Kornél

Késő délután

Elindultam a szobámból, le egyet levegőzni és közben olvasni, míg van fény. Valami csöndes  helyet keresek, hogy pihenjek talán még csillagokat is nézek. Vastagon felöltözöm és elindulok. Elindulok kifele. Megkeresem a legkihaltabb helyet, ami Fénylő Lelkek Udvara most éppen. Kimegyek a fedett részről. Szép az ég, tiszta a levegő, jól esik kint lenni. Körülnézek és mintha messze látnék egy alakot, aki ide tart. De ki lehet ilyenkor? Talán nem csak én vagyok ilyen esti sétálós. De lehet, hogy nem is ide tart. Végül is mindegy. Kikeresem hol tartok és elkezdek olvasni. Nem hiszem, hogy sokat fogok olvasni, már kicsit sötét van. Kár, hogy ilyen korán sötétedik, pedig még csak öt óra lehet. Hát, talán pár oldalt olvasok, vagy csinálok magamnak világítást. De ez most lényegtelen. Még egyszer megnézem a közeledő alakot, még mindig nem tudom kivenni kicsoda. Majd visszanézek a könyvre és elkezdek olvasni. Szinte elnyel a könyv, ami nem csoda, hisz imádom ezt a könyvet. Bár csak most jött nemrég. Hiába, az a legjobb abban, hogy itt maradtam, hogy előbb megkapom a karácsonyi ajándékom. És pont eltalálták mit szeretnék. Szuper ez a könyv, kár, hogy már a közepénél tartok. Hirtelen kiesek a gondolataimból. Megzörren mellettem a bokor. Megmerevedek, majd lassan felnézek. Nagy sóhajjal fújom ki a levegőt. Hisz csak egy kismadár volt, aki jobban fél tőlem, mint én tőle. Erről eszembe jut az idegen. Felnézek, de már nem látom. Biztos elment már. Hát, akkor egyedül vagyok. Vagyis majdnem egyedül. Hisz itt a madárka is. Ezen elmosolyodom, csak nekem jut ilyen hülyeség eszembe. Ezzel a remek gondolattal visszahajolok a könyv fölé.

Kornél

Késő délután

Elindultam a szobámból, le egyet levegőzni és közben olvasni, míg van fény. Valami csöndes  helyet keresek, hogy pihenjek talán még csillagokat is nézek. Vastagon felöltözöm és elindulok. Elindulok kifele. Megkeresem a legkihaltabb helyet, ami Fénylő Lelkek Udvara most éppen. Kimegyek a fedett részről. Szép az ég, tiszta a levegő, jól esik kint lenni. Körülnézek és mintha messze látnék egy alakot, aki ide tart. De ki lehet ilyenkor? Talán nem csak én vagyok ilyen esti sétálós. De lehet, hogy nem is ide tart. Végül is mindegy. Kikeresem hol tartok és elkezdek olvasni. Nem hiszem, hogy sokat fogok olvasni, már kicsit sötét van. Kár, hogy ilyen korán sötétedik, pedig még csak öt óra lehet. Hát, talán pár oldalt olvasok, vagy csinálok magamnak világítást. De ez most lényegtelen. Még egyszer megnézem a közeledő alakot, még mindig nem tudom kivenni kicsoda. Majd visszanézek a könyvre és elkezdek olvasni. Szinte elnyel a könyv, ami nem csoda, hisz imádom ezt a könyvet. Bár csak most jött nemrég. Hiába, az a legjobb abban, hogy itt maradtam, hogy előbb megkapom a karácsonyi ajándékom. És pont eltalálták mit szeretnék. Szuper ez a könyv, kár, hogy már a közepénél tartok. Hirtelen kiesek a gondolataimból. Megzörren mellettem a bokor. Megmerevedek, majd lassan felnézek. Nagy sóhajjal fújom ki a levegőt. Hisz csak egy kismadár volt, aki jobban fél tőlem, mint én tőle. Erről eszembe jut az idegen. Felnézek, de már nem látom. Biztos elment már. Hát, akkor egyedül vagyok. Vagyis majdnem egyedül. Hisz itt a madárka is. Ezen elmosolyodom, csak nekem jut ilyen hülyeség eszembe. Ezzel a remek gondolattal visszahajolok a könyv fölé.

Állia

Unalmas nap volt. Egy olyan unalmas nap, ami semmi érdekfeszítő dolgot nem rejtett magában. Ezt már akkor tudta, amikor reggel kinyitotta a szemét, mégis felkelt, rávette magát és rávette magát, hogy elkezdje a napot. Letusolt, felöltözött és mikor már biztos volt benne, hogy a diákok végeztek a reggelivel, lement a konyhába, hogy egyen valamit. Amikor csak lehet kerülte a társaságot, antiszociális típus volt, nem szeretett beszélgetni, az üres fecsegés pedig egészen feldühítette, ezért vonult inkább vissza. A nap nagy részét a szobájába begubózva töltötte, bámulta a falat, és próbálta magát kirángatni a lelki sivárságból. Voltak ilyen napjai, amikor a gyógyszeradagok ellenére is rossz kedve volt. Kellemetlen érzések kerítették hatalmába, rátelepedtek a gondolataira, és nehéznek érezte magát, oly annyira nehéznek, hogy nem is akar megmozdulni.
Végül mégis megtette.
Felvette a melegítőjét és úgy döntött, hogy elindul futni, a hideg ellenére. A mozgás mindig segített, az arcába csapó szél pedig kiürítette a gondolatai közül a negatív foganatokat. Reménykedni tudott benne, hogy ez most is így lesz. Nem ment messzire, már csak az elővigyázatosság miatt sem. Lefutotta a falu határába, majd szépen vissza. Nem rohant, inkább csak kocogott, de még így is gyorsabb volt, mint egy közönséges, vele egykorú srác. Hiszen ő nem volt közönséges, a szó legnemesebb értelmében bestia volt, egy szörnyeteg. Ez pedig még ebben a nyomott hangulatában is büszkeséggel töltötte el. Oly annyira, hogy nem volt kedve visszavonulni a szobájába magányába s bár társaságra nem vágyott, a szabad levegőre igen. Átfutott a réten, csak úgy találomra, és néhány perc múlva a Fénylő Lelkek Udvarán találta magát. Fintorgott egyet a kőszoborra, csak úgy köszönésképp és pásztázni kezdte a körletet. A sötétedés ellenére egészen jól ki tudta venni, hogy nincs egyedül, ráadásul a szívdobogását is kitűnően hallotta. Nem akar ráijeszteni ezért jó nagy zajt csapott, köszörülte a torkát.
 - Ne aggódj, nem foglak megenni.
Olyan furcsa volt a pillantása, hogy kénytelen volt megszólalni és mondani valamit, ha már normális köszönésre nem képes.

Kornél

Kezd sötétedni, már nem látok olvasni se. Hát, akkor csak nézelődőm. Ezzel le is teszem magam mellé a könyvet. Elkezdek nézelődni, jók a látási viszonyok. Ahogy elnézek a szobrok felé, meglátok valakit. Egy futót. Hát, ilyenkor futni, érdekes egy ötlet. Én ilyenkor inkább a szobámban gubbasztok a melegben és olvasok. Csak ilyen szép estéken szeretek kijönni és "megfagyni". De igazán nem is érdekel, most nincs kedvem gondolkodni, csak nézek ki a fejemből inkább. Elnézek a másik irányba, de azért figyelek a neszekre a hátam mögött is. Szépek a virágok, bár már csak kevés van és azok is már becsukták a kelyhüket. Ami nagy kár, mert így nem olyan szépek. Közben úgy látszik, mögém ért a futó. Elkezdi köszörülni a torkát. Majd elejt egy köszönésszerűt, bár elég furcsát, amin eléggé meglepődöm. Lassan, nyugodtan megfordulok. Ránézek, fél szemöldököm felemelve kérdek.
-Megenni? Ez most komolyan mondtad?
Ezután felmérem és közben várom a választ. Hát, nem túl nagy, erősnek se látszik. Nem tudom hogy gondolta, hogy megesz. Biztos tréfa volt, bár elég morbid. Úgyhogy kicsit gonoszka leszek ezért. Most már mosolyogva kérdek.
-Hányadikosnak látszom? Már nem azért, de nem vagy valami nagy szám. Úgyhogy szerintem esélytelen, hogy megegyél, akármilyen kannibál, vagy nem tudom micsoda vagy.
Ezen már mondjuk már majdnem nevetek. Hisz max őrültnek menne el a srác. Mert sajna fiúval találkoztam össze, bár ki lenne ilyen furcsa humorú egy pasin kívül? Na, de mindegy. Kíváncsi vagyok, megsértődik-e. Hisz ezután, ha nagy az egója, biztos felhúzott orral távozik. Bár én azt nagyon szívesen megnézném. Vicces lenne, bár utána biztos "megviccelne" valahogy. Hát mindjárt meglátjuk, hogy reagál.  

Állia


Ennyit arról, hogy megpróbál normális lenni valakivel. A kislány itt van egyedül, a sötétben egy könyvet olvasgatva. Szemtanuk sehol és beszólogat neki, akit többet között gyilkolásra képeztek ki. Nem okos dolog. Főleg, hogy mindezt elég lehangoló és unalmas stílusban teszi. Egy pillanatra felvonja a szemöldökét, majd elmegy mellette. Nem érti mire fel a felesleges rinya.
 - Nem, inkább egy szófordulat volt.
Fintorog, nem igazán tud erre mit reagálni, kissé hihetetlen, hogy ilyen aprócska törpéknek is ekkora szája. Alig látszik ki a földből, de már járatja a száját, hihetetlen. Ráadásul a rosszabb fajtával kezdett ki, minderről persze nem tehet, hiszen tudatlan, az is lehetséges, hogy nemrég érkezett az iskolába.
 - Nem érdekel mennyi idős vagy, de az biztos, hogy nem lehetsz túl okos, ha a félhomályba olvasol.
Mutat a könyvre, majd megvonja a vállát. Nem sokat tud az ilyen szokásokról, az is lehet, hogy a lánynak valami csodálatos képessége van..bár, ahogy elnézi semmi érdekes, semmi izgalmas, csak egy egyszerű kislány, akinek túl nagy a szája és próbálkozik.
 - Na de nem zavarlak tovább, csak ne legyél túl sokáig kint, még a végén megfázol.
Megrázza a fejét, hitetlenkedve fölnevet. Még mindig nem hiszi el amit hallott. De legalább már tudja, miért nem barátkozik senkivel, vagy miért nem áll le törpékkel. És most sem teszi meg, inkább továbbáll. Feleslegesen nem fog vesződni, főleg nem ilyenekkel.
 - További jó olvasást a sötétben.
Félvállról int, majd átszelve az udvart bemegy a kastélyba, maga mögött hagyva a lányt.  

Kornél

Hát most mérges. Kb olyan, mint egy sértett vadkan. Szerintem hülyének néz, már biztos. Hát, már tényleg fáradt vagyok. De ő érdekes, van benne valami furcsa, kiderítem mi. Mérgesen, kicsit lemondóan válaszol. Én viszont most gonosz leszek. Most már kicsit gúnyosan mosolygok azon, hogy ilyen hirtelen le is lép. Hát, én viszont most kíváncsi vagyok, úgyhogy nem megy el. Szóval tartom inkább.
-Hát nem volt valami kedves.
Egyre furcsábban néz rám. Majd újra beszól nekem, hát nagyon édes. Úgy csinál, mintha valami nagymenő lenne. Pedig nem igazán látszik rajta semmi. Folytatja, most már nem válaszolok, hisz minek, majd mindjárt megleckéztetem egy kicsit. Én már tudom milyenek a nagyok, ott a nővérem példának. Csak annyi a különbség, hogy ő fiú és van benne valami furcsa, ami egy kicsit megijeszt. Közben látszik, hogy felmér, hát én nem vagyok ritkaság, inkább hétköznapi, ezt tudom, ő is. Látszik, hogy nem lát semmit és már nem is érdeklem. Azt mondja, hogy jó olvasást a sötétben, mintha olvasnék, érzem a gúnyt, de ez van, mindjárt kap egy kedves választ. Még int arra, hogy menjek be, mert megfázom és elindul be.  Előveszem a pálcám, elmormolom a kis varázsláng megidéző bűbájt. Elindítom felé a lángot, nem túl közel, körbeviszem a feje körül. Közben mosolyogva kommentálom is.
-Nem olvastam, csak most fogok. Ehhez kell a tűz. Bár téged piszkálni jobb, te magányos farkas. Engem nem tudsz megijeszteni, van tesóm, ez nem hat meg.
És most várom a választ. Olyan lesz a válasz mint nővéremé szokott lenni, csak őt inkább megdobálni szoktam. Őt nem dobálnám meg. Biztos elkapná, nem tudom hogy, de elkapná.
De elmegy, hát úgy látszik nem érdeklem hát ez van.