Aileen

Mindig is azt hittem, szeretem a személytelen helyeket. Pályaudvarok, repterek ahol sok ezer ember fordul meg nap mint nap, de mind ismeretlenek. El lehet bújni köztük, nem kérdez senki semmit, nem kell válaszokat adni, és talán pont ezért szerettem ott tölteni az időm. Amikor az átszállás miatt több órát vagy akár egy egész éjszakát töltöttünk a váróban a legmulatságosabb dolog volt 6 éves korom óta. A kastély ódon falai valami miatt ugyan ezt idézték bennem, de így pár nap elteltével már egészen nyomasztó volt ez az érzés. A tudat, hogy nincs olyan ember, akihez odaszaladhatsz ha problémád van egy ideig izgalmas, de huzamosabb idő után már kétségbeejtő.
Talán ezért menekültem minden áron a kastélyból, amikor megláttam, hogy kint süt a nap. Lehet, csak áltatom magam azzal az érzéssel, hogy a szabadban jobb lesz, de legalább az a pár perc, amíg kiérek reménykedéssel, nem pedig a honvágy miatti hisztériázásommal telik. Gyűlölök hisztizni, a legrosszabb dolog, amit egy lány csinálhat, és talán pont emiatt nem vagyok mostanában önmagammal sem jóban, mert minden gondolatomat lekötötte a "haza akarok menni", "normális életet akarok élni" és hasonló tartalmú naplóbejegyzések írása.
Viszont most a napsugarak tényleg némi reménnyel kecsegtettek, úgyhogy gyorsan felhúztam a drapp bakancsom, és egy szál pulcsiban és farmerben elindultam a szobából. Pár lépés után viszont kicsit visszarettentem, mert jóval hidegebb volt a folyosón, mint vártam, úgyhogy visszaszaladtam a sálamért, és így egy fokkal felkészültebben vágtam neki a kastélynak. Boldog mosollyal léptem ki a napon, várva, hogy a D vitamin átjárja az arcbőrömet, de ehelyett csak csípős szél és fogvacogtató hideg jutott. Nem csoda...én vagyok a hülye. Mit vártam februárban? Hogy a napsütéshez majd 20 fok és csodás szellő párosul? Ugyan, tényleg gondolkozhattam volna kicsit előre, de sebaj, legalább hasznát veszem annak, hogy az elmúlt két napban alaposan áttanulmányoztam a kastély térképét, és a Fénylő Lelkek Udvarát mintha pont ilyen helyzetekre tervezték volna. Úgyhogy a FLU felé vettem az irányt, és amint megtaláltam a szökőkutat, abban a boldog tudatban ültem le a kávájára, hogy legalább egy dolog van ebben a varázslatos izébizében ami hasznos.

Aileen

Nem szabad elfelejtsem feljegyezni, hogy a mai napon megtaláltam a mágia értelmét...fogalmazódott meg bennem a gondolat, amint kezeimmel a hátam mögött támaszkodva az arcomat az égnek emelve élveztem a napsugarak bársonyos simogatását. Tavaszi lányka vagyok, így nem csoda, ha a napsütés a lételemem. Nem az az erős, égető augusztusi nap, hanem például a mostani, varázslat által megszűrt téli. Ebben a pillanatban úgy érzem, évekig is képes lennék elviselni ezt az állapotot, még egyedül a tesóm hiányzik a szökőkút túloldalára, és kész is a tökéletes világkép.
Kár volt, hogy idáig jutottam a gondolatmenetemben, mert amíg nem jut Daniel az eszembe, addig néha egészen élvezni is tudom a vizsgaidőszak miatti semmittevést, de ha még véletlenül is, mint például most, Rá gondolok, rögtön elfog az elviselhetetlen hiányérzet. Miért pont csak én vagyok ilyen "kivételes képességű" ahogyan az a nő fogalmazott, Ő miért nem? Pedig ha itt lenne, azt hiszem nem kellene a napsütéshez és a könyvekhez meneküljek. Minden egoizmus nélkül állíthatom, hogy találékony, és nagyon kíváncsi természetű vagyok, könnyen alkalmazkodom és eddig mindig, minden helyzetben feltaláltam magam, de most, tényleg elveszetten érzem magam. Pedig még azt sem mondhatom, hogy én vagyok a legfiatalabb, vagy a legújabb diák, hiszen szinte nap mint nap érkeznek új emberek, kiknek jobban, kiknek rosszabbul sikerül a beilleszkedés, s én azt hiszem az utóbbi csoportba tartozom. De félretéve a pesszimista gondolatokat, pár hónap, és jobb lesz! Tudom...
Gondolataimból az ajtó halk nyikordulása szakított ki, amire felkaptam a fejem, és kíváncsian néztem az épp belép lányra. Nem tűnt épp jókedvűnek, és láthatóan tudomást sem vett rólam, viszont mégis egyenesen felém indult, majd amikor mégiscsak észrevett bosszús arccal elfordult, és hogy hangsúlyozza rosszkedvét hangos léptekkel távozott. Azt hiszem le akart volna ülni a helyemre, mert mi másért indult volna a szökőkút felé, viszont ezek szerint én útban voltam. Nem vagyok veszekedős típus, de épp fel akartam állni, hogy hideg hangon közöljem vele: "Ha ettől jobban érzed magad, nyugodtan ülj le!" és elvonuljak, de tekintve, hogy már amikor belépett sem volt rózsás hangulatban, és nekem sem teljesen tiszta ilyenkor az ítélőképességem, inkább figyelmen kívül hagytam a dolgot, és továbbra is arcomat a nap felé fordítva sütkéreztem, egészen addig, amíg egy papírrepülő nem landolt az ölemben. Eléggé megijesztett, ezért hirtelen nyitottam ki a szemem, és elfelejtettem elfordítani a napról a tekintetem, így ennek eredménye a pár pillanatnyi vakság lett. A szememet dörzsölgetve hajtottam szét a kis "csomagot", majd amikor sikerült befókuszálni a rajzot elmosolyodtam. Körbenéztem, de még mindig csak az a lányka volt a kertben, aki az előbb morcosan elbaktatott, most viszont ő is kicsit kuncogva tekintett rám.
-Köszönöm!-
Néztem Rá nevetve, és újra repülőt hajtogatva a rajzból megpróbáltam visszadobni. Természetesen nem sikerült, hisz ebben mindig is Daniel vitte a pálmát kettőnk közül, így a repcsi pár méterrel a lány előtt landolt a talajon. Csendben felálltam, és elindultam érte.
-Bocsánat, sosem voltam túl jó ebben.-
Hajoltam le a rajzért, majd a lányhoz lépve visszaadtam neki az alkozását.
-Gondolom sokan mondták már, hogy gyönyörűen rajzolsz.-
Jegyzem meg mosolyogva, és csak remélni tudom, hogy amilyen ügyesen ő felvidított, legalább egy picit is viszonozni tudom majd.

Aileen

Lehet tökéletes baromság volt beszélgetést kezdeményezni egy vadidegennel, de már mindegy. Ha elkezdtem valamit, azt szeretem stílusosan befejezni, úgyhogy továbbra is kedves mosollyal tekintek a lányra. Azt hiszem illene bemutatkozni, de sosem voltam a nevesítés híve. Biztonságosabb, ha az ember névtelen marad, de ha 5 percnél tovább tart a beszélgetés, akkor azért megjegyzem, hogy Emilynek hívnak.
-Na akkor jól gondoltam. De tényleg nagyon szép!-
Nyomatékosítom a dicséretem a rajzára vonatkozóan, mert ha figyelembe veszem, hogy pont 2 perce volt felvázolni az egész alkotást, akkor az duplán emeli az értékét. Jómagam is szoktam rajzolgatni, de az teljesen más kategóriába tartozik. Sokkal jobban szeretem nézegetni mások műveit, és véleményt alkotni róluk, megfejteni a készítőjük akkori lelki állapotát, és megbecsülni eszmei értékét. A nagybátyám miatt ragadt rám ez a szenvedély, és egy-egy kiállítást mindig igyekeztem beiktatni az utazgatások során.
-Hát, ez sajnos nem újdonság!-
Válaszolom nevetve a lányka grimaszán és a saját ügyetlenségemen, mert nincs mit szépíteni, nem vagyok jó papírrepülő dobálásban. Viszont Ő annál inkább, mert másodjára, sőt harmadjára is tökéletesen célba ér a kis repcsi. Csendben figyelem a lány játékát, és magyarázatát a tökéletes technikáról, de valami miatt, amikor repül a kis origami, mindig valami szomorkás mosoly ül ki az arcára, amiről egyelőre nem hiszem, hogy tudomást kéne vegyek, csak egyszerű megfigyelés. Nyilván nem szeretné, ha vadidegen emberek a problémáiról faggatják, tekintve, hogy én sem igazán díjaznám ezt fordított esetben, úgyhogy inkább csak szelíd mosollyal nyugtázom a tanítgatást, és amikor felém fordul kicsit bizonytalanul a kezembe veszem a repülőt.
-Biztos vagy Te ebben? Sajnos túl sok az esély rá, hogy a szökőkútban fog landolni.-
Felelem nevetve, de azért a kert egy pontját megcélozva eldobom a kis hajtogatott gépezetet. Néhány méter repülés után, kis köröket leírva száll le a földre, az elképzelt táv felénél, de legalább nem egyenes vonalban zuhant.
-Na, kényszerleszállni már megtanítottam!-
Állok fel nevetve a repülőért, és hozom vissza a kúthoz.
-Egyébként Emily vagyok.-
Mutatkozom be, mert a találkozásunktól már bőven eltelt az az 5 perc, amíg még nem nevezhető bunkóságnak, ha nem bemutatkozik be az ember.

Aileen

-Tehát Aileen vagy Ilona. Értem, szerintem maradok az előbbinél, ha azt jobban szereted.-
Furcsa lehet kétféle névvel élni az életet, én már attól is besokallok néha, amikor véletlenül valaki a második nevemen szólít, mert azt hiszi azt használom, de két teljesen különbözővel, elképzelni sem tudom.
Mindeközben egyre nagyobb sikerrel dobálom sorjában a repülőket, s néhány már egészen messze, és szépen szállt. Aileen pedig töretlenül próbálja a fejembe verni az egész papírrepülő dobálás csínját-bínját, s talán kiderül nem is teljesen reménytelenül.
-Megfelelő pillanatban és cél nélkül. Értem.-
"Jegyzetelek" nevetve, és ugyan kicsit furcsa, hogy egy ennyire komolytalan dologból szinte egyetemi oktatást kaptam, de ha már nem vizsgázhatok idén, legalább tanulok valamit. A következő repülőre a lány egy cicát firkant, alig pár másodperc alatt, mégis tökéletesen felismerhető a kép.
-Hűha, nem kár ezekért a rajzokért?-
Jegyzem meg egy kis grimasz kíséretében, a szám széle még mindig mosolyog.
-Már egy szegény Diddle-t eldobáltunk, most pedig jön a cica is?-
Folytatom nevetve, s ugyan nem tudom ismeri-e az alakot, akit az imént lerajzolt nekem, mert már kiderült, hogy sok aranyvérű varázslógyermek pont annyi konyít a mugli világhoz, mint én az ittenihez. Viszont ha már egy gyönyörű kiscicás repülőt kaptam, komolyan veszem a feladatom, és ez már egészen szépen, és messze szállt, amiért meg is kaptam a dicséretem.
-Tudod, igyekszem!-
Pillantok nevetve Aileen-re és ha nem is egyhamar, de remélem nemsokára az ő szeméből is eltűnik a szomorúság. Bár lehet jóval nagyobb problémái vannak, mint az én egyszerű hisztis kedvem, de azért nemsokára talán feloldódik Ő is.

Aileen

-Igenigen. Diddle-nek hívják, és egy egészen hasonló figurákból álló üzletág épül köré. A mugliknál nagyon divatos a kislányok köreiben, talán pont ezért mert egyszerűek és cukik.-
Én is imádtam őket, és mindig is ilyenekért könyörögtem apunak anno, és milyen nagy szó volt, amikor az általános iskolában egy Diddlinás táskával jelentem meg hétévesen, úgy, hogy Magyarországon még nem is lehetett kapni ezeket a kis bolondos figurákat.
-Na akkor még szerencse, hogy óvatosan dobtam el. Igazán gyönyörű kismacska. Hogyhogy nincs itt, már kismillió cicával találkoztam a kastély falain belül, őt miért nem hoztad?-
Kérdezem kíváncsi tekintettel Aileen-re pillantva. Én is épp most gondolkoztam azon, hogy magamhoz veszek egy kisállatot, mert úgy mégsem érzi magát olyan egyedül az ember. Talán lehet valami varázslényt, hogy ismerkedjek a mágiával, de őszintén szólva egy kutyának örülnék a legjobban, viszont azokat nemigazán szokták engedélyezni.
-Hogy érted, hogy különleges? Mármint miben rejlik a különlegessége?-
Húzom fel kíváncsian a szemöldököm, mert tényleg érdekel, mitől is lehet egy napló más, mint a szabványosak. Sok mindenre csodálkoztam már rá itt, úgyhogy itt az ideje, hogy legyen még egy dolog.
-Hűhű várj!-
Állítom le nevetve a kérdéssorozatot, de szerencsére már Ő is a vége felé tartott, így remélem nem fojtottam bele a szót.
-Megpróbálom sorrendben megválaszolni. Először is, igen elsős vagyok, és alig két hete tudok a varázslók létezéséről, úgyhogy előre is bocsánat, ha furcsán reagálom le a természetes dolgokat, mert azon, hogy tényleg seprűn repülnek, sőt sportot űznek belőle majdnem egy napig kacagtam!-
Még hogy vissza is gondoltam arra a bizonyos napra, amikor a nő ellátogatott hozzánk és mesélt erről, akaratlanul is elmosolyogom.
-Ó, szívesen válaszolok szinte bármire. De gondolom Te már régebb óta vagy itt, vagy javíts ki ha tévedek. Egyébként eridonos vagyok, bár nem igazán tudom mi az értelme ezeknek a jeleknek.-

Aileen

Láthatóan Aileen is egyre jobb kedvre derült, mert a hangszíne is egészen megváltozott. Már nem az a komolyság hallatszott benne, ahogyan a repülődobálásról beszélt, sokkal inkább átváltott csacsogásba.
-Na igen, ezt pontosan tudom milyen.- bólogatok buzgón -Bár szerintem ez a legnagyobb előny, amit egy gyerek kaphat. Gondolom így van ez itt is, a világ mindkét részére rálát az..-
...ember. Fejezem be magamban a mondatot, mert a Napot hirtelen egy hatalmas árnyék takarta el. Felkaptam a fejem, mire megláttam a közeledő baglyot, aki láthatóan közel állt Aileen-hez, mert a vállára szállt. Már meg sem lepődtem, hiszen erről is felvilágosítottak, hogy itt baglyok viszik a postát, és ajánlják, hogy minden diák tartson egyet, mert a sulis madarak elég leterheltek.
-Ó értem, tehát Ő is a tiéd.-
Nyújtom kíváncsian az kezemet az állat felé, és ha engedi meg is simítom a hasán lévő puha tollazatot.
-Igen, azt tudom. Állatfajták terén egészen otthon vagyok, bár eddig csak kétszer láttam igazi baglyot napfényben.-
Fordítom tekintetemet megint a lányra, mert mégsem szeretném annyira megzavarni Apollón-t, hisz ha már neve van, akkor csakis érző lény lehet, és nem tudom mennyire viseli el az idegeneket.
-Akkor viszont már értem, hogy egy cicusról már nem tudtál volna 100 százalékosan gondoskodni, félgőzzel pedig nem éri meg.-
Kíváncsian hallgatom a naplójának a történetét, de pont azt nem szeretné elmondani, amire ténylegesen kíváncsi vagyok. Ha régebb óta ismerném, azt hiszem a kíváncsi természetem miatt nem hagynám békén addig, amíg el nem mondja mi is az, de így mondhatni szerencséje van, mert csendben tudomásul veszem.
-Értem, tehát ez a napló is amolyan varázslatos dolog, mint például a képek.-
Szögezem le magamban, de azért továbbra is kattog az agyam, hogy mit tudhat az a kis könyvecske, ami miatt oly különleges. Sajnos a fantáziámat eléggé szabadjára engedte ez az új világ, úgyhogy lassan olyanok is az eszembe jutnak, amik szerintem még itt sem épp lehetséges dolgok, de majd egyszer visszatérek erre a kérdésre inkább.
-Tehát Levitás. És nem tudod, az Eridonosok véletlenül milyenek, mert őszintén szólva én nem nagyon szeretnék magamból kiindulva véleményt formálni róluk, mert az nem lenne túl szép.-
Mosolyodom el a gondolaton, miszerint az Eridonosok végtelenül kíváncsi, találékony és makacs természetűek lennének, mert nyilván a süveg többet tudott rólam, mint én a 14 éves önmagamról.
-Viszont ez jó ötlet, hogy a hasonló diákok egy házba kerülnek, bár szerintem pont azok tudnak a legjobban az idegeidre menni, akik hasonlóak. Legalábbis nálam így van.-
Vonom meg a vállam, majd Aileen szigorú hangját hallva, felkészülök az utolsó dobásra.
-Igenis asszonyom!-
Szalutálok Neki, hogy még inkább érezze, hogy ő a parancsnok, és jó beosztotthoz méltóan minden szabályra figyelve eldobom a kis papírrepülőt. Kivételesen jóra sikerült, tehát a gyakorlás meghozta gyümölcsét, de láthatóan a bagoly is versenyre akart kelni a kis röpülő gépezetekkel.
-Én is remélem, mert kár lenne az egyetlen szép dobásomért!-
Nevetgélek kicsit, mert őszintén egyáltalán nem zavarna ha a csőrében hozná vissza a papírrepcsit, legalább még vadászat közben is látnék egy baglyot.

Aileen

-Értem- értem, na majd ha sikerült jobban kiismerjem a háztársaimat, akkor megerősíthetem majd, de most egyenlőre ez az egyetlen információm a Piroskákról. Bár mondjuk az igaz, hogy ha mindössze négy kategóriába osszák be az embereket, akkor igen eltérő személyiségek lehetnek még házon belül is, ami szerintem szerencsés dolog.-
Felelem bólogatva, s közben az Eridonosok jellemzésén mélázgatok. Ezek szerint mondjuk egészen okos volt a süveg, mert szo-szo stimmelnek a tulajdonságok, habár barátkozó típusnak nem mondanám magam, mert annak ellenére, hogy vadidegenekkel is képes vagyok órákat beszélgetni, nagy dolognak kell történnie, hogy valakit barátnak tekintsek.
Közben a bagoly áttelepedett a lány karjára, így minden félelem nélkül tudom megsimítani a pihe-puha tollazatát. Igyekszem titkolni, mennyire lenyűgöz egy ilyen madár közelsége, hisz egy magamfajta állatimádó számára hatalmas élmény ez. Bár azt hiszem pár hónap múlva már megszokom ezt, de most még csak hatalmas mosoly és csillogó szemek kíséretében simogatom Apollónt.
-Na látod, erre nem is gondoltam, hogy emiatt hívhatják így a fajtát. Viszont akkor kicsit pótolja is Pamacsot, nem?-
Nevetek én is a lány viccén, bár nem hiszem, hogy tényleg innen kapta volna a nevét, de ki tudja... néha úgy érzem, errefelé minden lehetséges. Viszont a lány hirtelen hangszínváltására felkapom a fejem. Sokkal komolyabb lett hirtelen, mint az eddigi csevegő stílus.
-Aileen,- nézek rá kerek szemekkel -aki köszönettel tartozik, az csakis én vagyok. Ha nem esik az ölembe az a rajz, lehet itt ülök két óráig süttetve az arcom, és a hisztis kedvem egy időre elmúlik, de papírrepülőt sosem tanulok meg dobni, és nem csalódok ennyire pozitívan az emberekben. Én csak igyekeztem viszonozni a Diddle-t. Egyébként gyerekesnek lenni muszáj! Néha mindenkinek szüksége van rá, és azok az emberek a legboldogtalanabbak, akik egyszerűen nem képesek erre, mert már elfelejtették milyen önfeledten boldognak lenni.-
Fejezem be mosolyogva a mondatom. Sosem hittem volna, hogy Ő lesz az, aki megköszöni ezt, mert egyértelműen nekem kellett volna köszönetet mondjak.
-Ó, nyugodtan jöhetsz bármikor, csak küldd el Apollónt, és a felmentő hadsereg készen áll!-
Veszem én is mókásabbra a figurát, majd arcomat újra a Nap felé fordítom, élvezve még a meleg sugarakat. A pillanatnyi csönd, ami beállt köztünk nem volt kínos, de mégis arra késztetett, hogy megtörjem. Két dolog volt, amire rá akartam kérdezni, viszont az egyik túlontúl kíváncsiskodó és lényegtelen volt, a másikat pedig nem biztos, hogy velem szerette volna megbeszélni Aileen, de némi habozás után mégis az utóbbi mellett döntöttem. Kissé félénk hangon, bátortalanul kérdeztem, még rá sem néztem, úgyhogy ha figyelmen kívül akarja hagyni a kérdést, nyugodtan megteheti, azzal az indokkal, hogy nem hallotta, és akkor pontosan tudni fogom, hogy nem szeretne erről beszélni.
-Egyébként ha bármi baj van, tényleg nyugodtan elmondhatod. Ha segíteni nem is mindig tudok, de szívesen meghallgatom.-
Mondom inkább a Napnak, mintsem Aileen-nek, hogy még véletlenül se érezze kötelezőnek, vagy kínosnak a kérdést.

Aileen

Az elejtett kis mondatom csak szállt, szállt, de pár perc néma csend után mégiscsak megtalálta a lányt, úgyhogy elkezdett mesélni. Nem nézett rám, és én sem akartam megijeszteni, hogy hirtelen felé fordítom a tekintetem. Ő is inkább csak a levegőnek beszélt, de tudta, hogy hallom, és minden egyes szavát tisztán értem. Talán pont ezért bizonytalanodtam el már az első mondat után, hogy hallani akarom-e ezt. Meghalt...egy aranyos nő, anya, Aileen anyukája. Miért?! Miért mindig a kedves emberek?! Nem tudom, lehet ez volt az egyik leghülyébb ötletem, hogy egy ilyen sebet szakítsak fel szegény lányban, de már nem volt visszaút. Nem is akartam hallani a folytatást, és egyben nagyon is, mert tudtam, hogyha végighallgatom, akkor felelősnek fogom érezni magam azért, hogy ahol tudom jobbá tegyem majd az életét. Viszont gyűlölöm a kötődéseket, a felelősséget, mert minél jobban megbízik bennem valaki, annál nagyobb az esélye, hogy csalódást okozok egy olyan embernek, aki egyáltalán nem érdekelni. Tudom, furcsa életfelfogás, hogy azért nem engedek senkit sem túl közel magamhoz, nehogy véletlenül megbántsam, de egyszerűen azok az emberek, akik egy ilyen szörnyűséget átélte, csakis igaz barátokat érdemelnek, én pedig nem vagyok benne biztos, hogy tudnék az lenni. Persze Daniel folyton folyvást erről győzködött, hogy bízzak már egy kicsit magamban, mert így sosem tudom meg, milyen az, amikor valakire tényleg számítanak, és ő is számíthat a másikra, de lehet nem is akarom.
Aileen közben mesél, én pedig továbbra is az eget kémlelve hallgatom, mintha a kékségből próbálnám kibogozni a válaszokat a bennem felmerülő milliónyi kérdésre. Talán egyik legnagyobb szerencsém, hogy nem néztem rá, mert így nem láthatja, amint a harmadik-negyedik mondatánál egy kövér könnycsepp gördül le az arcomon. Nem a szomorú történet miatt gyűltek könnyek a szemembe, hanem talán a hangja, amilyen szeretettel beszélt az édesanyjáról, akit alig ismert, vagy ahogyan elképzeltem apukáját, amint reménytelenül szereti még mindig volt feleségét. S a terv, hogy Aileen majd megtalálja anyukája betegségének az ellenszerét, bármennyire is sablonos, az ő szájából mégis megindítóan hangzott. Nem akartam megzavarni, ezért nem töröltem le az arcomról a könnycseppeket, csak némán hallgattam, és tudtam, hogy nem kell semmit mondjak. Ez az ő története, amin ha akarok sem tudok változtatni, csak az kell, hogy elmondhassa, hogy legyen mellette valaki, bárki, akivel nem olyan kapcsolatban van, hogy feszélyezné. Néha sokkal nehezebb egy közeli ismerősnek mesélni, mint egy vadidegennek, viszont talán egy barát ilyenkor többet tudna segíteni, mondhatna valami okosat, vagy felvidíthatná, de én képtelen voltam a mondandója végéig egy szót is kinyögni.
Az utolsó mondatokat már csak alig suttogta, és hallottam a hangján, hogy küszködik a könnyekkel. Tehetetlennek éreztem magam ebben a helyzetben, nem tudtam vagyunk-e olyan kapcsolatban, hogy megölelhetem, vagy van-e olyan mondat, amitől jobb lesz most, de nem jutott eszembe semmi értelmes. Viszont amikor a történet végén Aileen zokogni kezdett, már nem igazán érdekelt, hogy mit illene, és mit nem. Gyors mozdulatokkal letöröltem saját arcomról a könnyeket, ne lássa meg, hogy engem is sírásra késztetett, majd szorosan átkaroltam a vállát, és megkerestem a tekintetét.
-Nyugi, nyugodj meg!-
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem igazán ment, mert ugyan a szám engedelmeskedett, de a hatalmasra nyílt kék szemek, nem engedtek, továbbra is szomorúan csillogott.
-A mai orvostudomány már sokkal fejlettebb, és én csak a muglikból indulok ki. A varázslók szerintem még sokkal jobbak! Apukádnak nem lesz semmi baja!-
Simogatom a vállát, hogy kicsit alábbhagyjon a zokogása, és hogy közben ne érezze kellemetlenül magát, most én kezdek el mesélni, hátha ettől könnyebb lesz pozitívan állnia a dolgokhoz.
-A bátyámnak egyszer volt egy nagy balesete, majdnem 1 hónapig feküdt a kórházban, és további 6 hónapig tartott, mire megvolt az utolsó műtét is, aztán további fél év, hogy teljesen felépüljön. Amikor bementem hozzá a kezéből három cső lógott ki, amit kis szelepek zártak le. Alig voltam 4 éves akkor, és Ő kinyitotta az egyiket, és azt mondta: Emily, ha minden nap belesúgod ebbe, hogy gyógyulj meg bátyus, akkor meg is fogok! Természetesen hittem neki, és minden nap bekönyörögtem magam emiatt a kórházba. Tudom, hogy nem ettől függött, meggyógyul-e vagy ssem, de minden nap csak addig izgultam érte, amíg be nem mentem, és el nem mondtam a kis mondókát a csövecskéknek. Apu szerint viszont tényleg segíthetett ez, mert nem alakult ki semmilyen fertőzés, szövődmény, pedig majdnem 80 % volt rá az esély. Úgyhogy ne azon aggódj, hogy mi lesz ha...hiszen nem tudhatod. Hanem ugyan tudom, hogy nehéz, de inkább írj Neki, hogy gyógyuljon meg, mondd, hogy mennyire szereted, érezze, hogy törődsz vele, és akkor az ő szervezete is jobban fog működni, mert érezni fogja, hogy még itt kell maradnia, ha másért nem, Miattad!-
Fejezem be a történetet, és közben egy zsebkendő után kutatok a nadrágomban, majd miután sikerült kihalásszam felé nyújtom. Kicsit gyűrött ugyan, de még tiszta, és szüksége van most Aileen-nek rá, tehát szerintem nem a küllemi szépséghiábival fog törődni.

Aileen

Szerencsére Aileen nem reagált rosszul arra, hogy átkaroltam, inkább csak meglepődöttnek tűnt, amit nem csodálok. Fél órás ismeretség után normál esetben nem szoktam embereket ölelgetni, de azért most semmiképp nem nevezném a helyzetet szokványosnak.
-Tudom, tudom, de nem kell ilyenekért bocsánatot kérni! Az a lényeg, hogy elmondtad, és remélhetőleg most könnyebbnek érzed magad, mintha 10 kilót fogytál volna a lelkedből! Vagy valami hasonló baromságot mondott nekem egyszer egy pszichológus...-
Válaszolom én is nevetve, és mosolyom végre őszinte színekben az arcomon is marad. Most legalább tudom, hogy jó döntés volt mégiscsak rákérdezni ezekre, mert ugyan én, így ismeretlenül, nem sokat tudok segíteni, csak egy kis időre felvidíthatom, maximum pozitívabb megvilágításba helyezhetem a dolgokat. De a lényeg, hogyha nekem elmondta ezt, akkor egy olyan emberrel is fog tudni beszélni erről, aki tényleg tud majd segíteni.
-De aranyos!-
Jegyzem meg Apollónra pillantva, amint szegényke a szó szoros értelmében aggódó tekintettel száll gazdája vállára, és szintén vigasztalni próbálja. Azt hittem, csak a kutyáknak van ekkora lelkük, de egyre többször kell kellemesen csalódjak a baglyokban.
Amikor Aileen a barátait, és egy bizonyos Ericet emleget, azt hiszem az arcomra volt írva, hogy fogalmam sincs miről beszél, mert egyből az elejéről kezdte a mesét.
-Na akkor egy életre megtanultad, hogy felajzott lelki állapotban nem szabad dönteni! De legalább ezek szerint jól sült el végül.-
Mosolygok rá a történet hallatán, és levonva a következtetést belőle, hogy soha nem iszok meg semmilyen idegen eredetű folyadékot a kastélyban! Viszont eszembe jut ehhez kapcsolódóan egy anekdóta.
-Képzeld, apu mindig azt szajkózta: Kislányom, bármi nagy dolog történik veled, nyersz a lottón, ellopják a kocsid, szerelmes leszel, vagy épp elveszítesz valakit, fogj egy kulcsot, zárd be magad egy szobába, és dobd ki a kulcsot az ablakon nekem. Három nap múlva kiengedlek, és hidd el hálás leszel! Persze sosem csinálta meg, de azt hiszem az ilyen esetek elkerülése érdekében akarta bevetni.-
Nevetek Aileenre, aki láthatóan szintén jobban érzi magát. Egy kicsit legalább úgy érezhetem, hogy törlesztettem a jól időzített papírrepülőt. Majd egyszer nagyon, de nagyon meg kell köszönjem Neki ezt a beszélgetést, mert nem is tudja mennyivel emberibbnek érzem ezek után a kastélyt. Magamnak is előhalászok egy papírzsepit, hogy végleg eltüntessem a könnycseppek okozta nyomokat az arcomról, ha esetleg elfolyt volna a szempillaspirál, mégse pandamaciként kelljen rám nézni.
-Egyébként mit jelent az, hogy furcsán viselkedett...Eric? Ugye Eric?- kérdezem kicsit elbizonytalanodva a srác nevében. - Mert őszintén félek innentől kezdve a bájitaloktól, és nem akarom ezt fokozni úgy, hogy a képzeletemre bízom.-
Azt hiszem, kicsit meg kell ismerjem ezt a világot ahhoz, hogy újra rendbe jöjjön a fantáziám, mert most jelenleg visszament egy ötéves kisgyermek szintjére, aki még azt is elképzelhetőnek tartja, hogyha sokat nyújtózik eléri a csillagokat.

Aileen

-Ó értem!-
Húzódik szélesebbre a mosolyom a valentinnapi történtete hallgatva.
-Nem lehetett egyszerű, ha szegény srácnak még barátnője is volt...-
A mondat vége felé elgondolkodom, hogy én személy szerint mint csinálnék, ha a barátom feltűnően bele lenne zúgva valaki másba minden előzetes jel nélkül. Azt hiszem a szomorúság, a harag és tökéletes összezavarodottság keveréke lenne bennem, de hál' égnek, nem került sor Eric esetében erre.
-Mármint nem azért szegény, mert van barátnője, hanem amit kapott volna, ha nem sikerül megoldani a problémát.-
Korregálom a mondatomat pár ezredmásodperccel később, mert rájöttem, hogy elég furán hangozhatott. A lényeg, hogy megoldották, tehát bármi bűbájos dolog történik majd egyszer velem, nem kell megijedni, mert lesz biztos arra is valami ellenszer.
-Tudom, tudom...-
Kezdtem el egyből magyarázkodni Aileen mondatára, miszerint nem baj, ha beindul a fantáziám, de aztán gyorsan észbekaptam és elhallgattam, mert nem illik belevágni más mondandójába, főleg ilyen esetekben nem, amikor ráadásul még érdekes dolgokat is mesél az illető. Kíváncsian hallgattam az álmát Dallamszárnyról és a titokzatos druidáról, s közben igyekeztem elrejteni a pajkos mosolyt, ami a Aileen piruló arca miatt akart felkúszni az arcomra. Furcsa, hogy egyik pillanatban még idegenként nézünk egymás szemébe, majd nevetünk és sírunk is együtt, s végül a csajos témák is előjönnek mindössze pár óra alatt.
-Igazából, az biztos, hogy láttad már a fiút valahol, mert az ember csak olyan arcokat képes megálmodni, akiket látott már. Viszont szerintem a tudatalattid fel akarta hívni a figyelmedet, hogy járj nyitott szemmel, mert a druida lehetett egy régi ismerős vagy egy barátod, akire nem annyira figyelsz, viszont boldog lehetnél mellette. A kissárkány pedig pont erre akart rávezetni.-
Nyilvánvaló, hogy megint a dolgokat tudományos oldalról próbálom megmagyarázni, de ez is csak azt mutatja, hogy mugli szemem van, viszont így is van értelme Aileen álmának.
-Azt hiszem Magyarországon csak elszórtan lehet druidákkal találkozni, de ami biztos, hogy a Stonehenge-nél egy nagyobb csoportjuk él. Ha tényleg kíváncsi vagy rájuk, lehet érdemel lenne meglátogatni őket, hátha van valami különleges jelentése a kis muzikális sárkánynak.-
Folytatom a mondókámat, és a hangomon is hallatszik mennyivel könnyedebb témához érkeztünk. A lány arcán még mindig látszik a pír nyoma, de hát ha valaki gyengédebb érzelmeket táplál egy srác iránt mindig nehezen vallja be, még csak szerelmesnek sem kell lenni hozzá.
Viszont az Angliai utazás, ha nem is druidakeresés céljából, de nem rossz ötlet. Úgyis nemsokára jön a tavaszi szünet, és ugyan csak nemrég érkeztem az iskolába, de ha egyszer kimenőt kapunk, azt ki kellene használni.