Vér Lanetta


Rég volt már, hogy a kastély falai közt jártam. Hogy miért mondom ezt? Egy ideje megkértem a vezetőséget a diák regisztrációm törlésére, miután elköszöntem a… barátaimtól. Nehéz volt, de meg kellett lépnem néhány személyes ok folytán, és ahhoz, hogy könnyebben szabadulhassak el, elvágtam minden kötelékemet, ami idekötött. Úgy éreztem, ez volt a helyes.
Mostanában jött minden helyre. Nem teljesen, csak a visszatérést illetően. Ugyanabba az évfolyamba, ugyanabba a „szobába” kerültem, s el nem hinné senki, mennyire vicces az akkori személyektől újonnan érkező bagolyküldönceik leveleit olvasni!
Meglepődtek. Meglepődtem. Még sírtam is, de csak halkan, és ha fogóval húznák ki okát, sem vallanám be. Chh, gyengeségnek tartom a sírást, egyenesen undorító. Undorodok magamtól is ilyenkor. Nem értem azt sem, miért sírtam az ismerősök papírjai felett görnyedve? Örültem volna azért, mert ők nekem örültek? Vagy ez áltatás csupán? Önmagamé talán.
Nagy sóhajjal léptem a szabadba, remélve, megszabadulhatok nyomasztó gondolataimtól. Megpróbáltam lecsitítani őket, és inkább a környező növények látványára terelni a figyelmem.
Kint jártam a Fénylő lelkek udvarán.  Ahogy átmentem a boltíven, alacsony sövénykerítések közé fogottan voltak a színes virágok, a látványt alig virágos rózsabokrok tették nagyszerűbbé.
Odamentem egy ilyenhez, megszagoltam, majd elhúztam a számat. Eszembe jutott régebbről egy kibírhatatlan idióta, aki a folytonos pörgésével kergetett őrületbe. Szerintem leütni sem lehetett volna, annyit fecsegett. Az arcára nem emlékeztem, de vinnyogó hangja örökre a fejembe égett. Néha hallottam a fülemben csengeni.
Most is így volt, ezért megcsóválva fejem inkább tovább mentem, remélve, kirázhatom így. Vagy megfeledkezhetek róla újra – rövid időre.
A sétát megunva ledobtam magam egy padra, aztán körbenéztem. 20 percig maradtam e helyzetben, s látva, hogy senki nem jár erre, oldalra dőltem. Később a hátamra fordultam, feltettem kinyújtva a bal lábam, a vele megegyező kezemmel is hasonlóan téve. Végül nagy sóhajtással jobb markolászómmal eltakartam a homlokom. A szemeim jól látszódtak, nem takartam őket. Inkább az eget pásztáztam velük.
Nem féltem a közelben járók hurrogásaitól. Nem érdekeltek. Egy férfinemű felbukkanása sem lepett volna meg. Gátlások nélkül heverésztem halványkék dzsekimben, fekete macskanadrágomban, és kék alacsony sarkú csizmámban, mely egyébként bokáig ért.

Vér Lanetta


Rég volt már, hogy a kastély falai közt jártam. Hogy miért mondom ezt? Egy ideje megkértem a vezetőséget a diák regisztrációm törlésére, miután elköszöntem a… barátaimtól. Nehéz volt, de meg kellett lépnem néhány személyes ok folytán, és ahhoz, hogy könnyebben szabadulhassak el, elvágtam minden kötelékemet, ami idekötött. Úgy éreztem, ez volt a helyes.
Mostanában jött minden helyre. Nem teljesen, csak a visszatérést illetően. Ugyanabba az évfolyamba, ugyanabba a „szobába” kerültem, s el nem hinné senki, mennyire vicces az akkori személyektől újonnan érkező bagolyküldönceik leveleit olvasni!
Meglepődtek. Meglepődtem. Még sírtam is, de csak halkan, és ha fogóval húznák ki okát, sem vallanám be. Chh, gyengeségnek tartom a sírást, egyenesen undorító. Undorodok magamtól is ilyenkor. Nem értem azt sem, miért sírtam az ismerősök papírjai felett görnyedve? Örültem volna azért, mert ők nekem örültek? Vagy ez áltatás csupán? Önmagamé talán.
Nagy sóhajjal léptem a szabadba, remélve, megszabadulhatok nyomasztó gondolataimtól. Megpróbáltam lecsitítani őket, és inkább a környező növények látványára terelni a figyelmem.
Kint jártam a Fénylő lelkek udvarán.  Ahogy átmentem a boltíven, alacsony sövénykerítések közé fogottan voltak a színes virágok, a látványt alig virágos rózsabokrok tették nagyszerűbbé.
Odamentem egy ilyenhez, megszagoltam, majd elhúztam a számat. Eszembe jutott régebbről egy kibírhatatlan idióta, aki a folytonos pörgésével kergetett őrületbe. Szerintem leütni sem lehetett volna, annyit fecsegett. Az arcára nem emlékeztem, de vinnyogó hangja örökre a fejembe égett. Néha hallottam a fülemben csengeni.
Most is így volt, ezért megcsóválva fejem inkább tovább mentem, remélve, kirázhatom így. Vagy megfeledkezhetek róla újra – rövid időre.
A sétát megunva ledobtam magam egy padra, aztán körbenéztem. 20 percig maradtam e helyzetben, s látva, hogy senki nem jár erre, oldalra dőltem. Később a hátamra fordultam, feltettem kinyújtva a bal lábam, a vele megegyező kezemmel is hasonlóan téve. Végül nagy sóhajtással jobb markolászómmal eltakartam a homlokom. A szemeim jól látszódtak, nem takartam őket. Inkább az eget pásztáztam velük.
Nem féltem a közelben járók hurrogásaitól. Nem érdekeltek. Egy férfinemű felbukkanása sem lepett volna meg. Gátlások nélkül heverésztem halványkék dzsekimben, fekete macskanadrágomban, és kék alacsony sarkú csizmámban, mely egyébként bokáig ért.

  Kilépett a folyosóról, és arcát azonnal megcsókolta a hideg szél egyik gyermeke. Az évszakok váltakozása egyre gyorsabban haladt, az idő sebessége, évei előrehaladtával egyre őrültebben száguldott. Pedig emlékezett, hogy parányi gyermekkorában, hogyan is vánszorgott az idő, ott mindig várni kellett rá, mindig csak a jelen volt, mintha folyton-folyvást megállt volna pihenőket tartani. Talán pár év múlva, ismét vissza fogja sírni ezt a lassúságot, mint az öregek, akik fiatalságuk után zokognak szüntelen. De jelenleg nem érezte úgy, hogy bármi is rosszul menne. Ha néha megálljt is parancsolt volna, az csak azért volt, mert kissé megfáradt, egy gyermekkel, akármennyire is gépi, nehéz foglalkozni. Talán ezért is volt most éppen itt. A helyen, melyet eddig unalmasnak és semmirevalónak vélt, mert tündérek módjára duruzsoltak itt a csend dallamai. Flóra-Szaffia az apjánál volt, Erik volt olyan rendes átvenni tőle a délutánra, kapott egy csipetnyi nyugalmat, az idő most áll, nem történik semmi. Legalábbis ő eképpen érzett.
  A szökőkút szélénél megállt, és lenézett annak lágyan ringó vizére. Önképe tekintett vissza rá, vele farkasszemet nézve. Az előbbi elmélkedése vitte magával, s hamar átkutatva az alakot öregség jeleit kereste, ám badarság volt tőle, gyermek volt, ilyesmit találni nem lett volna képes. Viszont mégis megnyugtatta, ha csak egy csekély mértékig is.
Már éppen folytatni kívánta útját - bár terve még nem volt, úgy gondolta esetleg leül valamelyik padra- mikor egy vörösen tajtékzó csík elszáguldott lábai között, és egy közeli padra vetette magát, ahol egy lány feküdt, talán félig már aludt is, szemeit az arcát takaró kézfejektől nem látta igazán Lala. A rókakölyök hamar fenn volt, az idegen hasán landolt és megtámadva azt, nyaldosni kezdte csöpp nyelvével.
Lala csak állt és meglepetten figyelte a jelenetet, úgy tűnt elfelejtette behúzni maga után a szoba ajtaját, és Caro tökéletes szabadulóművész módjára kisurrant a legkisebb résnyi helyen is, mely kivezetett a Fekete Gyöngyből.
Nem sietett, lassú sétával indult el a jelenet felé, gondolva, azért mégsem lenne szép dolog csak úgy végignézni az egészet, ő vállalta a felelősséget, hát akkor tegyen is valamit a másik nyugalmáért.
A pad oldalához lépett, pontosan oda, ahol a szőke lány tincsei terültek szét a hideg kövön, és a jószágot mellső lábai alá nyúlva leemelte társáról.
- Elnézést, kicsit nyíltabb egyéniség a kelleténél, úgy tűnik bukik a szőkékre - vigyorogva mondta mindezt, szórakoztatta állatkájának talán néha túl lelkes viselkedése. No meg nem akart rossz benyomást tenni a lányra sem, hogy csak odamorogjon valami bocs félét. Elsősorban az ilyesmi még legrosszabb hangulatában sem vallott rá, másrészt, most igazán nem volt rossz hangulatában. Az előbb kicsit komolyabban belegondolt az idő dolgába, de az elmélkedés hagyta fapofa már tova is tűnt, lemosta arcáról a gyermeteg grimasz.

Vér Lanetta

Sűrűn jártak odafenn a bárány felhők, néha egy ponton szétváltak, a Nap előbújt. Ilyen volt most is. Száj húzva eltakartam szemeim, és még nagyobbat szippantottam a friss levegőből. El kéne gondolkodnom a könyvek sokoldalú felhasználásáról. Fényellenzőnek remekül jött volna. Minden hasonló alkalommal úgy éreztem, megvakulok. Még ha pár pillanatig is tart, senki sem kedveli, mikor épp semmit nem lát.
De végtére nem ezzel voltam elfoglalva. A gondolataim nagyon szerteágazón cikáztak, mint villámok az égen. Eléggé zavart ezt, nyugtalanított, s kérdések elé állított a lényemmel szemben. Lassan nem értem magam. Úgy jöttem ide, hogy valahogy átvészelem a többiek közt az életet, és inkább fordulok a tanulás, mintsem a barátkozás felé.
Nevettem ez utóbbit, mert nem hittem benne. Talán egy részemmel most is így van. Azonban a másik mintha örülne a visszatérte után kapott leveleknek, amik fogadták. Amik néhány régebben megismert személytől jöttek. Akitől meg nem láttam, annak én írtam.
- Túl sokat agyalsz. Pihenned kéne - szakított félbe egy hang.
- Mennyire igaz, ám képtelen vagyok rá. Olyan, mintha kereszttűzben lennék.
Észhez térve végül próbáltam szertefoszlani a mostanra viharrá forduló gondolatfelhőket. Nehezen ment, legnagyobb tiltakozásaim ellenére egyre erősebben próbálkoztak.
És mikor már úgy éreztem, győzhetek, nedvesnek éreztem az arcomat. Esik?, tettem fel magamban a kérdést, jobb kezemmel bőrömhöz nyúlva.
Rögtön felpillantottam az égre, amibe valami rózsaszín, narancs is beleszövődött. Értetlenül pislogtam, mire ráeszméltem, hogy egy róka áll a hasamon.
Még több idő kellett a gazdája jelenlétének feldolgozásához. Először őszinte meglepettséggel, majd egyre komolyodó képpel bámultam őket. Aztán megállapodtam az állat bámulásában.
- ... Nem probléma - vetettem oda, le nem véve tekintetem róla - Ő még kölyök? - a lány mondatában helyett kapott poénra mit sem reagáltam. De a lényemet meghazudtoló módon el kellett ismernem: tetszett.
Akárcsak az emberke hozzáállása az esethez. ...Mi? Tetszett?! Chh, kezdek megbolondulni. Vigyázhatott volna jobban erre a dögre. Hiába néz bociszemekkel a kis vörös, akit tévesen még narancssárgának nézek.
Oké, én tényleg meggágyultam! - sóhajtottam fel ismét.
- Különben ki vagy? - kérdeztem érdeklődve, olyan hangsúllyal, ami inkább bunkónak hathatott. Nem vagyok a társalgás híve. Nekem a négynél több ember már tömeg, és őket is elkerülöm. Miért?
Általában ha eljutok ide, lezárom annyival, hogy értelmetlennek tartom a diákokkal való társalgást. Sosem tudom igazán mit mondhatnék egy helyzetben, vagy miképp kéne reagálnom.
Azt sem tudom még, miképp rázódom vissza a sulis környezetbe, ugyanis visszatértem előtt heves kerülésbe kezdtem, ami most félbe maradt.
De őszintén.. nem terveztem folytatni.

Lanetta csak állt ott és meglepetten figyelte a rosszcsontot. Caro mindig is eleven állatka volt, imádott rohangálni, játszani -pláne Himével- de legfőképp az idegenek arcába szeretett belemászni. Úgy viselkedett mint egy igazi autó, aki, hogy ha az ember nem vigyáz eléggé, könnyűszerrel elüt, majd miután rongyosra nyalogatta az illetőt cserbenhagyásos gázolóként továbblép következő áldozatára.
Lassan odasétál a szőke lány mögé, és kedélyesen lekapta a rókát áldozatáról, hogy aztán puszit nyomva a vörös buksira magához ölelje, és ne eressze. Nem szándékozta szabadlábra engedni, amíg nem volt biztos abban, hogy a kölyök nem fog ismét nekirohanni és szívélyesen üdvözölni egy másik diákot. Hamar bocsánatot kért, elvégre úgy illendő, sőt még egy poénra is futotta a részéről, bár úgy tűnt erőveszítései hiábavalóak voltak.
- Oh, ő már igazán nagyfiú - vigyorogva rázta meg fejét, miközben állát kénytelen volt feljebb emelni, hogy ne érje el a ravaszdi rózsaszín nyelvecskéje. - ha emberhez kéne hasonlítanom, akkor egy olyan öt éves kisfiú lelkesedésével és energiájával tudnám jellemezni. Még a kisautóktól is belelkesül
A következő kérdés meglepte Lalát, vagy legalábbis az a hangsúly, amellyel kérdezték. De úgy döntött nem lesz tükör, aki hasonló stílusban fogja odadobni a választ, hanem mintha nem is észlelte volna a hanghordozást, nyújtotta ki kezét, bal karjába áttéve Carot.
- Vér Lanetta, eridonos másodikos - csivitelő hangnem, ártatlan, mosolyra görbülő ajkak, és kedélyes testtartás kíséretében érkezett a bemutatkozás Lala részéről. Nem csak nevét árulta el az idegennek, de azonnal odatette házát és osztályát is, mintegy biztatás gyanánt, hogy a másik is hasonlóképp cselekedjen. Habár házba nem tudta szemmel besorolni Lala - hisz ahhoz túl keveset tapasztalt a lány jelleméből, viselkedéséből, illetve még talán hosszabb ismeretség után is csak tippelni lett volna képes ami a besorolást illeti - de úgy látta korra körülbelül olyan idős lehetett mint az eridonos maga. Talán egy évvel fiatalabb, talán egy évvel öregebb. De az az egy év igazán nem számít, olyan rövid és arcra alig ha észlelhető, miután elmúlt az ember hat éves. Lala pedig váltig állította, hogy a szőke lány elmúlt már hat esztendős.

Vér Lanetta
Zavartan beletúrtam szőke tincseimbe. Észrevettem, hogy sikerült szépen meglepnem a lányt, akinek a nevét sem tudtam. Egyelőre a rókájáról beszélgettünk, akit ember típusban egy lelkes öt éves fiúhoz hasonlítgatott.
Miközben ezt mesélte, végig azt néztem, hogyan próbál a kölyök a fejével nyújtózni, hogy gazdája fogásában meg tudja nyalni őt az álla alatt. Először sikerrel járt, aztán az emberke gyorsan kapcsolt. A látvány halvány mosolyt varázsolt arcomra pillanatok alatt, mely ahogy megjelent, úgy le is lankadt egy percre.
Bizonytalanul méregettem a felém kinyújtott kezet. Most jutott csak el hozzám, hogy én másképp beszélgetek valakivel, mint eddig. Régebben sokkal undokabb voltam. Ha akkor találkozunk, talán egy bizonyos „r” betűs utalást sem lettem volna rest tenni a lányra, ami az utcasarkon serénykedő hölgyeményekre jelző. Talán, mert az enyhébb esetek sűrűbb voltak. És itt az enyhe is annyit tett: nem finomkodva, nyers szavakkal elűzni mindenkit magam mellől. Mert épp úgy láttam jónak. De itt… én ezt nem tudom megtenni.
Lehorgasztott fejjel végül megragadtam a kezet, majd gyengén megszorítottam.
- Sheela Lengrond, Navine-ház, második – mutatkoztam be magam is végül, követve az illemet, és halkan hozzáraktam, hogy 15 éves szamár vagyok. Ezután alaposan végignéztem rajta. Körülbelül velem egy idősnek nézett ki.
- Te.. is annyi vagy? – közelebb léptem felé, miközben pillantásom a rókára csúszott. Jut eszembe, a vele kapcsolatos mesére még semmit nem reagáltam. Na, a fáziskésés viszont remekül megy!
- Mellesleg az előbbi akcióját elnézve… számomra is ötnek tűnik. Bár, az annyi idős fiúkat szerintem simán lekörözi energiában – sóhajtottam fel, hátha ezzel oldom a bennem előtörő kín érzetét. Totál szét vagyok szóródva. Ez így nem lesz jó…