Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=751830#post751830][b]Kelevitz Maja Nerella - 2019.03.14. 20:21[/b][/url]

Még a kapcsolatunk legelején megmondtam neki, hogy egyszer megfestem. A markáns vonásait, a mélyen ülő barna őzikeszemeit. Egész lénye vászonért kiált, hogy már szinte hallani lehet. Leültettem a szökőkút szélére, én pedig vele szemben állítottam fel a festőállványt. Hamar felskicceltem a tervezett festmény vázlatát, és anélkül, hogy bármilyen természetellenes pózba kényszerítettem volna, vagy egyszer is rászóltam volna, hogy ne mozogjon, állandó félmosollyal az arcomon alkottam. Ha jól belegondolok, még Andrej maga sem lett volna elengedhetetlen a portréhoz. Ismerem a vonásait, az állkapcsa élét, és a szemöldöke ívét. Fejből képes lettem volna vászonra vinni a majdnem tökéletes mását, de nélküle festeni kevésbé lett volna élvezetes, mint végig magamon érezni a pillantását, miközben a bőréhez leginkább hasonlító színt kevertem ki a palettán.
A festmény most félbehagyva áll ott, ahol eddig dolgoztam rajta, én pedig Andrej ölébe kuporodva ölelem át őt, a szökőkút tövében ülve. Orrommal az arcát piszézem, lehunyt szemmel szívva magamba a tavasz első meleg napsugarait. Sosem éreztem még magam ennyire biztonságban, mint az ő karjában. A szívverésem nyugodt, már-már képes lennék azon nyomban elaludni, ha akarnám. Még az a gondolat sem tántorít el, hogy ha apa meglátna, azon nyomban szívrohamot kapna. Tudom, hogy nem lát. Ma még vizsgáztat, mi pedig már túlvagyunk az összesen. Nem zavarhat most meg senki, maximum a szökőkút szobra, aki korábban be is szólt előszeretettel az ecsetkezelésemre. Szerinte még az őt faragó szobrász is finomabb mozdulatokat használt, mint én a vásznon.