Megálltam és felbámultam a hatalmas ódon kövekből emelt építményre. Igazán sokat hallottam már róla, akivel csak beszéltem eddig, mind említették beszédük során ezt az iskolát. És minél többször hallottam annál kíváncsibb lettem rá. Az kötötte össze a várost, a közelben élő varázslókat, az volt az a pont, ahová minden száll befutott, és ahol az összes egymásba gabalyodott. Biztos voltam benne, hogy valami különleges dologról lesz szó, hogy valami olyat fogok látni, amit eddig soha nem látott szemem.
Azonban nem sokáig ácsorogtam ott, bambán bámulva a kastélyt, hamar megállapítottam, hogy hiába van roppant nagy szerepe ebben a közösségben, az én sellőszemem semmi szépet vagy különlegeset nem fog találni akármeddig fürkészi is a köveket. Csak egy mugli menedéknek tűnt, abból is a régi vágásúnak.
Elhúztam ajkaimat ahogy rájöttem, az egész zarándokút felesleges volt, azonban mégsem volt kedvem visszasétálni a tóhoz.
Körbetekintve valamiféle kerthelyiségben állhattam, elvégre sikerült kiszúrnom mindent, amit a kétlábú lények a kertjeikbe szoktak zsúfolni. Volt ott szobor, gaz is jó számmal, voltak padok és oszlopok, no meg a gazolda vonzotta rovarok is néha-néha elzúgtak fülem mellett.
Nem éreztem tetszetősnek ezt az egész látképet, helyette inkább leültem az első padra, és tekintetemet a csillagokra szegeztem. Azok legalább tényleg meg lettek áldva szépséggel, nem úgy mint a földi, tünékeny humbugok.
Zsebembe nyúltam és hamar előkotortam egy szál cigarettát. Lassan kezdett kifogyni a készletem, és pénz híján még csak pótolni sem voltam képes az egészet, csupán bambán figyelni, mennyire gyorsan tűnik semmivé az értékes holmi.
Hamar ajkaim közé igazítottam a szálat, jól megszokott íze átjárta az egész számat, valami ismerőssel kecsegtetve szervezetemnek.
Ezután a kabátom másik zsebében kezdtem turkálni, az öngyújtómat keresve. Az a nyavalyás tűzmasina állandóan elbújt előlem. Hiába volt apró a zseb és nagy a  kezem, csak keresgélésekkel eltöltött hosszú percek után volt hajlandó előbújni és engedelmesen tüzet generálni.

 

Ujjaim valami hideget érintettek, valami fémeset és merevet. A tűzmasina. Azonnal megmarkoltam, és előhúztam, majd lepillantottam tenyeremre, ellenőrizve a talált tárgy kilétét. Vörösen izzott a hold fényében, a megszokott szín akkor felettébb földöntúlinak hatott, nem úgy mint más estéken. Talán máskor furcsálltam volna és addig forgattam volna, míg rá nem jövök mi a bibi, azonban akkor már az ajkaim között ücsörgő szál annyira türelmetlenül suttogott, nem is, üvöltött, hogy képtelen lettem volna meggyújtatlan hagyni.
Felcsillant a tűzláng gyermeki formája, mely pajkosan lengedezett arra, merre a szél hívta, közelebb hajoltam, fölé görnyedtem, a száltól a lángnyelv már csak alig volt milliméterekre, és ekkor hallottam meg a leány hangját.
A fény kialudt, a szál lekókadt, én pedig meglepett tekintettel a hang irányába fordítottam fejem. Nem számítottam társaságra, ahhoz túl kései órán ücsörögtem az estben. De mégis láttam, ahogy egy gyenge alak remegett előttem, körvonalait elmosta a hold, aranyszálakból álló hajával játszott az esti szellő.
- Azt hiszem tényleg elég rossz voltam, kiérdemlek egy büntetést - felálltam és zsebre vágtam mind a két tárgyat amit a kezeim között tartottam addig. Nem láttam jól a lányt, közelebb kellett mennem ahhoz, hogy az arcára is kiterjesszem szemeim világát. Lassan lépkedtem, minden egyes lépéssel közelebb kerülve hozzá. - Mondjuk egy elfenekelést, tanárnő - féloldalas vigyorra húztam ajkaim, és csillogó szemekkel figyeltem a leányt. Amilyen hangsúlyt alkalmazott a tünemény, mertem következtetni, hogy valamiféle rangot viselhetett, azonban azt nem tudtam, hogy mégis mifélét. Sosem voltam képben az ilyesfajta iskolabéli rangokkal, talán csak egy egyszerű diák, talán tanárnő, talán maga az igazgató. Minél közelebb voltam hozzá, annál jobban láttam az arcát. Akárki is legyen, ha ilyen arca van a végén még tényleg belemennék valami hasonló büntetésbe.
- Az egészet tudni szeretnéd? - sandítottam rá és megálltam előtte. Apró teremtés volt, abból a fajtából, akit elfújna az első nagyobb szél. Ritka női alkat, de annál szebb. - Félek ha elmondom, a végén tényleg képes leszel megbüntetni, azonban kockáztatok, ha cserébe a tiédet is elárulod. - Elég jó alkunak tűnt. És akármilyen rangot is viselt a leány, biztos voltam abban, hogy élvezni fogom azt a szerepjátékot, ahol én leszek a rossz diák, akit helyre kell rakni.

Vigyorogva megráztam fejem, szórakoztatott a lány. Szavai mögött nem rejtőzött barátság, de ellenség sem, olyan semleges volt az egész. Mint egy begyakorolt szöveg. Éppen ezért tetszett úgy az egész.
- Ugyan már, nem volt ez olyan rossz poén- jelentettem ki tettetett sértődöttséggel hangomban. - Egy egész filmet képesek voltak felépíteni hasonló témára, és annak az izének lesz folytatása is - mint egy kifogást, hoztam fel a dolgot, rámutatva a lány hibás ízlésére. Bár az is könnyedén megeshetett, hogy azoknak, akik a filmet nézték volt hibás ízlésük, a történelem során sokszor beigazolódott már, hogy a tömeg nem mindig választ jól.
- Sajnos a korokkal mindig is hadilábon álltam. Pláne, ha az ilyesmit sötétben, a hold fényénél kell eldöntenem- Körülbelül ekkortájt érhettem oda elé, éppen csak annyi távolságot hagyva kettőnk között, hogy a lány ne érezze magát feszélyezve.
Innen már magam is észrevettem a leány álmatlan szemeit, az alatta húzódó táskákat és kissé sápadt orcáját. Haja sem úgy állt, mint vélhetőleg szerette volna, a szél csúnya játékot űzött vele, melyből vesztesként keveredett ki. De az éjszaka sok embert aláz meg ilyen módon, hogy a múlandóra mutat rá, a külsőre, mely örökösen változik, és mely csak ritkán olyan, amilyet az illető elvár. Igazán nem róhattam fel a lánynak, hogy nem két kilónyi alapozóban járkál esténként a kastély udvarán.
Halkan felnevettem, és ismét csak megráztam fejem.
- Csenger vagyok - mutatkoztam be. - Vadász Csenger Richárd Raul - tettem még hozzá, hogy igazán kerek legyen az a bemutatkozás. Miután felsoroltam neveimet kikaptam kezeim farmerzsebemből és a leány felé nyújtottam, várva, hogy ő is elárulja becses nevét.
- Hahó, az ilyesmit mégsem csinálhatom odabenn - mutattam fel a cigarettás dobozt, mint valami alibit, ami hiába volt hamis, muszáj volt az embernek belé kapaszkodnia, hisz ha elengedné, a végén kiderülne, hogy ő volt  gyilkos.
- Pontosan ezért a kihaltságért választottam a helyet, gondoltam itt nem talál rám senki sem, de úgy tűnik a legnagyobb elmék is tévednek - megint hazudtam. Azonban adta magát a kifogás, egyszerű volt, egyértelmű, teljesen logikus. Senkinek sem szúrhatott az ilyesmi szemet.
- És neked mi a mentséged, kedves? Felébresztett az este? Esetleg vársz valakire? Vagy te vagy a kastély házőrzője? - billentettem oldalra fejem. Biztos voltam benne, hogy nem egy cél vezérelt bennünket, hisz olyan kegyetlenül reagált a dologra, hogy ha az öngyújtóm élne már rég elbőgte volna magát.

A lány elfogadta a kéznyújtást, néhány pillanat tétovázás után, azonban a saját nevét nem árulta el, és ezt szóvá is tettem.
- Most jönne az a rész, ahol te is elmondod a neved - engedtem el kezét és kíváncsian oldalra billentettem fejem. Szerettem volna tudni, hogyan szokták nevezni a lányt. Hogyan szólítják meg a barátai, melyik név fonódik össze az életével. Leginkább egy Cs betűs nevet tudtam volna elképzelni hozzá. Valamit, ami egyben kemény és selymes, durva és simogató.
Alibiként kihalásztam a cigarettás dobozom és meglóbáltam a levegőben. Úgy tűnt nem volt elragadtatva tőle a lány, bár általában sokan fintorogtak a látványától. Azok nem értették, hogy az embernek néha mennyire szüksége volt az ilyesfajta mentőövekre, vagy mivel nekik emberibb mentőövet adott a sors,így nem becsülték a kisebbeket, és lenézték a szerencsétlenebbeket.
A lány megjegyzésére mindössze egy vállrándítás volt a válasz, nem szándékoztam komolyabban belemenni a témába, féltem, még a végén elmartam volna magamtól ilyesfajta beszéddel.
- Egy szóval sem említettem, hogy kutya lennél - ráztam meg a fejem. - A házőrzők azok akik a házat őrzik, nincs benne kikötve, hogy csak kutyák lehetnek. Elvégre bolond az aki a házát egy kutyára bízza. Hisz azok vagy őrzik, vagy nem, de nem ígérnek semmit.- Az utolsó szavakat inkább magamnak dünnyögtem,csupán hangot kapó gondolataimról volt szó, melyeket az estbe beszéltem.
- Nem akartam tapintatlan lenni - jelentettem ki teljesen őszintén. Azután széles vigyor jelent meg ajkaimon ahogy lehuppantam a legközelebbi kőpadra. - azonban, ha van valami meséd szívesen meghallgatom, elég unalmas ilyen magányosan tengetni az időt. - szinte színészi éllel hangomban húztam el számat és néztem a lányra.