Ethan

Az eridonosnak legnagyobb szívfájdalma, hogy sokat kell várnia arra, hogy lenyugodjon  a nap, tudniillik, szikrázó nap sütésben ő nem járkálhat. Így mihelyst elmúlik a veszélye annak, hogy esetleg megpörkölődhet, már viharzik is ki, friss levegőt szívni.
Így került a Fénylő lelkek udvarára, mi emberként is az egyik kedvenc helye volt. Egy padon dúdolgat, miközben élvezi a kilátást. Most, hogy túljutott  a ponton, és a vele járó önmarcangoláson, kezdi élvezni ezt a létet, még annak ellenére is, hogy még mindig nem fűl a foga ahhoz, hogy másokat bántson, pedig ha életben akar maradni, elengedhetetlen. Egy könyv nyugszik az ölében, amit csak nem akaródzik kinyitni, pedig.... nem ártana kicsit tanulni is, na nem mintha az órái túlnyomó többségére bejárna... Vagy ha ott is van se veszik észre, ami ugyan nem zavarja, hisz mindig is "láthatatlan" volt, most meg... talán kicsit örül is annak, hogy egyesek nem figyelnek a vészcsengőre, pedig az ott csilingel, akárhányszor valaki közelébe kerül. Ösztönösen megérzik a veszélyt, és bár, Olivia egy tünemény, ha épp tiszta az agya, attól még veszélyes, mi sem bizonyítja jobban, hogy egy barátját a gyengélkedőre küldte, nem is olyan rég.
Már messziről hallja a szív dobogást, mai arra engedi következtetni, lassan nem lesz egyedül, és be is igazolódik, mikor meglátja Ethant. A srác egyel felette jár, így evidens, látta már párszor, abban azért nem biztos, hogy beszéltek is... az emberi emlékei, nos... lekorlátozódtak a mérhetetlen fájdalomra, amit a harapás okozott.
- Szia, ne ijedj meg- "köszön" oda, mert mégse szeretné a frászt hozni rá, már pedig egy szobor épp hogy eltakarja.
- Téged is kivonzott a friss levegő?- kérdi kedves mosollyal az arcán, mert ha már nincs egyedül, igazán kihasználhatja az alkalmat egy kis beszélgetésre.

Ethan

Valahol mélyen örül, hogy akadt társasága, nem szeret huzamosabb ideig egyedül lenni, hisz arra lesz számtalan alkalma. Valahogy sose tud szemet hunyni a gondolat felett, hogy mikor jelenlegi iskolás társai meghalnak, ő még mindig ugyanígy néz ki, és ez elszomorítja. Az egyetlen vigasza, hogy az anyja, és Drake vele maradnak, hisz ők is vámpírok.
Kicsit feszeng, mert hiába háztársa Ethan, a röpke négy éve alatt, talán, ha pár szót váltott vele, ami kuriózumnak számít, főleg, mert háztársak.
- Igen, tudod a nevem?- vigyorog a srácra, mert azért jól esik neki. Sose volt hangadó személyiség, így tényleg elcsodálkozik azon, ha valaki a nevén szólítja. Nem is volt népszerűség hajhász, sőt borsódzott a háta az olyan alakoktól. Mélyeket szippant a levegőből, ami felettébb jól esik neki, főleg, mert fülledtség van a toronyban, amit még ő maga se bír tolerálni.
- Nem csodálom, meg lehet fulladni fent- mosolyodik el, ügyesen leplezve, hogy ő mulatságosnak találja ezt a szó fordulatot, tekintve, hogy ő már erre képtelen, nem mellesleg egyszer már meghalt.
- Hát... valamivel el kell ütni az időt, nem?- vigyorogva fordul a srác felé, aki már mellette ül. Fura, normál esetben feszélyezné ez a közelség, most viszont, mintha immúnis lenne rá, ami jó, meg tudná szokni, viszont tudja, hogy milyen csúnya dolognak  a következménye ez. Még most is gyűjti a bátorságot, hogy Noel elé merjen állni, akkor este... akkor este nem ő volt, a kérdés már csak az, hogy ezt a srác is megérti-e.
- Későn?- kacagja el magát, hisz mégse mondhatja, neki most olyan, mintha reggel lenne. Őszintén szólva, fogalma sincs arról, hogy Ethan mit szólna, ha random benyögné "más az értékrendem, haver, mert egy vámpír vagyok", biztos nem lenne kedve tovább barátkozni.
- Éjszakai bagoly vagyok, én ilyenkor bújok elő, szóval egyáltalán nem késő nekem ez az időpont- fixírozza a srác arcát, miközben beszél. Szereti alaposan megnézni az embereket.