Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

Nem illendő ellenőrizni a gyermekeidet, főleg úgy nem, hogy hazajárnak, és nem mellékesen, csak egy kis összpontosítás, és már tudod is, hogy mi jár a fejükben. Szó szerint. Én most nem a lányomat ellenőrzöm, szó sincs róla, éppen csak felderítem, hogy mire megy el a pénzem. Ehhez már csak jogom van. Szóval miután megígértem a feleségemnek, hogy nem jövök el ide, behúzom magam után az iskola kapuját, és a bőrkabátomba rejtett kezeimmel, lazán felsétálok.
Ma amúgy nagyon ízlésesen öltöztem fel, nehogy azt higgyék, hogy gáz vagyok. A lányom minden második gondolata nyilvános szerepléseink során az, így is az, hogy le fogom égetni, vagy éppen leégettem, vagy még mindig nem lábalt ki egy leégetésből. Ha ennyire sokat ég, akkor már igazán hozzászokhatott volna.
Tehát felhúztam a kedvenc farmeromat, egy fekete garbót meg egy bőrdzsekit, így aztán egy szót sem szólhat. Olyan vagyok, mint egy átlagos ember, még fegyvert se hoztam magammal, pontosabban csak egy egészen kicsit, ami szinte észrevehetetlen. Általában három van nálam, úgyhogy most ezt is el lehet számolni egy plusz pontnak nálam.
Szóval ez az az iskolai egyenruha. Biztos lóg. Egy lány halad át, amikor megpillant riadtan szalad tovább, mintha éppen most készülnék elkapni őt. Bár az is lehet, hogy éppen van mögöttem valami. Nézem, ahogy elsiet, megnyugtató, hogy szinte futva se képes fellebbenni annyira a szoknya, hogy kivillanjon a fehérneműje. A nyakkendő miatt pedig zárva kell tartani a blúzt is, nem lehet nyitott köldökig. Helyes.
A pálcámat előhúzva idézem meg a kicsengetést jelző hanggal egyszerre patrónusomat, egy tibeti masztiffot, és küldök vele egy üzenetet Alexandrának. Várom őt itt, valami kútnál.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=682383#post682383][b]Sárközi Norbert Dorián - 2017.05.23. 20:32[/b][/url]

Nem illendő ellenőrizni a gyermekeidet, főleg úgy nem, hogy hazajárnak, és nem mellékesen, csak egy kis összpontosítás, és már tudod is, hogy mi jár a fejükben. Szó szerint. Én most nem a lányomat ellenőrzöm, szó sincs róla, éppen csak felderítem, hogy mire megy el a pénzem. Ehhez már csak jogom van. Szóval miután megígértem a feleségemnek, hogy nem jövök el ide, behúzom magam után az iskola kapuját, és a bőrkabátomba rejtett kezeimmel, lazán felsétálok.
Ma amúgy nagyon ízlésesen öltöztem fel, nehogy azt higgyék, hogy gáz vagyok. A lányom minden második gondolata nyilvános szerepléseink során az, így is az, hogy le fogom égetni, vagy éppen leégettem, vagy még mindig nem lábalt ki egy leégetésből. Ha ennyire sokat ég, akkor már igazán hozzászokhatott volna.
Tehát felhúztam a kedvenc farmeromat, egy fekete garbót meg egy bőrdzsekit, így aztán egy szót sem szólhat. Olyan vagyok, mint egy átlagos ember, még fegyvert se hoztam magammal, pontosabban csak egy egészen kicsit, ami szinte észrevehetetlen. Általában három van nálam, úgyhogy most ezt is el lehet számolni egy plusz pontnak nálam.
Szóval ez az az iskolai egyenruha. Biztos lóg. Egy lány halad át, amikor megpillant riadtan szalad tovább, mintha éppen most készülnék elkapni őt. Bár az is lehet, hogy éppen van mögöttem valami. Nézem, ahogy elsiet, megnyugtató, hogy szinte futva se képes fellebbenni annyira a szoknya, hogy kivillanjon a fehérneműje. A nyakkendő miatt pedig zárva kell tartani a blúzt is, nem lehet nyitott köldökig. Helyes.
A pálcámat előhúzva idézem meg a kicsengetést jelző hanggal egyszerre patrónusomat, egy tibeti masztiffot, és küldök vele egy üzenetet Alexandrának. Várom őt itt, valami kútnál.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=682418#post682418][b]Sárközi Alexandra Anna - 2017.05.23. 20:52[/b][/url]

A vér meghűl az ereimben, mikor meglátom a masztiffot. Nem egy elterjedt patrónusalak, ezt pedig még álmomból felkelve is le tudnám rajzolni.
- Francba - morgom, majd hagyom ott az értetlenül utánam pislogó bagázst, és röpke két perc leforgása alatt kötök ki a toronyban lévő szobámban, és vedlek át "sulis" szerkóra. Hirtelen jött, de ebben már rutinom van, mait az évek alatt szedtem fel. Apám megjelenése sose jelent jót, így érthető a gyomorgörcs. Nem létezik, hogy ilyen hamar tudjon a kis kihágásomról, a hülye tanárnak még esélye nem volt megírni azt a baglyot, és nem szándékosan törtük be azt a nyamvadt trófeás szekrényt, egyszerűen csak így alakult. Mindennek ellenére mégis higgadtságot erőltetek magamra, mert nem kell egyből az ördögöt festeni, és tényleg érdekel, miért van ő itt. Nem mellesleg, ha ő nem keresett volna, én keresem őt, hisz van valami, amit neki is tudnia kell. Ő legalább komolyan vesz, ha meg mégsem, akkor is az apám.
- Szia, hát te? - halvány mosolyt eresztek meg, de ez mégis lágy, olyasmi amit nem sokan kapnak tőlem. Igen, rengetegszer mosolygok, de csak azok tudnak két mosoly között különbséget tenni, akik ismernek... ezen a helyen pedig kevés olyan ember van, vagy lehet, nincs is.
- Jó is, hogy itt vagy... ezt alá kellene írnod, feltéve, ha hagyod, hogy szabad hétvégén én is lemehessek a faluba - nem, nem tetszik, hogy ehhez is a beleegyezése kell, de már így is csak hetek kérdése, mire nagykorú leszek, annyit már kibírok, még ha kellemetlen is.
- Nem mondod, hogy anya rá tudott venni, hogy vegyél egy új inget - vigyorodok el, majd letéve a padra a papírt, megyek oda hozzá, hogy megigazítsam a gallért.
- Így ni... - motyogom, aztán az őzike szemeimmel pislogok fel rá, mert hát... én azért örülök, hogy látom, még ha ezt kimondani nem is tudom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=682447#post682447][b]Sárközi Norbert Dorián - 2017.05.23. 21:18[/b][/url]

Amíg várakozom, szemügyre veszem a környezetemet, eléggé rendezett, odafigyelnek arra, hogy jó környezetben nevelkedjen a jövő nemzedéke. Mondjuk elég nagy pofátlanság lenne, ha nem így tennének, tekintve, hogy mennyi pénzt utalok át a kölyök után, és ő még csak részt sem vesz minden szakkörben, meg különfoglalkozásban, jaj annak a szülőnek, akinek ilyen gyereke van. Elhelyezkedem egy közeli padon, tekintve, hogy a lányom fél méterrel kisebb, mint én, meg kell adnom az esélyt neki, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Állásinterjún voltam.
Felelem színtelen hangon, tudom, hogy mennyire fél attól, hogy az apja vagy az anyja megjelenjen itt,  és ne csak egy gyors látogatást tegyen, hanem mondjuk, mint Levinél, tanítsa őt. Nem csodálom, mert ha az én órámra nem egyenruhába járna, akkor biztos, hogy meghempergetném párszor a sárba. Nézem a papírt, de amikor elém lép, engedelmesen kihúzom magam, felemelem az állam, hogy meg tudja igazítani az ingemet.
- Van olyan ingem, ami régebb óta megvan, mint te, de még nem húztam fel soha. Anyád vette. Ananászok vannak rajta.
Elég kellemetlen volt, főleg, hogy ő komolyan gondolta. Sokszor meg akartam már semmisíteni, helyette azonban amikor a nejem elutazik, kiveszem a szekrényből, szerelésnél beletörlöm a szerszámokat, vagy azzal portalanítok, ha meg nincs semmi dolgom, akkor csak megtaposom és összegyűröm. Használva van, általában céllal, de sajnos olyan foltot még nem tudtam okozni neki, amit Anna ne tudott volna kiszedni. Valószínűleg a technikámmal van a baj, azt hiszi, hogy szeretem.
- Na, mi ez?
Veszem fel a papírost, és a szemüvegemet is az orromra nyomom. Nem rossz a szemem, de fontos, hogy amikor csak lehet, akkor ne erőltessem, hiszen a munkám során elengedhetetlen az éleslátás.
- Azt ugye tudod, prücsök, hogy egész addig nem vagy független, amíg tankötelezetten, az én pénzemből élve tengeted a mindennapjaidat? Hiába leszel nagykorú, papíron, nem számít.
Remélem ezzel el is vettem a kedvét attól, hogy tovább elmélkedjen azon, milyen jó lesz majd akkor, amikor betölti a bűvös kis tizenhetet. Csitri lesz még, jó ideig.
- Miért akarsz lemenni a faluba, ez egy elég nagy iskola, labdázhatsz az udvaron.
Felpillantok rá a papírból, mert szeretném látni az arcát arra, amikor azt mondom, labdázhat is. Tudom, hogy nem csinál már olyat, pedig akkor aranyos volt, amikor őszintén nézett még a bambi szemeivel rám, amikor még csodált, és nem manipulálni akart. Egy lépéssel előtted járok, angyalom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=682466#post682466][b]Sárközi Alexandra Anna - 2017.05.23. 21:39[/b][/url]

- Ne... eszetekbe ne jusson ide is befészkelni magatokat - ez hirtelen reakció, lerí róla, hogy reflexből jött, és még csak át se gondoltam, úgy csúszott ki a számon. A megbánás is megmutatkozik egyetlen kósza pillanatra, de büszkébb vagyok annál, hogy hagyjam ezt tovább fajulni. A kapcsolatunk nem épp a legfényesebb, és hiába próbálkozom az egyik lépéssel, egy másikkal adok neki huszárvágást, mert ilyen vagyok...
Ahogy az egyik pillanatban, hűvösen, távolságtartón méregetem, úgy a másikban enyhülök meg, és mutatok valamit abból a kislányból, aki imádta az apját. Szeretem, csak máshogy, másképp... és támogatásra van szükségem, arra, hogy mellettem álljon, nem arra, hogy óvjon. Azt hiszem ez az, amit még sosem sikerült tisztáznunk.
- Megértem... a gyümölcsös ruci már nem divat - biccentek, teljesen komolyan, és tényleg úgy pislogok rá, mint aki mindent ért.
- Segítsek eltüntetni? - csillan fel a szemem, mert így hátha rendeződik valamicskét a helyzetünk. Naiv gondolat, tudom, de azt is, hogy a titok az, ami képes nagyon összekovácsolni két embert, még ha jelenleg csak ilyen ártatlan is, és nem olyan, amit már évek óta hordozok, és amiről még magamnak se vagyok hajlandó beszélni.
- Az engedély... nagyon szeretném, ha aláírnád - teszem még hozzá, hátha tudok ezzel hatni rá, bár amilyen makacs... az csak úgyis akkor menne, ha ő is akarná, így lényegében teljesen felesleges a próbálkozásom, csak hát... én is makacs vagyok. Nocsak, a végén kiderül, hogy van némi közünk egymáshoz, ugye apu?
- Abban bízok, ha átlépem azt a kort, lazul kicsit a gyeplő... tudod, mit csinálnak sokan manapság ilyenkor? - sóhajtva ülök le mellé, térdeim összezárva, kihúzva magam és a kezeim összekulcsolva ejtem a combjaimra, pontosan úgy, ahogy az neki és anyának köszönhetően belém nevelődött.
- Megbízhatnál bennem... egy kicsit... - ezt már halkabban ejtem ki, és felettébb esetlenül is, mert hogy... talán most vevő rá, bár tudom, hogy a hely sem alkalmas erre.
- A labdázás helyett inkább önkénteskednék. A minap beszéltem Everett úrral, és szóba került, hogy kellene kisegítő az előkészítőbe én meg... tudom, hogy meg kellett volna kérdeznem előtte, de elvállaltam. Igen, tudom... a különórák az egyetemen, a sajátjaim... ez így sok, de csak gondolj arra, hogy így annyival kevesebb időm lesz arra, hogy olyat tegyek, amit nem szeretnél - játékos mosoly kúszik az ajkaimra, igen, próbálom elviccelni a helyzetet, csak hogy a saját feszültségem enyhítsem. Nem törődök a megütközött tekintetekkel.
- Nem mondod, hogy ő a faterod? Lex azta.... - sem ezzel, amit a srác intéz felénk, aki épp a kviddicsedzésről tart a kastélyba, és aki csak azért nem áll meg, mert a társai úgy látják, hogy jobb, ha nem... És mennyire jól látják.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=682501#post682501][b]Sárközi Norbert Dorián - 2017.05.23. 22:29[/b][/url]

Mosoly - igen, rendes mosoly, nem az a vérszegény kötelező valami, amit csak azért húzok fel, mert muszáj - jelenik meg az arcomon. Egy röpke pillanatig tart csak, de aha a lány szerencsés, márpedig az lehet, akkor elkaphatja ezt a pillanatot. Imádom, amikor önmagát adja, de annyira be van feszülve a legtöbbször, hogy elveszi az ember kedvét is a jég megtörésére tett szándékot. Viszont ilyenkor meglepően izgalmas tudna lenni vele egy társalgás, ha nem feszülne vissza. Persze, ebben az én kezem is nyakig benne van.
- Szerinted nem próbáltam már eltüntetni? Lehetetlen.
Felelem egyszerűen, miközben a papírt vizslatom. Nem azért, mert nem bízok meg a lányomba, hanem mert nem bízok a kamaszokba, és a lányom határozottan kamasz, és lány, szóval nem hiszem, hogy ezt még magyarázni kellene ezek után. Viszont a papír úgy tűnik, hogy rendben van, tényleg csak egy engedélyező, így hát tollat ragadok, és ráfirkantom a nevem, sőt, amilyen lelkes vagyok, még a nejem aláírását is odakanyarítom, mintha duplán meg lenne erősítve, hogy lejárhat a faluba a kis barátaival. Vissza azonban nem adom, mert abban a pillanatban feleleveníti, milyenek is a korabeliek.
- Pontosan tisztában vagyok vele. Ha terhesen jössz haza, megcsapkodlak.
Ezzel az atyai instrukcióval nyújtom felé a lapot, a szemüvegemet, meg a tollat visszacsúsztatva az ingembe. Nem fogom egy toronyszobába bezárni, és nyilván meg is bízok benne, csak, nem fogom olyan könnyen megadni neki, amit akar. Úgy vélem, ez egy helyes eljárás, hiszen a lányom nem kanászodott el, képes a lemondásra és az érvelésre is, ha arra van szüksége. Emellett persze hihetetlenül kétszínű, ami miatt mások valószínűleg frászt kapnának, én viszont úgy vagyok vele, hogy éppen ezért fogja megállni a helyét az életben.
- Az élet bizonyos területein megbízom benned.
Nem mondhatom, hogy megbízok benne, mert nem, nem tudok. Azok után, amit láttam, amit amiatt tettem, nem tudok megbízni benne. Egy nap majd talán meg fogok, de az a nap még nem most van. Őszintén, fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem a helyzettel, hogy mi kellene ahhoz, hogy megbízzak benne. Azonban tudom, hogy kell valami biztatót mondanom neki, így a tőlem telhető legőszintébb gondolatot továbbítom felé. Nem mindenhol, de van, ahol igen.
- Ez egy jó gondolat. Az előkészítőt szeretted volna, ha itt maradunk. Így legalább nem maradsz ki belőle.
Nem baj, hogy nem kérdezte meg, elvégre nem egy bárban akar táncolni, vagy a pult mellett lángnyelv whiskeyt locsolni magára, és addig, amíg ezeket a terveket mellőzi, hiszem, hogy meg tudunk egyezni. Az előkészítőben önkénteskedni szép hivatás, és inkább lányoknak való. Épp szólásra nyílnak szét ajkaim, amikor egy srác odakurjant. Rápillantok, és ő máris kushadva indul tovább. Fel sem kellett állnom hozzá.
- Nos, Lex, ha már itt vagyok, mesélj, milyen itt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=682561#post682561][b]Sárközi Alexandra Anna - 2017.05.24. 12:10[/b][/url]

Sokszor nem tudom mire vélni. A szülő ilyenkor kiakad, mert neveletlen a gyerek, meg hogy beszél már vele... ő mégis mintha ebben a pillanatban még elismerő is lenne a tekintete - bár nem zárom ki, hogy csak hallucináció -, és az a mosoly.... Én tudom, hogy ilyen vagyok, és vélhetően ő is, mert hogy jócskán van köze hozzám, a viselkedésemhez.
- Tudod, mi volt az első dolog, amit tanultam tőled? Nincs olyan, hogy lehetetlen... pusztán kicsit több időbe kerül megvalósítani - vállat vonok, mintha csak egy tea melletti csevejről lenne szó, holott... nem szoktunk ilyen mélységekig eljutni, van egy pont, ahonnan visszatáncolok mindig, és gyanítom, ha nem is ez az a pont, a következő lesz az. Hiába idill, nem tarthat sokáig... nekünk nem.
Az instrukciót hallva lemerevedek. Amúgy is fáradt vagyok, ez a nap nem tartozott a könnyebbek közé, és a kijelentés meg egyenesen mellbe vág. Mármint olyan feszítően, fájdalmasan, hogy még a fejem is le kell hajtanom. Erőt kell gyűjtenem, de közben az emlékek megtámadnak, így megrázom a fejem, mintha csak megnyugtatni készülnék őt, és nem elkergetni a rémképeket.
- Ilyesmi nem fordulhat elő - szokatlan, hogy még a hangom is elfúl, és nem is teszem hozzá, hogy soha. Szeretném hinni, hogy egyszer majd tényleg lesz erőm arra, hogy saját családom legyen, de amíg saját magam elől is próbálom elrejteni a történteket, addig nem hiszem, hogy bármi ilyesmi előfordulhat.
- Sejtem, mit feltételezel rólam, de apa... én nem olyan vagyok - bökök fejemmel az egyik lány felé, aki viszont nagyon is olyan, és ez első ránézésre le is rí róla.
- Szeretném, ha teljesen megbíznál... azt hittem... ha ideköltözök veletek, lesz rá lehetőségem, hogy kiérdemeljem, de te itt is a munkába temetkezel, és... - nem tudok mit mondani. Hogy szükségem van rá? Persze, hogy van, de tudom, hogy nélküle is boldogulok. Hogy szeretnék többet vele lenni? Kinyírnánk egymást. Vele is pont úgy vagyok, mint Levivel, nem szabad sokat együtt lennünk, különben az idill katasztrófává változik. Anya az egyetlen, akivel bármikor bármennyit el bírok lenni.
- És azt hiszem, nézik is az egyetemi jelentkezésnél... Ha komolyan anya nyomdokaiba kell lépnem, muszáj valami ilyesmi - igen, ezt már lebeszéltük, és bár engem még mindig jobban vonzanak a bájitalok és a mérgek, inkább ez, mint egy érdekházasság.
- Egész jó. A tanárok itt nagyon lazák, mármint... nem olyan karót nyelt alakok, akiktől a víz lever. Az órákat érdekesen tartják, sem hajnalban, sem éjjel nem érzel kényszert az alvásra közben. A bájitalos terem kissé ósdi már, de a célnak megfelel, az egyetemi meg amúgy is modern.... hmm... és igen, vannak barátaim, vagyis olyasmi, és vannak ők - mutatok egy nagyobb társaság felé -, akik pusztán azért kapnak még levegőt, mert Isten túl jóindulatú. Próbálok tiszta lappal indítani, nem hagyni, hogy bekebelezzenek a falak, és elfogadni a tényt, hogy itt a nevem nem mond semmit - a végén halkan elnevetem magam, elvégre Kanadában azért másmilyen volt a felállás.
- Angievel viszont minden nap beszélek, és lehet, hogy a szünetben majd el is jön... lehet, ugye? - ha már témánál vagyunk, akkor miért is ne. A lány legalább annyira családtagnak minősül, mint Farkas, és ő is lóghat nálunk bármikor.
- És lenne itt még valami... kényelmesen ülsz? - muszáj ezt, zsigerből jön, és én viszont teátrálisan felállok.
- A segítségedet szeretném kérni... van egy barátom, akinek meg van egy nagy titka, olyasmi, amit tényleg nem tudhat bárki - utólag belegondolva igen csak furcsa elképzelni Csengit halfarokkal, de hát... ezen is túllendültem.
- Na, valaki mégis megtudta, és és most zsarolja meg fenyegeti vele. Igen, először én is csak sulis poénnak gondoltam, de ez már túlmutat rajta, a cetlik is egyre agresszívabbak, és nem egy ember zaklatta már... meg akarom találni, ki áll ezek mögött.... - és minimum eltörni az ujjait, hogy legyen ideje átgondolni, kinek, mit írogat... na, ezt azért csak nem teszem hozzá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=682578#post682578][b]Sárközi Norbert Dorián - 2017.05.24. 17:54[/b][/url]

- Egy mázlista vagy fiam, hogy ilyen bölcs és okos apád van.
Felelem teljesen nyugodtan, kényelmesen lejjebb csúszok a padon, a bal bokámat a jobb térdemen pihentetve, ujjaimat lazán összekulcsolva, az ölembe fektetve olyan vagyok, mint egy nagy bölcs. Gyerekként mindig Jedi akartam lenni, de nem jött össze a dolog, valószínűleg ezért mentem az aurori pályára.
Érzem, ahogy a mellettem ülő a mondatra megfeszül. Sosem bántottam a gyerekeimet fizikálisan, nem is áll szándékomba, sőt, lelkileg sem, pedig rengeteg alkalmam lehetett volna. Alexandra azonban belekeveredett egy olyan szituációba, melyet nem kívánok sem gyereknek, sem szülőnek. Egyrészt borzalmas látni azt, hogy a gyermeked szenved, másrészt szülőként is borzalmas az, hogy tehetetlen vagy, és bár én tettem valamit, nem is túl kellemeset, mégis úgy érzem, hogy ez nem elég, és sokszor akaratlanul is bántom őt azzal, ahogy reagálok. Nem tudom olyan könnyen venni azt, hogy a lányom már érett, főleg miután tudom, amit tudok, és tettem, amit tettem.
- Mit sejtesz, mit feltételezek rólad?
Tudom, hogy mit sejt, de kíváncsi vagyok, hogy ki meri-e mondani. Most nem nézek bele a fejébe, de ismerős a gondolatsor, hogy többet legyünk egymással, és bár én igyekszem, és tudom, hogy ő is igyekszik, mégsem sikerül az illőnél több ideig el lennünk egymással. Sokáig agyaltam azon, hogy vajon mi gátol meg minket abban, hogy közvetlenebb, vidámabb kapcsolatot alakítsunk ki egymással, aztán rájöttem, hogy a gond kettőnk között, hogy annyira hasonlítunk. Levente érdeklődése hasonló az enyémhez, a lelki világa viszont szinte teljesen az anyja, így mi ketten jól elvagyunk egymással. Alexandra gyönyörű, mint az anyja, de belül pont olyan, mint én. Kétszínű, makacs, átgázoló. Sejtettem, hogy az egyik gyerekem inkább rám fog hasonlítani, és amikor ez a kis majom rám nézett a nagy szemeivel, tudtam, hogy ő lesz az. Sokáig jól megvoltunk, a hercegnőm volt, az is maradt, de az az eset eltört közöttünk valamit. Valami megmagyarázhatatlanul erős köteléket. Elszakítom a tekintetem tőle, és a biccentésnél követem az irányt, melyet a fejével mutat, és megnézem magamnak a lányt.
- Ne sérts meg.
A hangomban van némi figyelmeztetés is. Elvégre mindig odafigyeltem a nevelésére, és tudom, valahol mélyen, hogy nem ő a hülye, illetve de, ő is az, hiszen százszor elmondtam neki, hogy ne menjen, vagy ha megy is, előtte nyissák ki az üveget, vagy ha koktélt akar, ne hagyja őrizetlenül, mert az lesz, ami lett.
- Nem azzal nyered el a bizalmamat, hogy új helyre költöztünk.
A munkába temetkezés jogos pont, tudom, hogy túlzásba esek, talán ez is vett rá arra, hogy ma eljöjjek ide. Meg akartam nézni, hogy jó helyen van, hogy biztonságban van, szeretik, hogy boldog, hogy amit otthon az anyjának mutat, az a valós kép.
- Tudom.
Nem nézek rá, halkan, szinte motyogva ejtem ki a szót. Nem vagyok híve a gyengeségnek, sem annak, hogy ki kell mutatnunk az érzelmeinket úgy, mintha valami drámai sorozatban lennénk. Mert nem kell. Nem szeretem, hogy ezekről beszélnünk kell. Nekem is sok eszem van, hiszen egy pszichológussal házasodtam össze. Várható volt, hogy tizenkét éves koruk után elkezdődik a drámázás.
- Azt akarom, hogy a jövőd biztosítva legyen.
Jelentem ki határozottan, a farmerom kezdetleges kopásáról elfordítom a tekintetem, az arcát fürkészem, és magam sem hiszem el azt, amit most kimondok, de mégis kimondom.
- Akkor is, ha ez méregkeveréssel történik.
Hogy jó ötletnek tartom-e, hogy a lányom bájitalokat kotyvasszon napestig? Nem, egy fél pillanatig sem. A bájitaltanárok gonosz és életunt alakok, akik úgy érzik, hogy életükben az egyetlen örömforrás az, ha valamelyik diák hasmenést kap, csak mert ők belecsempésztek egy plusz hozzávalót a bájitalba.
- Ettől függetlenül pártolom az önkéntességet.
Jegyzem meg úgy, mintha az előbb csak a kezdődő nyárról, és nem arról értekeztem volna vele, hogy hagyom, had kövesse az álmait. Még akkor is, ha ennek azért ára van. Meg kell benne bíznom az élet más területein, azon az egyen, amiben valami miatt képtelen vagyok, ő pedig valószínűleg tudja, hogy ennek ára van.
- Ők mindig ott lesznek, egészen addig, amíg a jó apád, vagy a testvéred le nem csukják őket, vagy bele nem halnak abba, amit csinálnak, mert akár ki is nyírhatja őket egy ellenlábasuk. Amíg nem azon az oldalon vagy te is, nagy bajod nem lehet.
Engem nem zavarnak különösebben, hiszen az ilyen emberek hozzásegítenek a jellemfejlődéshez – mondom, a pszichológus nejem az oka az egésznek -, emellett megerősítenek abban, hogy mi jobbak vagyunk, nem utolsó sorban pedig számos adottságunk informatív módon fejlődik.
- Persze, tőlem az egész szünetet itt töltheti, kedvelem.
Ez a kedvelem pedig felér azzal, hogy „szívesen látom itt, hiszen szinte családtag, olyan, mintha a második lányom lenne, sőt így olyan lesz a ház, mintha négy gyerekem lenne, és ez teljesen jó, hiszen híve vagyok a nagy családnak, majd grillezünk és kivisszük az udvarra a nagy asztalt, meg gyújtunk tábortüzet”, de én nem ilyen vagyok, de persze magamban már el is képzelem a helyzetet, és el is kezdem várni a dolgot.
- Gyilkosság?
Kérdezem teljesen nyugodtan, talán túl nyugodtan is, mintha nem lenne semmi rendkívüli abban, hogy a lányom egyik barátja gyilkos. Nos, ha azt vesszük, az apja is az. Nem mintha a másik nem érdemelte volna meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=682717#post682717][b]Sárközi Alexandra Anna - 2017.05.26. 11:58[/b][/url]

- Az - forgatom meg a szemem, mert jelenleg mindennek érzem magam, épp csak mázlistának nem, és nem vagyok hajlandó tagadni, hogy ennek a fő oka pontosan ez az ember. Mennyivel könnyebb lenne, ha tényleg arra a gyerekére fordítaná az idejét, akiben lát potenciált, engem meg csak úgy hagyna. Jó, tudom hosszútávon ez sem lehet járható út, most viszont nagyon szeretném. Kamaszkor? Lehet.
A következő mondata meg csak tetézi ezt a vágyat. Nem akarok beszélni róla, még csak hasonlóról sem, és ezt nem is tudom helyesen kezelni. Szerencsére legalább nem firtatja, pedig látni rajta, hogy bizony észrevette a hangulatom változását.
- Olyan, mintha már rég levetted volna rólam a kezed. Ezzel egyébként nincs is gond, csak akkor közöld velem, és én se strapálom magam, hogy idilli család legyünk... sose leszünk - ha már annyira akarta tudni, szemrebbenés nélkül közlöm ezt vele. Arcomon megjelenő érzelmek pedig tükrözik is a szavaim. Megbánásnak nyoma sincs, egyszerűen beletörődés és elfogadás. Meg a néma közlés, hogy ne várja, hogy mintaapaként tekintsek rá, hiába kapok meg mindent, amit meg lehet venni, ha elvette tőlem azt, amire talán szükségem lenne. Én sem tudom sokszor többnek látni egy beszélő ATM-nél.
És ez végtére is nem érheti meglepetésként, hisz ő is pontosan ilyen. A franc gondolta volna, hogy pont én fogom örökölni ezeket a becses tulajdonságokat, Erik kezében bizonyára nagyobb hasznuk lenne, de nem. Viszont nem bánom, nem akarok mai tini lenni, akinek minden fáj, és az egész élete kilátástalan meg a többi. Szeretem magam, így ahogy vagyok, azzal pedig nem lehet gond.
- Eszemben sincs - hiába a figyelmeztető él, az én hangom nyugodt. Úgy éreztem, muszáj tudatnom vele, hogy a nevelésembe nem úszott gikszer, hogy tökéletes munkát végeztek anyámmal, és annak ellenére, hogy saját magam is tettem szert tulajdonságokra, még nem tűntek el azok, amiket ők neveltek belém.
- Azt sem tudom, mivel veszítettem el. Igen, motorháton jöttem haza, igen, nem mondhatom el az illetőről, hogy annyira ismerném, de a ruhám rajtam volt, a hajam kontyban és tudnotok se kellett volna róla, ha nem jöttök előbb haza. Tudom, hogy állsz a fiúkkal, megértem, ha nekem egyszer lesz egy lányom, én is foggal-körömmel védeni fogom, de.... adok esélyt arra, hogy ő döntsön afelől, mi a jó neki. Hagyom, hogy elkövesse a saját hibáit, hogy aztán majd ő maga mondja el, és ne kelljen fél életét titkok között leélni, csak mert attól retteg, hogy nem lesz ugyanaz a család szemében... - sóhajtok fel, de nem nézek rá. Sokkal könnyebb így kifakadni, mint a fejéhez vágni nyíltan, mit szúrt el, és szúr el a mai napig is.
Az viszont sokkol, hogy tud még meglepetéseket okozni. Márpedig a következő szavai okoznak rendesen, kell is idő, míg megemésztem a dolgot.
- Nem tudom, mi lesz. Nem a jövőn agyalásról vagyok híres, az se biztos, hogy akarok komolyabban foglalkozni a bájitalokkal. Most érdekelnek, mert érdekesek, de jövőre lehet már más fog. Nem tudhatom, de örülök annak, ha arra kerül a sor, dönthetek - az már más kérdés, hogy az én döntésem, mennyire lesz jobb. Talán mire eljön az ideje, fel is növök a feladathoz, most még mindig nagyon azon vagyok, hogy ne hagyjak ki egyetlen alkalmat, vagy lehetőséget se, nem akarok még egyszer megbánni valamit.
- De annak bizonyára jobban örülnél, ha magam keresném meg a cipőim árát, mi? - játékosan lököm kicsit oldalba a vállamra, elvégre ő az, aki az én hóbortjaim finanszírozza. Sose panaszkodik, sose mondja azt, hogy elég, szóval akkora problémát ez mégse okozhat neki.
- Nem hiszem, hogy valaha is kikötök azon az oldalon. Annyira elceszett csak nem lehetek - sóhajtok fel, megvonva a vállam, mert hogy nem látok a jövőbe, és fogalmam sincs, évek múlva milyen Lexa fog itt ülni.  
- De jó, ezt majd megmondom neki - a tény, hogy Ang szabad utat kapott, nem kicsit felvillanyoz, mégis kontrollálom magam, van ennél fontosabb dolog is.
- Nem, dehogy. A srác... nos, nem túlzottan ember - harapok az ajkamba, mert ennyi az, amit mondhatok. Nem akarom még én is elárulni Csengit, főleg miután ő megbízott bennem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=682755#post682755][b]Sárközi Norbert Dorián - 2017.05.26. 20:59[/b][/url]

Amikor azzal „vádol”, hogy levettem róla a kezem, érdeklődve fordulok felé, főleg mivel azt mondja, hogy már rég megtettem. Nem tudom, hogy miből gondolja, hogy én ilyet tettem volna, de biztos meg tudja magyarázni, hogy ő miért érzi ezt. Végül azonban csak odáig jutok, hogy érzem, ahogy a halántékomon lüktetni kezd az ér, és hogy az ujjaim zsibbadni kezdenek. Egyszer egész biztos az elfojtott agresszió okozta agyvérzés lesz a végzetem, és nagy valószínűséggel ő fogja okozni.
Elfordulok tőle, a kezemmel, hogy lefoglaljam magam – és ne feltétlenül most kezdjem el a kisebbik gyermekem felképelését -, inkább az államat dörzsölöm meg. Ez így jobb mind a kettőnknek. Így nem teszek olyat, amit később megbánhatok, bár jelen pillanatban a feltételes módot is erősnek érzem, úgy vélem, hogy nem bánnám meg, ha megtenném, és ez kellemetlen. Az viszont, amit ő mond, egyenesen szívfacsaró, nem hittem volna, hogy a nagy drámáknak és kijelentéseknek tényleg van fizikai megvalósulása is. Pedig ez fáj.  Mintha méreg áradna szét a szívemben, minden szavával egyre közelebb furakodva a szívemhez. Van az a pont, amikor az ember butuska, nem tudja, mit beszél, és van, amikor pontosan tudja, hogy a szavai milyen fájdalmat képesek okozni, amikor szándékosan bántani akarja a másikat, és hiába szégyenletes ezt gondolni, úgy vélem, a lányom pontosan tudja, hogy mit csinál.
Öltem érted. Ez a gondolat egy ideje, mint a távolban zúgó vonat, tompítja az elmémet. Ki akarom mondani, a képébe üvölteni, azonban csak csendben nézem őt, és ha rám pillant, talán egy villanásnyi ideig még szomorúságot is felfedezhet a sötét szemekben. Talán, ha egy szemernyit is érdekli, vagy ismer. Utóbbiban meglehetősen kételkedem. Elmondanám neki, hogy mi mindent tettem, hogy miket csináltam csak azért, hogy őket biztonságba tudjam, hogy képes voltam embereket bántani azért, hogy a családom biztonságba legyen. És, hogy éppen őérte mentem el olyan messzire, amennyire sosem akartam. Sosem akartam ezt, de képes lennék újra és újra megtenni, ő pedig arról beszél, hogy mennyire strapálja magát. Fogalma sincs róla, mint jelent kockáztatni és az utolsó verejtékig elmenni azért, hogy idilli legyen minden. És ilyenkor jön a maró gúny, mely azt mondatja, hogy tényleg kihívás lehet egy totál divatkatasztrófa elkerülése, mely hozzájárul ahhoz, hogy idilli legyen otthon a légkör. Nem szólok semmit, nem tudom, hogy mit mondhatnék, annyi minden lenne, és mégis, még most is kímélem őt, bár az is lehet, hogy csak a legfájdalmasabb dolgot keresi az agyam egy rejtett zuga. Valamit, amivel hasonló fájdalmat tudok okozni. Meg sem hallom azt, hogy mintha mi sem történt volna, cseveg arról, hogy nem is tudja, érdeklik-e annyira a bájitalok, hogy ezt akarja majd csinálni később. Az ujjammal az államat simogatom, elgondolkodón nézek magam elé, fogalmam sincs, hogy mikor, de érzem a testtartásomon, hogy valamikor feljebb ültem. Nem tudom mégis milyen reakciót vár arra, hogy felöltözve, kontyba kötött hajjal jött haza. Ő maga generálja a titkokat, ő maga csinál drámát az életéből, mert igenis elmondhatta volna, elengedtük volna. Levi sokkal érthetőbben titkolózik, ám ezzel együtt is sokkal nyitottabban éli az életét, mert képes volt kommunikálni. Pont ezt a példát látva gondoltam azt, hogy a lányom is kinőhet a drama queen szerepkörből. Úgy tűnik, többet láttam bele, mint ami. Amikor játékosan meglök, csak valami hümmögés félét adok ki, és rá pillantok egy fél pillanatig.
- Tehát félig lény. Úgy tudom, van itt jó pár ilyen szerzet. Vélák főként.
Amikor szólásra nyitom a szám a hangom rekedtes, meg kell köszörülnöm a torkom, és nyelnem egy nagyot. Ajkaimat szinte láthatatlanul megnedvesítem, mielőtt folytatnám.
- A nemtörődömség a legjobb megoldás. Ha nem foglalkozol a fenyegetővel, vagy úgy teszel, mintha a titok nem lenne titok, egy idő után elül a dolog. De úgy vélem anyád hasznosabb tanácsokkal el tud látni, mint én. Indulnom kell.
Hirtelen pattanok fel, de mielőtt elindulnék, még előveszem a tárcámat, abból kivéve a bankkártyáim közül az egyiket. A fizetésem több különböző számlára utalom tovább, ez közülük az egyik, amin történetesen a lány neve áll. Felé nyújtom a plasztikot, vagy elveszi, vagy a padra ejtem mellé, nekem mindegy igazából.
- 3842. Minden hónap tizedikén érkezik rá harminc galleon, itteni mugli pénzben negyvenötezer körül. A számlán jelenleg 5500 gallon körül van, szabad vagy.
A tárcát összezárva visszacsúsztatom a zsebembe, és biccentve felé fordulok meg, hogy elinduljak abba az irányba, amerről jöttem, ám két lépés után visszafordulok, de csak egy mondat erejéig, utána folytatom az utam, nem hagyva, hogy bármi, főként Alexandra megállítson:
- Amikor patrónust idézek, arra gondolok, amikor először a karjaimban tartottalak.