BK Fórum - Fénylő Lelkek Udvara

Utolsó

Nagyapám úgy tartotta, hogy halálában mindenki egyedül van. Nem áll felettünk a hórihorgas Kaszás, nem nyújtja felénk kezét egy fényárban úszó folyosóban álló szárnyas teremtmény. Nincs senki, aki átkísérne minket az úton - mert nincs is út. Csak mi vagyunk, egymagunk a sötétben. Aztán semmi.
Magányos utazás, az utolsó. Az emlékek megfakulnak, kihunynak, akár gyertyaláng a viharos éjszakában, és hiába minden igyekezet, egyedül vagyunk. Nem vigasztal minket egyetlen szerettünk sem. Nem vár minket a túloldalon elvesztett családunk.
Kislányként képtelen voltam ezt elfogadni, vagy akár csak megérteni, és arra gondoltam, hogy mikor eltávozott, bárcsak mellette lehettem volna, én és mindannyian, mert akkor rácáfolhattam volna. A kezét szorítva közöltem volna vele, hogy látod, tévedtél. Itt vagyunk veled. Szeretünk. Nem vagy egyedül.
Ha most itt lenne - de persze hogyan is lehetne itt -, bizonyára szokásos mosolyával arcán ingatná a fejét, és kimondatlanul lebegne a levegőben, hogy persze neki volt igaza.
Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, merre van a fent, és merre a lent, hogy a hátamon fekszem, vagy arccal előre terültem el a földön. Azt sem tudom, hogy kerültem oda, ahol vagyok, vagy hogy mióta vagyok itt. De azt sem, hogy ki szorítja a kezem, és hajol fölém. Nem látok, csak foltokat. Úszó, kavargó festmény a világ előttem, fakó színezetű árnytenger.
Nem kapok levegőt, kapkodok utána, de nem érzem, hogy mellkasom kicsit is megmozdulna. Erőlködöm, mégse érzem, hogy testem bármit is reagálna agyam kétségbeesett igyekezetére. Úgy hiszem, fájnia kéne, mégse gyötör a fizikai kín. Csak fekszem, vagy talán lebegek, még azt sem tudnám megállapítani, és körülöttem lassan minden elenyészik. Olyan, mintha a világ végét élném meg. Mintha most lenne az utolsó pillanata a Földnek, minden lakosának és talán az egész mindenségnek. Akár így is lehet, számomra nem lenne jelentősége. De aztán egyetlen érzés, egyetlen még felfogható valami ott tart: a kezemben érzem a kezét.
Talán nem is az övé, talán valójában nincs is ott. Talán valóban egyes-egyedül vagyok. Sőt, biztosan így van. Ha tucatnyi ember venne körbe, se érzékelném. Ezt az egyet is bizonyára csak képzelem. Mi van, ha csupán egy emlék, amit erőlködő elmém kreál épp, hogy felfoghatóvá, megemészthetővé tegye ezt a pillanatot? Hogy ne rettegjek, mikor mindennek vége szakad. Mikor elmúlok, és többé nem fogok érezni semmit. Mi van akkor..? Teljesen mindegy. Nem számít, igaz-e, elég, ha úgy hiszem, az.
Közelebb hajol hozzám, én próbálok felé fordulni arcommal, de semmi se történik. De ő az, ugye..? Persze, hogy ő. Ha az elmém kreálja, ki más lenne, mint az, akit látni akarok? De ha mégse csak egy képzelt alak, akkor is annak tudom be, akinek én akarom. A lényeg, hogy nem vagyok egyedül. Nem múlok el úgy, hogy senki sincs mellettem, hogy senki se szeret.
Pedig annyi mindenre vágytam még az életben. Kalandozni, mint Nagyapa, és arra, hogy tanítsak az iskolában. De leginkább időre. Időre vágytam, amit vele tölthetek, pillanatokra, amiket újra és újra átélhetek mellette, és egyszerű kis apróságokra is, mint, hogy ajkát végtelenül cukin lebiggyeszti, mintha szomorú lenne, vagy a vicces kis becézgetéseinkre, amik persze mindenkinek vannak, de nem olyanok, mint ezek. Amik csak a mieink.
És ott van minden más is, ami csak a kettőnké volt, és azt hittem, hogy természetes, hogy ott vannak köztünk, hogy mindig meglesznek, és nem kell majd mindegyiket úgy az emlékezetembe vésni, hogy el ne feledjem, mert nem lesz mindig így. Mert eljön az a perc, amikor véget ér mindez, és már önmagában ez elég lehet ahhoz, hogy belehaljak. És el is jött.
Most biztosan azt gondolod, végül túléltem, elvégre én mesélem el mindezt. De tévedsz. Már rég meghaltam, mindez csupán az agyamban pattogó utolsó szikrák műve. Mert végül megláttam az arcát. A sajátomét. Tilda hajolt oda hozzám, ő fogta a kezem, és ő éreztette, hogy nem vagyok egyedül.
Aztán a könyvek egykori őre sóhajtott egy utolsót, és lecsukta a szemét. Egy padon ült, kezében persze egy kötettel, mely most lassan kifordult ujjai közül, és a lába elé hullott a fűbe. A lapokat pörgetni kezdte a szél, és a nő is lassan oldalra billentette fejét, mintha csak aludna. Nem volt mellette senki. Nem látta őt más, csak a szökőkúton ülő varázsló szobra, aki azonban most semmi bölcset nem tudott mondani.
Csak Tilda volt ott, és aztán ő sem.