Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

Az idő éjfélre járt, s az eget selymes sötétre festette az éjszaka ecsetje. Kornél is felkerekedett hát, hogy a félhomályban derengő, ősi, ódon kövek illatát árasztó falak között háborgó lelke nyugalomra találjon. A kastély valósággal vezette lépteit, régmúlt idők kísértetei csábítgatták egyre az udvar felé. Tüdeje eltelt az őszi esték friss levegőjével, midőn végigsétált az udvarhoz vezető hosszú úton. Parányi lidércláng gyúl a szépen formázott, a hó tiszta fehérjét idéző henger végén. Forrón felparázslik, melegsége csendes, észrevétlen, magányos foltot ejt az éjjel bársonyos hűvösébe.
A hold ezüstös fénye sejtelmesen ragyogó fénye vetül a Fénylő Lelkes Udvarának most békésen alvó szobrára, az őszi színekbe öltözött virágokra, egyúttal a padon heverő alakra is. Nem akarja megzavarni, puha mozdulatokkal közelíti meg, csupán az aprószemű fehéres kövezet roppan cipőjének talpa alatt. Haján megcsillan a holdfény, ahogy a másik éji vándor mellé siklik, tarkóját gyengéden megtámasztva a diófa pad támláján.
- Ilyenkor minden tompább, csöndesebb, a világ monokróm kereke lassan gördül csak tovább, az idő lábujjhegyen oson, mintha az éjjeli sötétségtől szégyenlősen takargatva magát merne csak osonni.
Tüdejéből feltör a légiesen folyékony füsttömeg, az ég felé nyújtózkodva, egyre feljebb és feljebb kapaszkodva a hold láthatatlan létráján.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=531561#post531561][b]Révész Kornél - 2015.10.16. 16:37[/b][/url]

Az idő éjfélre járt, s az eget selymes sötétre festette az éjszaka ecsetje. Kornél is felkerekedett hát, hogy a félhomályban derengő, ősi, ódon kövek illatát árasztó falak között háborgó lelke nyugalomra találjon. A kastély valósággal vezette lépteit, régmúlt idők kísértetei csábítgatták egyre az udvar felé. Tüdeje eltelt az őszi esték friss levegőjével, midőn végigsétált az udvarhoz vezető hosszú úton. Parányi lidércláng gyúl a szépen formázott, a hó tiszta fehérjét idéző henger végén. Forrón felparázslik, melegsége csendes, észrevétlen, magányos foltot ejt az éjjel bársonyos hűvösébe.
A hold ezüstös fénye sejtelmesen ragyogó fénye vetül a Fénylő Lelkes Udvarának most békésen alvó szobrára, az őszi színekbe öltözött virágokra, egyúttal a padon heverő alakra is. Nem akarja megzavarni, puha mozdulatokkal közelíti meg, csupán az aprószemű fehéres kövezet roppan cipőjének talpa alatt. Haján megcsillan a holdfény, ahogy a másik éji vándor mellé siklik, tarkóját gyengéden megtámasztva a diófa pad támláján.
- Ilyenkor minden tompább, csöndesebb, a világ monokróm kereke lassan gördül csak tovább, az idő lábujjhegyen oson, mintha az éjjeli sötétségtől szégyenlősen takargatva magát merne csak osonni.
Tüdejéből feltör a légiesen folyékony füsttömeg, az ég felé nyújtózkodva, egyre feljebb és feljebb kapaszkodva a hold láthatatlan létráján.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=531637#post531637][b]Dwayne Warren - 2015.10.16. 22:34[/b][/url]

Az őszi virágok száradó levelein remegő, éjjeli harmatcseppeken andalító táncot jár a Hold fénye egy olyan zenére, amit semmi emberfia nem hallhat. A szemet gyönyörködtetően míves szökőkút krémes púderszínű peremén túl az ősöreg törpe szobra faragott arca bölcs mélabúval fürkészi a semmit. A sötétség, akár az óvó anyaméh, borítja be puha leplével az udvart, befogad, körüljár és megnyugtatja a reszkető, kételyekben fuldokló lelket.
Az ég végtelen óceánját fürkészi, kékesszürke lélektükreiben visszatükröződik a csillagok andalító fénye. Sötét kávészín haja az arcába borul, a szálak mintha apró hajszálerekként vagdosnák szét sápadtnak tetsző bőrét. Az ajkai vékony sávvá préselődnek, szempillái megremegnek cseppet, míg benntartja a forró füsttel keveredett, olyannyira drága és éltető levegőt, majd lassan kifújja azt. A pad vörösrézből gyöngéd kezek által kovácsolt karfájára ejtett keze ujjai közt szúró fénnyel parázslik a halványsárga papírból sodort szál.
Gondolatai viharosan hullámzó, skarlát tengeréből hagyja, hogy a könnyed léptek fogják kézen és tereljék vissza óvó gonddal a hűvös valóságba. Átható kékjeit lassan emeli az ifjúra, midőn az elfoglalja a helyét, majd vissza a vibrálón fénylő csillagokra.
   -  Olybá tűnik, mintha aludna nem csak a test, de a lélek és maga a vén idő is. Mintha az éj pokróca alatt megpihenne a vándor, ki a homokóra szemcséjét szórja - a szájat az ajkai közé veszi - Gondolkodom. Messzeségekben járok. Vajon mennyire kell keménynek lennie ahhoz egy kanapénak, hogy az padnak számítson? Ki lenne, ki eldönti ezt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=531664#post531664][b]Révész Kornél - 2015.10.17. 00:04[/b][/url]

Ragyogó barnáit Dwayne-re szegezi, miközben áhítattal hallgatja annak mély basszus hangját, melynek morajlása akár az éjszaki fjordok öbleiben ringatózó tenger. Szemhéja félárbocra ereszkedik az andalító muzsikára, keze törzse mellé hanyatlik, s mindössze az ujjai közt nyugvó dohány narancssárga izzása mutatja, nem egy élethű szobor ez, nem csalfa, gyatra mása ez az emberi lénynek, hanem ő maga a lélegző test, mi szilárdan ujjai fogságában tartja e alattomos, lassú mérget. Aljas tündér! Máb királynő! Te, ki a Józanság tiszta csarnokait szövöd be kábulatod pókhálójával az ifjonti lélekben! Ez a fiú is, mily' odaadással, mily' rajongással hajlik dús kebledre, megnyugodva mézédes, csábító ölelésedben.
- Abyssus abyssum invocat. Azaz gondolkodom, tehát vagyok. A nagy gondolatok születnek így, két homokszem között, az idő nüansznyi töredékébe szorulva, mint egy virág. Kitüremkedik egyre feljebb nő, túlnövi csökevényes bölcsőjét.
Szájához emeli a szálat, gyengéden veszi ajkai közé. Máb királynő lakmározik a torkán lezúduló füstből. Tagjait szétfolyni érzi, feloldódik a világmindenség tudásában, a kozmikus megértésben.
- Mindennek a mértéke te vagy, a döntés mindig a te kezedben volt, mindig a tiédben lesz. Minden más csak Arisztotelész barlangjának valóságnak hitt árnyéka. Te ne légy egy azok közül a sanyarú sorsú, leláncolt emberek közül a barlang mélyén, akik vakon hisznek puszta bábjátéknak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=531925#post531925][b]Dwayne Warren - 2015.10.17. 16:30[/b][/url]

Jobbját végigfekteti bordáinak masszív ketrecén, a tenyere bőrén át érzi szíve higgadt dobbanásait; az élet az ereiben zubog. Mily' csalfa, zabolázatlan vér, mi hajtja őt nap nap után, mily' forró a fej, ami a pad kopott támlájának hanyatlik! Hiába kutatja lelke nyugvását, hiába menekül, akár az űzött vad, az elméjét nem higgassza más, hacsak nem az ujjai közt a drága párát gőzölgő, féltett szál.
   -  Dönthetek é én, ki a földnek vak férge vagyok csupán, az univerzum végtelen mélyének egy jelentéktelen porszeme, kit faragott kőkezével elsöpör az idő? Ó, de hogy alkothat a báb, ha láthatatlan gyémántfonalát a fogatlan bohóc rángatja, a szeszélyes Sors?
Lassan hunyja le szemeit, pillái megremegnek a felismerés ólomsúlya alatt; orcáját elönti a szégyen pírja. Minő bolond az ember! Míg fut, lohol, gondtalan, akár a gyermek, ki még Istennek hiszi magát, a tenyerében tartja sorsa törékeny üveggömbjét. Ám midőn elméje megpihen a buzgó nap után, a vándor pedig kettesben marad sebzett lelkével, akkor szúrja szíven a felismerés acéltőrje: semmik vagyunk a mindenségben.
A férfi agyába ólomlépteken osonnak a gondolatok, majd kiteljesednek a koponyáján kívül, befogadják a világot. Egyszerre érzékeli a medence hűs vizét, a levegő páráját; az életet és halált, mi körülveszi őt.