Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=291635#post291635][b]Séllei K. Olivér - 2014.05.12. 09:57[/b][/url]

Régen éreztem már ekkora mértékű nyugalmat. Majd' egy hónapja, a bál óta nem hallottam egy szót sem Dávidék felől, még csak nem is futottam össze velük, ami meglehetősen furcsa volt. Ismertem őket és a módszereiket annyira, hogy tudjam, nem elégedtek meg néhány csúnya, fenyegető pillantással és macska-egér játékkal, készültek valamire. Csak azt nem tudtam, hogy mire, és ez éppen elég nagy bajnak tűnt. Szerettem, hogyha egy lépéssel az ellenségeim előtt jártam, azonban így Vandával lépéshátrányba kerültünk. Miután bajosan, de megoldottuk a kijutást a Rezidenciáról, és sikerült nem megöletnünk magunkat - megúsztam néhány karcolással, ami a korábbiakhoz képest semmiségnek tűnt -, valamint valahogy ki tudtam kerülni Sofia követelőző kérdéseit, Vandával összeültünk, és megpróbáltunk rájönni, hogy mi lesz a következő. Sikertelenül.
Az újdonsült békében viszont nem tudtam mit kezdeni magammal. Túlságosan hozzá voltam szokva a folyamatos bujkáláshoz, tervezéshez, meneküléshez, és információk hiányában nem tudtam egyiket sem folytatni a megszokott tevékenységeim közül. Próbáltam mással elfoglalni magamat, de a rejtetten jelenlévő fenyegetés nem hagyta, hogy bármit is száz százalékos odafigyeléssel csináljak. Mondhatni paranoiás voltam egy kissé, mindig a hátam mögé néztem, nem tudva, hogy mit is várjak, mire készüljek. Legszívesebben bezárkóztam volna a Rellonban, azonban ott túl könnyű célpontot nyújtottam volna nekik. Ebben a mai világban megtudni a jelszót nem kerül sokba, ahogyan elintézni azt sem, hogy senki se figyeljen. Ami a zöld házban máskor nagy előny volt - egymás magánéletének tiszteletben tartása -, most csupán nehézségnek tűnt.
Igyekeztem hát elkerülni az egy helyben maradást, és fölös szabadidőmben jártam a kastélyt. Bár általában elkerültem a túlzottan forgalmas helyeket, most rávettem magamat, hogy emberek közé merészkedjek - ott még mindig kisebb esélyt láttam egy esetleges támadásra. Összekulcsolt karokkal állok, nekidőlve a kútnak. Egy szürke pólót, fekete farmert és sötétzöld kapucnis pulcsit viselek, kivételesen tornacipővel. A zsebeimben minden, ami kellhet: pálca, öngyújtó, cigi. Nem igazán figyelek oda rá, hogy mi történik körülöttem, egészen, amíg egy pergamen nem landol a vízben mellettem, majd nem kezdi el azt egy lány kihalászni.
- A pergamenhalászat valami új sport? - Hangom gúnyos, idegesít, hogy megzavarta a viszonylagos lelki békémet, és betolakodott az aurámba. Bár nem volt eddig sem jobb dolgom a csendes nézelődésnél, ez nem azt jelenti, hogy vágytam rá, hogy ez az állapot megváltozzon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=294603#post294603][b]Séllei K. Olivér - 2014.05.17. 12:18[/b][/url]

A magam részéről nem érdekel a csaj, vagy, hogy mit művel éppen, az egyetlen kérésem az, hogy csöndben tegye, és hagyja, hogy egy kicsit nyugodt maradjon a légkör. Természetesen agyamnak egyik fele folyamatosan Dávidékra, vagy más idegenek jelenlétére koncentrál, felhasználom elmei szinten az összes gyakorlatot, amit az illúziómágia elsajátításának során szereztem. Mivel ez a mágiaág is az agyból ered, ott keresi az összefüggéseket, határozottan könnyedén lehet mások elméjének megérzésére használni. Ezért is imádtam annyira. Kívülről az egész egy egyszerű szemfényvesztésnek tűnt, azonban belülről úgy éreztem, hogy szinte bármit megtehetek az illúziómágia segítségével. Felismerhettem vele az ellenségeimet, használhattam fegyverként, vagy akár a saját szórakozásomra is. Rendkívül sokrétű tudomány volt, és - szerencsémre - kevesen ismerték, még kevesebben használták.
Fél szemmel figyelem, hogy mit csinál a kislány - mert hozzám képest annak tűnt -, de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Nem ismerem őt, ami nem csoda, hiszen a fiatalok közül alig néhánnyal beszéltem eddig életemben - velük is csupán a céljaim elérésének érdekében. Van egy alap korhatár, ami alatt még nekem is túl nagy a korkülönbség, így a kicsiket inkább igyekszek elkerülni. A rellonosakkal ez nehezebb, hiszen a klubhelyiségben nap mint nap összefuthatunk, de ebből kiindulva legalább meg tudtam állapítani, hogy a pergamenhalászó biztosan nem a háztársam. A hitem a Rellonban visszaállt a normális szintre.
Nem esik meg a szívem rajta - mintha az olyan gyakran előfordulna egyébként is -, azonban átgondolva a pro és kontra érveket, előveszem a pálcámat a kabátom belső zsebéből, majd oda sem figyelve nagyon a sok hülyeségre, amit összehord, unottan intek egyet a pálcámmal a kút irányába, és a pergamenre koncentrálok.
- Invito -Nem kell egészen egy másodperc, és az ázott köteg már a kezeim között is van. Nem tudom, hogy hányadikos lehet a lány, nem is nagyon izgat, de az Invito egy alap varázsige, ő pedig hosszú percekig szenvedett vele, hogy kézzel kihalássza a kútból a pergament. Vagy kisebb, mint harmadikos, vagy mazochista egy természete van. Egy beképzelt félmosollyal nyújtom felé a vizes tekercset.
- És? Ez most hogy jön ide? - felvonom a szemöldökömet nem igazán követve a logikáját. Dohányzok. Ez egy tény. Még csak nem is kérdés volt a részéről. Nem vagyok vele egyedül, soha nem is voltam. Akárhányan előadják az iskolában, hogy ők szabálykövető, rendes kisdiákok, legalább a 70%-uk dohányzik, legtöbben tiltott helyen. Én legalább nem tagadom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=297907#post297907][b]Séllei K. Olivér - 2014.05.23. 14:52[/b][/url]

Nem vagyok az az ember, akit túlságosan boldogít, hogyha más társaságában kell elütnie az idejét. Sőt. Kifejezetten utálom, hogyha másokhoz kell igazodnom, és ez alól csupán néhány eset kivétel. A kislány társaságának sem örvendek túlzottan, de még mindig tűrhetőbbnek tűnik, mint néhány diák a saját korosztályomból. Legalább őt nem ismerem, nem kell úgy tennem, mintha ezerféle dolog lennék, ami amúgy nem vagyok. Semmi érdekem nem származik belőle, hogy vele hozott össze a sors, de hátrányom sem, ez pedig már ebben az iskolában pozitívumnak tűnik. Komolyan, kezdem úgy érezni, hogy az egész iskola szépen lassan túlzsúfolt lesz számunkra. Még az alagsorban is feltűnően többen vagyunk, mint az feltétlen szükséges lenne, ez pedig rellonos lelkemnek, azaz lelkünknek nem tesz jót. Akár azt is mondhatnám, hogy ennek a többiek látják kárát.
- Nem a könnyebb út. A logikusabb. - Vállat vonok, tényleg nem érdekel, hogy mit gondol. Inkább legyen hálás, hogy kiszedtem az ázott pergamentekercsét a kútból, szépen fogja be a száját, és hagyjon egy kicsit pihenni. Nem azért jöttem ide, hogy mások dühöngését hallgassam, éppen elég számomra a sajátom. Ami a kimerültség mellett csak egy egészen apró tényezőnek tűnik.
Nem vagyok hülye, hogy mikor ott van a kezemben a pálcám, megpróbáljam mugli módra elérni, amit akarok. Hiába vagyok félvér, és nőttem fel a száz százalékig mugli apám mellett, sosem nyűgöztek le ezek a módszerek. A varázslat pedig nagyban megkönnyítette az életemet egyes helyzetekben, éppen ezért amikor csak lehetett, használtam is a különféle bűbájokat. Nem mintha egy egyszerű Invito túl nagy élvezetet okozott volna, de legalább nem kellett megmozdulnom, valamint olyan látványosan szenvednem, mint a lány tette néhány perccel korábban.
Csak grimaszolok a következő megjegyzésére. Eszemben sem volt várni, hogy oltárt emeljen bárki is, vagy nekiálljon a dicsőítésemnek, egyszerűen csak arra vágytam, hogy végre mindenki hagyjon békén. A mindenkibe pedig ő is beletartozott. Nyilvánvalóan nem azon a véleményen volt, mint én a nyugalomról, és főleg nem úgy tűnt, hogy békén akar hagyni a sikeres "mentőakció" végeztével. Na nem mintha ez ebben az iskolában újdonság lenne.
- És szeretnéd kipróbálni? - vonom fel a szemöldökömet. Hogyha ezzel elérhetem, hogy elüljön a kíváncsisága, és végre békén hagyjon, gondolkodás nélkül bólintok rá. Az utolsó mondatára nem reagálok, de kezd derengeni, hogy ki is lehet ő.