Annabell Lucy Parker
Egyelek meg de most tényleeeeeg! Q_Q

Egyáltalán nincs ma sem jókedvem. Azt hiszem, hogyha mindennap úgy kelsz fel, hogy tudod, nem számíthatsz a szüleidre, hogy nincsenek testvéreid vagy életcélod, igazából az életnek sincs túl sok értelme. Csakúgy vagyok, de ez jó, addig is azzal üthetem el az időt, amivel szeretném, nem azzal, amire kényszerítenek. Régen, emlékszem, mit akartak tőlem a szüleim, viszont inkább ugornék egy sárkány elé, minthogy megtegyem azt, amit valósággal rám erőltettek.
Sóhajtozva sétálok a szabadban, remélve, hogy vigaszt találok a szívemben érzett keserűségre. Egy krémszínű hosszú ujjút, csőszárú farmert, és magas szárú csizmát viselek, kabátként pedig a nadrághoz illő laza dzsekit.
Forduljon fel minden élőlény, ami él és mozog! Forduljon fel mindenki, aki a boldogságért áhítozik! A boldogság nem más, mint gyenge illúzió, egy hitegetés, ami semmit nem old meg. Valójában az életnek tényleg nincs célja sem. Az út csak a sötétségbe vezet, esetleg a legközelebbi temetőbe.
Sokáig bolyongok céltalanul, mire ráakadok egy különös helyre. Itt sem jártam még. Enyhe érdeklődéssel belevetem magam, ekkor pillantok meg valakit a távolból, és előre izgulok. Mindig is hányingerem volt a többi embertől. Nem azért, mert rasszista lennék, egyszerűen... Más vagyok, mint a többi, egy-két lábon járó ocsmányság, aminek a pokolba kerülés lenne az igazi megváltás.

Annabell Lucy Parker - Már most szeretem ezt a játékot, és de, azért is, csak talán később.

Az idő jónak ígérkezik, de nem számomra. Valóban nem süt a Nap, de nincs is olyan sötét idő, mint amilyenre vágyom jelen pillanatban. Felsóhajtok, óvatosan megközelítve az illetőt. Csak Isten tudja, miért vetemedtem arra hogy odamenjek, mert nagy hiba volt.
Alighogy odaérek, kinyújtja értem undorító kezeit, befurakszik a személyes szférámba és az arcomhoz is hozzáér. Azonnal lerántom magamról, s ha nem pattogna annyira, szívből jövő gáncsolással mutatnám ki felé "szeretetemet." Már most hányok tőle. Remek jelzőkkel fűszerezve könyvelem el magamban az első ilyen élményt, ami először és így fogad. Először valamilyen Blankához volt szerencsém, de ehhez a balfékhez képest ő is normálisabbnak tűnt.
- Remélem minél hamarabb felfordulsz! Undorító az egész lényed! - harsogom, de mintha nem is figyelne rá, elkezd vonszolni. Úristen! Ez a vidámság gusztustalan! Megpróbálok ellenkezni, de nem sikerül. A hibbant nő úgy ráncigál magával, mintha csak egy rongybaba lennék. A mosolyától émelyeg a gyomrom, és a belőle kiáradó erő... Nos, különleges kisugárzással bír azt elismerem, azonban az nem elég, hogy mosolyt csaljon egy összetört lélek arcára. Nem ám, az én mosolyomat ő bizony soha nem fogja megtapasztalni. Egyszerűen nem tudok, s nem is akarok.
- Előbb csapok fel sárkány ölőnek! - próbálok elvándorolni, hogy véletlenül se kelljen végignéznem a fergeteges műsort. Nem tudom ki ez, viszont borsódzik a hátam. Visszataszító, émelyítő, nekem meg elegem van.
Soha nem ülnék le ide, ha van a közelben bárki is! A "bárkibe" meg az idegen is beletartozik, aki annyira sem méltatott, hogy bemutatkozzon. Mikor tünhetek el innen? Lesünk ki egy alkalmat rá...

Annabell Lucy Parker ^-^ <3

- He? - meglepődöm, amikor észreveszem a furcsa csillogást a szemeiben. Valamiben nagyon elszánhatta magát. Ismerem a tekintetet, és biztos vagyok benne, hogy ez a csillogás elszántságról árulkodik. De vajon mit határozott el ennyire magában?
A különös névért cserébe bármily nemű probléma nélkül le tudnám önteni egy vödör hideg vízzel, ám sajnos nincs vödröm, kézzel vagy pálcával meg nem olyan jó a hatása a dolognak. Szóval marad a jól bevált mérlegelés. Unottan felsóhajtok, miközben nagyban azon gondolkodom, mitévő lehetnék.
- Ja, nem érdekel a neved, meg az eszement műsor sem! - válaszolom hűvösen, majd hozzáteszem hogy Lengrond vagyok, de a keresztnevem sosem árulnám el egy hozzá hasonlónak sem.
Bákker, hova mehetnék? Nem akarok sokáig ezzel az őrülttel maradniii! Idegesen körbenézek, majd kiszúrok egy tőle távolabbi pontot és futásnak eredek. Kössz, én véletlenül sem akarok veled maradni!

Dolánszky Alex

Nem vagyok túl boldog. Tegnap az a srác eléggé felhúzott, csak nem mutattam ki teljesen. Gemológia óránk volt. Mellette ültem, miután odahívott magához, amiért nem vallanám be, de picit hálás vagyok, különben egyedül ültem volna. Habár legtöbbször úgy vagyok ezzel, oly' mindegy hogy ülök! Megszoktam már azt is, ha egyedül vagyok.
... Keresztülhúzta a fél jegyzetem, emiatt az eredeti olvashatatlan. Tegnap éjjel legalább fél órát kellett felette görnyednem, hogy ki tudjam venni a betűket, és újra leírni az egész jegyzetet. Ha a teljes munkám odalett volna, valószínűleg a kérdésére is nemleges választ adok, s ma nem lennék itt. Látta, hogy nem vagyok jó passzban, ezért elhívott a majálisra vigaszképp. Azonnal igent mondtam rá, rám nem jellemzőmódon, de ez inkább csak azért van, mert sosem volt igazi gyerekkorom, és a majálisra nem jutottam el soha. Pedig el akartam nagyon sokszor, holott nem tudtam még a szó jelentését se. Csak a színes plakátok, és az újságok képei adtak némi ízelítőt belőle. És most itt vagyok egynek a  helyszínén!
Elképedve követem az varázsló/boszorkány tömeget. Mindenki ébernek és izgatottnak tűnik. Van, aki "ki is nyalta" magát a feltűnő ruhákkal, én viszont maradtam a régi stílusomnál. Egy világoskék háromnegyedes farmernadrág van rajtam, a felsőm egy szürke rövid ujjú, aminek a közepén fekete betűkkel egy "I hate the world." felirat díszeleg.
Ahogy előrehaladok, hamarosan megpillantom az illetőt. Nem nehéz észrevenni, egy szökőkútnál van, méghozzá... Kerekes székben? Ezt tegnap nem vettem észre. Nem figyeltem eléggé. No mindegy! Komor arccal előbukkanok a tömegből, odamegyek hozzá, majd köszönök.
- Helló - felelem karba tett kézzel.

Dolánszky Alex

Nem válaszolok egyből arra, haragszom -e még rá a jegyzetem miatt. Szerintem egyértelmű, de kivételesen ma nem olyan nagy bennem ez az érzés, mint akkor volt. Az órán nagyon pipa voltam rá. Duzzogva elfordítom a tekintetem, és inkább én is a helyet kezdem el pásztázni. Nagyon-nagy, a helyre jóformán alig ismerek rá. Pedig egyszer már voltam itt egy csajjal, aki... Nem kicsit idegesített a viselkedésével.
Mindent ellep a standok és színes sátrak egybemosódott összessége, közöttük az izgő-mozgó varázsló/boszorkány sereggel.
- Egy kicsit - válaszolom végül, de csak nagyon halkan, mintha nem akarnám, hogy kiszúrja ezt a mondatom. Azonban elég hangos ahhoz, hogy kivegye ennek a két szóból álló gyötrelemnek minden tagját, úgyhogy ezt buktam.
Ide-oda jártatom a szemem, ám csak azt tudom felelni a következő kérdésre, hogy nézelődjünk. Majd ha valami esetleg felkelti az érdeklődésem, azt úgy is jelezni fogom. Tehát elindulunk. Lassan andalgok mellette, egyre közeledve a tömeghez. Bakker, emberekből már a szökőkútnál sem volt kevés, de ahogy egyre közeledünk néhány standhoz, érzem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Nagyon új ez az egész...
Idegesen tekintek felváltva mindenhova. Először le a fiúra, majd a mellettünk álló ételes placcokra és színes sátrakra. Közben azon elmélkedek, hogyan válaszolhatnék arra, voltam -e már majálison. Persze, akinek nincs olyan élete, mint nekem volt, annak könnyebb! Csak rávágja hogy igen, vagy nem! De én nem ilyen vagyok! És azt hiszem egy picit félek attól, mennyire nézne hülyének a következő mondat után:
- Még sosem... voltam majálison, vagy ehhez hasonló egyéb rendezvényen - mondom nagyot nyelve, s belül azon imádkozom, hogy ne nevessen ki. Chhh, miért aggódok ilyenek miatt? Kaptam nagyobb pofonokat is az élettől, ennek meg le kéne peregnie rólam. Már megszoktam, ha nevetnek rajtam...

Dolánszky Alex

Úgy tűnik, a válaszommal sikerül meglepnem őt. Még sosem voltam majálison. Ahogy itt sétálok, a gyomrom bizonyos időközönként rándul görcsbe. Sosem bírtam jól a nagy tömeget, ezért fordult elő az, hogy a napom nagy részét inkább egyedül töltöttem.
Meglepődöm aztán, mikor arra kérdez rá, honnan jöttem, de nem mutatom ki. Várható lett volna, hogy megteszi, elvégre azt hiszem még a nevemet sem tudja. Ezzel viszont szerezhetne rólam némi infót. Mogorva fintor helyett fájdalmas mosolyra húzódik a szám. Próbálok visszaemlékezni a szépre és jóra. Olyan emlékek után kutatok a fejemben, ami egy percre boldogságot csalt a lelkembe. Azonban semmi nem ugrik be, csak a rossz. Gyerekkoromban, mielőtt rákényszerítettek volna egy bizarr hitvallásra - már ha lehet azt hitvallásnak nevezni -, talán annyiban volt jó minden, hogy kíváncsian és nyíltan tekintettem a világra. Viszont amikor a szüleim nekikezdtek annak, hogy ráneveljenek arra, a napok egyre színtelenebbé váltak, végül kifakultak.
Alig észrevehetően megcsóválom a fejem, próbálva ezzel elűzni a nyomasztó gondolatokat.
- Még... sosem - zavartan kezdem fekete-fehér tornacsukám orrát vizslatni. Ennek köszönhetően nekimegyek egy varázslónak, aki leönti magát a kezében tartott poharas italával. Morcosan pillant rám, majd kulturáltan melegebb éghajlatokra küld. Én az egészre egy fintorral reagálok, s kikerülöm az illetőt.
- Londoni vagyok, szerintem ott is tartanak majálisokat, de engem soha nem engedtek volna el egyre sem - sóhajtok fel, keserűen.
Az egyik mondata végképp meglep, enyhe értetlenség ül ki arcomra. "Na akkor ma sokat kell bepótolnod" ...? Végül megértem, mit akar mondani ezzel, picit jól is esik. Valóban lenne mit bepótolnom. De miért viselkedek ilyen furán mellette?
- Azt már neeeem! - nem fogok pici lovacskákon nyargalni! Oké, igen.. Elhatároztam, ha már itt vagyok, talááán kipróbálok egy-két dolgot, ám nem fogok a hat évesek szintjére visszasüllyedni. A körhinta náluk lehet nagy divat.

Dolánszky Alex

- Már megszoktam, hogy lehurrognak - felelem lehorgasztott fejjel. A hajam most két copfba van kötve, amik a vállaimon vannak épp. Így nem tudják függönyszerűen eltakarni az arcom, mint a Gemmológia órán a padban, amikor a jegyzeteimet néztem.  
- Azok - válaszolom szűkszavúan. Szigorúak, és megkeseredettek voltak. Úgy neveltek, hogy miattuk gyakran érzem úgy, nem találom a helyem a világban. Nem vagyok erős, a Roxfortban meg hamar "elvéreztem" volna, ezt rögtön megmondom a fiúnak, aki mintha a gondolataimban olvasott volna. Menekülni? Igen, idemenekültem, mert nincs más hely, ahová szívesen mennék, és az, ahogy veled beszélgetek...
Ismét alig észrevehetően megcsóválom a fejem amint őt nézem, majd rövid idő után újból a körhintára nézek. Érvelhet mellette bárhogyan, nem vagyok belül sem olyan, hogy felüljek rá!
- Akkor sem pattannék fel rá, ha az életem múlna rajta! - csapok homlokomra, aztán sóhajtozva követem őt egy standig, ahol különféle nyalánkságokat kínál egy idős férfi. Az arcfestésen még erősen gondolkodom.
... Valamiért nyugodtabbnak érzem magam. De erről inkább hallgatok. Legyen ez is egy olyan titok, ami egy zárt ajtó mögé kerül. Egy olyan ajtó mögé, ami soha -
- Zöld - mondom pár percnyi habozás után, amikor is a fiú visszatér két vattacukorral. Keserű érzéssel tölt el, hogy ennyit ismerek a majálisból. Apa ritkán hozott, de nem a pálcikás, hanem ilyen dobozos/műanyag pohárkás fajtájút.
Egy halk köszönöm mormogok, s közben az arcfestést hirdető táblát figyelem a körhintán túl.
... soha nem kerülhet feltárásra.

Dolánszky Alex

Annyira szánalmas az, hogy poénkodni próbál, hogy végül halkan felkacagok. Ezt soha senki nem tudta nálam elérni. Könnyen megeshet hogy csak most láthatja ezt ha az arcomat fürkészi.
- Ez iszonyatos próbálkozás - vigyorgok rá lenézően - De jobb, mintha néma maradtál volna - teszem hozzá végül, és átveszem tőle a vattacukrot. Én nem csíkozok. Egyből beleharapok egy oldalon a fogaimmal, majd letépek egy jókora darabot. Huss, már el is tűnik a számban, szinte azonnal olvadozni kezd. Pont, mint régen. Ez az egy olyan tett volt, amiért nem fogom leszólni őt. Jót választott ugyanis - akárcsak jó magam. Az alma a kedvenc gyümölcsöm, és az ilyen ízesítésű dolgokat is nagyon kedvelem. Az pedig hogy az édességnek ilyen remek színe van, rögtön eldöntetett, melyiket választom a kettő közül. Némán követem őt tovább. Odaérünk az arcfestő standhoz. Ilyenen sem vettem részt eddig, furcsa látni, milyen sok fiatal nő ül egy-egy vaskos album társaságában. Hamar kiderül, hogy azokban több száz minta van, amit vállalnak a "festők", ebben ő "felsége" nem tévedett.
Érdeklődve lapozom fel. Nehéz választani, viszont nem kell teljesen végigmennem rajta ahhoz, hogy ki tudjam választani a megfelelőt, ami a gepárdok jól ismert szimbóluma lesz: A jól ismert színes pofa, a szemek alatt egy-egy csíkkal, amitől olyan, mintha sírnának.
- Szerintem ez jó lenne - szólalok meg, megtörvén a pillanatnyi csendet, mi kettőnk közt támad. Illetve nem tudom ő megtöri -e, mert én eddig nagyfokú figyelmet szenteltem a színes képeknek, így előfordulhat, hogyha közben még mondott valamit, azt nem hallottam.
No mindegy is. Aki az asztalnál áll, egy kb. velem egykorú, szőke hajú lány. Vidáman mosolyog, és amikor lerakom a könyvet, készségesen megkérdezi, miben segíthet. Attól a bárgyú arctól majd' felfordul a gyomrom, de inkább elfojtom magamban a gúny apró csíráját, és arra térek rá, amit akarok.
- Egy gepárd pofamintája kéne az arcomra, de úgy, hogy az alap is fehér legyen - az albínó példányokat jobban kedvelem, amiknek fehér az alapja, és úgy jönnek rá a fekete minták.
Nem kell sokat várnom, a csaj rögtön festéket ragad, maga felé fordítja a képes albumot, én pedig kényelmesen helyet foglalok, hagyva, hogy nekikezdjen a munkának.

Dolánszky Alex

//Zsákbamacs - 9//

Tudom, hogy a vattacukortól ragacsos lehetek. Régen megtanultam hogyan egyek úgy, hogy ne legyek az. A lényege az, hogy ne egyem olyan gyorsan, ne szedjek a számmal olyan nagy darabokat belőle, és akkor elkerülhetem azt, hogy zöld legyek állig.
Ezután hagyom csak, hogy a szőke lány munkához lásson. Belemártja az ecsetet a fehér festékbe, ezután gyors, alapos mozdulatokkal felviszi. Miközben így tesz, sikerül annyira megnyugodnom, hogy lehunyom a szemem, és kirekesztem magamból a tömeg zsibongását. Még most is furán érzem magam a fiú közelében, ezt azonban nem tudom hova tenni. Nem mondanám, hogy szerelmeslennék belé, ám ha így lenne, mindenképp azon leszek, hogy gyorsan túllépjek ezen. Neki biztosan van barátnője, én meg lehet hogy nem akarok párt magamnak. Legalábbis egyelőre. Egyszerűen csak át akarok gondolni néhány dolgot, kitisztítani végre a fejemet, meg magam mögött hagyni egy iszonyatos múltat. Azonban a szüleimnek szánt bosszú tervéről nem mondok le!
Khm, az alap nagyon gyorsan megvan. A fekete foltok és a könnyszerű minta meg csak 5 percet vesz igénybe össz-vissz. Mire észbe kapok, már azt mondja a lány, hogy kész is, s ugyanazzal a bárgyú mosollyal enged utamra, mint amivel fogadott. Kissé idegesen keresem a fiút tekintetemmel, Végül megtalálom. Azonnal odamegyek és a különleges izét kezdtem tanulmányozni, amit a kezében tart. Időközben lassan magam is befejezem a vattacukrot. A pálcát picivel vidámabban dobom ki egy közeli kukába, majd visszatántorogva válaszolok is.
- Mehetünk, de ha megkarmol az a macska, inkább átadom! - mondom komolyan, és azzal elindulok a zsákmacskás standja felé annak ellenére, hogy nem vizslatom túl sokáig azt a térképet. De nem baj, hiszen ha a srác gyorsan kapcsol, hamar követni fog, és együtt könnyebb lesz eljutni oda. [...]
Mikor megérkezünk, nekem úgy tűnik, mintha épp senki sem állna előttünk. Kíváncsian rákérdezek arra, pontosan mi ez, hogyan működik. Igyekszek sok infót gyűjteni. Szerencsére aki ezt az egészet vezeti, egészen normális és ő is készségesen segít - hát hogyne, hiszen a kedves idetévedő pénzéért mindent!
- A 9 -est veszem meg - szakítom félbe, amikor már eleget tudok erről az egészről.

Dolánszky Alex

Azt hiszem hogy a lelkem szilánkjai kivételesen egy új helyzetben vannak. Meglepődöm magamon, mert teljesen elégedett vagyok az arcomra festett gepárd pofamintáival, és amikor a lány felém tartja a tükröt olyan, mintha egy halvány mosolyféle is végighúzódna az arcomon. Nagyon sok ellenséges diák vágta a képembe, hogy Levitásnak kéne lennem - kivétel a háztársak, de velük még nem igazán beszéltem. Az iskolában is ritka, ha van, akivel összefutok, és beszélgetek.
No mindegy, nekem a Navine tökéletesen megteszi. Valahogy nyugodt ott a légkör, főleg a szobámban..
Miután eleget csodálom magam, felállok, hogy aztán a zsákbamacskás bódéhoz menjünk. Amit mondtam, teljes mértékben komolyan gondoltam, ám nagyon remélem, hogy a fiú viccnek vette. Elvégre kétféleképpen is lehetne értelmezni a mondatot. Az egyik az, ami az igazság - eleinte fogalmam sem volt róla, hogy mi az -, vagy a humorizálás.
Egy pillanatra megállok, hogy a helyet tanulmányozzam, míg az eladó kihorgászik egyet a dobozból, amikben a zsákbamacskák vannak. Elég réginek tűnik, bizony én sem tagadnám, hogy az idő alaposan rajta hagyta nyomát. Kicsit szomorú a látványa a többihez képest, azok a sátrak, standok mind újaknak tűnnek. Vagy legalább is kevésbé kopottnak. Ezen még a minták sem látszanak jól. Amikor futópillantást vetettem, az volt a kérdésem, hogy ezen egyáltalán van? Deee van, csak nem látszik már olyan jól. Talán virágok.
- Köszönöm - mormogom átadva a pénzt, és kikapva a zsákbamacskát odamegyek a fiúhoz. Ő már elkezdi kibontani, azonban én nem tudom itt megnézni. Túl sokan vannak, és valahogy ismét gyomorgörcs fog el - ami nemrég csitulni látszott.
- Nem... mehetnénk egy picivel nyugodtabb helyre? - kérdezem az ő zsákocskájára mutatva - milyen pici! Azt hittem nagyobb -, aztán körbenézek. Beállok egy kis csapat, nevetgélő lány mögé, akik épp vattacukroznak, meg arról beszélgetnek, hogy "Óóóóh, ki a leghelyesebb varázsló pasi szerintetek a suliban?" "Szerintem az a szőke..." Úristen, ez mindjárt elolvad előttem! ... Oh, ha lehetne ilyen, örömmel sétálnék át a tócsán, ami belőle maradna.
Egy másik standtól nem messze állok meg, ami talán céllövölde lehet, de passzolom. Most csak azzal vagyok elfoglalva, hogy a zsákot tanulmányozzam, mely most a markomban pihen - egyelőre kibontatlanul.

Dolánszky Alex

A kérésemre odébb állunk. Nos, hamarosan egy céllövöldénél lyukadunk ki. Kis ideig a ki nem bontott zsákbamacskával szemezgetek. Meghúzzam a zsinórt? Vagy még ne? Nagyban kérdezgetem magamtól, hogy mit kéne tennem, amikor megszólal Alex és a felállított üvegpiramisra mutat. Vállat vonok.
- Felőlem spárgázhatnál is egy ott árult plüssért - válaszolom, ezzel arra célozva, hogy mindegy, mit tesz. Ha szeretne, akkor menjen, nem fogom megakadályozni, vagy ilyesmi. Bár tény, hogy érdekes játék. Elég sokan állnak sorba, ahogy elnézem, ám nem kell sok, s végül követem a fiút.
A négykarú rudak keltik fel érdeklődésem. Minél közelebb kerülhetek hozzá, annál furcsább érzés kerít hatalmába. Izgalom, ugrik be a neve. Izgulok egy picit, de nem mutatom ki. Nem igen játszottam még, viszont nem hiszem hogy ügyes lennék benne. Minden esetre egy próbát megér. Ma kivételt teszek egy-két dolgot illetően, ám utána nem garantált, hogy vidám, és "boldog" tudok maradni.
- Szurkolok - motyogom az orrom alatt, aztán én kerülök sorra. Kifizetem az apró összeget, és megkapom a karikákat. Sejtem, hogy mágiával buherálhatták meg a játékot, de ez nem fogja kedvemet szegni. A kezembe veszem az első karikát, a szemeimmel felmérem a távolságot, s ahhoz viszonyítom milyen erővel is kéne elhajítanom. Végül eldobom, és Alexhez hasonlóan az első körből szerzett tapasztalat alapján dobom el a többit is szép sorjában. Nagyon bízom abban, hogy legalább egyet sikerül eltalálnom.

Dolánszky Alex

- Fogjuk rá - felelem a fiú kérdésére, de nem pillantok rá. Továbbra is a játékra fordítok nagyobb figyelmet.
Miután elhajítom az első karikát, az izgága táncba kezd a rudacskán. Egy pillanatra tényleg megijedek attól, hogy leesik. Ehelyett viszont ott marad, és az ezután következőek is szépen érnek célt, noha előfordul, hogy úgy tűnik, mintha leesni készülnének. Például az utolsó előtti, vagy az utolsó. Nagyon a rúd szélén forognak, végül megállnak, és erőtlenül visszacsúsznak. Ott maradnak, én pedig sokáig el sem tudom hinni. A meglepettségtől tágra nyílt szemekkel vizslatom az eredményt.
- K-köszönöm - fogadom mind a standos, gratulációját. Kicsit megbotlik a nyelvem, fura, milyen nagy hatással van ránk az élet egy-egy pillanata, nem? Nos, engem valóban meglepett, hogy először veszek részt egy majálisi játékban, és mind a négy dobásom talált. Mikor sikerül észbe kapnom, elvonszolom magam a plüssökig. Alex pont akkor fordul oda hozzám. Neki is elmormogok egy köszönöm féleséget, ezután nézelődésbe kezdek.
Nagyon sok színű, formájú van ott. Egy újabb huzavona után végül megragadok egy nagyméretű farkast, majd a rám nem túl gyakran jellemző jókedvvel állok odébb a fiúval, miután felhívja a figyelmet a zsákbacicákra. Én őszintén már majdnem elfelejtettem, hogy egyáltalán vettünk. Megkérem ismét, hogy vándoroljunk odébb, ezután a hónaljamhoz teszem az új szerzeményt, miközben meghúzom a kis fekete tasak madzagait. Néhány édesség?
Nagyokat pislogva fürkészem a kis csomag tartalmát, majd belenyúlok. A kezembe akad valami, amit rögtön ki is húzok, hogy jobban szemrevételezzem. Nyertem egy utalványt, szerintem ez csak később kerül felhasználásra. Mondjuk pár nappal a Majális után, vaaagy passzolom.
- Te mit kaptál? - kérdezem rá nézve.

Záró hozzászólás a mi játékunkhoz
Dolánszky Alex

Egyszerre kérdezzük meg a másikat, hogy mit kapott, és míg ő elvigyorodik, ma először hangosan felkacagok. Mások szerint Rellonos lehetnék. Engem nem izgat. Lehet hozzájuk hasonlítok, de én nem ismerem őket. Ám a házamról van némi alapismeretem, és érzem, hogy tökéletes házba kerültem.
- Aranyos, bár ha sűrűbben mutatná a képét, azt lehet más is díjazná - sóhajtok fel, majd meglobogtatom előtte az utalványt.
- Előbb rágom le a saját ujjamat ebbe a cetlibe burkolva, mintho - kezdek bele, ám a felénél el is harapom a mondatot. Hiszen a srác csak viccelt. Mi meg ma állítólag a majálisra próbálunk figyelni, nem arra, hogy ki mit mond, vagy tesz. Vagy ez talán nem lett volna benne a pakliban?
- Ha tehetném, megvenném rajta az egész cukrászdát! - szólalok fel hirtelen, aztán mellé lépek. Rövidesen rámutatok egy ételes standra. Nincs messze tőlünk, ehetnénk valami tartalmasat. Menet közben kitalálhatjuk, mi legyen a következő állomás. Ám valahogy érzem, hogy nem tart sokáig a kis kaland, legalább is számunkra biztosan. Így is lett.
Az ételes hely valóban nem volt messze tőlünk. Szép lassan haladtunk, hogy kiélvezzük az itt töltött időt. Alex vett magának azt, amit, ahogy jó magam. Én egy elvarázsolt torta szeletnél maradtam, aminek a közepében egy olvadó félben lévő csokibéka volt. Onnan tudtam, hogy amikor a villámmal megbökdöstem az ismeretlen sötét valamit, megmozdult egy úszóhártyás láb, aztán elkezdett kuruttyolni. [...]
Az evés végeztével a kijárat felé vesszük az irányt. Kicsit félreállunk a tömeg útjából. Szembefordulok Alexszel, és rámosolygok, miközben a farmerom egyik zsebébe nyúlok, előhúzva egy papírt. A belsejében hasonló firka nyúl van, mint amit akkor a pergamenemre rajzolt, csak talán az enyém picivel kidolgozottabb.
- Ezt majdnem elfelejtettem! - nyújtom át, miközben lopva eltekintek valamerre, majd vissza, egyenesen az ő arcára - .... Szerintem aranyos lett a nyúl, meg a kígyó is. Tudod amikor a pergamenemre rajzoltál. Dee kígyó nem lesz abban a kis. Izééé... ajándékban - makogok zavartan. Sosem adtam még ajándékot, főleg nem fiúnak. Köszönök mindent, remélem még összefutunk - azt nem teszem hozzá, ami megfordul a fejemben. Barátnő, ízlelgetem a szót magamban. Vajon lesz bármikor is barátom? Azt se láttam régóta, aki a gyomromba lépett, pedig egész helyesnek bizonyult. Meg legalább felsegített. Nem tudom mire vélni a viselkedésem. Amikor először a nagy szökőkúthoz mentem, még tele voltam negatív érzésekkel. Nem mondanám, hogy új ember lettem. Azt sem, hogy sose leszek az, aki eddig. Hogy nem esek vissza, azonban jelenleg ő az egyetlen, aki elérte, hogy egy kicsit jobban érezem magam ebben a megkeseredett világban. Egy olyan világban, ahol a varázslat körül vesz minket. De nem boldogít, ahogy a pénz sem, vagy ilyesmi.
- Majd üzend meg baglyon keresztül vagy.. vagy ahol tudott, hogy bejött -e! - bökök fejemmel a papírra, ami félbe van hajtva. Ha kinyitja, szembe találkozik egy bocsánatkérő szöveggel, meg jobb oldalt a rajzzal.
Nem várom meg a reakcióját. Mielőtt bármit válaszolhatna, elköszönök, és olyan gyorsan futok a körhinta felé, ahogy csak tudok. Nem akarom, hogy észrevegyen, bár ha rá is jön, hogy végül felültem és ezzel cukkolna élete végéig, igazából azt sem bánnám. Felülök egy szürke lóra, kiélvezvén hogy még gyerekből vagyok, s mikor a harmadik menetnél tartok, abbahagyom, elhagyom a Majális helyszínét. Jó volt, kivételesen élveztem ezt a napot. De ne rohanjunk nagyon! Nem tudhatja senki, hogyan fogom fogadni másnap... és azután.