Anna

Megértem, hogy miért szeretne Anna előbb a szobájába menni, aztán valamerre másfelé. Az a piros folt nem valami szép a hátsó felén, na meg gondolhatnánk róla mást is, mint az igazat. Addig legalább van időm letámolyogni, míg gyorsan megfordul, így szépen lassan evickélek le a lépcsőkön, amik ráadásul nem egyszer mozogni kezdenek alattam, szóval elképzelhető, hogy még ő fog rám várni.
Az megnyugtató érzés, és jobb, hogy már nem szagolom az olcsó bor szagát, így mire leérek, csupán enyhén szédülök, az arcom pedig falfehér, de fel a fejjel!
Az időészékem pedig nem olyan rossz, mivel együtt érünk oda Annával a bejárathoz. Én kissé komótosan, ő meg valamivel gyorsabban, de aztán remélem, hogy egymáshoz igazodunk, mikor kilépünk a még kellemesen langyos időbe, hogy kitisztíttassuk a fejünket.
Emlékszem rá, hogy valamerre láttam fentről egy szökőkút féleséget, amit most szívesen meglátogatnék, szóval körbe fogok sétálni, hogy megkeressem, és egy picit megismerjem azt a helyet is.
- Köszönöm, hogy kijöttél velem. Bár már akkor jobb volt a közérzetem, amikor arról a folyosóról kitettem a lábam, de a levegő mérföldekkel nagyobb segítség.
Ez valami olyasmit akart jelenteni, hogy nem is kellett volna kijönni, de a friss levegő többet segít, mint bármelyik másik kastélyon belüli hely. Ha pedig a figyelmem más is tereli, nem csak a szellő, az a főnyeremény...

Anna

Levegőt, levegőt, levegőt....
Ezt mantrázom egy ideje, és be is válik, mert amíg nem nyílik ki a kapu, nem kéne taccsolni. Kilépünk, és eztán sem taccsolok ki, szóval nagyon pro vagyok. Még vigyorogni is kedvem támad, mikor felsejlik valahol a közeli emlékeim között a naci.
- Mintha meglőttek volna a hátsódon.
Kontrázok rá Annára, miközben már vidáman ugrándozom mellette. Látom ám én, hogy valamit szorongat, de nem vagyok illemtudtalan, igen direkt hozok létre új szavakat... Szóval ismerem az általános illemtant, így nem kezdem rögtön faggatni.
Egy kanyar, meg még egy ellentétes, és már meg is látom, amit kerestem. Áhááá, ez az.
- Nem gondoltam volna,....
Kezdem én is a mondatom, de befejezni már nem fogom, előbb végighallgatom, amit nekem szánnak, majd utána elég, ha elmondom én is. De aztán nem teszem, mert csak nagy szemekkel, olyan meghökkenten reagálok a hallottakra.
- Pontosan ugyanez jutott eszembe.
Nézek rá, pont akkor, amikor farkas nagyságúra tárja az ajkait, hogy az a csokis valami fura sütemény nemsokára a gyomrában landoljon.
- Jó étvágyat!
Kívánom a jókívánságaimat, mire belenyomja a másikat a kezembe. Gyorsan kibontom, mert érdekel, hogy csak megtréfálni akar-e, vagy amolyan tényleg jó szándékból kapom, és be kell látnom, miután kiemelem az első darabot, hogy az pontosan ugyanolyan, mint amit az előbb nyelt le Anna.
- Óóó. Köszönöm szépen.
Reagálok a tettére, és én is belekóstolok. Óvatosan, nem úgy, mint az előbb ő, csak pici kis majszolással. Különben is nemsokára itt a kajaidő. Ez természetesen fél másodperc alatt kimegy a fejemből, és egyszer csak azt veszem észre, hogy olyan csokis leszek, mintha abban fürödtem volna meg.
Végignézek magamon, aztán nevetni kezdek szánalmas kinézetemen, és a mai tettem egyik utolsója, hogy észreveszem, Anna sem teljesen mázmentes.
- Csokis a szád sarka. Meg az egész arcod majdnem.
Jó, enyhe túlzás van a dologban, de a lényegen nem változtat, főképp akkor nem, ha...
- Zöldül, és lilul a csoki az arcodon, és mindeneden!
Kiáltok fel, az arcába mutatva, majdnem kiszúrva szegény szemét, de hát ilyen vagyok, mikor pánikolok. Vajon az enyém is olyan lesz? Át fogok valamivé változni? Nem kellett volna megennem. Biztos meg fogok halni!
És még ehhez hasonlók járnak a fejemben, de csak annyit tudok kinyögni, hogy:
- Mondd, hogy nem dobom fel a talpam!
Kiáltom pánikolva, semmint leszúrva, mert most se időm, se energiám, se tudatom nincs őt hibáztatni. Meg egyébként sem tenném, mivel ugyanúgy járt.

Anna

Az élet csupa móka, és kacagás. Addig mindenképpen, amíg nem kezd bezöldülni a csoki, ami a bőrünkre megy. Anna máza zöld színűre vált, mire én előkapom a kis tükröm, és magamra nézek. Az enyém hányás színt kezd magára ölteni. És nem bizsereg, hanem  kelések kezdenek megjelenni alatta. Ójaj, ez nem tréfa.
- Valaki tuti, hogy szórakozott a konyhán.
Kiáltom pánikszerűen, de ez is fájni kezd, mert ugye  csoki már a számban van. Gyorsan bekapom a maradékot, kellemetlen érzéssel, fájdalommal megrágom, és lenyelem. A könnyem kicsordul tőle, és várok.
Nagy nehezen a szökőkúthoz bandukolok, lerogyok a szélére, és veszek a kezembe néhány korty hűs vizet.
Lassan kortyolom, és megkönnyebbülök, hogy nem fáj annyira a torkom. De sajnos minden más, amire rákerült a csoki igen. Ijedten fordulok Anna felé, már majdnem vörös szemekkel.
- Menjünk fel a gyengélkedőre. Vagy hívjuk le a bácsit, hogy segítsen. Nincs jó érzésem.
Most már mindenem fáj, nem csak ott, ahol az édesség ért, és lassan már mozogni sem lesz erőm, nemhogy felvonszolni magam a gyengélkedőre. Egyéb viszont nem fenyeget, szóval ez egy kicsit lenyugtat. De ennyi, semmi több.