Olivér

Utálom a mosolyom, mostanság nem is lehet az arcomon látni. Összevesztem Shannel is, és abszolút nem figyelek arra, mi folyik körülöttem, ami csak akkor lenne iszonyat menő, ha azt se tudnám, bennem mi folyik, de ez nincs így.
A szégyen valahogy mindig bekúszik a bordáim közé, és nem hagy levegőhöz jutni. Oké, nem nagy szám, sokan mondanák ezt, de őket nem úgy nevelték, mint engem. Most minimum már férjes asszonynak kéne lennem, de inkább titkolom. Jó, csak egy hülye csók volt, amit nem is akartam, vagyis akkor de, de amúgy nem.
Beletúrok a hajamba, és úgy döntök, majd a levegő kijózanít, vagy felpofoz, vagy mit tudom én, csak a nővérem szemébe ne kelljen néznem.
Hülye furcsa késztetés, azt se értem, miért múlt el csak úgy huss? Mert hogy én nem vagyok olyan csapongó, vagyis de... az voltam, amíg el nem követtem azt a hülyeséget, abban a hülye teremben, azzal a hülye sráccal. Na jó, Bálint nem tehet erről, elvégre én könyörögtem ki. Te jó ég, még könyörögtem is. Szánalmas vagy, Nayar.
Megfogom a jegyzeteimet, és pár percig elcsodálkozok azon, hogy vannak, mert, hogy arra már nem emlékszem, mikor kerültek azok a szavak a pergamenre. Mindegy,látszatnak tökéletesen megfelel.
- Meg nem értett művészlélek leszek - válaszolok Shan fel nem tett kérdésére. Ez van, ha valakit annyira ismersz, hogy már csak a tekintetéből ki tudsz szűrni bármit.
- Nincs semmi Shan, csak... rossz napok, oké? - sóhajtok fel, és örömmel konstatálom, tesóm végre elenged. Persze, tisztában vagyok vele, hogy hosszútávon nem úszom meg, hacsak nem avanzsálok át energiabombává, de nem megy. És nem csak azért, mert a kastély túlnyomó többsége ezt nem nézi jó szemmel, hanem, mert egyszerűen nem engedhetem meg magamnak a vidulást, még a nyalókáim is kidobtam.
Ha ez nem lenne elég, a temetés is rányomja a bélyeget a kedvemre. Bár szerintem Shan sokkal nehezebben viseli, hisz ő állt közelebb a bátyánkhoz, de ő nem csúszik szét, nem tudom, hogy csinálja, de tartja magát. Talán... esetleg, bizonyára példát kéne vennem róla, és nem homokozóba dugni a fejem, mert bármennyire is szeretnék, nem vagyok már annyira kis lány.
Teljesen eltökélten ülök le a padra, és kezdem a sorokat vizslatni, próbálva kivenni belőlük a szavak jelentését, csak hogy ez korántsem megy annyira, ha a gondolataim ezerfelé cikáznak.
- Ó a francba - idegesen dobom el a pergament, ami stílusosan landol a kútban. Mély levegő után állok fel, és próbálom onnan kihalászni, mert oké, hogy most kicsit ingerült vagyok, arra azért szükségem lesz.

Olivér

Persze, miért is dühönghetném ki magam egyedül? Már-már forgatókönyv szerű, hogy valaki tanúja lesz a cselekedetemnek, amivel rendesen megcáfolom a tényt, én igenis épelméjű vagyok. Oké, bevallom, hogy sose voltam teljesen normális, de ezt egy idegennek honnan kéne tudnia, nem?
Amúgy nem zavartatom magam, ugyanúgy próbálom kihalászni a pergament, amit hirtelen dühből fakadóan úsztattam meg egy kicsit. Nekem az nem megy, hogy magamba fojtsam a dolgokat, azzal csak saját magam mérgezném, és még mindig azon az elven vagyok, nem szégyen az, ha az embernek vannak érzései, és ne adj Isten, még ki is mutatja, csak hát… sokkal jobb lenne úgy kimutatni, ha nem lenne szemtanú, akit aztán ciánozhatok meg, hogy ne terjedjen rólam pletyka. Pedig itt terjed, minden, mindenkiről, és fúúúj, ez egy undorító szokás. Én naivan azt mertem hinni, ez egy iskola, és nem valami túlcsicsázott reallyti.
De ha már úgyis egy dilis csajként leszek elkönyvelve – még bízni se tudok abban, hogy a srác nem előítéletes -, legalább a kicsit dilis jelzőt kiharcolom magamnak.
- Ja, ha már az aranymosásnak annyi – nyögök fel, mert már majdnem sikerült elkapnom, aztán mégse. Nem, nem gurolok be, higgadt vagyok, legalább annyira, mint az, aki képben van a szó fogalmával.
- Nézd, ha meguntad az ott álldogálást, nem segítenél? Hidd el, tök jó buli… na jó nem, viszont ki kéne halszánom, mielőtt még teljesen olvashatatlan szavak lesznek rajta – igen, ennél szebben én nem tudok segítséget kérni ebben az állapotban.
- Vagy tudod mit? Hagyjuk a fenébe, majd kölcsön kérem valakitől – megunva a tömérdek sikertelen malőrt, fogom magam, és a kút peremére ülök, hogy behatóbban tudjam tanulmányozni a srácot.
- Dohányzol – igen, ezt a tényt úgy közlöm vele, mintha minimum egy főben járó átkot szórt volna el az imént.

Olivér


Piszok mázli, hogy nem küzdök sem megfelelési kényszerrel, se feltűnési viszketegséggel, sőt… még csak azt se akarom, szeressenek, mert a srác vélhetően összetörte volna a szívem az érdektelenségével. Tényleg nem áll fent ez a helyzet, nem mozgat, még túlzottan ez a találjunk magunknak minél előbb valakit, hogy ne lógjunk ki a sorból dolog. És a mellékelt ábra is mutatja, hogy ezzel csak gáz van, hatalmas, magamat utálós gáz.
Persze sokkal könnyebb dolgom lenne, ha nem épp egy piszok rossz pillanatomban kapott volna el, de kárpótol, hogy látszólag ő se repes az én társaságomtól, de nem én leszek az, aki lelép az biztos. Nem mintha szándékomban állna elkergetni a nálam idősebb hímnemű egyedet, elvégre ez egy közterület, csupán dühöngeni akarok egy kicsit, csapkodni és aktívan utálni magam, úgy, hogy közben nem tűnök teljesen idiótának. Igen, ez úgy tűnik, marha nagy kérés.
Felhorkantok az önzetlenségét látva, gondolom, nem erre a reakcióra számít, főleg, mivel az előbb még én kértem meg erre.
- Persze… így aztán nagyon menő vagy, ha neked a könnyebb út jön be… - vonok vállat, mert mégis ki vagyok én neki, hogy ítélkezzek felette, meg amúgy is. De engem valahogy mindig taszított a lehetőség, hogy valamit a könnyebb megoldással szerezzek meg, így oda az élvezet, na meg… hol marad a lélek megedződése? Ha mindig csak biztonsági játékot játszunk, cseszhetjük, ha olyan helyzetbe kerülünk, ahol nincs biztonságos út. Nekem már nem egyszer volt már hozzá szerencsém, igen, még így fiatalon is, de hát… ha valaki olyan környéken nő fel, igazán megszokja ezt egy idő után, és meg tanulja komolyan kezelni azt, hogy tíz után egy lélek se lehet az utcán, meg a többi.
- Ez után a mutatvány után, ne várd, hogy oltárt emeljek – egy negédes mosollyal az arcomon, próbálom letörölni az egoista vigyorát. Tény, sokkal jobban értékeltem, ha már csak azért is, hogy megmutassa, ő idősebb, villant is valamit, de így elveszett az érdeklődés. Na, jó ez nem teljesen igaz, mert ugyanúgy érdekesnek találom, talán azért, mert teljesen más, mint akiket ismerek.
- Még sose próbáltam – meresztek rá nagy szemeket, aztán csak a látszat kedvéért vállat is vonok. Hiába fog el a késztetés újfent, hogy kipróbáljam, milyen, tudom, hogy Shania letépné a fejem a helyéről.
- Tőlünk ezt tiltják, mármint…. nagyon… - igazából meg se akarom magyarázni, nem is várom el, hogy megértse, épp elég az, ha azt leszűri, pont emiatt kecsegtető a lehetőség, még ha az ki se alakult.

Olivér

 
Szegény srác, biztos nem lehet jó napja neki sem. Ennek orvoslására persze csak pár ezer megoldás fogalmazódik meg bennem, mégis úgy döntök, jobb visszavenni, és nem zúdítani rá mindent - amit mellesleg alapból szoktam -, mert nála igenis pálca van, használni is tudja gondolom, plusz jóval idősebb nálam. Ergó, ha arra kerülne sor, hogy abban látja az élvezetet, hogy engem kínoz, esélyem se lenne. Békés, oké aránylag békés teremtésnek gondolom magam, így a józan eszem, meg a cseppnyi félelem - ami vélhetően a másik kisugárzásának köszönhető -, azt mondatja velem, ne vele szemben feszegessem a határaim, legalább is ne most.
Azt persze nem bírom megállni, hogy ne szóljak be, mert... mert Aisha vagyok, aki igenis más fejéhez vágja, ha valami nem tetszik neki, mert tud nagyon gyorsan futni, ha arra viszi a szükség.
- És a logikában mi a jó? Attól lesz kiismerhető az ember... és unalmas egy idő után, így a végeredmény még mindig ugyanaz - vonok vállat, miközben magam vizslatom a víz tükrében, és eltűrök egy tincset, ami épp marha rossz helyen van.
Nem azért nem nézek a srácra, mert annyira ijesztő, inkább tartok magamtól... vagyis attól, hogy a múltkori incidens megint megtörténik. Jó, tudom, hogy az a kor is elkezdődik egyszer, So ezt részletesen el is mesélte nekem, lévén anyámnak nem volt ideje, de én nem akarom. Az régen rossz, ha egy férfi el bírja vonni a figyelmem rengeteg sokkal fontosabb dologról.
- Szoktad másra is használni a szád? - bukik ki belőlem a kérdés, anélkül, hogy belegondolnék, mik is hagyták el a szám. Jó, de a fiútól eddig csak grimaszt, vigyort, vagy valami más arckifejezést láttam, és nem valami bőbeszédű, ami csak azért idegesít, mert így gondolkodhatok azon, mi jár a fejében, és mivel az én elmém kreatív, el is kezdek parázni.
- Miért nem ülsz le? - mutatok magam mellé, mert hely az van bőven, és tudtommal én se szenvedek fertőző betegségben, bár ki tudja, mit szedtem itt össze.
- Igen, vagyis nem... nem tudom, már így is kitagadnak, ha megtudják, hogy.... - megrázom a fejem, mert azért mégse kéne egy idegennek elregélni, milyen vétséget követtem el, még csak az hiányzik, hogy elkönyveljen könnyűvérűnek.