Jeremy *-*
Öltözet


Lassan kezd lemenni a nap, imádom nézegetni. Odahaza persze könnyebb volt, hiszen csak kisétáltam a szobámból az erkélyemre, leültem, szívtam magamba a friss levegőt és élveztem a pillanatot. Szinte emlékszem az összes naplementére amit eddig láttam. Kíváncsi vagyok itt milyen. Felöltöztem, most már egy kissé melegebben, hiszen ahogyan egyre jobban esteledik, úgy lesz egyre hidegebb is. Érezni, hogy hamarosan itt van az ősz, vége a jó meleg időnek. Amint mindennel végeztem, kiléptem a szobából, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Magam mögött hagytam a Rellon körletet, majd egy másik lépcsőházat, aztán egy hirtelen mozdulattal befordultam az egyik folyosóra. Nem tudtam, hogy pontosan hova is szeretnék menni, inkább csak...mentem. Pár perc elteltével a szemem megakadt egy érdekesnek tűnő helyen. Sehová nem volt kiírva, hogy mi ez pontosan, de első látásra nekem úgy tűnt, mintha valami üvegház szerűség lenne. Benyitottam az ajtón, majd egy gyönyörű és hatalmas szökőkúttal találtam szemben magamat. Imádom a szökőkutakat! Körbenéztem, nincs-e senki más a közelemben, majd mikor már biztos voltam abban, hogy egyedül vagyok, szinte már odaugráltam a kúthoz, mint valami gyerek. Sosem csináltam még ilyet, és valószínűleg ezek után se fogok, de olyan jól esett egy picit ugrálni. Igen, én lennék a kemény csaj, a vérbeli Rellonos. Leültem a kút szélére, és a vizet kezdtem el bámulni. Olyan mélynek tűnt, és kristálytiszta volt. Életemben nem láttam még ehhez hasonlót, nagyon tetszett. Ott helyben eldöntöttem, hogy ide minden este kijövök, itt még a friss levegő is érezhető volt, és kiláttam az udvarra. A kút széléről át telepedtem a földre, hátammal támaszkodva a kútnak, és nézelődni kezdtem. Ugyan nem sokat, de láttam pár virágot is, egész jól díszítették a helyet, illettek ide. Valahogy, olyan tökéletes volt itt minden. Túl tökéletes. Kicsit gyanakvó szoktam lenni, ha valami pont olyan mint amilyet én szeretnék, vagy ahogyan én elképzeltem, mindig azt hiszem, hogy valami csapdába kerültem, vagy így akarnak becsalni oda. Túl paranoiás vagyok, le kellene szoknom róla. A víz csobogása, ahogyan hallottam odakintről a madarakat, igazán megnyugtatóan hatottak rám. Az elmúlt pár napban nem tudtam kipihenni magamat rendesen, úgyhogy ennek épp itt volt az ideje. Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem rágni a körmeimet. Mindenki figyelmeztetett már vagy 100x hogy ez egy baromi rossz szokás, de valamiért nem tudok leszokni róla. Próbáltam már, de... ami nem megy azt nem kell erőltetni. Békén lehet hagyni engem. Szerintem már nagylány vagyok, magamtól is meg tudom állapítani mi jó nekem, és mi nem. Elmosolyodtam, ahogyan ezek kavarogtak a fejemben, majd sóhajtottam egyet, és tekintetemet a bejárati ajtóra szegeztem, mintha hallottam volna valami neszt afelől...

Jeremy *-*
Öltözet


Lassan kezd lemenni a nap, imádom nézegetni. Odahaza persze könnyebb volt, hiszen csak kisétáltam a szobámból az erkélyemre, leültem, szívtam magamba a friss levegőt és élveztem a pillanatot. Szinte emlékszem az összes naplementére amit eddig láttam. Kíváncsi vagyok itt milyen. Felöltöztem, most már egy kissé melegebben, hiszen ahogyan egyre jobban esteledik, úgy lesz egyre hidegebb is. Érezni, hogy hamarosan itt van az ősz, vége a jó meleg időnek. Amint mindennel végeztem, kiléptem a szobából, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Magam mögött hagytam a Rellon körletet, majd egy másik lépcsőházat, aztán egy hirtelen mozdulattal befordultam az egyik folyosóra. Nem tudtam, hogy pontosan hova is szeretnék menni, inkább csak...mentem. Pár perc elteltével a szemem megakadt egy érdekesnek tűnő helyen. Sehová nem volt kiírva, hogy mi ez pontosan, de első látásra nekem úgy tűnt, mintha valami üvegház szerűség lenne. Benyitottam az ajtón, majd egy gyönyörű és hatalmas szökőkúttal találtam szemben magamat. Imádom a szökőkutakat! Körbenéztem, nincs-e senki más a közelemben, majd mikor már biztos voltam abban, hogy egyedül vagyok, szinte már odaugráltam a kúthoz, mint valami gyerek. Sosem csináltam még ilyet, és valószínűleg ezek után se fogok, de olyan jól esett egy picit ugrálni. Igen, én lennék a kemény csaj, a vérbeli Rellonos. Leültem a kút szélére, és a vizet kezdtem el bámulni. Olyan mélynek tűnt, és kristálytiszta volt. Életemben nem láttam még ehhez hasonlót, nagyon tetszett. Ott helyben eldöntöttem, hogy ide minden este kijövök, itt még a friss levegő is érezhető volt, és kiláttam az udvarra. A kút széléről át telepedtem a földre, hátammal támaszkodva a kútnak, és nézelődni kezdtem. Ugyan nem sokat, de láttam pár virágot is, egész jól díszítették a helyet, illettek ide. Valahogy, olyan tökéletes volt itt minden. Túl tökéletes. Kicsit gyanakvó szoktam lenni, ha valami pont olyan mint amilyet én szeretnék, vagy ahogyan én elképzeltem, mindig azt hiszem, hogy valami csapdába kerültem, vagy így akarnak becsalni oda. Túl paranoiás vagyok, le kellene szoknom róla. A víz csobogása, ahogyan hallottam odakintről a madarakat, igazán megnyugtatóan hatottak rám. Az elmúlt pár napban nem tudtam kipihenni magamat rendesen, úgyhogy ennek épp itt volt az ideje. Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem rágni a körmeimet. Mindenki figyelmeztetett már vagy 100x hogy ez egy baromi rossz szokás, de valamiért nem tudok leszokni róla. Próbáltam már, de... ami nem megy azt nem kell erőltetni. Békén lehet hagyni engem. Szerintem már nagylány vagyok, magamtól is meg tudom állapítani mi jó nekem, és mi nem. Elmosolyodtam, ahogyan ezek kavarogtak a fejemben, majd sóhajtottam egyet, és tekintetemet a bejárati ajtóra szegeztem, mintha hallottam volna valami neszt afelől...

Yvonne drága


Ma a cuccaim közt matatva véletlenül kezembe akadt a furulyám, amit még otthonról hoztam. Más hangszerem nem volt saját és amúgy is ezt lehet a legkényelmesebben szállítani, így csupán ennyi zenei segédeszközt hoztam magammal. Amióta itt vagyok, néha-néha nagy ritkán, mikor senki se hallott, játszottam rajta, de leginkább elzárva tartottam a ládámban. Most, hogy kicsit leengedhetek, nem kell semmit se tanulnom és úgy érzem a varázslóvilágban és hagyományokban is egyre jobban otthon vagyok, ismét kedvem támadt zenélni a gyönyörű faragású fahangszer láttán. Anyámtól ez volt az utolsó ajándékom, így nagy becsben őrzöm.
Néhány aprócska dallamot megpróbáltam még a szobámban kicsalni a furulyából, de nem volt sok időm a gyakorlásra, mert szobatársaim megzavarták a magányomat és  úgy döntöttem inkább keresek magamnak egy másik helyet a zenéléshez. Az említett tárgyat az övembe csúsztattam, úgy, hogy a talárom eltakarja, majd sétára indultam a folyosókon. Úgy tippeltem, ilyen tájt talán kihalt lesz a Fénylő Lelkek Udvara, elvégre a legtöbben most esznek, vagy a vizsgákra való tekintettel esetleg tanulnak. Bár elég sokan vagyunk a kastélyban ahhoz, hogy még se legyen szerencsém.
A kijárathoz érve kíváncsian kémlelek körbe és tekintetem összefűződik egy nagyon ismerős lányéval. Yvonne. Őt hívtam el a reneszánsznapi bálba, ami azt hiszem... szóval végül is egész jól végződött. Mármint ahhoz képest, hogy még életemben nem próbáltam egy hölgy partnere lenni és egész este szórakoztatni. Az határozottan kellemes pillanatokkal szolgált, amikor táncoltunk, márpedig az idő nagy részében ez volt a program. Hihetetlen mennyi energiájuk van a mai fiataloknak nem igaz? Na jó, csak viccelek. Egyszerűen kényelmesebb volt valami cselekvést csinálni és úgy szórakozni, mint hosszas beszélgetésekbe bocsátkozni és állandóan zavarba jönni. utóbbi nem az én stílusom, de sajnos néha még a legjobbakkal is megesik.
- Szia! Látom visszatértél a normál viselethez. Pedig jól állt neked az a ruha, bár meg nem mondtam volna róla, hogy rellonos vagy.
Igyekszem laza lenni és barátságosan mosolyogni, mert el már nem igen tűnhetek, hisz egyértelműen meglátott, úgy pedig határozottan kínos volna kereket oldani. Nyugodtan odasétálok hozzá és leülök mellé a kútnak döntve a hátamat, de a mozdulatsornak hála az övemben lévő furulya is helyet változtat, azaz kiesik az eddigi rejtekéből én elgurul egy kicsit. Magamban némán szitkozódva utána nyúlok és az ölembe veszem, majd ismét Yvonne-ra mosolygok, mintha nem most óhajtottam volna az armageddon eljövetelét. Csak nyugalom. Nem tudom miért, de valahogy az ő közelében kissé kínosan érzem magam. Talán mert rá tényleg lányként, sőt hölgyként tekintek a reneszánszos nap óta, és nos... elég szemrevalónak tartom. Nem véletlenül hívtam el anno, bár az tényleg a szerencse számlájára írható, hogy akkor egyáltalán összefutottunk.

Jeremy


Amint az ajtóra pillantottam, az kinyílt és egy ismerős arcot vettem észre. A kis aranyos szöszi, a bálról! Egy apró mosollyal figyeltem mozdulatait, ahogyan közelít felém, majd rám köszön, és mellém ül. Pár másodpercig csak végignéztem rajta, próbáltam megemészteni azt, hogy most nincs puccos és ódivatú ruhákban.
- Na hellóka. Igen...Szerintem ez valahogy kényelmesebb, mint az a hatalmas ruha volt. Mondtam, és ahogy visszagondoltam arra a nagy szoknyára, az anyagra, és, hogy milyen melegem volt benne, szinte kirázott a hideg. Többet nem akarom felvenni azt a, szinte már jelmez szerű izét.
Amióta itt vagyok, Jeremy a legnormálisabb velem, ez tetszik. Nem sokan hajlandóak engem elviselni, de neki valahogy még is sikerült, és ráadásul még azt is el tudta érni, hogy én is kedveljem őt. Olyan lett számomra mint egy barát. Vagy, ahhoz hasonló. Ismét csak pár perc csend következett, de mellette valahogy nem éreztem ezt kínosnak. Én ezt amolyan gondolkozási fázisnak fogtam fel, mintha mindketten éppen azon agyaltunk volna, hogy mit mondjunk a másiknak. A fiú zsebéből ekkor kigurult egy furulya, majd Jeremy zavartan felkapta, és láttam rajta ahogyan megilletődik. Azért is, hogy megkíméljem, inkább úgy tettem mintha nem láttam volna semmit, majd ficeregtem egy picit, utána pedig szóra bírtam magamat.
- Amúgy hogy vagy mostanában? A bál óta nem is láttalak. Mondtam, kissé szomorúan, mivel ez így is volt. Olyan jól éreztük magunkat, legalább is én biztosan, aztán egyszerre csak felszívódott. Mikor a folyosókon sétálgattam, titkon néha őt kerestem, de sehol semmi. Lehet, hogy ő is vizsgákra tanult, mint mindenki. Megértem. Hamar elment az idő, szinte már teljesen besötétedett, így még kellemesebb volt hallgatni a mögöttünk csobogó vizet. Szerencsére a kastélyból kiszűrődő fény miatt nem ültünk tök sötétben. Egy másodperc erejéig behunytam a szememet, vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. Lehűlt a levegő, nagyon jól esett. Vajon milyen lehet most otthon? Nem mintha olyan nagyon hiányoznának az otthoniak, de még mindig nem jelentkezett senki. Olyan furcsa. Talán örülnek, hogy leléptem otthonról? Ahogyan őket ismerem, még ezt is ki tudom nézni a West famíliából. Kinyitottam a szememet, majd tekintetemet ismét a mellettem ülő kis szöszire helyeztem. Aranyos srác. Még mindig hihetetlen, hogy kedvel engem. Vagy legalább is, úgy tűnik...

Báli lányka  


Úgy tűnik Yvonne örül a társaságomnak, vagy legalábbis nem zavartam meg semmi nagy elfoglaltságban és kétlem, hogy valaki másra várt volna. Valószínűleg csak a fejét szellőztette ki, az egyre hűvösebbé váló időben. Örülök, hogy a pólómra fölkaptam még a taláromat, mert valószínűleg rövid úton elkezdenék fagyoskodni enélkül, így viszont pont jó. Egyébként ez a fekete ruhadarab erősen a laboros orvosi köpenyre emlékeztet és nagyjából hasonló funkciói is vannak számomra. Védi a többi ruhadarabot, takar és van egy csomó zsebe is, így több minden lehet nálam anélkül, hogy közszemlére tenném a dolgaimat. Egy toll és egy jegyzetfüzet például állandóan velem van, hátha szükségem lesz rá valamikor... sosem tudhatom.
- Nem értem miért kritizálod, igazán... divatos volt - vigyorodom el. - Elvégre a lányoknál gyakori, hogy teljesen lehetetlen dolgokat viselnek, csak mert az a trend.
Ugratom picit a rellonost, bár megbújik a dolog mögött a hátsószándék, hátha magyarázatot ad nekem erre az érthetetlen jelenségre. Nem értem a nőket, bár valószínűleg ez örök problémám fog maradni, amíg csak élek. Legalábbis amennyiben hihetek a nagy koponyáknak az egyetemen. Azért ők csak tudhatnak valamit, ha már annyi eszük, meg tapasztalatuk van... vagy nem? Elvégre az is igaz, hogy sokan közülük menthetetlenül képtelen a társadalomba beilleszkedni és egyedül csak más fura fazonokkal tud szót érteni. Vajon én is ilyen buggyant egyén leszek? Esetleg már az vagyok? Bár akkor valószínűleg Yvonne nem mosolyogna rám ilyen barátságosan... Legalábbis reménykedem, hogy ez egy pozitív jel.
A furulyára nem szól semmit, én pedig ellazulok ettől. Őszintén szólva nem tudom ki hogyan viszonyul a zenéhez, mennyire menő, ha valaki képes valamin játszani, főleg ha az egy ennyire kis primitívnek tűnő hangszer. Persze nem az, a kidolgozottsága igazi profi munka, de mindezt egy hozzá nem értő honnan is tudhatná? Valahogy olyanról még sose hallottam, hogy a fiú furulyaszóval nyerte el a lány szívét... Bár én most nem is tervezek ilyesmit igaz?
- Megvagyok. Élvezem, hogy nem kell már az órákon unatkoznom naphosszat. Így több időm jut más dolgokra. Nálad mi a helyzet?
Azt bölcsen elhallgatom, hogy én személy szerint láttam őt, csak valahogy mindig sikerült eltűnnöm, mielőtt ő is megláthatott volna engem. Nem mintha bujdosnék előle vagy valami, csak... gőzöm sincs mit kéne kezdenem a lánnyal. Az az este tényleg jó volt és hazudnék, ha azt mondanám, semmi vonzódást nem érzek Yvonne iránt, aki igazán elbűvölő partner volt akkor, ám mindez csak jobban összezavarja a dolgokat. Féltem, hogy igazából azért szórakozott annyira jól, mert rajtam mulatott. Heteken át vártam, mikor jut a fülembe rólam szóló, engem kigúnyoló pletyka, de semmi ilyesmi nem történt. Persze ez pozitívumnak tekinthető, hisz így valószínűsíthetem, hogy mindent remekül sikerült csinálnom, ám ettől még továbbra se tudom, hogy a hétköznapi valóságba, ahol nem lófrálunk nevetséges, kényelmetlen, cifra maskarákban, hogyan kéne Yvonne-t kezelnem. Ő számomra valahogy kicsit benne ragadt abban a világban, ahol én voltam az úriember, ő pedig a hölgyem... pedig elég egyértelmű, hogy ő egy harmadikos, én pedig egy gólya vagyok, és amúgy sincs szükségem nevetséges bonyolításokra az életemben. A lányok pedig túlságosan kiszámíthatatlan tényezők.
Hogy ne üljünk teljes csendben, és némileg a saját, őrülten kavargó gondolataimnak megállítása céljából, a számhoz veszem a furulyát és megszólaltatom. Valahogy az újabb nevetségesen zavaró elmélkedések mellett már eltörpült az a zavarom, hogy mit fog szólni a zenéhez. Egyszerűen csak higgadt és összeszedett akarok maradni, ehhez pedig ez egy remek módszer. A hangszer kellemes, nem túl bántó hangot ad ki, igazából határozottan lágyan elringatja az embert. Nem valami híres darabot játszom, csak egyszerűen improvizálok, ösztönből, hezitálás nélkül. Teljesen belemerülök a játékba és csak jó 10perc, talán negyedóra múlva kapok észbe és fejezem be az egyszemélyes koncertet. Nem nézek a lányra, nem kommentálom az iménti eseményt, még ha ő szól is valamit hozzá, inkább az eget kezdem fürkészni.

Zenész gyerek (:


- Divatos? Borzalmas volt! Mondtam, majd felnevettem kijelentésén. Esküszöm, ha még egyszer ezt mondja, ráadom azt a ruhát. Kíváncsi leszek akkor mi lesz a véleménye. Ahogy azon kezdtem el agyalni, hogyan nézni ki ez a kis szöszi egy szinte már nagyobb ruhában mint ő maga, újra elmosolyodtam, de a hangos nevetést inkább visszafojtottam magamba. Nem akartam, hogy totál hülyének nézzen, amiért csak így a semmibe egyszer csak beleröhögök. Ismét egy kisebb csend lett közöttünk, mindketten nézelődtünk, és gondolkoztunk. Tényleg jólesett egy kicsit a levegőn lenni, és még jobb volt az, hogy ilyen hűvös lett. Mondjuk, ha ezt tudtam volna előre, hoztam volna egy picit vastagabb kabátot, mivel egy fuvallat befújt a dzsekim alá, és kissé összerázkódtam. Feljebb húztam a kabátom cipzárját, majd ismét Jeremyre pillantottam, amikor újra megszólalt. Mosolyogva, és kissé érdeklődve figyeltem, majd ezután egy percre a földre pillantottam, összeszedtem a gondolataimat, majd ismét vissza a fiúra.
- Ja, nem kell az órákon ülnünk, helyette járkálhatunk vizsgázni. Sokkal jobb... Mondtam gúnyosan, majd ismét elnevettem magamat. Reméltem, hogy a fiú nem veszi majd komolyan az ilyen kis cinikus és színészi megnyilvánulásaimat. Mindig tudnia kell, hogy vele nem fogok bunkóskodni.
Nálam mi a helyzet? Ez volt a srác következő kérdése. Kissé zavarba jöttem, mivel semmi érdemlegeset nem tudtam neki mesélni. Keresgéltem, kutattam a gondolataim között, hátha találok valami olyat, amit Jeremy is értékelhetne, de egyszerűen olyan volt mint tűt keresni egy szénakazalban. Nyeltem egyet, majd szóra bírtam magamat. Jobbnak láttam őszintének lenni.
- Igazából semmi nem történt velem. Túl unalmas az életem. Mondtam, majd vállat vontam, ezzel is jelezve azt, hogy már hozzászoktam ehhez. Pár perc telt el, mire már csak arra leszek figyelmes, hogy zene szól valahonnan. Valahonnan, de pontosabban a közvetlen közelemből. Ekkor láttam meg, hogy Jeremy furulyázni kezdett. Először kicsit kellemetlenül éreztem magamat, ilyen helyzetekben sosem tudok kibontakozni. Máskor is előfordult már velem, hogy valaki egyszer csak elkezdett énekelni mellettem, arra csak pár percig bámultam, utána pedig csendesen és feltűnés nélkül leléptem. Kicsit olyan számomra mint a halálesetek. Sosem tudtam azokat sem hová tenni. Tudatosul bennem, hogy van egy adott személy akit már soha többet nem fogok látni, de csak ennyi. Jeremy egész sokáig elidőzött a zenéléssel, talán olyan 10 perc után észlelt fel ő is arra, hogy abba kellene hagynia a kis magánszámát. Mikor befejezte, ránéztem, és próbáltam valami értelmeset kinyögni.
- Ügyes vagy. Oké, ennél mondhattam volna jobbat is. Miért nem tudom befogva tartani a számat?