba bele sem gondolok, hogy a vér nem változtat ezen, kétségbe vagyok esve, pedig nálam jobban senki nem ismeri Zalánt, és tudom nem fog változni semmi közöttünk, ahhoz túl fontosak vagyunk egymásnak. Nem tudom, ő mit gondol rólam, a kapcsolatunkról, a másik családról, vagy bármiről, ami ezzel kapcsolatos, viszont nekem időre van szükségem feldolgozni minden itt elhangzott információt. Szóra nyitom számat, azonban nem tudom, mit mondjak neki, soha nem voltam jó az érzelmek kifejezésében, ez máig így van. Lehunyom íriszeimet, feltápászkodom, közelebb lépek hozzá és megölelem, olyan erősen amennyire csak tudom. Nem szereti az ilyesmit, én viszont szeretem az egyszerűbb megoldásokat, ez mindent elmondhat számára. Itt leszek mellette, segítek, amiben tudok, jó bátyja maradok a továbbiakban is, ha szeretné, támogatni fogom. A vér nem mindent, kettőnket nem választhat el egymástól, de most időre van szükségem, feldolgozni mindent.
- Nem tűnök el mellőled, viszont most gondolkodnom kell. Szia! – köszönök el, majd az ajtó felé veszem az irányt. Egyedüllét kell, most mindenki kerüljön el, egy időzített bomba vagyok. Megfordul a fejemben, hogy esetleg a gyengélkedőt is felkeresem, azonban annyira nem vagyok rossz állapotban, az oldalamon díszelgő kék-zöld folttal meg biztos nem tudnak mit tenni, magától múlik el, ha lesz kedve. Most neki is időre van szüksége, jobb lesz így.