Blanka

Miután mindent megtanultam csak lézengtem a suliban. Nemsokára megírom az LLG vizsgát. Huh! Pihennem kell. Ezért jöttem ide, varázslatos ez a hely. Maga a neve is csodálatos.
Nem sokan bóklásznak erre. Miért is tennék? Vizsgaidőszak van.
Ma különösen boldog vagyok, felszabadultan ugrándozom körbe az üres udvart, megölelgetem az oszlopokat, beszívom a friss levegőt. Még egy dalt is eléneklek halk, félős hangon. Milo kedvenc dalát. De most ez sem szomorít el. Vidám és kiegyensúlyozott vagyok. Meghallok néhány hangot az épület többi részéről, miközben a távoli erdőt bámulom.
~Mennyire szeretnék most az erdőben lenni~-gondolom és mélyet sóhajtok, majd elengedem az oszlopot, amit eddig átöleltem és támaszkodtam is rá.
Megfordulok, miközben halkan azt éneklem:
-Madarak a kékes égen, hűvös szél fúj messze keleten....-elakad a hangom. Mögöttem egy lány áll. Barna haja és nagy szeme van.
Ismerkedős kedvem van. Elvégre boldog vagyok.
Széles mosolyra húzom a szám:
-Szia! Még nem ismerlek. Az én nevem Katniss Leyla Clare, másodikos, a Levitából. Tudom, tudom a Levitában van egy másik Katniss. Ugyanúgy néz ki mint én. Találkoztál már vele? És te hányadikos vagy?- nyújtok kezet neki.
-Melyik házban vagy?

- Nos, ahogyan szeretnél-mosolygok és leeresztem a kezem, kicsit furcsán néz rám. Tuti azt hiszi valami baj van velem.- Nekem a Katniss, Kat, Leyla, L. ugyanúgy megfelel, mint bármi.
Végignézek az öltözékén.
~Ez a divat itt?~gondolom, miközben a haspóló alól kivillanó köldökét bámulom.
Felemelem a kezem és megcsodálom a tetkómat. Kicsit még fáj, de teljesen megérte azt az egyórányi szenvedést. Egy pillanatra ránézek a csobogó szökőkútra és egy hirtelen ötlettől vezérelve odaszaladok hozzá és vizet merek a markomba. Sunyi pillantást vetek rá.
- És téged hogy szólíthatlak?-kérdezem, miközben egyre közelebb araszolok a vízzel. Néhány csepp leesik, de nem látszik meg a padlón, ugyanis a nagy melegben azonnal felszárad.
-Nincs meleged?-tekintek a tenyeremben egyre fogyó vízre.
Igazából nem értem mi van velem, nem szoktam én ilyen felhőtlenül vidám lenni, de ma fényesebb a nap.
Tekintetem újra rátéved a távoli erdőre, a fák között kalandozik egy pillanatra, majd újra visszatér a lányra.
-Nos?

-KitKat?-nagyon nem vicces bármennyire is gondolja. A jókedvem tovaröppen...
Megijedt mikor a kút felé indultam, de most fog igazán megijedni ha tovább gúnyolódik...
Lecsapom a vizet a kövezetre. Hülyülni akartam és nem azt, hogy hülyének nézzen egy elsős. Megtörlöm a kezem barna rojtos rövidnadrágomba és lejjebb húzom magamon a hófehér felsőt, majdnem eltakarja a nadrágot. Lenézek a bakancsomra.
-Nem! Egyáltalán nincs kedvem belemászni a kútba! De, te belemászhatsz, biztosan neked való szórakozás lesz! -mosolygok, aztán visszalépek az oszlopomhoz és az erdőre nézek. Az otthonomra gondolok, újra és újra bebizonyosodik, hogy nem jó itt nekem. Mélyet sóhajtok, majd hátranyúlok és előreveszem a hajam a nyakam jobb oldalán, keresztbe vetem a lábam és csukott szemmel élvezem a napsütést. A szél már kicsit hűvös, ígéri az őszt. Ott állok, a hajamat fújdogálja a szél és újra dúdolni kezdek. Nagyon hiányzik az erdőm!
Hallgatom a szuszogást a hátam mögött és nem értem miért nem mond semmit...

Blanka

Motozást hallok. Mintha leöltözne, levenné a papucsát vagy nem is tudom. De nem nézek hátra. Alighanem ez a lány valóban belemászott a kútba. Elképedés lesz úrrá rajtam, meg egy kis bűntudat. Sejtettem, hogy félreértettem valamit. Túlságosan támadóan viselkedtem, de valahogy mindig a rosszat feltételeztem. Nyilván a gyerekkorom az oka. Mélázva figyelem az erdőt és hallgatom, ahogy vizet mer a kezébe és alighanem a karjára teszi. Kezd visszatérni a jókedvem is.
De még mindig az erdőt bámulom. A kérdése ébreszt fel. Nem találok benne semmi furcsát, csak azt, hogy egyáltalán feltűnt neki, mennyire vágyok az erdőre. A hűvös árnyak között bóklászni.
-Imádom az erdőt-mondom, miközben felé fordulok.
~ Hát ez tényleg a kútban ül~gondolom és majdnem felnevetek, de még időben sikerül egy mosolyra  korlátoznom a vígságomat kíváncsi szeme előtt.- A Kárpátokban lakom. Mindig az erdőbe mászkáltam, volt ott egy forrás.-felsóhajtok és abbahagyom a beszédet. Félek úgysem értené meg az érzelmeimet.
Felsóhajtok és leülök a kút szélére. A víz tényleg hívogató. Már sajnálom, hogy olyan csúnyán kiakadtam szegényre. Lerúgom a bakancsom és befordulok a kis varázsló felé, akinek a pálcájából kitartóan folyik a víz. Beledugom a lábam a vízbe, de a Blankával ellentétben nem vizezem be a karom. Ránézek.
- Nem igazán!-motyogom a kérdésre a választ.-Csak 6-7-ből, és te?-kérdezek vissza, miközben mégis belenyúlok a vízbe és balommal a víz tükrét simogatom. A forrásra emlékeztet, az én forrásomra!

Blankaa


~Ahha, szóval a Balaton, egyszer voltam ott csak. Tetszett, de nekem az erdő a mindenem.~ gondolom, miközben a vizet nézem. Végül megszólalok:
- A Balaton is nagyon szép hely. De ott nemigen lehet elvonulni magadnak és magányoskodni,különcködni egy picit-mosolygok. Semmi rosszat nem akarok mondani neki. Sőt, ránézni sem nézek rá mert nem akarom, hogy a szememből kiolvasson valamit, amit félreérthet. Helyette a pálca végéből előtörő vízsugarat nézem és a lábamat lóbálom a vízben. Selymes fodrai körülfonnak. Nem is volt ez olyan rossz ötlet. Próbálom kitalálni, hogyan beszéljek a forrásról. Még a tesómnak is nehezen tudtam beszélni magamról a cukrászdában, nemhogy egy idegennek egy kútban.
Kis híján felnevetek, de csak félmosolyra húzom a szám és felé fordulok:
-Tudod, az volt a kedvenc helyem, ott egyedül lehettem és dúdolhattam, gondolkozhattam.-mondom elgondolkodva miközben a víz alatt a lábammal megpróbálok felvenni egy érmét.
- Nem sok.-válaszolom a kérdésére.-Szeretek tanulni!-felnevetek.-Na ez most tuti hülyén hangzott. Egyébként én is csak kettő vizsgalapot kaptam még-együtt érzőn nézek a szemébe.-Egyet már be is küldtem!-kicsit dicsekszem, de ennyi megengedett nem?
Nem tudom megállni, megint az erdő felé pillantok és akaratlanul felsóhajtok, majd a csendben eldúdolok pár hangot a nagybátyám kedvenc dalából.
Voltaképpen jó, hogy kijöttem ide.
- De ne beszéljünk a vizsgákról!-kérem.-Mesélj inkább magadról!-biztatom, miközben hátranézek a cipőinkre, hogy megvannak-e még. Visszafordulok a szoborhoz. Azon töprengek most meg fog-e szólalni. De úgy ítélem meg, hogy nem, nem fog. Ez a szobor mindig csak figyel... És szövődő szerelmek, barátságok tanúja nap, mint nap.

Blankácskaa

Mesél a Balatonról, meg hogy mennyi embert ismert meg. Jó neki. Habár sohasem arra  hajtottam, hogy minél több ismerősöm legyen, mégsem mondok semmit. Hadd örüljön neki, büszke lehet rá. A testvéréről beszél. Érdekes, ha tudná, hogy nekem egy ikrem van. Mondjuk említettem, de elfelejthette. Nem értem! Végül is ez egy nem mindennapi dolog.
Keresztbe teszem a lábam a víz alatt és hátrahajtom a fejem. A kék, felhőtlen eget csodálom. A nap elvakít, úgyhogy behunyom a szemem. Pilláim csiklandozzák az arcom. Mosoly táncol az ajkamon, ahogy a hideg víz lehűt. Rá akarok kérdezi, hogy hívják az öccsét, de valami csobbanást hallok.
-Mi a ....?-nyitom ki a szemem hitetlenkedve, de nem tudom folytatni a mondatot. Belemászott a kútba! És most, úgy mosolyog rám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Meglepődve húzom el a lábam, miközben azt mondja, hogy ő már beküldte mindkét vizsgáját. Kinyújtott nyelve láttán elkap a nevetés. A szám elé kapom a kezem. Ez a szokás még a fogszabályzós korszakomból maradt.
Nem szól semmit, csak lebukik a víz alá.
Ha ő megteheti, én is megtehetném. Körbenézek az udvaron, de senki nem jár erre. Távoli hangok ugyan felszűrődnek a rétről és a kastély környékéről, de hangosan csak a madárcsicsergés hallatszik. Alig észrevehetően megvonom a vállam és inkább úgy döntök, nem követem Blanka példáját.
A szüleiről beszél, mikor újra felbukkan a vízből. Én, miközben hallgatom, újra a szobrocska felé fordulok és azt tanulmányozom. Rájövök, hogy nekem is beszélnem kell a családomról.
Amikor-a már várt-kérdést felteszi azonnal rávágom a gondolatban összeszedett szöveget:
- Olive Leyla Grey az anyukám, munkája nemigen van, csak alkalmi, de külföldön van.-sóhajtok.- Apukám színész, Zachary Clare... hallotál már róla?-kérdezem.
- Ők csak a nevelő szüleim, az igaziak Kovács Elisabeth és Edmund Peter Felchter. Már említetted, hogy nem ismered Katniss Flechtert. Ő az ikrem, itt találkoztunk, a bagolyházban. Olyan volt, mint egy csoda! -tiszta szívből felnevetek.- Van egy baglyom! Maya, vöröses színű nőstény. Színésznő szeretnék lenni, de nem színpadi... Az énekhangom nem olyan jó..-pirulok el.
Még mindig a kútban úszkál, kezdem irigyelni, de akkor is ottmaradok a szélen. nem akarok csöpögve visszatérni a Gólyalakba.
-Neked van háziállatod?

Blanka

Nem fogok belemászni a szökőkútba. Megtehetném, de nem teszem. Habár én is annak a híve vagyok, hogy tedd meg amit akarsz és én általában meg is teszem, de ésszerű kereteken belül. Kicsit úgy nézek a lányra, mint egy felnőtt egy kisgyerekre, amikor végre kimászik és a napon táncolva szárítkozik.
Meglep, amit a kisállatokról mondott. Ha valaki, hát én biztosan tudom-alig lehet rámbízni egy élőlényt-hogy mennyi felelősség jár vele. De akkor is megéri, bár még Mayával sem mintaszerű a kapcsolatom. De ha nincs állata akkor baglya sincs és hogy üzen haza?
~Mindegy~ gondolom.
Nézem ahogy arra reagál mi szeretnék majd lenni. Hát ő tuti nem lenne jó színész ... A nevetés álcázására tüsszentést használt... Hagyjuk! Megszoktom, hogy kinevetnek.
~Nevess csak!~gondolom, miközben merően ránézek.~Egy nap majd büszke leszel rá, hogy velem beszélgettél ezen a meleg napon!~
Kiveszem a lábam a kútból és én is felállok, a jókedvemnek megint annyi. Ahogy a forrő kőhöz ér a talpam felszisszenek, de nem szólok semmit. Elindulok Blankától messze, hogy valami más hely után nézzek. Nem fog marasztalni, vagy talán tévedek?

Blanka
Csend van, csak a lélegzetünk hallatszik. Próbálok valami konkrét zajra összpontosítani...
Amikor azt mondja, hogy legalább köszönhetnék neki, ha elmegyek, hirtelen megpördülök.
- Most miért vagy ilyen flegma? Te nevetted ki az életcélom!-tárom szét a kezem. Nem hiszem, hogy valamit is mondani fog. Odalépek mellé és mélyen a szemébe nézek.
- Nem értelek!-morgom az orrom alatt, mire értetlenül néz rám.-Mindenki más nyitott könyv számomra.-suttogom. Az arcunk még tisztességes távolságban van egymástól. Mégis tisztán látom minden vonását.
Egy pillanatig csak nézem, aztán feladom és vállat vonok.
- Talán kicsit mogorva voltam...-nyögöm ki kelletlenül. -nem ismerek itt sok embert, tudod... meg...-beleavassam?-... nem vagyok túl barátkozós típus. És...-szörnyű lesz kimondani, de muszáj, ha nem akarok totál magányosan tengődni barátok nélkül.- És eddig veled beszélgettem igazán hosszú ideig-a tesómon kívül-értelmes témákról.
Ahogy sejtettem, amint kimondom azonnal megbánom. nem szoktam én ilyen nyálas vagy kétségbeesett lenni. Gyorsan más témára terelem a szót.
-Biztos furin fog hangzani, mert hogy lehetne unni ezt a gyönyörű udvart-mutatok körbe a kezemmel a valóban csodálatos udvaron.- -...de nincs kedved valahova elmenni?-kérdezem ártatlan szemekkel.
Közben pedig arra gondolok, hogy talán nem is kellett volna felajánlani ezt az egészet. Maradhatnék egyedül és barangolhatnék, miközben dúdolok.  Keresek egy patakot vagy egy másik szökőkutat. Vagy felkeresem a tesóm, hogy elintézzük a beköltözésemet a szobájába. Lenne mit csinálnom. De ha már megkérdeztem figyelmesen várom a választ, miközben akaratlanul is a hajamat csavargatom.

Blanka
Mintha megváltozna Blanka arckifejezése. bevallja, hogy neki sem kellett volna így viselkednie. Igaza van, de nekem sem.
Elgondolkodva nézem, ahogy messze szállnak a gondolatai, nem tudom mire gondol, a családjára, az otthonára, de könnybe lábad a szeme. Azonban hősiesen visszafojtja a sírást. Legalább egyvalami közös bennünk. Én is sokszor visszafojtom a sírást, mások szeme előtt.
Mikor is sírtam utoljára? Talán a tesóm előtt. De azok az öröm könnyei voltak. Viszont amikor felidéztem Milo-t... Nos... eltört a mécses.
Gyorsan újra elterelem a gondolataim. Amikor arról beszél, hogy nem sikerült olyan könnyen beilleszkednie, mint ahogyan gondolta, együtt érzően nézek a szemébe. Mosolygok is, hátha jobb kedvre derül. Mindannyiunknak nehéz itt. Kivéve azoknak, akik úgy csöppennek bele ebbe az egészbe, hogy rengeteg ismerősük járt ide. Nekem csak egy valaki volt itt, de róla sem tudtam.
Hirtelen azt szeretném, hogy ez a lány boldog legyen, a barátja akarok lenni, hogy megaranyozzam az ittlétét.
Sokat gondolkodom, hová is kellene mennünk. A nap lassan araszol az égen. Nemsokára besötétedik.
-Mit szólsz az erkélyhez, a Déli szárnyban?-kérdezem lelkesen.-Még soha nem voltam ott. Bár lehet nem jó ötlet odamenni, valószínűleg hemzseg a szerelmesektől.-kiöltöm a nyelvem, hogy mutassam, mennyire elvetem a nyálas kapcsolatokat.
~Persze nem ítélek el senkit, csak arról van szó, hogy nemigazán volt még senki, akivel felmehettem oda. Mármint fiú...~
De egy csajjal, egy barátnővel sokat lehet nevetni a naplementét bámuló párocskákon.
-Na mit szólsz hozzá?-lépek egyet a Déli szárny irányába, miközben hívogatón feltartom a kezem.

Nővérem <3

Toporogva állok a szépséges árkádok alatt és próbálom nem a körmöm rágni. halkan motyogva próbálom el a szavakat, amiket a nővéremnek szánok, kezemben egy apró csomag hever. Ajándékot hoztam neki. Jajj, Istenem! Annyira hiányzott és olyan furcsa lesz most újra találkozni. Alighogy beköltöztem és elkezdtem a tanulmányaim jött ez a lehetőség, a londoni tanulmányúttal. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, miközben a szobánkból pakoltam ki olyan otthonosan berendezett cuccaimat. Aztán a vonatállomáson eljött a búcsú. Megszorítottam a kezét, majd magamhoz öleltem egyetlen perccel hamarabb született nővéremet, megígértem, hogy írok neki, aztán integettem a vonat ablakából. És úgy is volt, mindent megírtam neki, az olyan dolgokat is, amikre más nem lehet kíváncsi, csak egy nővér. És így voltak teljesek a napjaim. Nem jött ki a vonatállomásra, nem mondtam meg, hogy melyik vonattal érkezem. A kastély falain belül gondosan elkerültem, elbújtam a többi diák talárjai között. Lepakoltam, majd elmentem a városba. Most pedig itt állok és várom őt, miután egy levitással megüzentem, hogy egy különleges ember várja a Fénylő Lelkek Udvarán. Hirtelen látok valakit mozogni a fák ágai között. Ő az!
Ahogy meglátom, még mindig meglepődöm, különös érzés jár át a döbbenetes hasonlóság miatt. Mintha én nézelődnék ott, pár lépéssel arrébb. Mintha már menni akarna, hogy letámadja azt a diákot, aki átverte, mikor úgy döntök ideje felfedni magam. Kilépek az árkád oszlopai mögül és égbevetett karokkal kiáltok felé.
- Meglepetééééés! Szia, nővérkém!

Sister<3

- Jajj, el sem tudod képzelni mennyire pocsék volt.-mosolygok a filmes idézet hallatán, hát igen, a mi kis világunk.
Nem kezdek azonnal bele a mesélésbe, mert a hasonlóság még mindig annyira letaglóz, mint... nos mint máskor. Azon kapom magam, hogy annyi mesélni valóm van, hogy azt sem tudom, hogy mivel is kezdjem. Közben teljesen elfeledkezek a kezemben tartott apró dobozról.
- London csodálatos, egyszerűen imádtam ott lakni. Állandóan pörög az élet, minden nap láttam filmforgatásokat, fotózásokat.- kezdem azzal, ami a leginkább érdekel engem és a nővérem is.- Annyira, de annyira izgalmas volt.Képzeld egyszer még az utcán is leszólítottak. Na persze csak azért, mert benne voltam egy kezdő rendező rövidfilmjében.
Kis dolognak tüntetem fel, mert a dicsekedés sohasem tartozott azok közé a cselekvések közé, amelyeket gyakran művelnék. Ugyanakkor nem is tartom annyira nagy ügynek.- És szereztem menedzsert. David-nek hívják és annyira segítőkész. Mondta, hogy ismerte aput, mármint a nevelőapumat,tudod. Aztán segít nekem, pedig semmi pénzem, hogy fizessem. Atom jó fej. Skót! Imádom!- kezdek kicsit túl lelkes lenni, de hát ez nem is csoda, hiszen az álmom megvalósítása jó irányba halad.
Aztán rájövök, hogy ezt az imádomot félre lehet értelmezni és így az is más megvilágítást nyerne, miért segít nekem a negyvennégy éves Dave.
- Találkoztam valakivel.-vallom be szégyenlősen, miközben valószínüleg fülig pirulok.- Aidan Turner-nek hívják. Izé... elég közel kerültünk egymáshoz, lassan írnom is kell neki. Oh, várj!- mondom, azzal benyúlok a rövidnadrágom zsebébe.A kép kicsit gyűrött, de kivehető rajta Aidan mosolygó arca és dús, sötétbarna haja. Kiváncsian várom róla a nővérkém véleményét.
Továbbra is a park növényei között sétálunk. Alig lézengenek páran erre, akik mégis, azok jól kivehetően megbámulnak minket. Nem sokan tudják, hogy nem csak egy Katniss lakik itt. Főleg, hogy nem sokat mutatkoztunk együtt, mivel távol voltam.
Végül egy napsütötte helyen megállítom és szembefordítom a nővérem, mert eszembe jut a bal kezemben szorongatott csomag. Szőkésbarna haján átsütnek a napsugarak
- Hoztam neked ajándékot a londoni varázsvilágból. Ez a legkirályabb ajándék, amit valaki kaphat. Legalább is szerintem.- kicsit fényezem az ízlésem.Annyi minden volt ott, hogy nem tudtam választani, szóval elhoztam ezt.-tartom fel a kis kocka alakú, tenyérnyi, kék dobozt.- Ha kinyitod, azt találod benne, amire a legjobban vágysz. Persze ésszerű keretek között, szóval egy tűzpiros Ferrarira ne számíts, bár ki tudja mennyire vad ez a cucc.- húzom el vidáman a számat.
- Na gyerünk, tesó, bontsd ki!