Nemere


A nyakunkon van a tavasz, ez tagadhatatlan. Egyre szebb odakint az idő, aminek én kimondottan örülök. Mindig is ódzkodtam az esőtől, meg a hideg időtől, mindig eszembe juttatja az árvaházat, amikor éjszakánként csak ültem az ablak előtt, és néztem ahogyan odakint szakad az eső. Akkor szépnek tűnt, de ez mostanra már csak egy rossz emlék.
A folyosókon sétálgatva próbáltam a fejembe vésni a kastélyt, de ez egy kész labirintus. Már egy jó ideje csak sétálgattam, de nem jutottam sehova, így pár perc múlva megálltam egy pad előtt, majd leültem. Néztem, ahogyan a többiek elhaladnak előttem, próbáltam elcsípni a beszélgetésükből pár mondatot. Nem mintha kihallgatni akartam volna őket, inkább csak megpróbáltam elütni az időt. Nem ismerek senkit, nincs kihez fordulnom, bár a magányhoz már hozzászoktam, így nem zavart. Az ember egy társas lény, és ha egy nagy közösségbe kerül, én pedig egy elég nagyba kerültem most, akaratlanul is kényszert érez arra, hogy beszéljen. Mindig voltak gondjaim az ismerkedéssel, de meg kell emberelnem magamat. Ideje lesz kinőni a nyuszika szerepet.
Pár perc üldögélés elég is volt, mikor felálltam jobbra haladtam tovább, majd egy nagy kapu előtt találtam magamat. Gondolkodás nélkül benyitottam, amikor is egy gyönyörű kert tárult a szemem elé. Minden tele volt virágokkal, és fákkal, középen pedig egy nagy szökőkút díszelgett. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, úgy éreztem magamat mint egy csodavilágba. Zsebre tettem a kezemet, majd lassan a szökőkút felé vettem az irányt, és leültem a szélére. Figyeltem ahogyan a víz csobog, kezemmel egyszer kétszer bele is nyúltam, de túl hűvös volt. Nem is néztem körbe, hogy van-e itt rajtam kívül más is. Nem hallottam hangokat, így nem törődtem semmivel, csak megpróbáltam kiélvezni a látványt, ami ebben a napsütéses időben talán még szebb.

Nemere


A nyakunkon van a tavasz, ez tagadhatatlan. Egyre szebb odakint az idő, aminek én kimondottan örülök. Mindig is ódzkodtam az esőtől, meg a hideg időtől, mindig eszembe juttatja az árvaházat, amikor éjszakánként csak ültem az ablak előtt, és néztem ahogyan odakint szakad az eső. Akkor szépnek tűnt, de ez mostanra már csak egy rossz emlék.
A folyosókon sétálgatva próbáltam a fejembe vésni a kastélyt, de ez egy kész labirintus. Már egy jó ideje csak sétálgattam, de nem jutottam sehova, így pár perc múlva megálltam egy pad előtt, majd leültem. Néztem, ahogyan a többiek elhaladnak előttem, próbáltam elcsípni a beszélgetésükből pár mondatot. Nem mintha kihallgatni akartam volna őket, inkább csak megpróbáltam elütni az időt. Nem ismerek senkit, nincs kihez fordulnom, bár a magányhoz már hozzászoktam, így nem zavart. Az ember egy társas lény, és ha egy nagy közösségbe kerül, én pedig egy elég nagyba kerültem most, akaratlanul is kényszert érez arra, hogy beszéljen. Mindig voltak gondjaim az ismerkedéssel, de meg kell emberelnem magamat. Ideje lesz kinőni a nyuszika szerepet.
Pár perc üldögélés elég is volt, mikor felálltam jobbra haladtam tovább, majd egy nagy kapu előtt találtam magamat. Gondolkodás nélkül benyitottam, amikor is egy gyönyörű kert tárult a szemem elé. Minden tele volt virágokkal, és fákkal, középen pedig egy nagy szökőkút díszelgett. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, úgy éreztem magamat mint egy csodavilágba. Zsebre tettem a kezemet, majd lassan a szökőkút felé vettem az irányt, és leültem a szélére. Figyeltem ahogyan a víz csobog, kezemmel egyszer kétszer bele is nyúltam, de túl hűvös volt. Nem is néztem körbe, hogy van-e itt rajtam kívül más is. Nem hallottam hangokat, így nem törődtem semmivel, csak megpróbáltam kiélvezni a látványt, ami ebben a napsütéses időben talán még szebb.

Nemere


Minden olyan kellemes volt, az egyetlen ami megtörte ezt a pillanatot az a kapu nyikorgása volt, mikor egy, talán velem egy idős fiú tért be az udvarba. Vetettem feléje egy pillantást, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Úgy se vagyok jó a beszélgetés kezdeményezésben, mások meg nem igen szoktak engem megkörnyékezni, így inkább csak behunytam a szememet, és élveztem az időt.
Alig telt el pár perc, morgásra lettem figyelmes, amire már én is felkaptam a fejemet, a következő pillanatban viszont már az orrom előtt feküdt az előbb említett fiú, és egy másik kétajtós szekrény srác sétált el mellette. Fellökte. A fiú engem is majdnem ellökött, alig tudtam még ülve is megtartani az egyensúlyomat.
- Woooah.. Semmi más nem jött ki belőlem, meglepődtem, majd mikor összeszedtem magamat, letekintettem az orrom előtt fetrengőre, és megpróbáltam egy halovány de még is kedves mosolyt az arcomra venni. Megköszörültem a torkomat, majd a kezemet nyújtottam a fiú felé.
- Jól vagy? Kérdeztem, és igyekeztem felsegíteni a fiút. Átéreztem a helyzetét, különleges tulajdonságom, hogy ha valakivel valami rossz vagy esetleg kellemetlen történik, akkor azonnal beleképzelem magamat a helyzetükbe és én is ugyanolyan rosszul tudom érezni magamat, mint ők. Próbáltam minél segítőkészebbnek tűnni, hisz az első benyomás mindig fontos. Innen nézve a fiú jóképű és rendesnek látszott, de nem vagyok jó emberismerő, majd minden kiderül.
- Ne törődj az idősebbekkel, nincs jobb dolguk mint a náluk kisebbeket piszkálni.. Mondtam, csak, hogy megtörjem az egyre kínosabbá váló csendet. Azok kibírhatatlanok.