26. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma!
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: « 1 2 ... 23 ... 31 32 [33] Le | Téma száljai | Témaleírás
Zippzhar Mária Stella
Prefektus Levita, Levita csapattag, Másodikos diák


Masa | Zippmancs | kiscica
offline
RPG hsz: 88
Összes hsz: 1338
Írta: 2018. június 30. 17:49 | Link

Leila

-Ezt átérzem, nekem is van, hogy csak úgy leülök zenélni, és csak úgy megszületik egy-egy dallam. - mondom a válaszára mosolyogva.

Ezután egy nagyot ásítok, miközben megdörgölöm a szememet. Lehet jó volna bemenni, ha eddig nem kaptak el, remélem ezután sem fognak, de nem kéne kockáztatni... Ahogy egy hűvös szellő végigsimít, megdörgölöm a karom, és kicsit megreszketek.

-Én szerintem lassan visszamegyek. - mondom a lánynak - Jót fog tenni az alvás a holnapi nap előtt. - mosolygok rá. - Te? - nézek rá kérdőn.
Utoljára módosította:Zippzhar Mária Stella, 2018. október 30. 17:53 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Alice - 2018.11.27.
Legaranyosabb levitás - 2018.12.02.
Lukács Leila
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 47
Összes hsz: 75
Írta: 2018. július 7. 16:54 | Link

Mária


   -Ohh a zenélés az jó! Én nem játszok semmilyen hangszeren, és énekelni se tudok, csak hallgatni. - mosolygott ő is.
   -Szerintem én is. - most jött rá hogy álmos, eddig észre se vette. Bár ez nála mindig így van. Észre se veszi ha álmos, szomjas éhes egyéb ilyen dolog, és csak akkor jön rá, amikor mondják neki.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

People aren’t perfect - except when they smile.
Zippzhar Mária Stella
Prefektus Levita, Levita csapattag, Másodikos diák


Masa | Zippmancs | kiscica
offline
RPG hsz: 88
Összes hsz: 1338
Írta: 2018. július 7. 17:15 | Link

Leila

Szavairól eszembe jut, hogy mit mondott pár éve a nagymamám. Kint voltunk a kertben, egy fullasztó nyári délutánon, én a jégkrémemet nyalogatva elfeküdtem Mama ölében. Ő éppen az első koncertjéről mesélt, hiszen tudta, hogy imádom őt hallgatni. "Mind tapsolni kezdtek, hallottam, ahogy Nagyapád fütyülni kezd, és hirtelen megértettem, amit mindig is mondott nekem..." Idéztem fel magamban Mama szavait, majd hangosan kimondva fejeztem be őket:
- Minden művet ketten keltenek életre, aki előadja, és aki meghallgatja. Ezt mondta mindig a Mamám, amikor a koncertjeiről beszélt. Szóval ha tudsz hallgatni, akkor elmondhatod, hogy fontos részed a zene. - finoman vállat vonok, és összekulcsolom a kezeimet a hátam mögött.
Megilletődöttségemben, remélem nem hangzott túl furán amit mondtam, előre hátra hintáztatom magam a talpaimon.

- Hát akkor... Szerintem induljunk meg a szobáink felé. Nem tudom ti hol laktok, de azt hiszem én arról jöttem. - szavaimat kísérve bizonytalanul mutatok az egyik folyósóra. -Vigyázz magadra, és remélem sikeresen elkerülöd a prefektusokat! Jó éjt Leila!- Köszöntem neki, majd közelebb léptem, és lassan ölelére tártam a karjaimat, hogy el tudjon húzódni ha nem szeretné. De úgy éreztem, nekem most jól esne egy jóéjt-ölelés.
Utoljára módosította:Zippzhar Mária Stella, 2018. október 30. 17:52 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Alice - 2018.11.27.
Legaranyosabb levitás - 2018.12.02.
Lukács Leila
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 47
Összes hsz: 75
Írta: 2018. július 15. 18:51 | Link

Mária


Valahogy eljutottak az agyáig Mária szavai, de pár szó jelentését nem tudta, így csak bólintott.
Emlékezett, hogy honnan jött, igaz nincs sok ideje még itt, de valamennyire tudja hogy hol találja a hálókörletét.
   -Én arról. - mondta magabiztosan, miközben rámutatott az egyik folyosóra. - Te is vigyázz magara, jó éjt! - mosolygott. Megölelte, jóéjt ölelés pipa, és elindult abba az irányba, amerre mutatott pár másodperce.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

People aren’t perfect - except when they smile.
Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2018. augusztus 3. 13:10 | Link

Utolsó


Nagyapám úgy tartotta, hogy halálában mindenki egyedül van. Nem áll felettünk a hórihorgas Kaszás, nem nyújtja felénk kezét egy fényárban úszó folyosóban álló szárnyas teremtmény. Nincs senki, aki átkísérne minket az úton - mert nincs is út. Csak mi vagyunk, egymagunk a sötétben. Aztán semmi.
Magányos utazás, az utolsó. Az emlékek megfakulnak, kihunynak, akár gyertyaláng a viharos éjszakában, és hiába minden igyekezet, egyedül vagyunk. Nem vigasztal minket egyetlen szerettünk sem. Nem vár minket a túloldalon elvesztett családunk.
Kislányként képtelen voltam ezt elfogadni, vagy akár csak megérteni, és arra gondoltam, hogy mikor eltávozott, bárcsak mellette lehettem volna, én és mindannyian, mert akkor rácáfolhattam volna. A kezét szorítva közöltem volna vele, hogy látod, tévedtél. Itt vagyunk veled. Szeretünk. Nem vagy egyedül.
Ha most itt lenne - de persze hogyan is lehetne itt -, bizonyára szokásos mosolyával arcán ingatná a fejét, és kimondatlanul lebegne a levegőben, hogy persze neki volt igaza.
Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, merre van a fent, és merre a lent, hogy a hátamon fekszem, vagy arccal előre terültem el a földön. Azt sem tudom, hogy kerültem oda, ahol vagyok, vagy hogy mióta vagyok itt. De azt sem, hogy ki szorítja a kezem, és hajol fölém. Nem látok, csak foltokat. Úszó, kavargó festmény a világ előttem, fakó színezetű árnytenger.
Nem kapok levegőt, kapkodok utána, de nem érzem, hogy mellkasom kicsit is megmozdulna. Erőlködöm, mégse érzem, hogy testem bármit is reagálna agyam kétségbeesett igyekezetére. Úgy hiszem, fájnia kéne, mégse gyötör a fizikai kín. Csak fekszem, vagy talán lebegek, még azt sem tudnám megállapítani, és körülöttem lassan minden elenyészik. Olyan, mintha a világ végét élném meg. Mintha most lenne az utolsó pillanata a Földnek, minden lakosának és talán az egész mindenségnek. Akár így is lehet, számomra nem lenne jelentősége. De aztán egyetlen érzés, egyetlen még felfogható valami ott tart: a kezemben érzem a kezét.
Talán nem is az övé, talán valójában nincs is ott. Talán valóban egyes-egyedül vagyok. Sőt, biztosan így van. Ha tucatnyi ember venne körbe, se érzékelném. Ezt az egyet is bizonyára csak képzelem. Mi van, ha csupán egy emlék, amit erőlködő elmém kreál épp, hogy felfoghatóvá, megemészthetővé tegye ezt a pillanatot? Hogy ne rettegjek, mikor mindennek vége szakad. Mikor elmúlok, és többé nem fogok érezni semmit. Mi van akkor..? Teljesen mindegy. Nem számít, igaz-e, elég, ha úgy hiszem, az.
Közelebb hajol hozzám, én próbálok felé fordulni arcommal, de semmi se történik. De ő az, ugye..? Persze, hogy ő. Ha az elmém kreálja, ki más lenne, mint az, akit látni akarok? De ha mégse csak egy képzelt alak, akkor is annak tudom be, akinek én akarom. A lényeg, hogy nem vagyok egyedül. Nem múlok el úgy, hogy senki sincs mellettem, hogy senki se szeret.
Pedig annyi mindenre vágytam még az életben. Kalandozni, mint Nagyapa, és arra, hogy tanítsak az iskolában. De leginkább időre. Időre vágytam, amit vele tölthetek, pillanatokra, amiket újra és újra átélhetek mellette, és egyszerű kis apróságokra is, mint, hogy ajkát végtelenül cukin lebiggyeszti, mintha szomorú lenne, vagy a vicces kis becézgetéseinkre, amik persze mindenkinek vannak, de nem olyanok, mint ezek. Amik csak a mieink.
És ott van minden más is, ami csak a kettőnké volt, és azt hittem, hogy természetes, hogy ott vannak köztünk, hogy mindig meglesznek, és nem kell majd mindegyiket úgy az emlékezetembe vésni, hogy el ne feledjem, mert nem lesz mindig így. Mert eljön az a perc, amikor véget ér mindez, és már önmagában ez elég lehet ahhoz, hogy belehaljak. És el is jött.
Most biztosan azt gondolod, végül túléltem, elvégre én mesélem el mindezt. De tévedsz. Már rég meghaltam, mindez csupán az agyamban pattogó utolsó szikrák műve. Mert végül megláttam az arcát. A sajátomét. Tilda hajolt oda hozzám, ő fogta a kezem, és ő éreztette, hogy nem vagyok egyedül.
Aztán a könyvek egykori őre sóhajtott egy utolsót, és lecsukta a szemét. Egy padon ült, kezében persze egy kötettel, mely most lassan kifordult ujjai közül, és a lába elé hullott a fűbe. A lapokat pörgetni kezdte a szél, és a nő is lassan oldalra billentette fejét, mintha csak aludna. Nem volt mellette senki. Nem látta őt más, csak a szökőkúton ülő varázsló szobra, aki azonban most semmi bölcset nem tudott mondani.
Csak Tilda volt ott, és aztán ő sem.
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann

Oldalak: « 1 2 ... 23 ... 31 32 [33] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék