Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=33940#post33940][b]Rose V. Prescott - 2012.12.30. 16:37[/b][/url]

Az utolsó napot, ami van az évből az iskola falai között töltöm. Ádám ma is dolgozik, így csak este megyek le hozzá, közös megállapodás alapján. Így ki tudom használni, hogy itt nagy hó van, kellemes társaság, némi mézeskalács a konyhán és persze tankönyvek, amiből tudok tanulni. Napok óta a szobámban ülök, és a szünet előtt feladott anyagokat tanulmányozom, tekintve, hogy ez az utolsó év, muszáj annyit tanulnom, amennyit csak tudok. Így is kétszer buktam, nem bukhatok hát meg az utolsó vizsgámon is. Mondjuk az a kettő sem volt piskóta, az egyik csakis a lustaságomon múlott, a másik azonban.. ójajj, az a felejtés bájital, amit még Seren főzött meg nekem. Ezek az idők is régen múltak, de nem sokat segítettek, hiszen ugyanúgy nyert a kíváncsiság, ugyanúgy tudtam mindent, mint előtte, pontosabban kikutattam mindent pont úgy, ahogy előtte. Tudom, hogy ki az apám, vagyis ki volt az apám, és sosem szerettem, de volt helyette más. Ezért jó, hogy egy ideje már nem az a család a családom, aki ellökött magától, mert van valaki, aki mellettem lehet. Na de vissza a jelenbe. Ledobtam a tankönyveket, amiket már konkrétan rongyosra olvastam, majd kimentem a fürdőbe, hogy átöltözzek, és összekészüljek. Egy vastagabb harisnyába bújtam, ami kötött és mintás volt, hozzá egy derékig érő pólót, és egy combközépig érő kabátot vettem. Hosszú sálat kötöttem a nyakamba, majd összegomboltam a szövetkabátomat, és cipőt húztam. Kivételesen félretettem a magassarkúimat, hiszen kint nagy a fagy, hasra esni pedig nem szeretnék. Egy sima fekete csizmát vettem, és már indultam is. Azonban mielőtt kimentem volna, útba ejtettem a konyhát, az emlegetett mézeskalácsért. Önmagamat meghazudtolva kértem egy tíz-tizenkét darabot, és amint a zacskót megkaptam már mentem is ki a hidegbe. Sosem árt egy jó kis séta, szokták mondani, még ilyen hidegben sem. Bal kezemben szorongattam a zacskót, jobbosommal pedig falatozni kezdtem. Öt darab után zsebre tettem, és arra koncentráltam, hogy kinyissam a nagy faajtót, amin át ki tudok menni. Eredetileg hátrafelé indultam, de út közben hangos kiabálásra lettem figyelmes. Próbáltam nem foglalkozni vele, de mint mindig, most is a fantáziám győzött, így elindultam a hang irányába. A fénylő lelkek udvarától nem messze egy diákot véltem felfedezni, de mivel ebben sem voltam teljesen biztos, közelebb mentem.
- Jól vagy? - léptem oda hozzá, és elkezdtem mellette lépdelni, felvéve a tempóját. - Mit keresünk? - mosolyogtam rá kíváncsian. Ugyan megváltoztatta az úti célom, de látszott rajta, hogy keres valamit, és bár sejtem, hogy a FLU-t keresi, inkább megkérdezem. Tény ami tény, vannak itt furcsa emberek, akiken olykor még én is meglepődöm, bár ő egész normálisnak néz ki, leszámítva azt, hogy tulajdonképpen senkinek sem kiabált, csak magának. Vagy magába, vagy hogy mondják. Ettől igaz nem fogom lenézni, mert nem ismerem, és nem mellesleg én is szoktam magamban beszélni. Ilyenek az emberek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=36041#post36041][b]Rose V. Prescott - 2013.01.02. 18:08[/b][/url]

Bár a köhögés megtévesztő, rögtön mosolyogni kezdek. Jól tetteti, hogy meg van fázva, én is sokat éltem a lehetőséggel, meg amúgy is felismerem, ha valaki füllent. Az ifjú ismerős pedig ezt kifejezetten rosszul csinálja, de nem baj, élvezem, úgyhogy nem szólok neki, hogy észrevettem, csak szélesen mosolygok. Furcsa ebből a szemszögből látni azt amit anno én is megcsináltam, dehát fiatalság, bolondság, ahogy a mondás is szól.
- A tanév, áááá. Az aztán tényleg beteggé teszi az embert. - bólogatok pontosan olyan együtt érzően, ahogy csak tudok. Persze a mosolyt nem tudom elnyomni, ami most még szélesebben virít arcomon. Hazudni aztán valóban nem tud, hiszen ki az, aki szó szerint belefázik a tanulásba? Én még nem találkoztam olyan emberrel, de akkor gratulálok neki, így elméletben, elvégre, ehhez jó nagy tudás, meg tehetség kell. Hogy nem lehet szeretni tanulni, olykor nem értem.
- Óóóó, hogy egy kút... hát ilyen itt nincs. - vágok szomorú arcot, mint a három éves kislányok, amikor nem kapják meg az a csokit, amit akarnak. Közben haladok tovább mellette, és figyelem, amint magyaráz, olyan semmilyen arccal magam elé bambulva haladás közben. Néha olyan jól esik elbambulni, ilyenkor elkalandozhatnak a gondolataim, és mikor magamhoz térek egy fokkal mindig jobban érzem magam.
- Béna és elátkozott, kutak nélkül.. mindez összevetve nem fest ám valami jó képet rólad.. - jelentem ki, mintha komoly lennék, majd ismét elmosolyodom kedvesen, mint a három éves kislányok - példánál maradva. - Na, gyere, ne legyél olyan béna. - ragadtam meg egyik kezét, és ellentmondást nem tűrve elkezdtem magam után húzni a fénylő lelkek udvara felé. Nem volt több két perc sétánál, így legalább azt elkönyvelheti, hogy jó felé bolyongott. Mikor odaértünk, elengedtem a kezét, és leültem a kút szélére, keresztbe tett lábakkal.
- Tessék, gondolom erről beszéltek a hazug banyák. - néztem körbe én is, ezt a helyet mindig is kedveltem, hiába van itt évek óta. Jó néhány rajzom is itt született, bár az utóbbi időben nem volt időm ilyenekkel foglalkozni, mint rajzolás, vagy művészet, de maguk az emlékek, jól estek. Majd szánok rá időt, hogy megint elkezdjek alkotni, hiszen sokra vihetném vele. Csak úgy, mint a korival, amit újra kéne kezdenem edzés szerűen, mert már több mint egy éve nem volt a lábamon korcsolya. Pedig mikor idejöttem még napi szinten bejártam a városba, csakis emiatt. Mennyi minden megváltozott azóta..
- Na hogy tetszik? - éledtem fel a múltból visszatérve a jelenbe. Nem éri mag azon rágódni mi volt, vagy hogy mi lesz, inkább csak arra kell terelni a figyelmet, hogy mi van most. Élj a mának, vagy sokkal inkább a pillanatoknak, hisz ezek határozzák meg az életed. Bölcsességek, éljen.