Valentin nap | Random Randi

Maszkom


Borzasztóan izgulok. Na de hát ki nem? Úgy készültem erre a találkozóra, mint ha az életem múlna rajta. Remélem, hogy nem akasztottam ki teljesen szegény Dereket a ruhaválasztásnál. Igen, együtt mentünk ruhát vásárolni, és nagyon remélem, hogy a legmegfelelőbbet választottam. Nem is tudom, most így utólag kicsit szűknek tűnik, meg a cipő is szorít, úgy érzem a hajam is szétáll, és itt ülök egyedül. Egyedül egy csodálatos asztalnál a fák alatt, ami virágokkal van díszítve, és még a tányérra, szalvétára is figyeltek, hogy szív alakú legyen, vagy legalábbis passzoljon a Valentin naphoz.
Csak ülök itt, és fogalmam sincs mit gondoljak, vagy mit érezzek. Ez a legelső randim, és még ráadásul nem is szokványos. Azaz úgy értem, hogy még azt sem tudod, hogy kivel találkozol. Mi van akkor, ha rosszul sikerül? Vagy unni fogjuk egymást? Ki megy el először? És hogy lesz? Egyre csak ezekre tudok gondolni. Bármi lehetséges, és én mégis csak a rosszra gondolok most. Pedig nem szoktam ilyen lenni... Máskor mindenben a jót látom, most meg... Mindegy is. Megpróbálok megnyugodni, biztosan jó párom lesz. Látom, már páran vannak itt körülöttem, akik szintén a Random Randira vagy csak simán randizni jöttek. A páromat még nem látom, bár korán is érkeztem, és alig vagyok még itt 5 perce. Nyugi Lucy, nyugi...

Ádámnak (*-*)

Nem sok várakozás után megjelenik mellettem egy magas, barna hajú fiú, aki egy rózsát ad a kezembe. Hirtelen nem is tudom mit mondjak, kicsit zavarba jöttem. Talán el is pirultam, sőt, biztos vagyok benne. Szavak nehezen jönnek ki a számon, de azért köszönnöm kéne.
- Szia... - mondom a fiúnak kissé elámulva, bár próbálom tettetni és ezzel túlteszek magamon. Ennél több szó nem jön ki a számon. Látszik hogy jó pár évvel idősebb nálam, minimum 2-vel. Ráadásul helyes is... csoda, hogy még nincs barátnője. Ilyenkor legszívesebben megköszönném a sorsnak, a szervezőknek, és Derek kis közreműködésének is. A rózsát szorongatva a kezemben, nem tudom, mit csináljak vele. Azt sem tudom, most felálljak-e vagy maradjak ülve. Eléggé hülyén érzem magam. Nem tudok mit csinálni, és úgy ülök itt mint egy idióta. Legalább is így érzem.

Ádám

Megkukulva nézek a fiúra, aki a velem szemben lévő székre ül le.
- Ó, ööö... Igen, ki kéne próbálni. - mosolygok rá kissé zavartan, majd odacsúsztatom elé a lakatot, amit mindvégig a kezemben szorongattam. Még jó hogy nem hagytam otthon. Ezek után kinézném magamból. Mindenesetre, most már valamennyire nyugodtabb vagyok, és kevésbé izgulok is. Csak éppen azt nem tudom mit mondjak. De semmi baj, bemutatkozott és nekem sem ártana. Ádám... valahonnan ismerős ez a srác...
Érdekli a kviddics? Csak nem... Tényleg! A múltkori meccsen láttam, és Derek is mesélt már róla nem is egyszer. Szóval nem csak helyes, hanem még sportember is. Hmm...
- Én Lucy vagyok, 15 éves, navinés. Hát... szeretem a kutyákat, a Legendás Lények Gondozását, és a kviddicset is szintén. Csak én nem hinném hogy valaha is tudnék játszani. - mosolygok rá.
- Egyébként, úgy tudom, hogy te vagy az Eridon kviddics csapatának a kapitánya. A múltkori meccsen jól játszottatok. Sajnáltam, hogy kikaptatok a Levita ellen. - és ez tényleg így is volt. Közben egy pincér odajön hozzánk, és megkérdezi mit szeretnénk inni-enni. Kérdő pillantást vetek Ádám felé, majd megkérdezem:
- Szeretnél inni valami különleges koktélt? - érdekelne hogy milyen is lehet egy ilyen. Meg úgy egyébként is.

Ádám

- Hát, még sohasem ültem seprűn, nem hogy még repüljek is. - mosolyodok el.
- Ez jó ötlet, hiszen jobban összeszoktok meg ilyesmi. Gondolom a Klubhelyiségetekben tartjátok a bulit.
Amint Ádám rábólint a koktélra, azonnal kérek is egyet.
- Hát nem is tudom... Igazából mindegyik poszton lévő embernek valamiben jobbnak kell lennie. Például az őrzőnek jó reflexek kellenek, a hajtóknak jól kell célozniuk, a terelőknek erősnek kell lenniük és szintén jó kell hogy legyen a célzóképességük, és persze a fogóknak gyorsnak kell lenniük. Természetesen még ezek mellett is sok dolgot kell tudniuk, de posztonként kb ennyit. Mondjuk ezt gondolom te is tudod. Bár lehet, hogy tévedek, ez ilyen saját megállapításféle.
- Tehát, szerintem fogó biztos nem tudnék lenni, mert ahhoz jól kéne bánnom a seprűvel, én pedig még alapfokon sem tudok, de ezt félretéve én inkább a hajtó felé hajlanék.
- Jaj, egyébként bocsi, ha sokat beszélek. Hajlamos vagyok rá. - nevetek fel.
Sokszor szoktam annyit beszélni, hogy a végén eltérek a témától. Néha már engem is idegesít, akkor milyen lehet ezt a körülöttem lévő embereknek hallgatni? Most nem kéne elszúrni a legeslegelső randimat a túl sok beszédemmel. Kíváncsi vagyok, hogy ebből a megszervezett találkozásból mi lesz...
- Na és, mióta érdekel a kviddics? - nem erőltettem meg magamat túlságosan ezzel a kérdéssel, de kezdetnek megteszi.

Ádám *-*

- Oh, hát azt megköszönném. Igazából már régóta szeretnék megtanulni, de eddig soha nem jutottam el odáig.
Az Aladdinos részen egy kicsit felnevetek halkan a cipőmre lenézve, és az álarcomon kívül most a hajam nagy része is eltakarja az arcom. Ez aranyos volt tőle.
Még csak észre sem vettem ahogy Ádám megnyalja a száját, de akkor sem érdekelt volna hogy miért, ha látom is. Eléggé el voltam foglalva a cipőm nézegetésével abban a pillanatban. Néha elbambulok. Ez van. Bár most már felemelem a fejem és ránézek az előttem ülő álarcos fiúra. Ha tudnám, hogy most éppen mire gondolhat, szívesen megnyugtatnám, hogy én nem olvasok ilyeneket, tehát nem kell emiatt aggódnia. Jó, persze egyszer-kétszer elolvastam hasonlókat még otthon, de hát akkor sem érdekelt nagyon, csak kíváncsiságból, hogy mit lehet ezen annyira szeretni. A mugli legjobb barátnőm miatt vettem ilyet a kezembe igazából, de nem jött be. Nem tudok mit tenni, én nem ilyen vagyok.
- Igen, igazad van, szerintem sem lennék jó se őrzőnek, se terelőnek, de igazából azokra nem is nagyon vállalkoznék. Nincs azokkal sem különösebb bajom, csak nem az én súlycsoportom.
Amikor azt mondja, hogy ha szeretem az édességet feleségül is vesz, egy kicsit megint felnevetek, de most már hallhatóbban.
- Oké, de honnan fogsz holnapig gyűrűt szerezni? - mondom neki mosolyogva. - Hát szeretek enni, úgy is olyan típus vagyok, hogy bármennyit eszek is, nem nagyon hízok, csak amikor már tényleg rám fér.
Jó, ez egy kicsit személyes, de nem hinném, hogy Ádám zavarba jönne emiatt.
A történetére  csak bólogatok, de tényleg érdeklődve, viszont a végénél egy dolgon megakad a figyelmem.
- Duci voltál? Te? Hát, nem tudnám elképzelni... - mondom kissé megdöbbenve, de mosolyogva.
Eközben elveszem a nekem nyújtott italt, majd egy kicsit belekortyolok. Még nem ittam koktélt, szóval nem tudom milyennek kell lennie, de ez finom.
- Igen, és még ismered is. Ő az egyik hajtótok. Egyszer-kétszer kimentem neki szurkolni, meg hát ugye nektek, de azokon az alkalmakon kívül még nem voltam kint az arénában. Dereknek hívják. Ő a távoli unokatesóm. - mondom lazán, nem is gondolva arra, hogy ez talán furcsán érintheti Ádámot.

Ádám

- Igen, szerintem sem árt, ha egy tanár játékosan kezeli a tanóráit, mert jobban odafigyelnek rá és úgy könnyebb tanulni is.
Kiskoromban én is mindig szerettem volna, ha ilyen tanáraim lennének, de ehelyett kaptam egy nagyon szigorú, kicsit sem engedő osztályfőnököt, egy kemény tesitanárt, egy jó humorú, de egy pillanatra meg nem álló matektanárt, és egy olyan biosztanárt, aki szerintem azt sem tudta, hogy mennyi 1+1, csak egész órán magyarázott, (szerintem még ő sem tudta miről) és minden óra elején feleltettet. A rajz- és énektanáromat szerettem, csak annyi volt a baj, hogy utáltam mindkét órát. Gyűlöltem rajzolni, de ott beszélgethettünk, és amikor énekeltünk, akkor nem tudtunk beszélni, és "rajzolnunk" kellett. És ki ne hagyjam a drága töri és föcitanárunkat, aki utált minket. De így utólag sem bánom, mert mi sem szerettük őt. Szóval, nekem ezzel nem volt nagy szerencsém.
- Lepj meg. - mosolygok rá Ádámra.
Az ülési póza kicsit érdekes, nem bírom ki halk nevetés nélkül. De láthatólag nem volt neki kényelmes, vagy nem tudom, így visszaült normálisan a széken. Nagyon halkan megszólalt Levi Kreistől az I Should Go. Amikor kezdett hangosabb lenni, csak akkor jöttem rá, hogy ez a fejemben szól. Nem tudom hogy jött ide, szeretem ezt a számot, de nem teljesen illik az alkalomhoz. Vagy hát nem is tudom, de idegesít.
Még mindig nem hiszem el, hogy ő valaha duci volt. Egyszerűen nehéz elhinni, mert ha valaki ránéz, még csak sejtése se lenne arról, hogy egyszer nehezebb volt. Sőt. A lányok élnek-halnak egy ilyen fiúért. Nem is értem, mit keres itt... Mindenesetre azt hiszem pillanatnyilag szerencsésnek tekinthetem magam.
- Igen, a te Dereked. - mosolygok rá. - Csak nehogy féltékeny legyél. - mondom nevetve, és ha talán közelebb lenne hozzám, akkor bele is boxolnék a karjába, bár nem tudom, hogy ez egy randin mennyire lenne bájos. Végülis ez egy randi, nem?
- Igen, természetesen ki fogok menni. Ki nem hagynám! - mondom mosolyogva.

Ádám (a romantikus *-*)

Csak bólogatok és mosolygok. Hát igen, én is hallottam róla, és szerintem is így van. Mondjuk én a mugli iskolában sem sokat tanultam, de nem azért mert figyeltem az órákon, vagy érdekelt volna, hanem... egyszerűen nem kellett. Nem volt rá szükségem, mert mindig tudtam mindent. Jó, persze néha volt olyan, hogy valami nehezebb dolgozatnál átnéztem a tanult anyagot, de semmi több.
- Nem nagyon. - mosolygok rá.
- Jujj, akkor most már oda kell figyelnem, hogy mit csinálok Derekkel. - nevetem el magam. Olyan aranyos, hogy így el tudunk poénkodni pár dolgon. Végre valaki, Dereken kívül persze, aki nem csak bólogat a viccemre, vagy nevet rajta, hanem visszaválaszol egy ugyanolyan poénosat. Szeretem ha valaki ilyen.
Ezen a "Beszöktesselek utána a buliba?" kérdésen kicsit meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy mehetnék, de ha már megkérdezte (és örülök neki, hogy megkérdezte) ...
- Igen, az jó lenne, köszönöm. - mosolygok a fiúra. Igazából egyfolytában mosolygok szinte. Ja és még a "kevesebb vetélytársam van a csokira" kijelentésnél is ugyanúgy letörölhetetlen volt az arcomról a mosoly.
Amikor a fiú feláll és felém nyújtja a kezét, sejtem, hogy mit szeretne, és miután mondja is, megbizonyosodok róla.
- Ó, rendben. - mondom miközben megfogom a kezét és felállok. A rózsát el is felejtem amit eddig a kezemben szorongattam, de talán jobb is, mert lehet hogy most azon gondolkoznék, hogy mit csináljak vele, de így most egyszerűen elfelejtve eleresztem a kezem fogságából és otthagyom az asztalon. Közelebb lépek a fiúhoz felállásom után, és várom, hogy mit lép.

Ádám *-*

Ezen a kijelentésen csak nevettem. Olyan aranyos.
- Á értem, ez nálam is mindennapos dolog. - közben a cipőmet nézegetem ami elkezdett egy kicsit szorítani. Éreztem ugyan, hogy nem jó mikor megvettem, de nem érdekelt, mert nagyon tetszett. Nem baj, majd többször nem veszem fel, és elajándékozom a húgomnak. Neki biztosan jó lesz később. Mondjuk a másik tesómnak is adhatnám, de ezzel több gond is van, mert eleve nagyobb a lába az enyémnél, és fiú. Így hát marad a húgom, hacsak az egyik barátnőmre nem lesz jó. Na jó, de most miért is foglalkozok én ezzel?
- Oké, de lehetőleg a hordágyon elvivést hagyjuk ki, ha nem baj. - mosolygok rá a fiúra. Ez annyira kedves tőle, főleg hogy a büntetést is vállalná ezért. Egyébként én is kaphatnék? Erre nem is gondolva fordulok a fiú felé.
A beszéde nagy részére bólogatok, majd rájövök, hogy kérdezett is.
- Ó, hát nem hinném... - nézek a szemébe a forgás után. Egész jól táncol. Mondjuk én még nem táncoltam senkivel, és ha nem lennék ennyire elmélyedve a beszélgetésünkbe, biztosan rálépnék véletlenül egyszer-kétszer a lábára. Bár nem kizárt, hogy így nem.
- Rendben, megtartom. - mosolygok a valódi zenére koncentrálva, mert így elég nehéz tájékozódni a ritmusról, de mindenesetre hagyom hogy Ádám vezessen, ő olyan biztosnak tűnik a dologban.