29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 11. 22:00 | Link

Thomas

kedd délután|o


Vajon miért van, hogy ha az ember nagyon vár valamit, akkor az idő mintha csigalassúsággal haladna?  Márpedig tetű lassan vánszorgott fél napig. Még a prof is rámszólt párszor, hogy talán mégsem kéne ennyire látványosan unnom az órát. Pedig én nem is, én csak … ajj, szép kis prefektus vagyok. Főleg, hogy most meg szinte futok, pedig hányszor a szájukba rágtam már az elsősöknek, hogy nem futkosunk a folyosókon. Magamra erőltetem hát, hogy sétáljak, de … én mindig ilyen lassan gyalogolok?
Gyakran lepislogok a kezemben tartott mobiltelefonomra – ó igen, szereztem egyet Bencétől, vagyis cseréltem, na mindegy -, pedig már kívülről tudom a válaszüzenetet, ami a képernyőjén látszik a segélykérő szövegemre. Oké, lehet, hogy le kellett volna írnom neki, hogy miről is van szó? Leírjam vajon most? És … hopp, egy oszlop. Ez meg hogy került ide? Hogy mi a nagy sietségem és szétszórtságom oka? Hát, hogy bajba vagyok, ugyan mi más lenne? És ki tudna a leginkább segíteni? Hát persze, hogy Thomas. Legutóbb is tök ügyesen tartotta bennem a lelket, amikor szinte reszkettem az idegességtől a rám váró minisztériumi elemi mágia vizsga miatt.  Persze felesleges volt minden aggodalmam – ahogy ezt meg is mondta – de ettől függetlenül úgy örült velem a hírnek, mintha meglepő lett volna az eredmény. Nekem egy kicsit azért az volt. Megnyugtatott akkor is, amikor pocsékul éreztem magam attól, mennyire pánikba estem Bencétől, tulajdonképpen ok nélkül.
Szóval igen, ez most olyan helyzet, hogy totál rá van szükségem. Általában rá van szükségem, na mindegy. Talán sikerül minimálisra fogni most is az ügyetlenkedést, ami mostanában jellemző rám, ha a közelében vagyok. Ja és igen, úgy döntöttem, hogy nem mondom el neki, amire rájöttem náluk. Mint ahogy másnak se. Sok minden változott és mégis semmi sem. Barátok vagyunk, ugyanúgy mint eddig. Azzal a különbséggel, hogy mindenféle dolgot észreveszek rajta, vele kapcsolatban, amik eddig fel se tűntek. És gyakrabban meg merem érinteni. Meg mintha talán ő is engem, látva, hogy mennyire rendbe van ez a dolog nekem.
Nagyot csúszva fékezek le az udvarba érve, kis híján a letaposom a bokrot. Igen-igen, sietek na. Pár percig csak állok, előredőlve, kezemmel a térdeimen támaszkodva amíg kifújom magam, majd a szökőkúthoz sétálok. Nekidőlök a hideg kőnek és úgy figyelem a fura szobrot. Megint ránézek a telefonomra, visszafelé görgetve a korábbi üzenetek között. Kellemesen elmosolyodom, nem az üzeneteken, sokkal inkább a közös emlékeken, főleg az apró érintéseken. Tökéletes elfoglaltság várakozás közben.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 11. 23:37 | Link

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x

A lány bajban van? Ezzel nincs egyedül. Bár előbb meg kéne határoznunk, mi is a baj. Erre viszont lesz még alkalmunk. Akárhogy is, amint megtudom, hogy segítségre van szüksége, félreteszem a saját ügyeimet. Egy szöveges üzenetben jön a hír arról, hogy kell neki a támogatásom. Kisebb szívrohamot kapok, amikor felbizzen a telefonkészülék a táskámban. Látszik, milyen gyakran használom. Arra van csak főleg, hogy Liam bácsi elérjen. Ezen kívül nagyjából soha nem használom. Ám Lauval egyeztettünk már így találkákat egyszer-kétszer. Miután tehát megjön a szöveg, összpontosítva nyomkodom a mobiltelefon billentyűit, olyan körülményes szavakkal felelve neki, ami miatt bármelyik mugli biztosan körberöhögne. Hiszen se egy rövidítés, se olyan kis mosolygós fejek. Kész rémálom. Ha már álmok...
Nem sokat aludtam az éjjel. Bár többet, mint előtte. Na igen, sűrű hétvége volt. Pénteken Rileyval szemészeten jártam suli után, mentünk egyet fagyizni, szombaton jóóó nagyot sétáltam Budanekeresden, megszemlélve a világot vadiúj szemüvegemben, aztán délután belevetettem magam az Edictum cikkek átnézésébe otthon, hisz hazavittem párat. Az egyik meglehetősen sok időmet vette igénybe, ám egyáltalán nem azért, mert hibáktól hemzsegett volna. Ilyenről szó sem volt. A tartalma gondolkoztatott el. Belém ette magát valami. Ez okozta az álmatlanságomat éjjel, meg egyáltalán az elmúlt napokban. Irtó kimerült azért szerencsére nem vagyok, ám tény, fura minden.
Mélyeket lélegezve, nagyokat sóhajtozva nyomulok az udvar felé. Hátizsákom egyik vállamra vetve hanyagul. A talárt órák után leveszem mostanában, marad az ing, nyakkendő, sötét nadrág összeállítás az uniformisból. Odaérve körbenézek, meglátom a szöszit. A hihetetlen klassz ottalvós óta, mintha még közelebb kerültünk volna egymáshoz, aminek el sem tudom mondani, mennyire örülök. Pedig már azt hittem, ennél jobb nem lehet. Aztán most meg... most meg már azt sem tudom, mit higgyek. Mindegy is. Hiszen most ő a lényeg meg a megoldandó gondja. Vagy akármije.
Rámosolygok, intek neki és megindulok felé, közben feljebb bökve hatalmas szemüvegemet orrnyergemen. A szemüveget, amit Lau még nem láthatott. Tudta, hogy megyek majd vizsgálatra, azóta viszont nem értesült a fejleményekről. Egyszer láttuk egymást tegnap a folyosón, üdvözöltük a másikat a messzeségből és mennünk is kellett dolgunkra, akkor viszont nem viseltem éppen a távollátó remeket.
- Szia - köszönök rá, magamhoz képest visszafogottan, ám mindenképpen mosolygósan. Viszont olyan komolynak tűnök. Nehezen megállapítható, hogy ennek a méretes, fekete keretes okulárém-e az oka. Hogy csak az kölcsönöz-e valami eddig nem tapasztalt megfontoltságot, konszolidáltságot a személyemnek. Nem biztos.
Lerakom a táskám a kőpárkányra nem messze, majd igazítok könyékig felhajtott ingujjaimon, jobban feltűrve őket, miközben lépek ismét Laurához, lencséimen át pislogva rá lefelé. Nem annyira lefelé, de lefelé.
- Mi a helyzet? - kérdezem, rátérve a lényegre. Most az a legfontosabb, amiért idehívott. Ráérek mesélni arról, mi van a látásommal meg megtudni, neki milyen volt a hétvégéje és a szokásos dolgok. Előbb segíteni szeretnék, legyen szó bármiről. Meg legyek akárhogy is. Úgy érzem, mintha mindenem zsibbadna egy kicsit. Főleg a homlokom meg a szám. Kissé úgy festek, mint aki nincs teljesen magánál. Ha nem lenne rólam tudvalevő, milyen vészesen jó gyerek vagyok, még azt is feltételezhetné valaki, hogy valamilyen szer hatása alatt állok. Semmim se olyan eleven, mint máskor. Se a mozdulataim, se arcom rezdülései. A tekintetem... az viszont érdekes. Mintha erősebb lenne. Mintha mindenféle érzés belém szorult volna és csak a szememen át lennének láthatóak. Ott viszont összpontosultan.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 12. 19:22 | Link

Thomas

kedd délután|o


Sok választási lehetőség nincsen ha el akarjuk érni a másikat így hogy ritkábban találkozunk. A bagolyposta hát az kafa dolog, de kezdjük ott, hogy nekem ahhoz el kell mennem a bagolyházig, hogy el is tudjam küldeni. Aztán a fene se tudja, hogy mikor ér oda, meg hogy hány kört repül feleslegesen a madár mire meg is találja a fiút. Főleg itt a kastélyban. Szóval kissé macerás nekem. Lenne egy sokkal egyszerűbb megoldás, de egyrészt az feltűnő, másrészt meg még nem mutattam meg Thomasnak. Szóval valószínűleg először csak pislogna, hogy ez most mégis micsoda. Az sms egyszerűbb.
Egy darabig figyelem a vidáman csobogó vizet, nem véletlen, hogy ezt a helyet választottam. Egyrészt szép, másrészt talán nem annyira népszerű – ami kifejezetten jól fog jönni -, harmadrészt meg van víz. Az meg mindig jó. Biztos találhattam volna más helyet is, ami megfelelt volna ezen kritériumoknak, de itt még tart az újdonság varázsa. Hátat fordítok a szobornak, telefonomat a farmerom zsebébe süllyesztem és úgy figyelem az udvart, na meg persze a boltíves ajtót. Azt már meg sem említem, hogy az egyenruhám a táska mélyén van, még a teremben levettem mielőtt véget érhetett volna az óra. Szóval most teljes mugli-szerkóban nyomulok top-farmer kombó, jó is az.
Rögtön észreveszem, ahogy megérkezik, a szám azonnal egy nagy mosolyra húzódik. Ahogy a kis virágágyások közé kilép már nincs úgy árnyékban, így rögtön észreveszem az új kiegészítőjét. Áh, szóval akkor kellett neki szemüveg. Kicsit félrebillentem a fejem, ahogy az összhatást nézem továbbra is mosolyogva. Az biztos, hogy idő kell mire megszokom, de egész jól áll neki. Ahogy látom neki is idő kell még míg hozzászokik.
- Szia! Kafa a szemüveged és bocsi, hogy így iderángattalak! – köszönök vissza egy kissé visszavéve a vidámságból. Figyelem, ahogy gondosan lepakolja a cuccait, sose dobja le, ahogy én szoktam. Amikor megkérdezi, hogy miért is van itt tulajdonképpen felnézek rá, ami kicsit furcsa. Most vagy én láttam őt régen és elfelejtettem, hogy milyen magas, vagy nőtt. Vagy a fene se tudja mit raktak az ebédbe, amitől hallucinálok.
- Oké szóval az van, hogy kell csinálni ilyen prezentáció-szerűséget gemmológiára, amit az egész osztály előtt kell előadni … holnap. Egy ilyen 10-15perces kis izét, max. De persze elfelejtettem, most az ebéd közbe jutott eszembe. Igazából kisujjból kirázok minden infót a kiválasztott kőről, és pont ez a gond – kezdek bele egy kicsit hadonászva és persze hadarva, majd elkezdek kotorászni a táskámban, amíg a kezembe nem akad pár pergamen. – Szóval leírtam mindent, ami fontos az akvamarinról. Hogyan néz ki, hogy találták meg, honnan van a neve, hol található meg, mire jó, a mugliknál milyen mitológiai dolog köthető hozzá, szóval ilyesmiket. És, hát, ez úgy 4 oldal lett. Fogalmam sincs, hogy ebből mit lehetne kihagyni, mi az ami nem annyira fontos, hogy beleférjen a megadott időbe. Szerintem minden, amit leírtam nagyon fontos. És arra gondoltam, hogy te esetleg tudnál segíteni, mert hát ugye az újság miatt is, tudod, megragadod a lényeget meg … - folytatom a hatalmas nagy probléma ismertetését, hol a fiúra nézve, hol a virágokra, hol az égre. Amint ismét visszanézek rá elhallgatok, elgondolkodva figyelni kezdem a vonásait, és hirtelen úgy érzem, hogy igazából nem is lényeges ez az egész. Legfeljebb kapok pár keresetlen szót, hogy nem csináltam meg a feladatot. Hiszen hiába rövidítjük a másik probléma még attól fenn fog állni: hogy adjam én elő mindenki előtt, úgy hogy ne hadarjam el az egészet és értsék is. Nem szeretek középpontban lenni, zavar. De ez már mellékes, legfeljebb majd megnagyobbítom a papírt vagy a betűket hogy mindenki jól lássa onnan ahol ül, és akkor mindegy, hogy én mit hadarok. A szóban forgó papírokat tartó kezemet – amivel eddig bőszen hadonásztam – az oldalam mellé ejtem mielőtt újra megszólalok.
Öhm … minden rendben van? – teszem fel a kérdést óvatosan. Valami határozottan nem stimmel, a zsigereimben érzem. Thomas valahogy más, és ez tuti, hogy nem csak a szemüveg miatt van. Ő mindig csupa vidámság, csupa élet, vagy ha éppen nem is teljesen vidám, de minden egyes érzelme rá szokott írva lenni az arcára. Most meg kicsit olyan mintha csak egy maszk lenne. Önmaga árnyéka. Valami nem oké, ez tuti. A tekintetét fürkészem, hátha az elárul valamit, amíg nem mondja el, hogy mi a baj, hogy mi történt.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 12. 20:25 | Link

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x

Picit végigpillantok rajta meg a nyárias szerelésén. Igazán csinos. De mondom, mindig csinos. Bár, mintha mindig egyre csinosabb lenne. Jobban elmosolyodom, mikor megdícséri szemüvegem. Látom, hogy mennyire meglepem vele. Számítottam erre. Kifejezetten vártam is, mt szól majd hozzá. Megfogom a keretet és most úgy igazítok rajta. Állandóan macerálom, pedig nem csúszkál, nem megy sehova, passzol rám meg minden. Csak valóban különös viselni. Azonban erről majd tényleg később.
Nem túl nagy örömmel tapasztalom, mennyire nehezen fogom fel mindazt, amit lendületesen elém tár. Pedig Isten a tanúm, igazán figyelek. Nem az a baj, hogy gyorsan beszél és az se, hogy esetleg ne lenne érthető. Szerintem én vagyok lassú. De kitartóan koncentrálok, le se véve a szemem róla. Kezem karba teszem, így hallgatom bólogatva. Ezzel az okulérával meg testtartással egész úgy festek, mintha valami professzor lennék, aki éppen egy kísérletről értekezik.
- Szívesen, persze - állok rendelkezésére habozás nélkül. Bár ábrázatom elég komoly magamhoz képest, hangom kedves és nyílt. A lényeg átjön, hogy mit szeretne tőlem és ez simán teljesíthető.
- Odaadod és visszahozzam vagy van időd megvárni, amíg elszöszölök vele? - nézek le a papírokra. - Mondjuk jobb talán, ha a közelben vagy és tudok kérdezni - érvelek amellett, hogy inkább ne váljunk el, amíg én átnézem és megnyírbálom. Érdekes egyébként, hogy pont a főszerkesztői, újságírói tapasztalatom miatt fordul most hozzám segítségért, miután úgy telt a hétvégém, ahogy. Legalábbis az Edictum tehet róla. Oké, nem úgy tehet róla, de kétségtelenül azzal kezdődött.
Hogy minden rendben van-e? Érdeklődésére hatalmasat nyelek, nyakam megfeszül tőle és nem túl nagy ádámcsutkám jelentőset hullámzik. Mély levegőt veszek és miközben kifújom, sűrűn bólogatok.
- Igen. Igen - bizonygatom szóban is, miközben éppen csak a víz nem ver ki. Mindenesetre a szám ekkorra úgy lezsibbadt, hogy már nem is érzem. Nem hazudok neki, az összes erre mutató jel ellenére sem. Minden rendben. Nem hiszem, hogy ez a ne lenne rendben kategória volna. Csak hát nem minden egyszerű, ami rendben van.
- Akkor? Megnézhetem? - bökök fejemmel a papírok felé és ki is nyújtom jobbom, hogy átadja nekem őket. Arcomon lágy kis mosoly ül. Nem mondom, halvány, de van. És eskü, nem direkt húzom Laut. Tényleg csak szeretnék neki segíteni abban, amiért idehívott, mielőtt akármi más terítékre kerülne. Hiszen holnap lesz az előadása, ennek meg kell lennie. Ezt tartom szem előtt, mivel semmi egyéb nem határidős. Az meg a másik, hogy soha nem helyezném a saját dolgaimat az ő dolgai elé.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 12. 21:00 | Link

Thomas

kedd délután a szökőkútnál|o


Persze, hogy meglep vele, hiszen teljesen más külsőt ad neki. Jó, nem teljesen mást, de azért változtat rajta. Olyan, komoly, megfontolt és hát, nem találok rá szavakat. Jól néz ki és kész. Elvigyorodom, ahogy megint macerálni kezdi, tuti hogy még szoknia kell. Furcsa lehet, hogy most egy szögletes valamit lát, amin keresztül minden éles. Míg ha alatta vagy felette pislog a világra akkor meg homályosabb. Szerintem én képtelen lennék megszokni. És folyton elfelejteném, hogy hova teszem le. Jaj remélem nekem sose kell majd szemüveget hordanom. És ezt nem hiúságból mondom, attól félve, hogy nem állna jól. Az egészségem fontosabb.
- Hát, igazából ráérek – felelem tétován, hiszen még mindig nem vagyok abban biztos, hogy ez most tényleg jó ötlet. Szeretném, hogy átnézze persze, csak hát, valóban nem érzem már annyira fontosnak a dolgot. Hiszen ez csak egy iskolai izé, nem az életem múlik rajta. Míg ha valami problémája van a fiúnak, hát az sokkal fontosabb. Legalábbis ennél most biztosan. Nekem az ő dolgai a fontosabbak, neki meg az enyémek. Még jó, hogy van olyan is kompromisszum.
- Oké – hát ez fura volt. Minden rendben van, azt mondja. És ha azt mondja, akkor az úgy is van. De a reakciója alapján valami akkor is van. Folytatom a kutató pillantásokat, majd halványan elmosolyodom és bólintok egyet … hát jó. Úgyis elmondja ha szeretné. Akkor viszont tényleg nem marad más hátra, mint az előadásom vázlatának átnézése. Erről eszembe jut, hogy nem igazán adtam normális választ az előbb, hiszen akkor még inkább visszakozni akartam, hogy hagyjuk inkább.
- Ja persze! Nézd át nyugodtan, tényleg ráérek. Meg, úgysem biztos, hogy mindent el tudsz olvasni. Kapkodva írtam. Ott van pad is, le szeretnél ülni – mutatok el a fal melletti kis ülőhelyhez, amit kiszúrtam, amíg itt vártam rá. Aztán rájövök, hogy persze a papírokkal mutatok el arra, amit a kezébe kéne adnom, és nem legyezgetni vele őt. Annyira meleg amúgy sincs. Végül átnyújtom a papírokat, így már nem fenyeget az a veszély, hogy beleejtem a kútba például. Vagy pofonvágom vele Thomast. Most már jó lenne ha figyelnék is arra, amit csinálok...  
Vagy ülhetünk a szökőkút peremére is, ígérem nem ázunk el.- rávigyorgok, hiszen van olyan hely ahol nedves a kő a szél által odafújt vízcseppektől. Itt tökéletesen jó lenne nekem. De persze ő dönt, hiszen ő fog „dolgozni”. Én csak … hát, elszórakoztatom magam amíg nem végez. Miután átadom neki a papírokat magam elé húzom a táskám, hogy elővegyek egy mappát, amire ráteheti, na meg egy tollat, amivel majd átfirkálhatja a felesleges részeket. Ezeket is átnyújtom neki, miközben átsuhan a fejemben a gondolat, hogy na ezért lett volna jobb egy olyan hely, ahol asztal van. És amúgy meg: nem csak azért fordulok hozzá segítségért. Hanem mert ő az első aki eszembe jut, ha segítségre van szükségem, vagy társaságra. Vagy ilyesmi.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. július 12. 21:11
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 12. 21:34 | Link

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x

Örülök, hogy a lány nem kérdezget tovább, biztos rendben van-e minden meg jól vagyok-e meg ilyenek. Egyszerűen hisz nekem. Hálás vagyok érte. Sokkal könnyebb ez így. De tényleg. Még gyűrök egyet megint ingujjaimon, mielőtt átveszem a papírokat, amiket végre megkapok. Ez kicsit amolyan "munkára fel!" mozdulatnak hathat, pedig nem szántam annak.
- A pad jobb lesz, ott hátra lehet dőlni - döntök amellett, elnézve arra. Nem szeretek hosszan olyan helyen ücsörögni, ahol nincs háttámasz. A padnál meg ott a fal.
- Köszi - veszem át az engem megillető felszerelést és odasétálok a helyemre. Leereszkedem rá, jobb sarkamat a pad szélébe akasztom, így tudok lábamra támasztva olvasni, írni. Megigazítom szemüvegem és egy szusszanás után bele is vetem magam az átnézésbe. Őszintén, kell is most nekem egy ilyen feladat.
Elmondhatatlanul jól esik különben, hogy mennyi embernek jutok én először az eszébe, ha segítségre van szüksége. Merse is rögtön engem riaszt, meg sok háztársunk is. Nem csoda, hiszen képes vagyok csapot-papot ott hagyni, a megbeszélt helyszínen teremni és minden energiámat a megoldásra koncentrálom. Nagyon szeretek segíteni.
A mappa tehát térdem alá támasztva, rajta pedig a papír, amit figyelmesen olvasok. Először még nem írok semmit, csak végigveszem az egészet, hogy lássam, mivel van dolgom. Beletelik pár percbe, amíg magamévá teszem a négy oldalt, utána hajtom is vissza az elejére. Fel se nézek a sorokról, egészen belemerültem. Nekiállok bezárójelezni azokat a részeket, amik szerintem nem kihagyhatatlanok. Kihúzni nyilván nem fogom. Amikor épp nem javítok, számhoz simogatom a töltőtoll végét. Tök jó, mert ez nem birizgál, mint a penna. Az persze nem esik le, hogy ez Lau tolla, szóval nem kéne elárasztanom a DNSemmel, viszont belegondolva, kaptam már be az ujját is, ez meg ahhoz képest semmi.
Meglehetősen hosszan ügyeskedem az előadás anyagával. Dehát jó munkához idő kell. Néha lábat váltok, ám ennyi a nagy helyezkedés. Végül rárakom a kupakot a tollra és átolvasom az egészet előről, olykor bólogatva. Igen, ez így jó lesz.
- Azt hiszem, kész - pillantok fel, keresve kicsit Laut a tekintetemmel, ám hamar meglelem. Végül nem kellett semmit kérdezzek. Nagyon szépen, világosan fogalmazott, úgyhogy a téma nem ismerete nem gátolt a lektorálásban. Felállok és odaadom Launak a rendesen lerövidített alkotást. Abból a négy oldalból kb. kettő lett. Néha odaírtam egy-egy szót, ahol a kivett részek hiánya követelt valami átkötést. Figyelem a lány szép vonásait, oké-e neki így.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 12. 22:07 | Link

Thomas

kedd délután a szökőkútnál|o


Kuncogok egy kicsit, amikor Thomas nekikészülődik a feladatnak. Emlékeztet arra, amikor az orvosok bemosakodnak műtét előtt. Vagy amikor írókat látok gépelés előtt végigropogtatni az ujjaikat.
Bólogatva elfogadom a választását, hát akkor legyen a pad. Így hogy rögtönzött asztalkával is tudtam szolgálni érthető is, hogy azt preferálja. Még jó, hogy mindig a táskámban van a mappa, szeretek kinn a szabadban firkálgatni, a fűben heverészve, vagy a hátamat egy fának döntve. Ha jó idő lesz akkor a hétvégén lehet ki is megyek valami szép helyre. Hacsak nem kapok egy többoldalas esszét megírandónak. Az nagyon nem hiányzik, hiszen kezdek már elfáradni, már nagyon jól jönne egy szünet. Még ha életemben először van az, hogy nem várom a szünetet úgy igazán. Jobb, amikor hétköznap van és iskolaidő.
Követem őt a padhoz, persze, hogy követem. Hiszen azt mondta, hogy jó lenne ha mellette maradnék, ha lenne kérdése. És nyilván nem úgy gondolja, hogy ő átordít a kert túlsó felébe amire én visszaordítom a választ. Szóval letelepszem mellé és figyelem, ahogy olvas. Annyira bele tud merülni ő is az ilyen dolgokba! Némán figyelem, ahogy jelölget, javítgat, mindezt egy szó nélkül. Majd amikor a tollammal kezd el játszani nagyokat pislogok, és úgy döntök, hogy inkább sétálok egyet. Ha eddig nem kellett segítenem vagy magyaráznom, hát talán ezután se fog kelleni. És inkább nem nézném végig, hogy mit is csinál pontosan azzal a tollal. Már megint.
Eleinte össze-vissza sétálgatok, megérintek néha egy-egy virágszirmot, majd visszasétálok a szökőkúthoz. Felmászok a kőre és a két karomat oldalra kitárva elkezdek egyensúlyozva sétálgatni rajta. Körbe-körbe, majd megfordulok. Ezzel egész sokáig elszórakozom, néha a még mindig dolgozó fiú felé fordulva. Majd megunom ezt is, leugrok a földre és egy nagy rózsabokor felé indulok. Elgondolkodva nézegetem a gyönyörű színeket, a bársonyos virágszirmokat, a kis tevékeny rovarokat, amik fel-le rohangálnak a növények szárain. Jó, a rovarok nem annyira izgalmasak, viszont hála nekik a földre is lepillantok felfedezve pár letört virágot. Biztos a múltkori erős szél tehette. Vagy valami vandál. Leguggolok összegyűjteni őket, a tüskéket gondosan eltávolítom róluk, nehogy megszúrjanak. Így „talál” rám Thomas.
- Ez egész … gyors volt? – viszem fel a hangsúlyt a mondatom végén, mert fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el. Mindenesetre megindulok felé, átveszem a papírokat és nekidőlök az oszlopnak. A gond az az, hogy nem tudom egy kézzel lapozni az anyagot és átnézni, hogy mi lett a végeredmény, így addig a fiú kezébe nyomom a virágaimat. Homlokráncolva olvasgatom a végeredményt, elképesztő hogy milyen rövid lett, és mégis értelmes. Azta.
- El se hiszem, hogy ilyen sok felesleges dolog van a fejemben arról a kis vacakról – mondom el szavakkal is mindazt, ami miatt gondterheltnek tűnhetett az arcom. Megcsóválom a fejemet mosolyogva és hálásan nézek a fiúra. – Profi munka volt főszerkesztő úr, köszönöm szépen!
Az örömöm azonban nem tart sokáig, hiszen az rendben van, hogy lerövidült. De, ezt nekem elő is kell tudnom adni. Szomorúan nézek ismét a lapokra és csendesen teszem fel az igazán aggasztó kérdéseimet.
- Szerinted én ezt, hogy fogom tudni elmondani tömeg előtt, hadarás nélkül, makogás nélkül tíz perc alatt? Esélytelen, igaz?
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 12. 23:04 | Link

LAURA
kedd délután | a padnál | x

Annyira benne vagyok a munkában, hogy nem tudnám megmondani, mikor hagy magamra. Egyáltalán az sem tudatosul, hogy magamra hagy. Szóval a papírból felnézve, először mellém pillantok, ám ott már nincs. Elmosolyodom, látva, min ügyködik éppen. Lépek oda hozzá.
- Gondolom - bólogatok a gyorsaságomra. Nekem sincs fogalmam. Ahogy arról sem, pontosan mikor kerülnek virágok a kezembe, ám a tenyeremre lenézve egyszer csak ott vannak. Jó ég, néha kiesnek így pillanatok. Megrázom picit a fejem.
- Ó, nem, egyáltalán nem feleslegesek - szögezem le gyorsan. - Teljesen klasszak, csak hát erre most elég az, ami nagyon alap. De szerintem majd a teljeset is kölcsönadhatnád annak, akit érdekel. Elmondhatod akár, hogy van egy bővített változat, ha valaki szeretné olvasni - javaslom neki, néha a papírt nézve, néha Laurára pillantva. Igazán kár lenne nem felhasználni az egészet valahogy máshogy, hiszen nagyon jó kis írás. Attól jó főleg, mert érződik rajta, hogy aki lejegyezte, azt tényleg érdekli a téma.
- Megtisztelt a feladattal - hajtok fejet nagy mosollyal.
- Örülök, ha jó így - teszem aztán hozzá visszafogottabban.
- Nem, dehogy esélytelen - ráncolom a homlokomat, miközben nekiáll aggodalmaskodni amiatt, hogyan fog zajlani ez a bizonyos előadás.
- Irtó ügyes leszel! - bólogatok meggyőződve. - Hiszen olvashatod, nem? Nyilván jobb, ha gyakran felnézel, de ez ott lesz támasznak. Ráadásul nem kell sietned. Ez most így szerintem nem tesz ki 15 percet. Ráérsz szép lassan. Esetleg próbáld ma el majd párszor egymagadban és mérd az időt! - osztom meg vele az én módszereimet. Én így szoktam csinálni, mielőtt kiállok az osztály elé. - Fogd fel úgy, mintha tényleg el kéne magyaráznod valakinek valamit, megismertetni őt valami újjal! - fejezem be tanácsaim osztását. Biztos neki is megvan a maga metódusa, nem kell úgy csinálnia, ahogy én szoktam. De hátha merít belőle ötletet.
- Velük mi lesz? - pillantok le a virágokra a kezemben.
- Ó, cseppentenem kell! - kapok észbe hirtelen. Nem teljesen tiszta, hogy jutott most ez a virágokról eszembe. Talán az illatukról, mert a gyógyszeremnek is van valami ilyen erős aromája. Mindig megcsap.
- Odaadhatom őket? - kapja vissza Lau a szirmos barátait, én meg sietek a táskámhoz. Remélem, nem fogom ezt a dolgot végig ilyen kelekótyán kezelni! Leveszem és elrakom a tokjába szemüvegem, a táskámba rakom, aztán előhalászom belőle a fiolát, leülük a padra, az ég felé emelem arcom és szabad kezem irányításával szemem sarkához igazítom a kis üvegcse elvékonyodó végét, mire a készítmény egyetlen cseppje kigördül belőle és szétoszlik látómon. Megismétlem a másik oldalon is. Leengedem aztán az apró tégelyt, oda se nézve lezárom. Lehunyom szemeimet és visszahajtom fejem egyenesbe. Üvegcsét fogó kezem ölembe engedem és csak ülök a padon. Így kell maradnom pár percig. Így, lehunyt szemmel. Szipogok picit, ez a cseppezés mindig beindítja az orrom.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 12. 23:47 | Link

Thomas

kedd délután|o


Ajaj, hát szerintem minden, amit leírtam nagyon alap. Ennél sokkal többet is tudtam volna írni, kitérni még mindenféle speciális dologra. Mi erősíti fel a hatását, vagy épp mi gyengíti, hogyan kell feltölteni, meg hasonlók. De ez én vagyok. Végül is a fél életem ilyesmikkel telt. Nem is tudom, hogy miért vettem fel a tárgyat, hiszen eddig semmi újat nem tudtam meg.
- Ez nagyon jó ötlet! – este majd leírom akkor még egyszer ezt az egészet, aztán valahogy beleszövöm a kiselőadásomba, hogy az csak egy kivonat. Sőt, viszek is egy pár követ, hogy bemutathassam a többieknek. Úgy is van jópár. Aki szeretne annak csinálok is ékszert belőle, akár. Bár már nagyon régen nem csináltam ilyeneket. Furcsa, hogy mennyire elmaradt ez az életemből. Mint ahogy a zongorázás is. De annyi új dolgot ismertem meg, és tanultam meg. És valljuk be, időm se lenne most ezekre.
Ó, megint azt csinálja, azt az udvarias régimódi dolgot. Elvigyorodom bár most nem megyek bele a játékba, nem kezdek el pukedlizni meg ilyesmi. Egyszerűen csak örülök, leginkább annak, hogy egy ilyen mosolyt kaptam tőle. Ez hiányzott eddig.
- Kívülről is el tudnám akár mondani, ha lenne időm megtanulni rendesen. Nem erről van szó. Mindenki engem fog figyelni – rázom meg a fejemet tehetetlenül. Nem mond butaságokat ugyan, elpróbálni párszor az egészet, de ugye akkor is egyedül vagyok. Ha valaki másnak mondom el, hát az se feltétlenül segít. Mert egy ember még nem tömeg.
Mintha csak egy ember lenne ott? Válasszak ki egy embert és csak neki mondjam el? Ez még akár működhet is – eltűnődöm ezen az új tanácson, nem is rossz. Jobb mintha megpróbálnék odaképzelni valakit, vagy elképzelni, hogy tök üres a terem. Biztos valaki elköhintené magát és máris kizökkennék a képzelt világomból. Apropó képzelgés. – A mugliknál szokták mondani, hogy el kell képzelni a hallgatóságot meztelenül, az segít.
Szemforgatva osztom meg vele ezt az információt, jelezve hogy mekkora marhaságnak tartom. Az vagy nagyon zavarbaejtő, vagy sokkoló, vagy undorító, vagy röhejes lenne. Egyik sem kedvez szerintem egy prezentációhoz. És persze, hogy elfeledkeztem a virágokról. Annyira az olvasásra, meg az előadásra koncentráltam, hogy  elfelejtettem visszavenni őket.
- Jaj, bocs! – nyúlok a virágokért, de megakadok a mozdulatban. Hogy mit kell csinálnia? Kérdő tekintettel nézek rá, hiszen nem értem, hogy mit kell cseppegtetnie meg hova és főleg miért.  Nyújtja továbbra is azokat a szegény kis rózsákat, amiket egy nem túl finom mozdulattal zárok a markomba. Mármint a virágoknak volt nem túl finom mozdulat, nyilván Thomas kezéhez óvatosan érek hozzá. De na, neki most sürgős csöpizhetnékje van, nem érek én rá egyesével óvatosan összevadászni őket. A lényeg a lényeg: Thomas keze felszabadult, és már a táskájánál is ügyködik. Kíváncsian indulok el utána, hogy vajon most mit fog tenni. Amikor a szeméhez nyúl akkor viszont összerándulok és elfordítom a fejem. Brr, már tudom mit fog csinálni. A szemem sarkából látom, amikor befejezi a műveletet, ekkor odasétálok és leülök mellé a padra. A virágokat és a pergament meg a többi cuccra rakom a padon.
- Miért kell ezt csepegtetned? Mit mondtak? – kérdezek rá, hogy végül is mi volt a szemészeten. Leszámítva ugye a nyilvánvalót, hogy kapott szemüveget. Nyúlok az üvegcse után, hogy kivegyem a kezéből és megnézzem, mi van ráírva, de végül meggondolom magam. Jobb az úgy, ha a kezébe van, legalább tuti nem hagyja itt véletlenül. Ahogy figyelem a csukott szemmel ücsörgő fiút hirtelen erős késztetést érzek arra, hogy hozzáérjek. Annyira kis sebezhető így! Hátradőlök inkább, és a tekintetemmel a felettünk lévő köveket, repedéseket nézegetem nagyot sóhajtva.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 13. 11:16 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Sejtettem, hogy inkább az a gondja, hogy hallgatóság előtt kell beszélni, ám szerintem így is támaszt nyújt a jegyzet. Az a társad, belé kapaszkodhatsz, rá hagyatkozhatsz. Csak, hogy érezd, nem egyedül állsz a színen.
- Nekem előadhatod - ajánlom magam rögtön. Bár felmerül bennem, hogy mivel mi eleve közel állunk, előttem nem fogja egyáltalán még annyira se feszélyezni magát, mintha egy másik valaki figyelné, nem hogy egy tanteremnyi ember. Mindezt persze csak azért gondolom, mert nem vagyok tisztában vele, hogy barátságunk ellenére igenis meglehetősen zavarban lehet attól, ha a én vagyok a közönség.
- Hallottam már ezt, de sose értettem - nyilatkozom a publikum meztelenül elképzeléséről szusszanón, féloldalasan elmosolyodva. Úgy látom, egyetért velem. De most tényleg, mi ebben a jó? Hogy úgy érzed, ők vannak kiszolgáltatva neked és nem te nekik? Igen, itt lehet a bibi, hogy én egy meztelen emberről nem tartom úgy, hogy ki lenne nekem szolgáltatva vagy hogy nevetséges lenne.
Igaziból semmi rémeset nem kell tennem szerencsére, hiszen elég a kis adagoló végét a szemem sarkához illeszteni az orrom mellett. Tudjátok, abba a kis sarokba. Szóval a szemgolyómhoz nem érek hozzá, oda csak a folyadék kúszik szépen, elterülve mindenhol, ahol kell. Én persze nem tudok róla, hogy a mugliknál ilyenkor fentről kell becseppenteni a szert és ehhez nyitvatartani, széthúzni a szemhéjaimat. Gondolom, Lau ilyeneket képzel el, amikor az ég felé fordítom az arcom, ezért nem néz oda.
- Rövidlátó vagyok, de nem vészesen és ki is nőném pár éven belül, viszont azt meg lehet gyorsítani ezzel a kúrával. Úgyhogy a szemüveg az csak ideiglenes. Azért hordom, hogy addig is már jól lássak, meg elvileg ez segít is az agyamnak belőni, hogy milyen élességre kell törekednie. Elvileg pár hét és kész. Addig fokozatosan javul. A lencse dioptriája meg alkalmazkodik ahhoz, amennyivel jobb már a látásom - számolok be neki arról, amit a gyógyítók mondtak, mindezt szépen lassan teszem, ücsörögve tovább lehunyt szemmel, a kőfalnak hátradőlve. A fiolát fogó kezeim combjaim közé lógatva lazán. A kis tégelyen különben csak a nevem szerepel belevésve az alján és elvileg egy varázslattal lehet előhívni, mi a tartalma pontosan.
- Naponta háromszor kell csepegtetnem, aztán, amikor már ugyanúgy látok a szemüveggel, mint nélküle, akkor visszamegyek az ispotályba kontrollra - részletezem tovább. Különleges élmény különben ez a lehunyt szemmel lét. Az elmúlt napokban ugye csinálnom kellett már párszor. Érdekes, mi mindenre figyel így fel az ember. Most például a susogásra, ahogy a kellemes szellő borzolja a növényeket, a szökőkút csobogására, a víz meg a virágok illatára, Lau illatáról nem is beszélve. Meg légzéséről. Hiába nem látom őt, tudom, hogy itt van mellettem és figyel. Mélyen beszívom a levegőt és lassan fújom ki.
- Ilyenkor meg így kell maradnom kicsit - teszem még hozzá, bólogatva.
- Izgi volt a vizsgálat, de nem fájt meg semmi. Csak valami varázslatot beküldtek a szemembe, aztán meg váltakozó hártyaféleségeken át kellett betűket felolvasnom - számolok be neki picit arról is, hogyan zajlottak a dolgok a rendelőben. Elmosolyodom aztán, mikor eszembe jut, ami ezt követően történt.
- Riley kísért el ugye és miután kijöttem, kaptam tőle pár fotót. Főleg Liam bácsiról, róla, a cicájáról, rólam. Közös élményekről. Nagyon örültem neki - mosolygok tovább, viszont nem képzelem túl erősen magam elé a képeket, mert már megint elsírnám magam, mint ott, mikor átadta nekem őket. Ez egyébként önmagában nem zavarna, nem félek kimutatni, amit érzek, főleg nem a lány előtt, csak attól tartanék, bekavarna a cseppezésbe. Azt meg nem akarom elrontani.
- Rólunk is kell már közös fotó - közlöm ellentmondást nem tűrően. Hiszen egyenesen felháborító, hogy nincsen még ilyen.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 13. 15:30 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o


- Jó, de csak ha nem nézel. Mármint persze, hogy nézel, csak … érted – nevetek fel az ajánlata miatt. Az egyáltalán nem feszélyez ha neki tartok kiselőadást, csak akkor lehet belőle gond ha látom ahogy néz. Viszont még talán ebből az esetből is tudnék tanulni valamit. – Akkor legalább ki tudnád javítani a hibáimat. Hm, talán egy picit később – eltűnődöm a dolgon, majd megvonom a vállamat. Azok biztos, hogy vannak, a hadaráson kívül. Babrálok ezzel-azzal, nem tudok nyugton maradni meg hasonlók. Egyelőre megelégszem annyival is, hogy megvan a rövidített verzió, a szónoki képességeim feljavítása felőlem elhalasztódhat máskorra simán. Pár óra alatt amúgy sem hiszem, hogy sok eredményt lehetne elérni.
- Hát én se. Miért is akarnék egy rakás embert elképzelni meztelenül? Akkor már inkább kismacskákkal képzelném el őket, úgy legalább képes lennék megszólalni is – bólogatok nagyokat amikor biztosít arról, hogy ezt is hasonlóan látjuk. Legalábbis abból, amit mond, meg ahogy reagál erre a következtetésre jutok. Ó tényleg, lehet hogy az egész teremnyi embert valami cuki kisállatnak kéne képzelnem!
Jaj, hát nekem már az is rémes, ha valamit közelítenek valaki szeméhez. Már ettől a hideg futkos a hátamon és képtelen vagyok odanézni. Most sem figyelem, hogy pontosan mit is tesz a fiú. Nekem így sokkal jobb. És eszembe sincs belegondolni abba, hogyan is zajlik ez a dolog. Ahogy beszélni kezd kinyitom a szememet és felé fordított fejjel figyelem őt.
- Azta! Hát ez csúcs! Mármint, az is hogy kinőnéd. De hogy van rá kúra, amivel meg lehet szüntetni a rövidlátást?! Hát ez tök jó! A mugliknál ilyen nincs. Ha kinőheted akkor évekig járkálhatsz ugye folyton kontrollra, hogy új lencsét kapj a szemüvegedbe. Vagy megműtenek – csóválom a fejemet kissé eltátott szájjal, amiből ő persze semmit nem lát. Na mindegy. De a lelkes hangsúlyt azt hallja. Tényleg fantasztikus ez varázsvilág, és hogy én mennyi mindent nem tudok még!
- Szóval akkor most átmenetileg van egy okos szemüveged, ami még jól is áll és megkímél attól, hogy folyton a gyógyítókhoz kelljen menned. Csúcs! – összegzem nagyjából a helyzetet. A csepegtetésről az információkat persze felfogom ám, csak inkább nem mennék bele nagyon a részleteibe. Oké, napi háromszor, gondolom reggel, délben, este. Tehát ha úgy alakul akkor egy nap egyszer csöppenek bele ebbe a folyamatba.
Ficeregni kezdek, mert ez a póz már minden csak nem kényelmes. Teljesen oldalra fordulok, bal lábamat felhúzom a padra, mintha törökülésbe szeretnék helyeződni. Ha sokáig itt ücsörgünk lehet, hogy a jobb lábamat is felhúzom a földről, de az egyelőre lenn marad. Hátrébb persze nem csúsztam a mozdulatsor előtt, így most a lábszáram szépen neki ér Thomas combjának. Nem hiszem, hogy nagyon zavarná a dolog, ha egyszer engem sem zavar.
-  Nem is csíp a szer? Na várj. Varázslatot küldtek a szemedbe? És az mit csinált? Éreztél valamit? – árasztom el kérdésekkel meghökkenve. Jó, oké, végülis logikus hogy nem valami nagyítólencsén nézik meg a szemét, meg nem fújkodnak bele. Meg, az összes többi mugli-vizsgálati módszer. A betűfelolvasás az oké, ezen  nem csodálkozom el.
- Kedves tőle! Van még hely egyáltalán a faladon? – nem csak, hogy kedves Rileytól, hanem egyszerűen tökéletes. El tudom képzelni azt a nagyon örülést Thomas részéről, tényleg a legszuperebb ajándékot kapta a vizsgálat után. Örökre megmaradó pillanatokat, emlékeket a szeretteiről. A legfontosabbakat biztos, hogy már ki is rakta a többi kép mellé a szobájában.
- Igen? Hát jó – nevetek fel a kijelentése hallatán.  Na nem mintha győzködni kellene engem, csak viccesen hangzott, ahogy kijelentette, hogy márpedig  csinálunk közös fotót. – És milyet szeretnél? Mozgót vagy hagyományosat?
Persze a hagyományos csak nekem az, neki valószínűleg nem pont ez a szó jutna eszébe, ha a mugli fotókra gondol. Ha jobban belegondolok akkor talán még nem is készült rólam olyan fotó, ami mozgott volna előhívás után. A mobiltelefonokkal nem olyat lehet csinálni, nem?
- Mobillal lehet hogy most is tudunk csinálni, előbb-utóbb csak rájövök, hogy kell. De rendes fényképezőgéppel jobb képeket lehet csinálni, azt tudnám is kezelni, csak venni kell egyet. Vagy kölcsönkérni – a végén még lesz egy utam a Kins&Kens-be megint. Úgyis valamit meg akarok nézetni velük a mobillal kapcsolatban.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 13. 20:38 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Persze, később. Én sem most hirtelen gondoltam azt előadást. De akkor ebben megegyeztünk. Meghallgatom, állok rendelkezésére, mint mindig. Egyelőre viszont lehunyt szemmel ücsörgök és magyarázok neki. Akik erre sétálnak, azt hihetik, egyszerűen csak ennyire laza vagyok vagy fogalmam sincs. Napozok vagy valami. Mondjuk olyan erősen nem süt. Aztán lehet, ha sokszor látnak majd így vagy észreveszik a csepegtetést, rájönnek, hogy másról van szó. Egyelőre még azt élvezem, mikor meglátnak engem az ormótlan szemüvegemben. Azok az arcok! Tök vicces. Már felkészültem rá, hogy sokszor el kell mesélnem, mi ez az okuláré ügylet. Persze, nem ilyen részletesen, mint Launak, hanem egy tömörített verziót.
- Igen, hihetetlen jó. Elvileg nem mindegy persze, mi okozza a rövidlátásod. Nem mind helyreállítható ilyen egyszerűen. Szerencsés vagyok - bólogatok, forgatva a kis fiolát a kezemben, játszva vele. Megemelt szemöldökkel, érdeklődve hallgatom, a mugliknál hogy megy ez. Kemény.
- Jól áll? - kérdezek vissza mosolyogva. Tényleg tetszik neki?
- Nem, nem csíp. Olyan balzsamos - próbálom leírni a cseppet.
- Úgy nézett ki, mint valami színes füst, beszállt a szemembe, és olyan érzés volt, mintha körbevenné a szemgolyómat. De ilyen puhán. Inkább csak furcsa volt, mint bármi más - elevenítem fel az élményt.
- Már nincs olyan sok hely - mosolygok megint, a táblát illetően. - Riley mondta, hogy lehet, készít majd nekem valami tartót hozzájuk, szóval nem tettem még fel őket - mesélem a fotók elhelyezését. Továbbra sem vagyok teljesen olyan, mint általában, nem pörgök annyira, ám tény, az elmúlt percekben jelentősen oldódtam. Főleg, hogy Laura ilyen közel van.
- Mármint... ? Ja, értelek. Hát, igazából akármelyik jó - bizonytalankodom is kicsit, amikor jön a mozgó vagy hagyományos választással, hiszen nekem a kettő egy és ugyanaz. Aztán leesik, hogy neki viszont természetesen nem. Tehát úgy érti, hagyományos vagy nem mozgó képek, ha varázslófejjel nézzük. De maradjunk mozgó vagy nem mozgóban. Az korrekt meghatározás.
Szipogok továbbra is olykor. Előveszek egy zsepit és picit elfordulva kifújom az orrom. Ezt igazából már rég megtehettem volna. Mikor megvagyok, kinyitom a szemem és elkezdek pislogni, előrébb dőlve a faltól, egyenes tartásba. Ennyi idő elég kellett legyen a szernek. A szöszire tekintek magam mellett. A nagyon közel lévő szöszire. Barna szemeim a szokásosnál is jobban csillognak, hiszen most a készítmény miatt is teszik.
Ellenőrzöm, jól lezártam-e a fiolát, elrakom a zsebembe és ismét a kényelmesen ücsörgő lányra pillantok magam mellett. Ahogy így teszek, szelíd vonásaim ismét kicsit... komolyra fordulnak? Inkább elmerültnek vagy jelentékenyebbnek mondhatnánk. Nyalok egy aprót kiszáradtnak érzett számon, körbetekintek a szépséges kertben, amit most kissé homályosan észlelek, így szemüveg nélkül, cseppentés után, aztán visszatekintek őrá. Őt élesen látom.
- Lau? - szólítom meg aztán lágyan, mégsem túl könnyeden. Hogy minek valakit megszólítani, amikor úgyis itt üldögél mellettem és eleve rám figyel? Gondolom, valamiféle felkészülés. Meg sokan vannak, akiknek egyszerűen csak szeretem kimondani a nevét. Liam bácsinak pl. ha kell, ha nem. Nem csak az otthonbeli beidegződések miatt. Nem, azokat már egyre jobban elhagyom. Ez valami felkészülés és felkészítés tehát. Időhagyás arra, hogy a másik felfogja, hogy jön tőlem valami, én pedig még egyszer átgondolhassam, átvehessem gyorsan magamban azt a valamit. Azonban egyes esetekben ez a bizonyos megszólítás inkább arra jó, hogy alkalmad legyen még inkább ráparáztatni magad arra, aminek neki akartál vágni. Mint most nekem is. Egészen elsápadok, pillanatról pillanatra. Nekilátok mélyeket lélegezni és el is kell fordítsam a tekintetem a lányról, miközben próbálom lekűzdeni a rám tört szédülést. Nem kell farkasszemet nézzünk, miközben az eszméletemnél maradásomért harcolok. Oké, nyilván nem fogok elájulni, soha nem tettem még. Ettől függetlenül nem lehet mondani, hogy túldramatizálom. Ha nem csinálok valamit magammal sürgősen, nem fogom tudni folytatni azt, amit Launak akartam mondani. Pedig nem kéne visszatáncolni. Nem szabad. Csak ne érezném ezt a hülye bizsergést a fejem tetején. Ez már megint valami zsibbadáskezdemény. Remek. Mély levegő.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 13. 21:33 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o


Mászkálnak errefelé emberek? Nekem fel se tűnt, ha igen. De valljuk be őszintén mostanában folyton ez van ha vele vagyok. Elvesztem az időérzékemet, nem tudom, hogy hol vagyok, fogalmam sincs, hogy mi van körülöttem. Rajta kívül. Furcsa érzés igazából, mintha minden más elhomályosodna, vagy mintha megszűnne minden, a semmi vesz körbe és egyetlen fényes pont van, egyetlen egy dolog van, ami tiszta és teljesen valóságos: ő. Hű, ez úgy hangzott, mint valami romantikus tini-regényből vettem volna.
- Ühüm, jól – bólogatok, amikor visszakérdez. Nem is láttam eddig szerintem olyanban, ami ne állt volna jól neki. Bár már fel tudnék állítani egy top 5ös listát, de ebbe talán nem most kéne belegondolnom. Mert akkor elképzelem, és ha elképzelem … nagyszerű, elpirultam. Mekkora szerencse, hogy csukva van a szeme!
- Hát azért ez elég para ha engem kérdezel. Biztos nem bírtam volna ki – megborzongok már a gondolattól is, de olyannyira, hogy teljesen libabőrös leszek. És még enyhe hányingerem is van. Más témát ha kérhetem! Áh a fotók, sokkal jobb.
- Fényképalbumot? Az klassz, akkor gyűjtheted őket. Ha meg betelik, hát szerzel egy másikat. Annyira jó lapozgatni az ilyeneket – és annyira vacak, hogy manapság már minden kép meg minden digitális formában van megőrizve a mugliknál. Nem adja vissza ugyanazt az érzetet. A varázslóknál viszont nem tudom, hogy megy ez. Bár használnak ők is tőlünk átvett dolgokat, de Thomas nem, neki ezek nagyon újak. Szerencsére.
- Oké, akkor majd eldöntjük. Úgyse pont most akartam kipróbálni a fotózkodást – amíg csukva van a szeme addig nem sok értelme van. Vagy legalábbis nem így, nem itt. A visszakérdezése miatt rádöbbenek, hogy tényleg mást tartunk hagyományosnak, de szerencsére megúszom magyarázkodás nélkül. Rájön hogyan is értettem. Néha-néha még bevillan a megérzésem, hogy valami nem egészen stimmel, valami aggasztja vagy zavarja, vagy inkább foglalkoztatja Thomast. Viszont egész jól magához tért az elmúlt, hát kitudja mennyi időben. Ez elaltatja ismét  a rossz érzéseimet. Egy időre.
Úgy tűnik végez a csöpi a dolgával, mert kinyitja a szemét, végre. Aztán rámnéz és szapora pislogásba kezdek. Hát persze, hogy a szertől olyan, mintha vékony réteg folyadék borítaná a szemét, mintha könnyben úszna a tekintete. Na nem annyira durván persze, de ehhez tudom a legjobban hasonlítani. A szeme színe és mélysége is kicsit másabb így, na és az a csillogás! Azt hiszem teljesen elvesztem. Képtelen vagyok elszakítani a tekintetem, pedig tudom, hogy azt kéne. Ez így már kezd nagyon fura lenni a részemről. Nagyon, de nagyon fura. Végül ő fordul el, én pedig gyorsan veszek pár mély levegőt. Lepislogok a karkötőmre, és elkezdem piszkálgatni a követ, majd újra felnézek rá. Oké, már nyugodtabb vagyok.
- I-igen? – ennyit a nyugodtságomról. Most már érzékelem, hogy megváltozott az arckifejezése, az idegességre utaló jeleket is észreveszem. Nevezzük idegességnek. Én az vagyok az tuti. Thomas kérdése nem csak arra jó, hogy ő ráparázhasson a folytatásra, hanem arra is, hogy én is.  Méghozzá nem is kicsit. Ő meg hirtelen úgy fest, mint aki el akar ájulni. Ez valami nagyon komoly dolog lehet, bár erre már a kérdésből is rájöttem. Vagyis arra, hogy komoly, de … te jó ég, miről van szó? Mi ez az egész?
- Thomas? – csak elsuttogni tudom a nevét, pedig nem kellett volna megszólalnom. Hagynom kéne neki időt, hogy belekezdjen, vagy visszatáncoljon, vagy amit akar. Lehetőleg még mielőtt ő elájul én meg szívinfarktust kapok. Annyira szeretnék valahogy megnyugtatni, megérinteni a kezét, hogy bátorítsam, de muszáj vagyok a kezeimet összefűzve szorongatni, hogy ne remegjenek annyira. Már mindenféle az eszembe jutott, hogy mikről lehet szó, azonban az utolsó gondolattól teljesen lesápadok. Azt ne, könyörgöm, bármit csak azt ne!
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 13. 22:31 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Veszettül izgultam én is ám a vizsgálat előtt, pedig nem is értem, mit hittem, mit fognak tenni velem. Mostmár persze adom itt a nagy bátrat, dehát már tényleg furának tűnik, mennyire tartottam az ispotálylátogatástól.
- Nem, nem fényképalbumot, azt hiszem. Mondjuk az is jó ötlet. Hiszen vannak olyan fotóim, amik mondjuk ugyanakkor készültek, azokat nem kell mind kirakni. Nade nem, ő valami ilyen felakaszthatós akármit tervez - magyarázom ilyen végtelenül szakszerűen, közben kicsit felemelem a kezem, valami ilyen felcsiptető mozdulatot téve. Madzagot vagy zsinórt emlegetett, amin lógnának. Na majd kiderül. Már alig várom!
Hamarosan viszont minden tervezgetés, egyeztetés, elmélkedés háttérbe szorul. Távol már az előadásban való segédkezés, a látásom kérdése, meg minden. Csak ez van, amiért megszólítottam őt. Csak ez és minden, ami vele jár. Márpedig olybá tűnik, ezzel minden jár. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ideges vagyok. Zaklatott, izgulós, ilyenek. Az pedig, hogy hozzám szól, igazából jól jön. Igazából nagyon jól. Kizökkent. Eléggé ahhoz, hogy rájöjjek, ha húzom az időt, azzal nem csak magamnak okozok rosszat és sodrom magam egyre durvább stresszelésbe, hanem szegény Laut is várakoztatom, akinek meg fogalma sincs, mit akarok. Aki biztos, ezerféle dologra gondol már, miközben én látványosan kerülök veszélyes önkívületbe. Nem csinálhatom ezt vele. Vagy most azt mondom, hogy hagyjuk és akkor tényleg hagyom, vagy pedig beleállok abba, aminek nekiveselkedtem. Ahogy visszanézek rá, ráébredek, ezt kell tennem. Akármi legyen is a vége. Hiszen nem tudnám hagyni. Nem tudnám titkolni, nem is akarnám. Nem menne. Úgyhogy nincs más hátra, mint előre. Picit jobban felé fordulok, ahogy ülök mellette. Szinte görcsösen fogom a pad szélét két oldalamon. Mintha oda vezetném le feszültségem, abba a szorításba.
- Arra gondoltam... szóval... - állok neki nyökögni, de legalább végre beszélek. Közben a lány tekintetét, arcát figyelem. Ahogy így ráemeltem pillantásom, kócom egy része ráhullik a homlokomra. Ezt gyorsan hátratúrom, aztán visszafogok a padra. Nem mintha a mozdulat sokat segítene.
- Azt akartam kérdezni, hogy... - folytatom és csodálom, hogy a szívem nem ugrott még ki a helyéről, átszakítva ingemet és berepülve a szökűkútba egy nagy placcsanással. Lüktet a fejem tőle. De már nincs visszaút. Elfutni nem fogok, akkor meg muszáj lesz kiböknöm.
- Esetleg szeretnél... lennél a... lennél a barátnőm? - lehelem szinte csak utolsó szavaimat, ami kérdésemnek szinte kérés ízt ad, ám mindenképp őszinte, tiszta vágyódást. Istenem. Kimondtam. Megkérdeztem. Egyszerre szabadulok fel és nehezednek rám újabb súlyok. Biztos jó volt ez így? Nem lett volna stílusosabb randira hívni? De milyen lett volna az? Feszengtünk volna szerintem. Ezután is lehet randizni, ha úgy alakul. Az meg fel se merült bennem, hogy esetleg megcsókoljam. Hiszen mi van, ha kiakasztom vele? Ráadásul, Jézusom, csak ha rágondolok, berezelek. Nincs nekem ehhez bátorságom. Ha viszont már úgy gondoltam, inkább megbeszéljük, nem úgy kellett volna kérdezni, akar-e járni velem? De az furább. Miért, az, hogy legyél a barátnőm, nem az? Hányszor átpörgettem már pedig magamban az elmúlt napokban, de sejthettem, hogy amint itt leszek, nem fogom tudni úgy mondani, mint terveztem. Mindegy, a lényeg megvolt.
- Erre nem kell most felelned - szögezem le gyorsan, felemelve kicsit kezem, azzal is nyomatékosítva, hogy tényleg nem kell sietnie. Sehova se.
- És... és tudnod kell, hogy akármit is mondasz, én... szóval mi maradunk mi - mutogatok egyikünkről másikunkra, miközben visszatér belém az élet és szokásos önmagam. Noha egy olyan szerepben, amire még nem volt példa. - Ha nem, akkor nem. Semmi baj nincs, ha nem - rázom a fejem, próbálva efelől megnyugtatni őt, noha mellkasom megsajdul erre az eshetőségre. Hiszen bár komolyan mondom, amit mondok, az biztos, hogy ha nemet mond, kell majd idő nekem, rendbeszedni magam. De meg fogom tenni. Hiszen fontos nekem és nem akarom elveszíteni. Viszont, hé, várjunk már, még nem mondott nemet! Különben is, elég a dumából. Nem állok neki magyarázni semmi mást, hagyom, hogy megeméssze a kérdésem és mindent. Hagyok neki teret, miközben persze veszettül izgulok, mi lesz. De csak ülök mellette és figyelem őt, reménykedőn, várakozón.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 13. 23:51 | Link

Thomas

kedd délután a szökőkútnál|o


Elcsodálkozom a fénykép elrendezési ötleten ami Riley fejéből pattant ki. Igazából, egész jól hangzik. Bár elképzelni persze nem tudom rendesen, hiszen a kép felakasztásról nekem vagy egy bekeretezett kép jut az eszembe, vagy pedig a sötétkamrás megoldás, amikor a madzagra vannak felcsiptetve a száradó képek, amik korábban az előhívó folyadékban áztak. Vagy miben.
- Ó! Az is jó! Akkor tényleg tele lesz az egész szobád képekkel! – lelkesedek én is vele együtt. Ez még szuperebb mint a fényképalbum. Csak elég belépnie és máris ott látja maga körül az életének minden boldog pillanatát. Ekkor jövök rá arra, hogy mennyire igaza van. Tényleg kell rólunk közös kép. Legalább egy. Hiszen annyi mindent élünk át közösen. Kicsit sajnálom, hogy annyi pillanat elveszett, vagyis az emlékezetünkben őrizzük őket, de azok idővel kifakulnak, feledésbe merülnek majd. Milyen kár értük.
A feszült pillanat pedig egyre csak nyúlik, én már tényleg rémeket látok, a lehető legrosszabb is megfordult már a fejemben. Hogy rájött én mit érzek, és ő ezt így nem akarja, inkább ne is legyünk barátok. Figyelem őt némán, próbálva meggyőzni magam, hogy nincsen semmi baj, de nem megy. Küzdök azzal, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, hogy valahogy megerősítsem magamat, ha mégis olyat mondana, amitől összeomlik a világ körülöttem. Még azt is próbálom bemesélni magamnak, hogy valami totál átlagos dologról lesz szó, és csak én festem az ördögöt a falra; de ezt képtelen vagyok elhinni.
Végre rám pillant, ami jó, ez már egy változás. A szívem vadul kalapál, szerintem már a kastélyban is hallani lehet. Aggódva nézek rá, szinte kétségbeesetten. Amint felém fordul észreveszem, ahogy erősen megmarkolja a fát, szinte belekapaszkodik. Nem, én ezt nem bírom tovább. Lehajtom a fejemet és becsukott szemmel várok tovább. Beszív-kifúj-beszív-kifúj. Erre a ritmusra próbálok koncentrálni. Ha ezt eltévesztem, akkor szétesek. Akkor megszűnök. Nem veszem észre, hogy ez valamiféle morbid ellentétje a pánikrohamaimnak. Ahogy az első hangfoszlány elhagyja a száját felkapom a fejemet és egyenesen a szemeibe pillantok. Felvonom a szemöldökömet egy kicsit, ami csupán annyit akar kifejezni, hogy folytassa. Minden egyes mozdulatára figyelek, ahogy visszarendezi a haját, ahogy furán veszi a levegőt. Az mondjuk eléggé hasonlít arra, ahogy én teszem. Tuti szívrohamunk lesz. A másodszori nekifutásnál is megakad, én pedig nagyot nyelek. Nemsokára elmondja. Egy nagy levegő, benntart, ugorjunk akkor fejest abba tátongó szakadékba, ami darabjaira cincálja a világomat.
Tévedtem, nem omlott össze a világ. Megállt, megdermedt minden. Pislogok egyet, majd még egyet, csak azért, hogy megtudjam ez még megy-e. A szívem az kihagy pár ütemet, majd furcsán kezd el verni, lassabban, mint korábban. Mintha azt se tudná, hogy mi is a feladata. Hangosan fújom ki a levegőt, már eléggé égett a tüdőm, de persze nem veszem észre. Hallucinálok? Vagy merjem elhinni, amit hallottam? Enyhén szétnyílnak az ajkaim, de nem tudok megszólalni, csak fürkészem a tekintetét, megerősítést keresve, hogy tényleg az történt-e ami.
- Én … - próbálok megszólalni,de a suttogásnál is kevesebb hang jön ki a számon. Inkább tátogás. Ó te jó ég! Tényleg azt kérdezi, hogy szeretnék-e a barátnője lenni. Akkor … akkor, nem csak én érzek így, hanem ő is. Ettől kimondhatatlanul boldognak érzem magam, annyira, hogy a két tenyeremen meg is jelenik egy kis vízréteg. Gyorsan odakapok megint a kőhöz, most még vissza tudom fogni valahogy. Már csak le kéne nyugodni annyira, hogy meg tudjak szólalni. Az arckifejezésem már egész nyugodt, a tekintetem is kitisztult, a kétségbeesésnek nyoma sincs. Inkább enyhe csodálkozás, meglepődés van benne. Mintha nem merném elhinni, amit hallottam.
Kicsit megkésve veszem észre, ahogy megmozdul, mintha arról akarna biztosítani a mozdulataival hogy nem kell féljek. Mitől is? Miért is kéne félnem bármitől vele kapcsolatban? Na várjunk, most próbál megnyugtatni, hogy semmi baj ha én nem így érzek? De hát én … Tényleg ideje lenne már megszólalnom, mielőtt megint rosszul lesz valamelyikünk. De, úristen! Jaj, Laura koncentrálj.
- Én … , én … - tehetetlenül rázom meg a fejemet egy árnyalatnyi bosszúsággal az arcomon. Veszek egy nagy levegőt, majd nekifutok újra, máshonnan megközelítve a mondandómat.
- Igen – felelem végül egyszerűen. Oldalra fordítom a fejem, vetek egy gyors pillantást az udvarra, majd mosolyogva nézek vissza Thomasra. – Persze, hogy szeretnék. Leszek a barátnőd.
Úgy érzem magam, mintha repülnék most. Gondolkodás nélkül dőlök picit előre, hogy a karjaimat a nyaka köré fűzzem, megöleljem, hiszen most már szabad, most már nem jön ki furán a dolog. Annyira hihetetlenül boldog vagyok, hogy már nem tudom visszatartani a mágiámat sem. Eső áztatja hát az udvart, egyedül az a hely marad szárazon, ahol mi vagyunk. Ennyit tudok csak kontrollálni rajta. Ez hihetetlen! Fantasztikus! Hihetetlenül fantasztikus!
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. július 14. 00:16
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 14. 11:00 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Milyen jó, hogy nekem eszembe sem jut, hogy az eddig nem megörökített pillanatok elvesznek. Ha ez felmerülne bennem, valószínűleg alaposan nekikeserednék. Viszont szerintem szerencsére nem fog ilyen belém villanni, amíg nem mondja valaki nekem. Márpedig ki és miért mondaná? Addig meg örülök azoknak a képeknek, amik vannak. Nagyon örülök!
A jelenlegi pillanatot se lenne semmi megőrizni az utókornak. Egy részt igazán izgalmasan festhetünk mindketten a szívroham szélén, másrészt úgy talán felfedeznék később olyan részleteket, amik most elkerülök a figyelmem. Például, ahogy a szöszi lehunyja a szemét és mélyeket lélegzik. Hiába van előttem, hiába látom, nem fogom fel, ezt vajon miért csinálja. Túlságosan elvagyok már azzal, miként adjam elő, amit akarok.
Elképzelésem sincs, mit szól ahhoz, amit végre megkérdeztem. Nem lehet leolvasni róla semmit. Mármint annyit, hogy meglepődött. Dehát sokféle képpen lehet meglepődni. Talán azért is állok neki magyarázni többek közt, mert el akarom terelni a figyelmem arról, hogy mindenfélét feltételezni kezdjek. Viszont végül csak hagynom kell magunk közt a csendet. Hagynom kell őt levegőhöz jutni. Neki is áll válaszolni. Ugyanúgy hebeg, mint én. Finoman megemelt szemöldökkel, végtelen türelemmel várok. Ha évekig ismételgetné azt, hogy "én", akkor is ugyanígy ülnék és néznék rá. Csak sajnos közben lassan beindulnak a fogaskerekek a fejemben és olyanokat nyikorognak rozogán, hogy "én nem szeretném" vagy "nekem más tetszik" vagy "én még átgondolom". Szinte már rimánkodom magamban az utolsóért, azonban inkább kiürítem a fejem és csak nézem őt, csak rá koncentrálok. A békés, kedves arcára, válasz előtti, helyes feszültségére.
Igen. Azt mondja, igen. Bólogatok. Szóval igen... Igen?? Mi az, hogy igen? Elkerekedik a szemem és szám rögvest egy mámoros mosolyra húzódik, pedig az agyamig még nem jutott el. Ám esélyem sincs félreérteni, variálni, hogy várjunk csak, mi is volt a kérdésem és vajon nem arra mondott-e igent, hogy ezen még elmorfondírozik. Nem, mert egyszerűen kimondja. Nekem pedig fogalmam sincs, hallottam-e már életemben ilyen gyönyörű mondatot.
Amint megölel, rögtön körbefonom rajta karjaimat, erősen lehunyom a szemem, lágyan magamhoz szorítom őt és számat vállára nyomom, beleszusszanva leomló hajába, felsője anyagába. Ha ő nem hajol így hozzám, én tettem volna, szóval most úgy érzem, megkaptam valamit, hamarabb, mint hogy egyáltalán én tudtam volna, hogy ezt szeretném. Fel kell kicsit tekintsek aztán, mikor esni kezd. El persze nem engedem. Főleg, hogy nagy csodálatomra, mintha ránk nem potyognának cseppek. Ráncolom kicsit homlokom, aztán rájövök: ez Lau. Ezt akarva-akaratnul, de ő csinálja. Elvigyorodom és visszatámasztom orromat vállára, szemem visszahunyva. Karjaim fogása folyamatosan enyhül, csak azért, hogy aztán kellemesen visszafoghassak rá ismét újra meg újra. Egyik kezem hátán, a másik derekán pihen.
Majd' kiugrok a bőrömből. Nagyon-nagyon boldog vagyok. Amennyire ködösek és tompák voltak az elmúlt napok, ez most annyira fényes és friss. Laura a barátnőm. Ez már hivatalos. Édes Istenem! Annyira reméltem, hogy ez lesz, viszont most annyira hihetetlen, tényleg. Hm. Nem nagyon akarom őt elengedni. Kész. Idült, csaknem idióta mosollyal a képemen ölelem őt, bár ezt a mosolyt nem látni, hiszen válla rejti, viszont arcom többi részéből kikövetkeztethető.
Pedig nyilván az lenne a menő, ha csak röviden megszorongattam volna, aztán elengedem azzal, hogy klassz, akkor megbeszéltük. Tudjátok, mintha nem is annyira izgatna, hiszen nem nagy dolog. Na ez az, amire olyannyira nem volnék képes, hogy eszembe se ötlik. Mármint oké, amikor a fejemben pörgettem ezt a pillanatot, volt a 3000 közt ilyen forgatókönyv is, hogy vajon hogy reagáljak, ez a változat viszont tiszta röhejesnek tűnt. Aranyos mondjuk tőlem, hogy azt hiszem, szabályozhattam volna ezt. Minek is tenném? Teljes ökörség.
Elengedem a szöszit lassan, de tényleg csak sokára. Felemelem a fejem és átható, színtiszta örömmel pislogok rá. Sehol a sápadtság, sehol a zsibbadás. Mintha nem is volna testem. Pedig van és a kezeim továbbra is rajta nyugszanak, jobbom a karján, balom a combján hever. Odakerültek, ahogy nem húzódtam távolabb tőle ennél. Nem tudom, kéne-e mondanom valamit. Nem tudom, mit mondhatnék egyáltalán. Viszont, ahogy itt ülünk ebben a gyönyörű udvarban, virágillattól, vízcsobogástól és a lányféle esőtől övezve, úgy érzem, akármilyen tökéletlennek is tűnt és akármilyen bénáskodó volt a pillanat részemről, egyszerűen tökéletes lett.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 14. 20:32 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o


Egy dolgot biztosan megállapíthatunk: a filmekbe valahogy nem így zajlanak ezek a dolgok. Minden olyan egyszerűen, olyan zökkenőmentesen zajlik, kellemes háttérzene meg ilyesmi. De egy olyan film nincs, amiben a jelenet résztvevői szinte az eszméletüket vesztik, még a kérdés elhangzása előtt. Egy árva szó sem zajlik arról, hogy mennyire zakatol a szívük, hogy szinte fáj minden lélegzetvétel. Annyiban talán egyeznek a dolgok, hogy egy külső szemlélő már előre tudta volna, hogy mi a helyzet, mi fog következni. Látta volna a jeleket, minden apróságot, amik a mi figyelmünket elkerüli. Mert elkerüli.
Amikor a szavak a torkomon akadnak, ő ugyanúgy reagál, ahogy az előbb én is tettem. Valószínűleg, hogy ha nem az lenne a helyzet, ami, akkor biztos sokáig is tartott volna továbblendülni az „én”eken és hasonlókon. Mert teljesen meglepődtem volna. Te jó ég így is! Tényleg mindenre számítottam, csak erre nem. Nem gondoltam volna, hogy ő is érezhet úgy irántam, mint én iránta.Az már tényleg túl mesébe illő lett volna. Istenem, még most se tudom teljesen elhinni.
Annak az egyetlen szónak a kimondása viszont egy pillanat alatt száműzi a feszültséget, ami árad belőlünk. De azt azért érzem, hogy nem feltétlenül fogja pontosan érteni, hogy végül is mi igen, mert bár csak egy kérdést tett fel, de ha én képes vagyok egy normális szituációban félreérteni egy egy szavas választ, hát akkor egy ilyenben tiszta sor, hogy nem egyértelmű. A többit már könnyű kimondani, látva ahogy tágra nyílnak a szemei, és szinte sugárzik a boldogságtól. Jó, ez mindkettőnkre igaz.
Nem tudom, hogy mit csinálok tulajdonképpen, így azért egy picit meglepődöm, amikor az ölelésében találom magam és már nem csak a karjaim érnek hozzá. Az agyam egy távoli zugában halványan felsejlik az információ, hogy ez új, ez közeli, ez más. De nem félek, nem akadok ki, mert tudom, hogy elég egy apró mozdulat és már el is enged. Azt nem tudom, hogy meddig tarthat ez a pillanat, de remélem sokáig élvezhetem ahogy finoman hozzám ér, ahogy néha megcsiklandoz a szuszogásával. Lehajtom a fejemet a vállára, az orromat a nyakához érintem, így lélegzem be az illatát. Ahogy lehunyom a szemem lassan sóhajtok egy nagyot. Ez nagyon jó érzés. És végül csak megkapjuk azt a zenei aláfestést, ahogy a vízcseppek kopogni kezdenek körülöttünk. Először csak lassan, aztán egyre sűrűbben, kezd az egész úgy festeni, mint egy erős felhőszakadás. Kinyitom a szemem, amikor megmozdul, és rögtön tudom, hogy összerakja a dolgokat. Igen, ez én vagyok, ezt én csinálom. Fránya hydromágia. Ha akarnám sem tudnám titkolni, hogy mennyire boldog vagyok most. Bár nem is akarom.
Ez a kis változás viszont picit visszaránt a valóságba annyira, hogy észrevegyem, hogy hol is fog engem pontosan. Kellemesnek találom az érintését, a váltakozó intenzitását a fogásának, csak éppen … ez kicsit sok. Nem, nem úgy, hogy kezdek pánikba esni. Hanem úgy, hogy tényleg nagyon nagy bajban leszünk lassan. De nem akarom elengedni őt. Ugye ez most a valóság és nem csak álmodom? Erre a gondolatra egy picit erősebben szorítom a fiút, az egyik kezemmel beletúrok a hajába és nem foglalkozom azzal, hogy könnyek lepik el a szememet. Sóhajtok ismét egyet, majd lassan lazítok a tartásomon, a fejemet is megmozdítom. Hogy tudatosan vagy sem, de azonnal reagál. Elenged, én könnyes szemmel mosolyogva viszonzom a pillantását, amíg fel nem tűnik, hogy már megint máshol vannak a kezei. Te jó ég, ezt mégis hogy csinálta? Nem kellett volna esetleg észrevennem? Óvatosabbá válik a tekintetem, veszek pár mélyebb levegőt, mialatt a jobbommal az után az ominózus bal kéz után nyúlok. Összefűzöm az ujjainkat, így kicsit enyhül a szorító érzés a mellkasomban. Nem akarom elvetetni vele a kezét, egyrészt mert tényleg nem vagyok pánikban, szóval nem fogom feleslegesen a frászt hozni rá, másrészt meg, mert jó érzés. A legnagyobb gondunk most amúgy sem ez.
- Gondolom nem szeretnél tonnányi vizet a nyakunkba, vagy majd úszva távozni innen – mondom neki finoman mosolyogva fejemmel a szökőkút felé biccentve. Egy ideje már nem hallatszott vízcsepegés, ennek pedig az az oka, hogy az összes általam idézett víz csatlakozott a többihez, amit talált és most egy szép magas vízfal remeg finoman a kút előtt. Nagy nehézségek árán tudom csak megszüntetni az egészet. Remélem, hogy jó darabig még maradunk itt, mert ha most meg kellene mozdulnom elájulnék a kimerüléstől, a hőmérsékletem is kúszik felfelé, mondhatni enyhén belázasodom. Sajnos ez előfordul. De ugyan kit érdekel ez most? Thomas a barátom! ?aj, ennek a kifejezésére tényleg nem a magyar a legjobb nyelv. És bármilyen hihetetlennek is hangozzon, de ez az egész pont így volt jó, ahogy. Pont azokkal a szavakkal, pont azzal a hebegéssel, az ájulás-közeli állapotokkal. Soha nem fogom elfelejteni ezt a délutánt, minden egyes pillanatát örökre az emlékezetembe vésem.
- Úgy tűnik ezekhez az incidensekhez kénytelen leszel hozzászokni, amíg nem tanulom meg tökéletesen uralni ilyen helyzetekben. Be fog köpni a mágiám – nevetek rá a fiúra. Kicsit furcsa azért ez a szituáció annyiban, hogy fogalmam sincs, hogy ilyenkor mi van. Meg kéne beszélni még valamit, vagy ennyivel minden el is van rendezve? De majd úgy is kialakul, a lényeg, hogy együtt vagyunk. Áh, nem tudom elhinni! Te jó ég!
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. július 14. 20:32
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 14. 22:20 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

A szemei könnyben állnak. Nem ijedek meg, hiszen tudom, hogy az örömtől van. Awh. Ez az awh az arcomra is kiül. Szeretettel mosolygok a lányra, és csak azért nem homályosodik el nekem is a tekintetem, mert most éppen a túl feldobott, megkönnyebbült fázisban vagyok, ez viszont egyáltalán nem zárja ki, hogy nagy magányomban férfiasan könnyhullassak kicsit, alkalom adtán. Nem azért, mert nem akarom, hogy bárki lásson, csak mert akkor fog szerintem ténylegesen koppanni, amikor egyedül maradok a gondolataimmal.
Mintha azonban változna arca. Nem mondom, hogy baj van, csak... nem tudom. Lepillantok összefűződő ujjainkra, jobban elmosolyodva. Nem áll bennem össze, hogy ez egy taktikus húzás a részéről. Talán ez jobb is így, mert lehet, inkább eltávolodnék tőle, ha akár csak megneszelném, hogy bármi gond van. Mivel azonban ez egyébként se jellemző rám, hogy beazonosítsam ezeket, most meg alapból a felhők felett járok, seprű nélkül, így tök elképzelhetetlen.
- Hogy mi...? - pislogok értetlenül, aztán elnézek a szökőkút felé én is. - Ó - adok hangot annak, hogy már világos. Legalábbis kezdem kapizsgálni, mit mond. Csak azt nem tudom teljesen, ez ellen hogy kéne tenni. Enyhén eltátott szájjal ámulom a vízfalat, aztán várakozva tekintek vissza Laurára.
Ilyen helyzetekben? Hogy megölelem? Akkor mostantól komolyan lesznek ilyen helyzetek? Mármint gyakran? Ha lesznek, tőlem rám szakadhat az ég, nem izgat túlzottan. Simán megéri, semmi bajom egy kis vízzel. - gondolom én, nem tudván, hogy amit látok, az csak a jéghegy csúcsa.
Beköpi a mágiája. Akkor tehát ilyen boldoggá teszem, hogy amiatt ez történik vele? Hiszen tudom, olyankor esnek meg vele ezek a vízjelenségek. Tehát, amit magunk körül tapasztalok, az mind az örömének kivetülése most is. Annyira szép! Odapillantok megint a vízfalra. El sem tudom mondani, mennyit jelent, hogy mindezt én váltom ki.
- Jól van - nyugtázom hát csak ennyivel, hogy erre számíthatok. Mindenféle vízjelenségekre, amikor ilyen helyzetekben vagyunk. Mondjuk eddig is megestek már ilyesmik. Cseppek tűntek elő a semmiből meg hasonlók. Na álljon meg a menet... akkor is beköpte a mágiája? Ugyanilyesmi oka volt azoknak is? Nem, az nem ilyen volt. Vagy de? Jó ég, annyi mindent kérdeznék tőle meg mondanék neki, csak nem akarom lerohanni. Így is már túlcsordultunk, a szó minden értelmében, nem?
- Várj, te... - kezdek egy homlokráncoló megállapítást, feljebb simítva a karján, meg jelentősebben kezére fogva, majd jobbom homlokához emelem, kézfejem odanyomom - Mintha lázas lennél - érkezik gyógyítói diagnózisom. - Jól vagy? - kérdezem aggódón, fürkészve őt.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 14. 23:28 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o


Persze ez is csak később jut ám eszembe, hogy milyen furán jöhet ki ez az egész neki. Mármint, hogy jól összeölelkezünk, meg lebegünk a felhők felett, én meg próbálok nem sírva fakadni. Még jó, hogy nem hozom rá a frászt, hogy nekem mégis mi bajom van most. Így is épp elég dologgal tudom megijeszteni, akár akarom akár nem. Miért nincs egy sima gyors varázslat pánikbetegségre? Egy suhintás és máris rendbe jön a páciens agya, szuper lenne.
Szóval szerencsére továbbra is mosolyog rám, lágyan, kedvesen. És úgy néz rám, mintha nem is tudom, én lennék a világ közepe. Hihetetlenül intenzív ez az érzés, nem is tudom értelmezni se, hogy mik vannak bennem. Hogyan lehetséges egyre jobban és jobban fokozni az érzelmek mennyiségét, amik elöntenek?
Sikerül nem megijesztenem, amikor próbálom visszanyerni valamelyest az uralmat az érzelmeim felett. És bár lehet, hogy csak taktikus húzásnak tűnik, amit teszek, de ez nem teljesen igaz. Persze az is benne van a pakliban, hogy kicsit összeszedettebb vagyok és jobban tudok koncentrálni ha nem érzem a meleg tenyerét a combomon. Viszont tényleg nem szeretném megszakítani az érintkezést, azt meg pláne nem, hogy eltávolodjon tőlem. A figyelmét pedig pont azért hívom fel a „kis” gondunkra, mert ez az oka annak, hogy óvatosabb leszek. És, hogy ezt ő is tudja, és ne gondoljon a legrosszabbra.
Felkuncogok egy kicsit, egyrészt a meglepett arcán, másrészt pedig azon, hogy tőlem várja a megoldást. Oké, persze én csináltam ezt, akkor meg is kell tudnom szüntetni. De eszébe se jut, hogy esetleg képtelen vagyok rá? Hogy túlnőtt rajtam az, amit lát? Ez egyszerre jó és rossz.
Mi? Miért ne lehetnének ilyen helyzetek? Vagy hasonlóak. Nem csak ölelésre aktiválódik magától az elemem. Ha nagyon boldog leszek tőle akkor akár egy szó vagy mondat vagy igazából bármi kiválthatja. De, de ez baj? Biztos hozzá-hozzá érünk a másikhoz, eddig is tettük, csak most már többet jelent, mást jelent.
Kérdőn nézek rá, amikor teljesen nyugodtan közli, hogy persze semmi gond, ha kicsúszik a lábam alól a talaj. Mintha olyan mindennapos lenne az ilyesmi. Pedig, eléggé ritka. Miért is lettem én pozitív kitöréses? Valaki nagyon jót röhöghet odafenn rajtam. Arról meg fogalmam sincs, hogy most az ő feje van tele kérdésekkel. Ami nem gond, csak előbb mégis csak meg kéne szüntetni ezt a vízfalat, meg lenyugodni – részemről legalábbis -, aztán persze átbeszélhetünk mindent. Időnk, mint a tenger.
- Én? – kérdezem egy kicsit tompán, teljesen kimerülve az iménti nem tervezett mutatványoktól. De sikerült, megszüntettem. Megérte, megéri. Nagyokat pislogok, amikor kicsit fáziskéséssel veszem észre, hogy a hőmérsékletemet csekkolja le. Most hűvösnek érzem a kezét, pedig neki mindig olyan kellemesen meleg az érintése. Mindig az én bőröm a hidegebb.
- Helytálló megállapítás doktorúr – mosolyodom el halványan, egek de fáradt vagyok. És csak sikerült elérnem, hogy aggódni kezdjen. Pedig nem szerettem volna. De tényleg nem. – Igen, mindjárt jobban leszek, csak kimerítettem magam. Ha túl sokat vagy túl hirtelen bocsájtok ki, akkor eléggé pórul lehet járni – válaszolom neki lehunyt szemmel, mélyeket lélegezve. Nem most fogom részletezni, hogy ez még a jobbik eset, ennél csak rosszabbak történhetnek.
Ha időben észrevettem volna, hogy mi történik, hívhattam volna az elementálomat is, hogy segítsen – vagy nem hagytam volna idáig fajulni, az még jobb lett volna. Sóhajtok egy nagyot majd kinyitom a szememet és a kezeinkre pillantok. Mintha máris egy picit kevésbé forogna úgy velem a világ.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 15. 15:20 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Ja én nem azért nézek rá ilyen várakozva, mert azt sürgetném, hogy szűntesse meg a jelenséget. Csak amikor jön ezzel a tonnányi vízzel meg úszással és hogy biztos nem szeretném, arra következtetek, hogy valahogy ennek tehát elejét lehet venni. Hiszen mi másért számítana akarom-e vagy sem? Biztos lehet kezelni valahogy. Ám csak ezt követően áll bennem össze, hogy pontosan milyen lépéseket kell tennie ennek érdekében. Ezért mondta. Miután beszél a vízjelenségekről, amik majd felütik a fejüket, már világos lesz. Jó, azt nem mondom, hogy arra ráébredek, hogy ezért húzta el a combjáról a kezem. Igazából szerintem észre se vettem, hogy honnan vette el. Vagyok én olyan állapotban, hogy tudjam, melyik kezem éppen hol van abból a rengetegből? Hát nem.
Lassan leengedem jobbom homlokától és csak hallgatom őt. Körbenézek az immár elcsendesült udvarban. Se vízfal, se eső, csak a csobogó szökűkút. Ketten éppen elsétálnak a túloldalt és tanakodnak is bőszen, ez mégis mi lehetett. Az egyiküktől pedig érkeznek szófoszlányok arról, hogy a lány szerinte vízelemis, ő csinálhatta. Ebben meg is nyugszanak és haladnak tovább. Részemről latolgatva, gondolkozva pislogok körbe a kertben, aztán visszanézek Laurára.
- Hozhatok neked valamit? Vagy tudok segíteni valahogy? - kérdezek rá lágy hangon, figyelmesen fürkészőn, lehet-e bármivel javítani az állapotán, meggyorsítani, hogy visszanyerje az erejét. Miért is hittem, hogy az, amiket ilyenkor megidéz, nem igényel tőle energiákat? Jó, nem hittem én semmit. Mármint azt tudtam, ha direkt csinálja, koncentrálnia kell. Akkor viszont miért merült az fel bennem, hogy amikor akaratlanul van vele ilyen, az nem vesz ki belőle?
- Sajnálom, én nem hittem, hogy... - rázom a fejem, de nem tudom befejezni sehogy ezt a mondatot. Már megint mit nem hittem? Mindig kihagyok valamit a képletből. Hiába próbálok mindenre odafigyelni, mindenre és mindenkire tekintettel lenni, soha nem sikerül, mert nincs meg az agyam ehhez. Pedig, amikor már így tudom, tiszta sor. Akkor már nem nehéz. Viszont, ami tény és való, azt legfeljebb csak álmaimban reméltem, hogy a szőkeség egyszerűen igent mond nekem és hogy ő is láthatóan olyan boldog lesz ettől, mint én. Úgyhogy főleg ez az, amit nem hittem. Jó kimenetelre számítottam, ám nem ennyire eszméletlenül jóra.
- Ó, akkor a legbölcsebb az lesz, ha mindig veled tart a csodacica. Legalábbis, mikor találkozunk. Bár nem lehet tudni, mikor futunk össze - mosolyodom el, felhúzva vállaimat. Szememben némi cinkosság csillog, hiszen ugyan legeslegelsősorban nyilván azért javaslom ezt, hogy ne kerüljön ilyen bajba, Benito segíthessen neki, azonban mind jól tudjuk, hogy én nem csak a lány érdekei miatt örülök, ha az elementálja a közelben van. Ettől függetlenül magától értetődő, hogy akkor is ezt kezdeményezném, ha különben rühellnénk egymást a kis sárkányleopárddal. Mondjuk ezt még elképzelni is nevetséges.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 15. 19:10 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o


Persze, hogy lehet kezelni az ilyen jelenségeket, ráadásul általában többféle opcióm is van erre. Kivéve amikor például vannak rajtunk kívül emberek a kis kertecskében. Mert akkor már nyilván őket is számba kéne venni. Hogy talán őket sem kéne szörfözésre kényszeríteni. Igazából ez az egész most az én butaságom miatt történt, eleve hagytam idáig fajulni a dolgokat. Megállíthattam volna amikor nekikezdett az esőzés. Megállíthattam volna úgy, hogy elengedem őt, hogy tudjak koncentrálni. De nem tettem. Bánom-e? Nem, egyáltalán nem.
- Köszi, de nincsen szükségem semmi másra – rázom meg a fejemet, elhárítva a felajánlást, hogy elmegy szerezni valamit. Csak pihennem kell, meg feltöltődnöm pozitív energiával. És ehhez tényleg minden megvan itt, ezen a padon, mellette. – Éppen azt csinálod.
Rámosolygok és picit rászorítok a kezére. Pontosan azt teszi, segít. Még ha nem is látszik. De vajon tényleg nem látszik-e? Már jobban érzem magam, erősebbnek. A szédülés is megszűnt, a sápadtság is javulófélben van. A hőmérséklet az már más kérdés, annak több idő kell, hogy újra a szokásos alacsony értékére csökkenjen. De már képes lennék felállni innen és, hát futni nyilván nem, de sétálni azt simán tudnék.
Sajnálja? Nem hitte, hogy? Mit? Mit sajnál? Nem, nem az egészet, az biztos. Hát akkor? Hogy ez így alakult? Hogy ezt váltotta ki belőlem? Hogy kimerítettem magam? De hiszen … honnan is tudhatta volna, ha egyszer sose mondtam neki, hogy pontosan milyen veszélyei is vannak a dolognak? Honnan tudhatta volna, hogy mennyit vesz ki egy-egy mutatvány belőlem, ha egyszer még sose látta, hogy gondot okoztak volna. Hiszen tényleg csak bűvészmutatványokat mutattam be, ráadásul teljesen fitten. Félinformációkból elég nehéz összerakni a képletet.
- Sajnálod? De hisz nem is tudhattad, hogy ez lesz, hogy ez lehet. Ez – mutatok a szökőkút felé, ahol nemrég még a magas vízfalam hullámzott – hidd el semmiség. Gond nélkül eltüntettem volna, meg sem kottyant volna. És teljesen mindegy, hogy én idéztem-e elő szándékosan vagy sem. Ha teljesen fitt lettem volna.
Egy picit hezitálok és érzem, hogy enyhe pír lepi el az arcomat. De szeretném ha tudná az egészet, ha már így belekezdtem. Még ha fel is vetül benne pár kérdés. Előbb-utóbb úgyis kiderülne, akkor meg igazából mindegy.
- Hát … szóval … a helyzet az, hogy a nap nagy részében játszottam a vízzel, jéggel … mert tudtam, hogy találkozni fogunk. Tudod, ezek koncentrációt igényelnek, és valahogy muszáj voltam lekötni a gondolataimat, hogy ne kezdjek el össze-vissza ábrándozni. Hogy oda tudjak figyelni dolgokra, hogy tudjak koncentrálni. Aztán mielőtt ide jöttem volna, hát akkor egy kicsit nagyobb energiát igénylőt idéztem meg, hogy lehetőleg elkerülhessem az ilyesmiket. Hogy a szokásos apró, boldog érzést keltő dolgok ne idézzenek elő kitörést. De nem gondoltam volna, hogy te meg én … hogy mi … ha csak sejtettem volna, hogy ez lesz akkor … - elhallgatok, mert nem tudom hogyan folytassam. Akkor már korábban lemerítettem volna magam, hogy bár tudjak normálisan jönni menni, de ne tudjak vizet idézni? Hogy akkor előhívom az elementált? Nem tudom, hiszen a legmerészebb álmaimban sem mertem volna ezt gondolni. Ó és megint ott vagyok, hogy pillangók repdesnek a gyomromban az örömtől. – Most amúgy teljes biztonságban vagyunk, ha akarnék se tudnék vizet idézni egy jó órán át.
Az oldalamat nekitámasztom a falnak, és felemelem a kezeinket addig, amíg törökülésbe rendezem a lábaimat. Ezután mehetnek szépen vissza a lábszáraimhoz. Változatlanul nem akaródzik elengedni őt.
- Benito? Hogy jön ő … ááá! – hirtelen jövök csak rá, hogy mi a félreértés oka. Hiszen én nem Benitoról beszéltem. Bár tény, hogy az ő jelenléte sem hátrány. Nem, én az elementálomról beszéltem, aminek létét még nem meséltem el Thomasnak. Nem olyan rég óta vagyok képes megidézni, és ráadásul nem is 100%, hogy mindig megy. És mindenképpen úgy szerettem volna beszámolni neki erről, hogy meg is mutatom neki. – Beni ő elemi állat, lény, nem pedig elementál. Az elementál, hát … olyan, mint egy patrónus, csak az elemedből áll és nem, hát abból amiből a patrónusok szoktak. Az enyém vidra, Sutrának hívom. Mindketten tudnak segíteni ebben, Sutra jobban. De bonyolult megidézni és van, hogy nem is sikerül. Majd megmutatom neked. Úgy tűnik ezentúl mindenhova kísérettel kell, hogy menjek.
Sóhajtok egy nagyot megadóan, ám közben huncut mosolyra húzódik a szám. Szép kis látvány leszünk mi a folyosókon. Már csak úgy minket kettőnket is simán meg tudnának bámulni egyes emberek, de ha még állandó társunkká szegődik egy sárkányleopárd és egy víz-vidra. Na az már kész!
- Apropó, lesz egy kis harcom azzal a csodacicával – nevetek fel, ahogy rájövök mi is vár rám. Benito imádja Thomast, állandóan a figyelmére vágyik. Érdekes lesz, hogy ez a megváltozott helyzet miként fogja érinteni az ő kis lelki világát. Leszámítva, hogy örülni fog, hogy igaza van, tényleg hozzánk tartozik a fiú. Vagy mi hozzá, nézőpont kérdése.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 15. 20:33 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Rendben, akkor nem rohanok el semmiért hirtelen. Ő tudja, ő érzi, mire van szüksége. Mikor pedigel is mondja nekem, mire, megemelem kicsit a szemöldököm és ábrándosan mosolygok rá. Egyszerűen az segít neki, hogy itt vagyok? Őszinte örömmel figyelem őt. Ha belegondolok, hogy pár perce még mennyire feszült voltam és mennyi mindentől tartottam, most meg... Jaj, annyira király!
Beszüntetem kicsit azt, hogy úgy vigyorgok rá, mint akinek elmentek otthonról. Komolyabb arccal bólogatok, mikor bizonygatja, hogy nem tehetek róla és hogy nincsen ám nagy baj. Rendben, én hiszek neki. Persze, hogy hiszek. Nem ostrozom magam tovább, azonban mostantól legalább tisztában vagyok ezzel. Még mindig nem teljesen értem, tenni én mit tehetek az ellen, hogy így ilyeneket idézzen meg kifárassza magát, de bízom benne, hogy kiderül. Már ha tehetek akármit. Minden esetre most hallgatom tovább, hiszen folytatja. Néha picikét összevonom szemöldököm, mert nem mindent értek feltétlenül. Gyakorolt, mert tudta, hogy találkozni fogunk? Elábrándozik? Hova ábrándozik el? Vagy csak úgy mindenfele?
- Tök menő így gyakorolni - dicsérem derűsen azt a részét az egésznek, amit képes vagyok felfogni. Ismerhet már a lány és lássuk be, senki sem azért szeret engem, mert átlátok összefüggéseket és leesnek nekem az utalások. Én azt értem meg, amit megmondanak nekem. A többi marad a fejemben lógó kérdésként. Már ha a nagyvilág tudtára nem hozom kétségeimet.
- Ez lett - szaladnak szám szélei csaknem a fülemig, miközben megrántom kicsit vállamat. Bizony, ő meg én. Mi. Sugárzó tekintettel figyelem őt, mosolytól gödröződő, enyhén szeplős arcom keretéből. Ja igen, mert előjöttek a szeplőim a napsütéstől. Mindig ezt csinálják.
Kivárom, hogyan helyezkedik a lány. Részemről hátradőlök megint. Csukáimat a földre támasztva keresztezem, magam alá behúzottan. Eszeme ágában sincs nekem sem elengedni, viszont kezet váltok. Megkapja jobbomat, hiszen így kényelmesebb. Balomat meg lazán csak ölembe ejtem.
Jaj ne, már megint ökörségeket beszéltem. Szóval nem Benire gondolt, nem őt akarta hívni. Érdeklődve hallgatom, akkor mi is az az elementál. Pedig biztos mesélte, vagy biztos tudnom kéne.
- Awh - véleményezem a vidrát egy olvadó hanggal. Várom, hogy láthassam majd!
- Bocsánat, hogy ennyire nem vagyok képben. Próbálom megérteni ezeket a vizes dolgokat, de néha összekavarodom - sajnálkozom ismét, jó angolhoz méltóan. Csak hogy a szeplőim mellett még más is árulkodjon hovatartozásomról. Nem mintha nagyon lenne olyan vonásom vagy tulajdonságom, ami ne erről árulkodna. Tiszta lebukás lennék, ha bármi okból titkolni akarnám származásom. Meglehetősen lehetetlen küldetésnek bizonyulna.
- Miért harc... Ó... Óó! - kérdezném, miért is kéne megkűzdenie Benitoval, azonban magamat meghazudtoló gyorsasággal rájövök, hogy csak az általam megvillantot tréfát viszi tovább. Első ó-m a ráébredésnek ad hangot, a másik ó meg... az egy állfelszegős, diadalmas ó, megfűszerezve egy tőlem még talán nem igazán látott, kihívó szemöldökemeléssel. Igencsak meglegyezgeti férfiúi büszkeségemet, hogy ringbe szállnak a kegyeimért. Igaz, egy kisállat meg a gazdája, ez azonban mindegy. Most derült ki, hogy van férfiúi büszkeségem, jó? Mármint nem számomra, számomra még nem, hiszen nem tudom beazonosítani az új érzést, igaz, nem is törekszem rá, csak élvezem.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 15. 21:34 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o


Nem is igazán örülnék neki ha egyszer csak felpattanna Thomas, akár nekem akar hozni valamit, akár nem. Mondanám, hogy nem engedném és visszatartanám vagy hasonlók, de fogalmam sincs, hogy tényleg lenne-e merszem ilyet megtenni. Vagy csak hagynám, hogy menjen. Jaj de olyan jó, hogy nem megy sehova!
Annak is örülök, hogy teljesen normális társalgásra is képesek vagyunk, nem csak egymásra bámulunk olyan sugárzó mosollyal, hogy lassan kiakadna tőle egy Geiger-számláló is. Azt a vigyort és réveteg arckifejezést úgyis rengetegszer fogom előadni a szobában, amikor egyedül leszek. Ó hoppá, dehogy leszek egyedül. Miért van az a sanda sejtésem, hogy ma még lesz egy érdekes beszélgetésem a csajokkal?
Ő mit tehet ellene? Semmit. Vagyis, van amit tudna, de azt inkább mellőzzük. Ha boldog vagyok ez történik, szóóóval, hogy ne történjen meg, ahhoz az kell, hogy … Na, ugye hogy inkább ne csináljon semmit. Megoldom, hogy ne legyen nagy baj, megoldjuk. Igen, mi ketten.
- Végül is, nevezheted gyakorlásnak is az óvintézkedéseimet. Úgyse váltak be igazán – nevetek fel a reakcióján.  Látom rajta, hogy nem érti az összefüggéseket és ezen meg sem lepődök. Majd elmondom neki rendesen, de egyelőre el vagyok foglalva azzal, hogy az arcát figyelem. Mert most aztán nyugodtan nézegethetem, bizony. Nem az van, hogy attól kell tartanom, hogy úristen mi lesz akkor ha rajtakap, hogy bámulom. Bár, őt ismerve ... semmi. Megkérdezné, hogy van-e valami az arcán. Hogy én mit össze nem paráztam totál feleslegesen ilyeneken!
- Ó semmi gond. Iszonyat sok az információ, nekem is rengeteg időbe telt mire mindent felfogtam – nyugtatom egy kicsit a fiút. Igen, már ezt is megszoktam tőle, meg a szeplőit is. Cuki. Ó nem lenne jó, ha titkolni akarná, hogy angol. Mennyit kéne változnia hozzá a személyiségének, ami meg nem jó. Thomas így jó, ahogy van. Főleg, ahogy így van. Mármint, amikor most összetalálkoztunk és olyan feszült volt, az nem volt annyira jó. Az aggasztó volt. De most így sokkal Thomasosabb. Sőt, új oldalát, arcát is fel lehet fedezni.
- Óó?  Oh, wow – csóválom meg a fejemet enyhén tátott szájjal, de azért mosolyogva. A huncut mindenit ennek a fiúnak! – Tetszene, mi? Kis cicaharc, hogy kinek szenteld a figyelmedet?! – hát szépen vagyunk mondhatom. Vigyorgok rá, hát persze, hogy vigyorgok. Főleg mert el is képzelem, azt a harcot, na meg a nyugodtan szemlélődő Thomast, aki várja a végeredményt, hogy ki az aznapi győztes. Ha simogatást mondtam volna – amit először akartam – akkor könnyű lenne a helyzet, két keze van ugyebár. Csak néha tűnik úgy, mintha több lenne. Apropó kéz, már egész jól lehűtöttem a jobb kezét is, vagy ő melegíti fel az enyémet? Ki tudja. A lényeg, hogy nem érzem a hőmérséklet különbséget. Kissé félrebillentem a fejemet és ártatlan ábrázatot vágok: - De azért ugye lenne vigaszdíj is?
A pózváltás fantasztikus ötlet volt, csak egy dolgot nem sikerült megszüntetni, hogy nincs megtámasztva a hátam. Szóval elengedem a fiú kezét és megfordulok a padon. Talán nem ártana néha úgy ülni rajta, ahogyan az emberek szoktak egy padon. Hátuk a támlánál meg minden. A lábaimat viszont nem teszem le, annyira normálisan ülni azért nem szoktam. Fejemet hátradöntöm a falnak és egy picit a fiú felé fordítom.
- Thomas? – ó remek, most én kezdem, hát fantasztikus. Egy nagy levegő és gyorsan folytatom inkább.
Mond csak, te … úgy hogy … meg … mióta? - na hát ez minden lett csak nem érthető. Vagyis én értem, de ő vajon érti? Jobb biztosra menni. - Szóval, mióta tudod?
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 15. 22:52 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Az is én voltam pedig, aki itt feszengett percekkel ezelőtt. Az is én vagyok, még ha szerencsére nem túl jellemző, hogy előkerüljön ez az oldalam. Nyilván én is jobban érzem magam így és persze, tudom, a lány sem úgy érti, hogy arra az oldalamra nem kiváncsi vagy elfordulna tőlem, ha esetleg, valami nagyon durva dolog folytán az venné át az uralmat. Mármint remélem, hogy nem tenné. Én nem tenném vele. Úgyhogy feltételezem, ezzel ő is így van.
- Oké. Azért majd igyekszem - ígérem azt illetően, mennyire fogalmam sincs néha, hogyan működik az elemi mágiája. Kellemesebben érezném magam, ha nem ülnék ilyen bután meg nem beszélnék sületlenségeket, amikor ezek a kicsit összetettebb témák jönnek szóba, amik igenis fontosak Lau életében. Szeretnék tisztában lenni velük, amennyire tudok. Remélem, nem csak annyira tudok, mint most!
Jóízűen nevetek a cicaharcon. Lau cica vs. csodacica. Tényleg megnézném! Persze, csak akkor, ha nem túl véresen komoly. Csak egy kis bírkozás, vagy...
- Vizicsata? - kérdezek rá, milyen menetre számíthanék. Igen, ezt tudom a legjobban elképzelni. Az kíméletes is. Már az én fejemben.
- Ó, persze. Senki nem marad hoppon - biztosítom erről kedélyesen a szöszit, közben felemelve kezem ölemből és füle mögé simítva egy tincset, ami feje oldalra billenő mozdulatától arcába hullott.
- Hm? - emelem szemöldököm a helyezkedése után, ahogy megszólít. Kisvártatva már érkezik is kérdése. - Ó, hát... - kezdek neki szégyellős kis mosollyal, szememet is lesütve picit. Pedig ugye elvileg már nem kéne ezen pironkodni. Végülis a barátnőmmel beszélek. A barátnőmmel! Ez viszont szerintem most egy darabig nem fog még gátat szabni a helyes esetlenkedésnek. Talán soha.
- Motoszkált már bennem valami egy ideje. Nem tudom pontosan, mióta - kezdek neki válaszomnak, elgondolkozva. - Aztán a hétvégén átnéztem egy Edictum cikket még lektorálás előtt, amiben... tudod, van ilyen rovat, amiben a festmények szóbeszédeit szedjük össze és... hát pontosan sajnos még nem mondhatom el, mi van benne, de... mi is szerepelünk benne - árulok el ennyit, mert szerintem ennyit azért csak szabad. - Tiszta hülyeség az egész sztori, de... egy része szöget ütött a fejembe. Már csak a felvetés maga. Aztán szépen lassan rájöttem, mi van és... - és eddig annyira elmerültem, hogy megfelelően adjam át neki a történéseket, hogy most nézek csak igazán a szemébe és ébredek rá, hogy éppen azt ecsetelem neki, hogyan derült ki számomra, hogy tetszik nekem. Hogy azt szeretném, hogy járjon velem. Megnyalom kicsit a számat és nyelek egyet.
- Féltem ugyan, hogy talán nem kéne megkérdezzelek. Mert talán te ezt olyannyira nem akarod, hogy el is távolodsz miatta tőlem. De arra jutottam, hogy akárhogy is legyen, meg kell próbáljam, mert nem is hiszem, hogy ilyet tennél és különben sem voltam biztos, hogy tudnám leplezni. Meg hát reménykedtem benne, hogy esetleg... te is hasonlóan vagy. Legalább annyira, hogy adjunk egy esélyt ennek - halkul el egyre jobban hangom, ahogy magyarázok és szabályosan babrálni kezdek a lány kezével zavaromban. Úristen, tényleg mennyire be voltam rezelve. Mindent elképzeltem már. Mindent.
- És te hogy vagy ezzel? Úgy értem... tetszettem neked esetleg valamennyire eddig is vagy csak most, hogy megkérdeztem, úgy gondoltad, hogy... hogy miért ne? - passzolom vissza a kvaffot, arcomon kis, félénk mosollyal. Érdeklődésem mikéntjével egyértelművé téve Laurának, hogy elképzelésem sincs arról, amin az ottalvóson valamint azóta keresztülment. Honnan is tudhatnám? Egy részt nagyon ügyesen uralta ezt, másrészt ugye én átlagos jelzéseket sem mindig veszek észre, nem hogy romantikus pillantásokat. Simán elképzelhető a számomra, hogy csak most, hogy megkérdeztem őt, élt ezzel az érdekes ajánlattal valami olyan alapon, hogy mivel nagyon kedvel engem, az még más érzésekbe is fordulhat a barátiakon túl. Én ezzel a verzióval is halál kiegyeznék, hogy csak erről van szó nála.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 16. 18:45 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o



Elfordulni tőle? Ez még viccnek is rossz. Soha nem tennék ilyet. Jóban-rosszban. Oké, ezt más szituációban szokták mondani, de  attól még igaz. Amíg csak barátok voltunk addig is mindig mellette álltam, bármi történt is, bármilyen hangulata is volt. Az, hogy változott a helyzet és már nem csak barátok vagyunk ezt egyáltalán nem befolyásolja. Szóval ezen aztán nem kell aggódnia.
Kedvesen rámosolygok, tudom, hogy mindent megtesz azért, hogy jobban értse ezeket a dolgokat. Nem zavarna azonban az sem, ha nem lenne annyira tájékozott, mint egy elemi mágus. Egyáltalán nem. És nem gondolom azt sem, hogy bután üldögél mellettem és nem ért semmit se, meg butaságokat hord össze. Én már annak is örülök, hogy érdekli a dolog, sőt mit csak érdekli? Tetszik neki, ahogy ezt-azt csinálok. Még azon is lelkesedett, hogy mit váltott ki belőlem. Pedig meg is ijedhetett volna a hatalmas vízfaltól.
- Vízicsata? Ez nem hangzik rosszul, sőt még élveznénk is.  Még úgy sem láttad pancsolni Benit, szóval megejthetjük egyszer – bólogatok mosolyogva. Persze akkor Thomas sem maradna szárazon. Ha Benito is jön velem fürdeni akkor általában minden úszik a vízben mert fröcsköl mindenfelé, és valljuk be, hogy olyankor én is ezt teszem. Szóval csak ezt alapul véve, ha így ’harcolunk’, hát a nevetés az garantált. Viszont jobban belegondolva nem biztos, hogy zárt helyen kéne ezt kivitelezni. Mert akkor takaríthatok magunk után. Meg milyen jó már csurom vizesen kifeküdni a partra, pokrócra vagy bárhova megszáradni a napon? Oké, kicsit előreszaladt a képzeletem.
- Akkor jó – mondom halkan fejemet még jobban döntve, nekitolva picit a hajamat igazgató kéznek. Nem tudatos mozdulat ez tőlem, így persze az sem ötlik fel bennem, hogy ez mennyire macskás mozdulat. Mintha beledörgölőznék a felém nyúló kezébe.
Figyelmesen nézem, ahogy nekikezd a válaszadásnak. Picit megnyugszom, hogy nem csak én vagyok zavarban. Még rendesen kinyögni sem tudtam a kérdést. Szóval az ő reakciója nekem teljesen rendben van. Egy leheletnyit felszalad a szemöldököm a hétvégén meg az Edictum szó hallatán, de közbe nem vágok. Csupán ciccegek egy kicsit a pletykás festmények miatt. Jaj hát azok tudnak alkotni. Előszeretettel boronálnak össze olyan embereket, akik még soha nem is találkoztak.  Ó, oké, szóval mi is szerepelünk benne. És hülyeség a sztori? Miért van az az érzésem, hogy el sem kéne olvasnom akkor azt a részt? De ha nem olvasom el is tudni fogom, úgyis hetekig azzal fognak szivatni a folyosókon. A múltkor is ez volt.
Picit elkalandoztak a gondolataim a festmények miatt az alatt a rövid idő alatt, amíg ő a történet folytatására készül, de ahogy mondja tovább már teljesen rá figyelek. És érdeklődő tekintetembe lassan valami csodálatféle költözik. Bátrabb, mint én, sokkal. És csak most döbbenek rá arra, hogy ha nem kérdezett volna meg, akkor ki tudja mennyi ideig kerülgettük volna egymást, egyik furcsább szituációból a másikba sodródva. Félt attól, hogy esetleg eltávolodnék tőle? Elmosolyodom halványan, hiszen ez egyezik, én is ilyesmitől tartottam.
Befejezi a történetet, egy kicsit még forgatom a fejemben a szavait, elrendezve a saját gondolataimat, hogy értelmesen tudjak reagálni arra, amit mondott. Simogatással viszonzom a babrálást, ahol elérem a hüvelykujjammal a kezét ott végigcirógatom, néha rajzolgatok is csigavonalakat, meg ami eszembe jut. Ezt egy pillanatra abbahagyom viszont, amikor visszakérdez. Tekintetem villan is egyet és egy kicsit elkomorodok. Úgy gondoltam-e hogy miért ne? Tényleg megfordult az a fejében, hogy igent mondok neki, belemegyek egy kapcsolatba, csak mert miért ne? Jaj, Thomas …
- Te jó ég dehogy csak most! Mármint, igen, eddig is tetszettél nekem, egy ideje -  nagy lendülettel kezdek bele a felelésbe, majd rögtön zavarba is jövök. Kimondtam így kerek perec, hogy tetszik nekem, meg hogy ez nem új keletű dolog nálam. Tétován újrakezdem a kezemmel a cirógatást majd halkabban mesélem el neki a történetem.
- Nem tudom, hogy mikor kezdődött. Néha azon kaptam magam, hogy olyanok jutnak eszembe, hogy jól nézel ki, vagy teljesen belemerülök bizonyos pillanatokba. Hogy nagyon örülök ha a közeledbe vagyok. A mágiám is megkergült, de először azt hittem, hogy velem van valami baj, szóval nem is merült fel bennem, hogy talán valami más is van a háttérben. Én nálad jöttem rá, hogy ez már több – pici szünetet tartok, beleharapok az alsó ajkamba tétovázva.  – Nem értettem, hogy miért jövök folyton zavarba semmiségektől, hogy miért akadok ki Annie miatt. Aztán egyszer csak bevillant, és összeálltak a kirakós darabok. És akkor véletlenül buborékba zártam a kezed. De nem mertem elmondani, sem akkor, sem pedig azóta. Te vagy a legjobb barátom és hát, féltem, hogy ha megtudod, akkor azzal mindent elrontok és elveszítelek. Pedig tudom, hogy ez nem történt volna meg, mert te soha, te nem ilyen vagy. De akkor is, féltem.  Szóval úgy döntöttem, hogy várok, aztán majd ha elég bátor leszek akkor valahogy elmondom. De ebbe reménykedni sem mertem, hogy te is így lehetsz, pont velem  - fejezem be halkan. Valahogy nehéz a megfelelő szavakat használnom, amikor a saját érzelmeimről van szó. A szavakat, amiket úgy általában mindenki olyan lazán kimond. Hogy az elhangzottakból mennyire érti meg Thomas, hogy milyen kevésre tartom én magam azt nem tudom. Pedig ezért nem mondtam neki egy szót se, hiába tudom már régebb óta. Nem hittem, hogy én méltó lehetnék a kitüntetett figyelmére.
- Szóval nem igazán volt mit átgondolnom. Örülök, hogy bátrabb vagy mint én, és megkérdeztél – mosolygok rá végül, mélyen a szemébe nézve.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Ötödikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 739
Összes hsz: 3463
Írta: 2019. július 16. 22:37 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Egyáltalán nem bántónak szántam a feltételezést, hogy csak azért mondott nekem igent, mert miért ne. Igazából nem is feltételezés volt, én csak kérdeztem. Az sem lett volna baj nekem, ha ez a helyzet. Olyan mások vagyunk mind, én meg nem vagyok az az ítélkező fajta. Néha túlzottan nem. Simán el tudom képzelni, hogy mezei barátként nézett rám eddig és most, ahogy megkérdeztem őt, képes volt ilyen gyorsan amellett dönteni, hogy ebből bizony jó is kisülhet és ezért igent mondott rá. Mi baj lenne ezzel? Ám egész másról van szó...
Eddig is tetszettem. Eddig - is - tetszettem. Szemöldököm megemelkedik és úgy is marad. Nem mintha ez ne lett volna a pakliban, és ahogy töprengtem róla, miként kéne intézni ezt az egészet, persze azt is próbáltam latolgatni, vajon neki van-e bármi eféle érzése irántam, viszont nem jutottam semmire. Ezek szerint pedig lett volna mit észrevenni. Bele is kezd a kifejtésbe, én pedig összecsukom eddig kicsit eltárva tartott számat és figyelek. El-elmosolyodok, olykor egészen megilletődötten. Például, mikor azt mondja, hogy jól nézek ki néha. Vagy mindig jól nézek ki, csak ő veszi észre néha? Ó, teljesen mindegy. Ösztönösen igazítok kicsit ingem gallérján. Nyilván, hogy továbbra is jól nézzek ki. Mert az azon múlik, rendesen áll-e a gallérom.
Az ottalvós. Az ottalvós óta tudja. Az azért nem most volt. Jesszus, ő azóta őrizgeti ezt magában, amitől én végigszenvedtem a hétvégét? Mielőtt viszont ebbe mélyebben belegondolnék, jön a folytatás. Sűrű pislogásba kezdek. Annie? Atya ég, az annies dolog. Az a tök fura pár perc, amikor mindketten beszéltünk össze-vissza és egyáltalán nem értettük egymást. Hát így nem csoda. Így már világos. Még nekem is. Azonban most ezek is bennem maradnak, mert nem akarom félbeszakítani. Egyre jobban ellágyul ábrázatom, mosolyomnak, tekintetemnek mélysége lesz. Odahajolok hozzá, nyomok egy puszit az arcára és megölelem. Meg kell ölelnem, kész. Karjai alatt nyúlok át, háta tetejére simítva kezeimet.
- Nem tudom, bátrabb vagyok-e. Én csak egyszerűen nem bírtam volna tovább, hogy ne mondjam el. Te viszont nagyon erős vagy. Ennyi ideig magadban tartani. Szerintem nekem komolyan nem ment volna - elmélkedem ezen csöndesen, karjaimban tartva. Közben nézelődöm körben a kertben válla felett, noha nem sokat észlelek belőle. - De... nem tudom, olyan érzésem van, hogy ennek így kellett lennie. Mármint... - engedem lassan el őt, hogy szemébe nézhessek, ahogy tovább beszélek. - ... biztos, nem lett volna semmi baj, ha elmondod, viszont én pár nappal ezelőttig tényleg nem igazán gondoltam így magunkra. Most már nem is értem, ez hogy lehet - vigyorodom el ezen, hiszen jelen pillanatban ez durván felfoghatatlan. Most annyira magától értetődő az egész. Magától értetődő, egyszersmind mégsem evilági. A lényeg, hogy lehet, nekem korai lett volna. Ki tudja, milyen nesze semmi, fogd meg jól reakciót kapott volna tőlem amiatt, mert nem tudtam volna ezt elrendezni magamban. Szörnyen kínos is lehetett volna. Tudok én olyat. Így viszont szerintem varázslatos lett. Remélem, ő is úgy érzi, megérte kiböjtölnie!
- Mi az, hogy pont veled? - vonom össze derűs hitetlenül szemöldököm. - Persze, hogy veled - nevetek is bele kicsit a megerősítésbe. Nem is értem. Csak megrázom a fejem. Jaj, ez a lány. Amilyen okos, olyan badarságokkal tud jönni olykor. Oké, ezen kívül egyet se tudnék mondani hirtelen, de ez most mindegy. Ez a mostani ez kitesz többet is. Bár bagoly mondja cikesznek, hiszen én is attól tartottam, hogy sokkal hamarabb vet szemet nagyjából akárkire a kastély jóvágású, sokkal érettebb gondolkodású felhozatalából, mint rám.
- Figyelj, nekem be kéne még ugranom a szerkesztőségbe! - térek aztán vissza ezek a világi hívságokhoz, mert talán mostanra tisztult ki a fejem annyira, hogy eszembe jusson, hogy a suliban vagyunk és akadnak kötelezettségeink meg minden.
- Utána találkozunk? Előadod nekem a köveket? - utalok a jócskán megkurtított kis alkotására, ami miatt elvileg összefutottunk, mielőtt még ennyire varázslatosan más irányt vett minden.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
online
RPG hsz: 792
Összes hsz: 2795
Írta: 2019. július 17. 00:22 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o


Nem is volt az, inkább borzasztóan meglepő. Jó, mondjuk én tudtam eddig is, hogy mi van. Neki fogalma sem volt róla, így végül is érthető, hogy ez az opció is megfordult a fejében. Csak hát ugye iszonyúan parázok a közelségtől, vagyis nagyjából mindentől, ami egy kapcsolattal együtt szokott járni; és bár az van, hogy vele nem volt pánikrohamom sose ha hozzámért. De, mégis mi lett volna a garancia arra, hogy ha elkezd úgy nézni rám, ahogy az elmúlt órákban nézett rám, hogy akkor ne akadtam volna ki ha egyszer én nem úgy tekintek rá? Semmi. Nem biztos, hogy meg mertem volna kockáztatni. Valószínűleg időt kértem volna a válaszadásra, hogy meglássam annak tudatában hogy tetszem neki mi lesz. Hogy reagálok a szokásos dolgainkra. Szóval, nekem teljesen egyértelmű, hogy a válaszom nem csak miért ne .
Amíg én beszélek figyelem a reakcióit, elraktározom magam az információkat és a gondolataimat. Sok új dolgot tudott most meg, amiket eddig észre sem vett. Pedig tényleg voltak jelek. A lányok is észrevették, jó igaz, ők se túl régen. És szerintem azok a fránya festmények is megneszeltek dolgokat. Azért iszonyat nehéz egy ilyet mindenki és minden előtt eltitkolni! Hm, azért nem teljesen mindegy ám. És a ki nem mondott kérdésre felelve: mindig jól néz ki, de van amikor még annál is jobban. És a gallérhoz ennek aztán semmi köze. A kedvenc pillanatom például, amikor kifejezetten nagyon de nagyon de nagyon jól nézett ki …. hopp, megint elcsavarogtak a gondolataim. Szünet. Mit is mondtam utoljára? Ja, igen az ottalvós.
Sikerül mindent végigmondanom és picit aggódva várom azért a reakcióját. Hiszen csupa marhaságtól féltem, rémeket láttam mindenhol. Thomas azonban mosolyog és attól, ahogy rám néz  mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről. Na igen, egy ilyen nézéstől már ki kellett volna akadnom. A felém hajolástól meg pláne. De Thomas néz így rám, az ő arca közelít az enyémhez úgyhogy pániknak nyoma sincs. Inkább valamiféle izgatott várakozásról beszélhetünk, várom, hogy hozzám érjen. Kapok egy puszit is, ami azért meglep. Hirtelen kapok levegő után és csodálkozó arccal viszonzom az ölelést. Megint a nyaka köré fonom a karjaimat, fejemet a vállára hajtva. Hihetetlen! Kaptam egy puszit! Szóval ilyen érzés puszit kapni? Hát, ez tök jó! És határozottan tetszik ez az ölelkezés is. Azt hiszem örökre így tudnék maradni.
- Nem is volt egyszerű hidd el – suttogom vissza, egyrészt mert közel vagyok a füléhez és azért megsüketíteni nem akarom, másrészt meg valahogy a hangosabb beszéd nem illik most bele ebbe az idillbe. De persze nem tarthat örökké ez a pillanat sem, kicsit habozva engedem hát el őt.
- Az biztos, hogy így a jobb. Lehet, hogy akkor sose lett volna ez belőle – értek vele egyet. Igen, korai lett volna neki, szóval végül is jól döntöttem. Akármilyen iszonyat nehéz is volt, de tényleg ennek így kellett történnie. Most már más szemmel nézek amúgy is az elmúlt időszakra, amolyan szükséges rosszként a legklasszabb dolog előtt.
Jaj, azt mondja, hogy persze hogy velem! Hogy persze, hogy irántam érez így. Hálásan elmosolyodom hát. Milyen jóvágású felhozatalról van szó? Nekem nem tűnt egyik sem úgy igazán jóképűnek. Vagyis, nem is gondolkoztam ilyenen, meg nem is néztem meg úgy őket. Érettebbek? Na az lehet. A többségük túlságosan is az. Nem-nem, hát persze, hogy Thomasra vetettem szemet.
- Ó, oké – sikeresen elfelejtettem, hogy hol is vagyunk éppen, sőt, az se tűnt fel, hogy eléggé szomjas vagyok. Zavarodottan nézek rá egy pillanatra, mielőtt rájövök miről is van szó. – Kövek? Ja, igen. Igen, persze megtartom neked a kiselőadást.
Kis szerencsétlenkedés után sikerül feltápászkodnom a padról, eléggé elzsibbadtak azért a lábaim. Amíg én elpakolom a papírjaimat meg a többit, addig Thomas visszaveszi a szemüvegét. Mosolyogva figyelem, ahogy gondosan visszateszi a táskájába az üres tokot, aztán elindulunk lassan kifelé az udvarból. Útközben áttárgyaljuk a találkozó helyszínét és valahol, valamikor a kezeink is összekulcsolódnak.  Az összeszedett virágjaim elfeledve hevernek tovább az üres padon, az üres kertben.
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék