27. tanév, vizsgaidőszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: « 1 2 ... 23 ... 31 32 [33] 34 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Zippzhar Mária Stella
Prefektus Levita, Szertelen Szfinxek csapattag, Világalkotó, Levita úrhölgy, Harmadikos diák


Masa | Zippmancs | kiscica
offline
RPG hsz: 252
Összes hsz: 3190
Írta: 2018. június 30. 17:49 | Link

Leila

-Ezt átérzem, nekem is van, hogy csak úgy leülök zenélni, és csak úgy megszületik egy-egy dallam. - mondom a válaszára mosolyogva.

Ezután egy nagyot ásítok, miközben megdörgölöm a szememet. Lehet jó volna bemenni, ha eddig nem kaptak el, remélem ezután sem fognak, de nem kéne kockáztatni... Ahogy egy hűvös szellő végigsimít, megdörgölöm a karom, és kicsit megreszketek.

-Én szerintem lassan visszamegyek. - mondom a lánynak - Jót fog tenni az alvás a holnapi nap előtt. - mosolygok rá. - Te? - nézek rá kérdőn.
Utoljára módosította:Zippzhar Mária Stella, 2018. október 30. 17:53 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


*-*-*-*-*-*-*-*           RAWRR :3
 I  I III I  I
  I  IIIII  I
    IIIIIII  
    IIIIIII~~~~~~
     II II
Lukács Leila
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 47
Összes hsz: 75
Írta: 2018. július 7. 16:54 | Link

Mária


   -Ohh a zenélés az jó! Én nem játszok semmilyen hangszeren, és énekelni se tudok, csak hallgatni. - mosolygott ő is.
   -Szerintem én is. - most jött rá hogy álmos, eddig észre se vette. Bár ez nála mindig így van. Észre se veszi ha álmos, szomjas éhes egyéb ilyen dolog, és csak akkor jön rá, amikor mondják neki.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

People aren’t perfect - except when they smile.
Zippzhar Mária Stella
Prefektus Levita, Szertelen Szfinxek csapattag, Világalkotó, Levita úrhölgy, Harmadikos diák


Masa | Zippmancs | kiscica
offline
RPG hsz: 252
Összes hsz: 3190
Írta: 2018. július 7. 17:15 | Link

Leila

Szavairól eszembe jut, hogy mit mondott pár éve a nagymamám. Kint voltunk a kertben, egy fullasztó nyári délutánon, én a jégkrémemet nyalogatva elfeküdtem Mama ölében. Ő éppen az első koncertjéről mesélt, hiszen tudta, hogy imádom őt hallgatni. "Mind tapsolni kezdtek, hallottam, ahogy Nagyapád fütyülni kezd, és hirtelen megértettem, amit mindig is mondott nekem..." Idéztem fel magamban Mama szavait, majd hangosan kimondva fejeztem be őket:
- Minden művet ketten keltenek életre, aki előadja, és aki meghallgatja. Ezt mondta mindig a Mamám, amikor a koncertjeiről beszélt. Szóval ha tudsz hallgatni, akkor elmondhatod, hogy fontos részed a zene. - finoman vállat vonok, és összekulcsolom a kezeimet a hátam mögött.
Megilletődöttségemben, remélem nem hangzott túl furán amit mondtam, előre hátra hintáztatom magam a talpaimon.

- Hát akkor... Szerintem induljunk meg a szobáink felé. Nem tudom ti hol laktok, de azt hiszem én arról jöttem. - szavaimat kísérve bizonytalanul mutatok az egyik folyósóra. -Vigyázz magadra, és remélem sikeresen elkerülöd a prefektusokat! Jó éjt Leila!- Köszöntem neki, majd közelebb léptem, és lassan ölelére tártam a karjaimat, hogy el tudjon húzódni ha nem szeretné. De úgy éreztem, nekem most jól esne egy jóéjt-ölelés.
Utoljára módosította:Zippzhar Mária Stella, 2018. október 30. 17:52 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


*-*-*-*-*-*-*-*           RAWRR :3
 I  I III I  I
  I  IIIII  I
    IIIIIII  
    IIIIIII~~~~~~
     II II
Lukács Leila
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 47
Összes hsz: 75
Írta: 2018. július 15. 18:51 | Link

Mária


Valahogy eljutottak az agyáig Mária szavai, de pár szó jelentését nem tudta, így csak bólintott.
Emlékezett, hogy honnan jött, igaz nincs sok ideje még itt, de valamennyire tudja hogy hol találja a hálókörletét.
   -Én arról. - mondta magabiztosan, miközben rámutatott az egyik folyosóra. - Te is vigyázz magara, jó éjt! - mosolygott. Megölelte, jóéjt ölelés pipa, és elindult abba az irányba, amerre mutatott pár másodperce.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

People aren’t perfect - except when they smile.
Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2018. augusztus 3. 13:10 | Link

Utolsó


Nagyapám úgy tartotta, hogy halálában mindenki egyedül van. Nem áll felettünk a hórihorgas Kaszás, nem nyújtja felénk kezét egy fényárban úszó folyosóban álló szárnyas teremtmény. Nincs senki, aki átkísérne minket az úton - mert nincs is út. Csak mi vagyunk, egymagunk a sötétben. Aztán semmi.
Magányos utazás, az utolsó. Az emlékek megfakulnak, kihunynak, akár gyertyaláng a viharos éjszakában, és hiába minden igyekezet, egyedül vagyunk. Nem vigasztal minket egyetlen szerettünk sem. Nem vár minket a túloldalon elvesztett családunk.
Kislányként képtelen voltam ezt elfogadni, vagy akár csak megérteni, és arra gondoltam, hogy mikor eltávozott, bárcsak mellette lehettem volna, én és mindannyian, mert akkor rácáfolhattam volna. A kezét szorítva közöltem volna vele, hogy látod, tévedtél. Itt vagyunk veled. Szeretünk. Nem vagy egyedül.
Ha most itt lenne - de persze hogyan is lehetne itt -, bizonyára szokásos mosolyával arcán ingatná a fejét, és kimondatlanul lebegne a levegőben, hogy persze neki volt igaza.
Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, merre van a fent, és merre a lent, hogy a hátamon fekszem, vagy arccal előre terültem el a földön. Azt sem tudom, hogy kerültem oda, ahol vagyok, vagy hogy mióta vagyok itt. De azt sem, hogy ki szorítja a kezem, és hajol fölém. Nem látok, csak foltokat. Úszó, kavargó festmény a világ előttem, fakó színezetű árnytenger.
Nem kapok levegőt, kapkodok utána, de nem érzem, hogy mellkasom kicsit is megmozdulna. Erőlködöm, mégse érzem, hogy testem bármit is reagálna agyam kétségbeesett igyekezetére. Úgy hiszem, fájnia kéne, mégse gyötör a fizikai kín. Csak fekszem, vagy talán lebegek, még azt sem tudnám megállapítani, és körülöttem lassan minden elenyészik. Olyan, mintha a világ végét élném meg. Mintha most lenne az utolsó pillanata a Földnek, minden lakosának és talán az egész mindenségnek. Akár így is lehet, számomra nem lenne jelentősége. De aztán egyetlen érzés, egyetlen még felfogható valami ott tart: a kezemben érzem a kezét.
Talán nem is az övé, talán valójában nincs is ott. Talán valóban egyes-egyedül vagyok. Sőt, biztosan így van. Ha tucatnyi ember venne körbe, se érzékelném. Ezt az egyet is bizonyára csak képzelem. Mi van, ha csupán egy emlék, amit erőlködő elmém kreál épp, hogy felfoghatóvá, megemészthetővé tegye ezt a pillanatot? Hogy ne rettegjek, mikor mindennek vége szakad. Mikor elmúlok, és többé nem fogok érezni semmit. Mi van akkor..? Teljesen mindegy. Nem számít, igaz-e, elég, ha úgy hiszem, az.
Közelebb hajol hozzám, én próbálok felé fordulni arcommal, de semmi se történik. De ő az, ugye..? Persze, hogy ő. Ha az elmém kreálja, ki más lenne, mint az, akit látni akarok? De ha mégse csak egy képzelt alak, akkor is annak tudom be, akinek én akarom. A lényeg, hogy nem vagyok egyedül. Nem múlok el úgy, hogy senki sincs mellettem, hogy senki se szeret.
Pedig annyi mindenre vágytam még az életben. Kalandozni, mint Nagyapa, és arra, hogy tanítsak az iskolában. De leginkább időre. Időre vágytam, amit vele tölthetek, pillanatokra, amiket újra és újra átélhetek mellette, és egyszerű kis apróságokra is, mint, hogy ajkát végtelenül cukin lebiggyeszti, mintha szomorú lenne, vagy a vicces kis becézgetéseinkre, amik persze mindenkinek vannak, de nem olyanok, mint ezek. Amik csak a mieink.
És ott van minden más is, ami csak a kettőnké volt, és azt hittem, hogy természetes, hogy ott vannak köztünk, hogy mindig meglesznek, és nem kell majd mindegyiket úgy az emlékezetembe vésni, hogy el ne feledjem, mert nem lesz mindig így. Mert eljön az a perc, amikor véget ér mindez, és már önmagában ez elég lehet ahhoz, hogy belehaljak. És el is jött.
Most biztosan azt gondolod, végül túléltem, elvégre én mesélem el mindezt. De tévedsz. Már rég meghaltam, mindez csupán az agyamban pattogó utolsó szikrák műve. Mert végül megláttam az arcát. A sajátomét. Tilda hajolt oda hozzám, ő fogta a kezem, és ő éreztette, hogy nem vagyok egyedül.
Aztán a könyvek egykori őre sóhajtott egy utolsót, és lecsukta a szemét. Egy padon ült, kezében persze egy kötettel, mely most lassan kifordult ujjai közül, és a lába elé hullott a fűbe. A lapokat pörgetni kezdte a szél, és a nő is lassan oldalra billentette fejét, mintha csak aludna. Nem volt mellette senki. Nem látta őt más, csak a szökőkúton ülő varázsló szobra, aki azonban most semmi bölcset nem tudott mondani.
Csak Tilda volt ott, és aztán ő sem.
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Kelevitz Maja Nerella
Prefektus Levita, Szertelen Szfinxek csapatkapitány, Szertelen Szfinxek csapattag, Animágus, Levita úrhölgy, Ötödikes diák


Anti bácsi kicsi lánya | nyuszkó | Majuszbajusz
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 1432
Írta: 2019. március 14. 20:21 | Link

felöltöztem

Még a kapcsolatunk legelején megmondtam neki, hogy egyszer megfestem. A markáns vonásait, a mélyen ülő barna őzikeszemeit. Egész lénye vászonért kiált, hogy már szinte hallani lehet. Leültettem a szökőkút szélére, én pedig vele szemben állítottam fel a festőállványt. Hamar felskicceltem a tervezett festmény vázlatát, és anélkül, hogy bármilyen természetellenes pózba kényszerítettem volna, vagy egyszer is rászóltam volna, hogy ne mozogjon, állandó félmosollyal az arcomon alkottam. Ha jól belegondolok, még Andrej maga sem lett volna elengedhetetlen a portréhoz. Ismerem a vonásait, az állkapcsa élét, és a szemöldöke ívét. Fejből képes lettem volna vászonra vinni a majdnem tökéletes mását, de nélküle festeni kevésbé lett volna élvezetes, mint végig magamon érezni a pillantását, miközben a bőréhez leginkább hasonlító színt kevertem ki a palettán.
A festmény most félbehagyva áll ott, ahol eddig dolgoztam rajta, én pedig Andrej ölébe kuporodva ölelem át őt, a szökőkút tövében ülve. Orrommal az arcát piszézem, lehunyt szemmel szívva magamba a tavasz első meleg napsugarait. Sosem éreztem még magam ennyire biztonságban, mint az ő karjában. A szívverésem nyugodt, már-már képes lennék azon nyomban elaludni, ha akarnám. Még az a gondolat sem tántorít el, hogy ha apa meglátna, azon nyomban szívrohamot kapna. Tudom, hogy nem lát. Ma még vizsgáztat, mi pedig már túlvagyunk az összesen. Nem zavarhat most meg senki, maximum a szökőkút szobra, aki korábban be is szólt előszeretettel az ecsetkezelésemre. Szerinte még az őt faragó szobrász is finomabb mozdulatokat használt, mint én a vásznon.

Hozzászólásai ebben a témában
Széplaki Alíz
Prefektus Navine, Navinés pásztor, Navinés média, Jövendőmondó, Gyakorlótanár, Harmadikos mestertanonc


° Jövendőmondó | Miss Tragikomédia | Blondie °
offline
RPG hsz: 511
Összes hsz: 2169
Írta: 2019. március 17. 21:20 | Link

Celestyna M. Czerny



A gyakorlótanári pályafutásom során rengeteget sikerült tanulnom a tanáraimtól, de mégsem éreztem késznek magam arra, hogy rögtön belevágjak ebbe a pályába. Még azon is elgondolkodtam, hogy talán érdemes lenne az egyemet is elvégezni előtte, hiszen még több tudást tudnék így magamra rántani. A jóslás pálya sose volt kérdéses számomra, hiszen megvolt hozzá az adottságom, amit az iskolai eredményeim is alátámasztottak. De úgy éreztem, hogy szívesen csinálnék még valamit a jövendőmondás mellett, emellett pedig a tanári pálya jöhetett még nálam szóba. Megbeszéltem egy találkozót Celestyna-val, akinek bőven volt tapasztalata az egyetemi dolgok és a tanári pálya kapcsán, hátha napirendre jutok, hogy mit is kéne pontosan csinálnom, mivel kéne folytatnom a pályafutásomat. A találkozót a Fénylő Lelkek Udvarára beszéltük meg, mert egész szép, tavasz eleji idő volt. Nagyon izgatott voltam a találkozó miatt, hiszen végre egy olyan embertől tudhattam meg számomra releváns információkat, aki kellő tapasztalattal rendelkezett ezen a téren. Tavasziasan öltöztem fel erre az alkalomra, hiszen se túl hideg, se túl meleg nem volt. Már jóval a megbeszélt időpont előtt odaértem, hogy véletlenül se késsek el és egyéb más fontos elintézendő dolgom se volt. Nagyon élveztem a napsütést, amikor kiléptem az épületből, hiszen egészen idáig csupán a hideg és a szürkület jellemezte az időjárást. Mikor odaértem az adott helyszínre, leültem az egyik szimpatikus padra szemben a szökőkúttal, majd vártam, hogy megérkezzen Celestyna. A perceg nagyon lassan teltek, szinte vánszorgott az idő, számomra ez nem volt újdonság, hiszen, ha vártam valakire vagy valamire, akkor valahogy lelassult az időérzékem, de azzal is tisztában voltam, hogy ez teljesen normális dolog volt.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Celestyna M. Czerny
Előkészítős tanár, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos


Babydoll || Property of Daddy Westwood
offline
RPG hsz: 179
Összes hsz: 265
Írta: 2019. március 21. 14:24 | Link

Alyz

Kezdek hozzászokni, hogy néha a kastélyban is barangolok egy kicsit. Ma is bejöttem Széllel, mert még voltak elintéznivalói, és ameddig ő ezzel foglalatoskodott, én addig az elemis gyakorlóteremben voltam Trusiával. Fura egy kis lény, nem igen igazodik ki rajta még most sem mindig. Egy darabig csak ültem a lépcsőn és próbáltam az elementálom tervezgetni, de mikor folyton elakadtam a harmadik képességnél, inkább eltettem a kis füzetet a kabátom zsebébe. Mára ennyi elég volt. Inkább bementem a hydrok számára fenntartott külön kis helyiségbe és különböző feladatokat gyakoroltam. Főleg a halmazállapot változtatását, mert első sorban ez érdekelt. A kezeim már szinte jegesen hidegek voltak, mire az apró jégvirággal a kezemben kiléptem a teremből. Be is csúsztattam a dobozba, mert hoztam ám hoztam neki, olyat, ami meg volt bűvölve, hogy ne hagyja elolvadni!
Aztán mivel épp ideje volt, a kis dobozt visszacsúsztattam a táskámba és levágtattam a találka megbeszélt helyére. Alíz már ott várt, én pedig bocsánatkérő arccal siettem oda hozzá.
- Ne haragudj, hogy késtem. Sokat kellett várnod? - végignéztem rajta, még mindig a kis mosollyal az arcomon. - Cserébe hoztam neked valamit. Várj, itt van a táskámban. Figyelek ám, nyugodtan kérdezz!
És már nyakig a táskában is voltam, hogy kihalásszam az imént bedobott dobozt. A kis kék szörnyecske a vállamról szaglászott a lány felé kíváncsian.
Utoljára módosította:Celestyna M. Czerny, 2019. március 23. 00:30 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Széplaki Alíz
Prefektus Navine, Navinés pásztor, Navinés média, Jövendőmondó, Gyakorlótanár, Harmadikos mestertanonc


° Jövendőmondó | Miss Tragikomédia | Blondie °
offline
RPG hsz: 511
Összes hsz: 2169
Írta: 2019. március 23. 19:25 | Link

Celestyna M. Czerny



Mindig is ez volt az egyik kedvenc helyem az iskola területei közül, valahogy mindig megnyugtatott az impozáns látványával és a gyönyörű szökőkúttal a közepén. Szinte fel sem tűnt, mennyi időt vártam Celestyna-ra, mikor bocsánatkérő arccal megérkezett.
- Szia, semmi gond. Elvoltam, élveztem ezt egy gyönyörű időt, már nagyon ránk fért a napsütés - mondtam ezt ki egy levegővel. Nagyon szimpatikus volt számomra a lány, mindig vidám és pozitív személyiségnek tartottam, akitől sokat lehet tanulni, ezért is hívtam most ide tanácskérés gyanánt.
- Ó, milyen figyelmes vagy! - feleltem neki kitörő örömmel, hiszen egyáltalán nem számítottam arra, hogy meglep valamivel, ez pedig nagyon jól esett legbelül.
- Milyen édes! Meg szabad simogatni? - mutatta a kis kék szörnyikére, amely a lány vállán szaglászott felém. Imádtam a különféle lényeket, ezért is álltam be LLG tanársegédnek.
- Nos, tudod abban az egyben biztos vagyok, hogy az életem fő hivatása a jövendőmondás. De igazából nem tudom mit akarok még, úgy érzem, hogy szeretnék mellette még valami fontos tevékenységet végezni. Mint tudod, legendás lények tanársegéd vagyok, de még nem tudom, hogy tanítani akarok-e vagy mást. De nagyon szeretnék különféle érző lényekkel foglalatoskodni a jövőben, ez már biztos. Mindig is nagyon szerettem az állatokat és a különféle varázslatos lényeket is. Emellett még azon is morfondírozom, hogy az egyetemet érdemes lenne talán elvégezni... Szeretnék érdeklődni, hogy mik a lehetőségek vagy mit ajánlanál nekem személy szerint? - tudakoltam meg tőle összefoglalva a dolgot, miközben Celeastyna a táskájában kutatott az ajándékom után.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Celestyna M. Czerny
Előkészítős tanár, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos


Babydoll || Property of Daddy Westwood
offline
RPG hsz: 179
Összes hsz: 265
Írta: 2019. április 4. 17:25 | Link

Alyz

Szerencsére a lány nem haragudott meg rám, amiért megint sikerült elkalandoznom. pedig már egy kicsit tartottam tőle, hogy majd mérges lesz, vagy esetleg meg sem vár. Nem akartam én senkinek sem rossz napot okozni, ezért is csináltam a kicsi virágot.
- Tényleg szép időnk van - bólintottam rá, bár én nem ehhez voltam szokva, nálunk annyira nem volt meleg Poznanban, a nyáron is max 25-30 fokok voltak, semmi ijesztő negyvenes, mint itt. Trusia persze jól elvolt, érdeklődve szaglászott a lány felé, de én csak kicsit rátettem a kezemet.
- Tán egy kicsit később - jegyeztem meg visszafogottan, mert bár aranyos lány és nem támadó jelleggel lépett fel, a kis kék a vállamon nem mindig viselte jól, mikor valaki meg akarta taperászni, aki nem én vagyok. Ez egy elég jó kompromisszumnak tűnt, úgysem hiszem, hogy csak emiatt van most itt. jobb esetben. Lassan elmerültem a táskámban, leginkább könyékig a kis doboz után. Közben persze figyeltem rá, ahogy a szőke lányból ömlik mellettem a szó.
- Hű ez nehéz. Inkább az állatokkal szeretnél kapcsolatban lenni, vagy a tudásod róluk megosztani másokkal? Mert ugye ez sem mindegy - vontam meg a vállamat kicsit, majd kivettem végre a dobozt és a lányka felé nyújtottam. Ne nagyon hagyd nyitva az ajtaját, vagy vedd ki, mert hamar elolvad. Nem tudtam milyen virágot szeretsz, de a gyöngyvirágról még senki nem mondta, hogy nem szereti.
Amúgy egészen élethű színei voltak, csak kissé hegyesebb formákkal rendelkezett és meg-megcsillant rajta a fény, mintha kristály lenne.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Széplaki Alíz
Prefektus Navine, Navinés pásztor, Navinés média, Jövendőmondó, Gyakorlótanár, Harmadikos mestertanonc


° Jövendőmondó | Miss Tragikomédia | Blondie °
offline
RPG hsz: 511
Összes hsz: 2169
Írta: 2019. április 13. 18:48 | Link

Celestyna M. Czerny



- Rendben - válaszoltam a lánynak egy mosollyal. Láttam a lénykén, hogy nagyon érdeklődő és nehéz volt megállnom, hogy ne simogassam meg, de azzal is tisztában voltam, hogy elsőre nem biztos, hogy pozitívan reagálná le a közeledésemet felé, hiszen még nem ismert, ezért is kérdeztem meg Celeastyna-t. Eszembe jutott a macskám, akit a tanulás miatt eléggé elhanyagoltam az utóbbi időben, bár ő ennek egyáltalán nem adta jelét, hiszen a nap részét még mindig alvással töltötte. Esténként azért megnyunyurgattam, de nem tudtam annyi időt szentelni neki, amennyit megérdemelt volna. Miután felocsúdtam a gondolataimból, rögtön a lányra emeltem a tekintetemet, reméltem, hogy nem vette zokon, hogy kicsit elkalandoztam. Közben a beszélgetés lényeges részre kanyarodott, ugyanis a jövőmről volt szó, így teljes energiámmal a beszélgetőtársamra összpontosítottam.
- Ez valóban nehéz kérdés... talán legszívesebben magukkal az állatokkal foglalkozni. Igaz a tanítás is érdekel... így összevetve a kettőt talán az lenne a legjobb, ha közvetlenül az állatokkal foglalkozhatnék - jutottam egy kis hezitálás után dűlőre. Közben megkaptam Celeastyna-tól az ajándékomat, amelynek nagyon örültem. Miután végighallgattam a lány tanácsát, rögtön kinyitottam a dobozkát és kivettem belőle a gyöngyvirágot.
- Ó, ez csodaszép! Nagyon köszönöm! - forgattam az ujjaim közt a virágot, amelyen bizonyos időközönként megcsillant a fény és ez még varázslatosabbá tette. Eltartott egy kis ideig, mire kiámuldoztam magam, nem csupán az ajándéknak örültem, kicsit meghatódva éreztem magam attól is, hogy Celeastyna egyáltalán hozott nekem valamit.
- Visszatérve a témára, nehéz eldöntenem, melyik állatokkal való szakmát kéne választanom... tudnál ajánlani pár lehetőséget? Kicsit belekavarodtam az egészbe - mondtam neki pironkodva, hiszen kicsit kellemetlenül éreztem magam attól, hogy ennyire felkészületlen voltam a témát illetően, de emellett tisztában voltam azzal, hogy Celeastyna sokkal tájékozottabb volt nálam, és végül is azért találkoztunk, hogy segítsen a döntésem meghozatalában.
- Az egyetemről mi a véleményed? Érdemes lenne belekezdenem? Nem vagyok ellene a tovább tanulásnak - tettem fel a kérdésemet, miközben hol a virágra, hol pedig a lányra emeltem a tekintetemet.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 327
Összes hsz: 1403
Írta: 2019. július 11. 22:00 | Link

Thomas

kedd délután|o


Vajon miért van, hogy ha az ember nagyon vár valamit, akkor az idő mintha csigalassúsággal haladna?  Márpedig tetű lassan vánszorgott fél napig. Még a prof is rámszólt párszor, hogy talán mégsem kéne ennyire látványosan unnom az órát. Pedig én nem is, én csak … ajj, szép kis prefektus vagyok. Főleg, hogy most meg szinte futok, pedig hányszor a szájukba rágtam már az elsősöknek, hogy nem futkosunk a folyosókon. Magamra erőltetem hát, hogy sétáljak, de … én mindig ilyen lassan gyalogolok?
Gyakran lepislogok a kezemben tartott mobiltelefonomra – ó igen, szereztem egyet Bencétől, vagyis cseréltem, na mindegy -, pedig már kívülről tudom a válaszüzenetet, ami a képernyőjén látszik a segélykérő szövegemre. Oké, lehet, hogy le kellett volna írnom neki, hogy miről is van szó? Leírjam vajon most? És … hopp, egy oszlop. Ez meg hogy került ide? Hogy mi a nagy sietségem és szétszórtságom oka? Hát, hogy bajba vagyok, ugyan mi más lenne? És ki tudna a leginkább segíteni? Hát persze, hogy Thomas. Legutóbb is tök ügyesen tartotta bennem a lelket, amikor szinte reszkettem az idegességtől a rám váró minisztériumi elemi mágia vizsga miatt.  Persze felesleges volt minden aggodalmam – ahogy ezt meg is mondta – de ettől függetlenül úgy örült velem a hírnek, mintha meglepő lett volna az eredmény. Nekem egy kicsit azért az volt. Megnyugtatott akkor is, amikor pocsékul éreztem magam attól, mennyire pánikba estem Bencétől, tulajdonképpen ok nélkül.
Szóval igen, ez most olyan helyzet, hogy totál rá van szükségem. Általában rá van szükségem, na mindegy. Talán sikerül minimálisra fogni most is az ügyetlenkedést, ami mostanában jellemző rám, ha a közelében vagyok. Ja és igen, úgy döntöttem, hogy nem mondom el neki, amire rájöttem náluk. Mint ahogy másnak se. Sok minden változott és mégis semmi sem. Barátok vagyunk, ugyanúgy mint eddig. Azzal a különbséggel, hogy mindenféle dolgot észreveszek rajta, vele kapcsolatban, amik eddig fel se tűntek. És gyakrabban meg merem érinteni. Meg mintha talán ő is engem, látva, hogy mennyire rendbe van ez a dolog nekem.
Nagyot csúszva fékezek le az udvarba érve, kis híján a letaposom a bokrot. Igen-igen, sietek na. Pár percig csak állok, előredőlve, kezemmel a térdeimen támaszkodva amíg kifújom magam, majd a szökőkúthoz sétálok. Nekidőlök a hideg kőnek és úgy figyelem a fura szobrot. Megint ránézek a telefonomra, visszafelé görgetve a korábbi üzenetek között. Kellemesen elmosolyodom, nem az üzeneteken, sokkal inkább a közös emlékeken, főleg az apró érintéseken. Tökéletes elfoglaltság várakozás közben.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 343
Összes hsz: 1870
Írta: 2019. július 11. 23:37 | Link

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x

A lány bajban van? Ezzel nincs egyedül. Bár előbb meg kéne határoznunk, mi is a baj. Erre viszont lesz még alkalmunk. Akárhogy is, amint megtudom, hogy segítségre van szüksége, félreteszem a saját ügyeimet. Egy szöveges üzenetben jön a hír arról, hogy kell neki a támogatásom. Kisebb szívrohamot kapok, amikor felbizzen a telefonkészülék a táskámban. Látszik, milyen gyakran használom. Arra van csak főleg, hogy Liam bácsi elérjen. Ezen kívül nagyjából soha nem használom. Ám Lauval egyeztettünk már így találkákat egyszer-kétszer. Miután tehát megjön a szöveg, összpontosítva nyomkodom a mobiltelefon billentyűit, olyan körülményes szavakkal felelve neki, ami miatt bármelyik mugli biztosan körberöhögne. Hiszen se egy rövidítés, se olyan kis mosolygós fejek. Kész rémálom. Ha már álmok...
Nem sokat aludtam az éjjel. Bár többet, mint előtte. Na igen, sűrű hétvége volt. Pénteken Rileyval szemészeten jártam suli után, mentünk egyet fagyizni, szombaton jóóó nagyot sétáltam Budanekeresden, megszemlélve a világot vadiúj szemüvegemben, aztán délután belevetettem magam az Edictum cikkek átnézésébe otthon, hisz hazavittem párat. Az egyik meglehetősen sok időmet vette igénybe, ám egyáltalán nem azért, mert hibáktól hemzsegett volna. Ilyenről szó sem volt. A tartalma gondolkoztatott el. Belém ette magát valami. Ez okozta az álmatlanságomat éjjel, meg egyáltalán az elmúlt napokban. Irtó kimerült azért szerencsére nem vagyok, ám tény, fura minden.
Mélyeket lélegezve, nagyokat sóhajtozva nyomulok az udvar felé. Hátizsákom egyik vállamra vetve hanyagul. A talárt órák után leveszem mostanában, marad az ing, nyakkendő, sötét nadrág összeállítás az uniformisból. Odaérve körbenézek, meglátom a szöszit. A hihetetlen klassz ottalvós óta, mintha még közelebb kerültünk volna egymáshoz, aminek el sem tudom mondani, mennyire örülök. Pedig már azt hittem, ennél jobb nem lehet. Aztán most meg... most meg már azt sem tudom, mit higgyek. Mindegy is. Hiszen most ő a lényeg meg a megoldandó gondja. Vagy akármije.
Rámosolygok, intek neki és megindulok felé, közben feljebb bökve hatalmas szemüvegemet orrnyergemen. A szemüveget, amit Lau még nem láthatott. Tudta, hogy megyek majd vizsgálatra, azóta viszont nem értesült a fejleményekről. Egyszer láttuk egymást tegnap a folyosón, üdvözöltük a másikat a messzeségből és mennünk is kellett dolgunkra, akkor viszont nem viseltem éppen a távollátó remeket.
- Szia - köszönök rá, magamhoz képest visszafogottan, ám mindenképpen mosolygósan. Viszont olyan komolynak tűnök. Nehezen megállapítható, hogy ennek a méretes, fekete keretes okulárém-e az oka. Hogy csak az kölcsönöz-e valami eddig nem tapasztalt megfontoltságot, konszolidáltságot a személyemnek. Nem biztos.
Lerakom a táskám a kőpárkányra nem messze, majd igazítok könyékig felhajtott ingujjaimon, jobban feltűrve őket, miközben lépek ismét Laurához, lencséimen át pislogva rá lefelé. Nem annyira lefelé, de lefelé.
- Mi a helyzet? - kérdezem, rátérve a lényegre. Most az a legfontosabb, amiért idehívott. Ráérek mesélni arról, mi van a látásommal meg megtudni, neki milyen volt a hétvégéje és a szokásos dolgok. Előbb segíteni szeretnék, legyen szó bármiről. Meg legyek akárhogy is. Úgy érzem, mintha mindenem zsibbadna egy kicsit. Főleg a homlokom meg a szám. Kissé úgy festek, mint aki nincs teljesen magánál. Ha nem lenne rólam tudvalevő, milyen vészesen jó gyerek vagyok, még azt is feltételezhetné valaki, hogy valamilyen szer hatása alatt állok. Semmim se olyan eleven, mint máskor. Se a mozdulataim, se arcom rezdülései. A tekintetem... az viszont érdekes. Mintha erősebb lenne. Mintha mindenféle érzés belém szorult volna és csak a szememen át lennének láthatóak. Ott viszont összpontosultan.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 327
Összes hsz: 1403
Írta: 2019. július 12. 19:22 | Link

Thomas

kedd délután|o


Sok választási lehetőség nincsen ha el akarjuk érni a másikat így hogy ritkábban találkozunk. A bagolyposta hát az kafa dolog, de kezdjük ott, hogy nekem ahhoz el kell mennem a bagolyházig, hogy el is tudjam küldeni. Aztán a fene se tudja, hogy mikor ér oda, meg hogy hány kört repül feleslegesen a madár mire meg is találja a fiút. Főleg itt a kastélyban. Szóval kissé macerás nekem. Lenne egy sokkal egyszerűbb megoldás, de egyrészt az feltűnő, másrészt meg még nem mutattam meg Thomasnak. Szóval valószínűleg először csak pislogna, hogy ez most mégis micsoda. Az sms egyszerűbb.
Egy darabig figyelem a vidáman csobogó vizet, nem véletlen, hogy ezt a helyet választottam. Egyrészt szép, másrészt talán nem annyira népszerű – ami kifejezetten jól fog jönni -, harmadrészt meg van víz. Az meg mindig jó. Biztos találhattam volna más helyet is, ami megfelelt volna ezen kritériumoknak, de itt még tart az újdonság varázsa. Hátat fordítok a szobornak, telefonomat a farmerom zsebébe süllyesztem és úgy figyelem az udvart, na meg persze a boltíves ajtót. Azt már meg sem említem, hogy az egyenruhám a táska mélyén van, még a teremben levettem mielőtt véget érhetett volna az óra. Szóval most teljes mugli-szerkóban nyomulok top-farmer kombó, jó is az.
Rögtön észreveszem, ahogy megérkezik, a szám azonnal egy nagy mosolyra húzódik. Ahogy a kis virágágyások közé kilép már nincs úgy árnyékban, így rögtön észreveszem az új kiegészítőjét. Áh, szóval akkor kellett neki szemüveg. Kicsit félrebillentem a fejem, ahogy az összhatást nézem továbbra is mosolyogva. Az biztos, hogy idő kell mire megszokom, de egész jól áll neki. Ahogy látom neki is idő kell még míg hozzászokik.
- Szia! Kafa a szemüveged és bocsi, hogy így iderángattalak! – köszönök vissza egy kissé visszavéve a vidámságból. Figyelem, ahogy gondosan lepakolja a cuccait, sose dobja le, ahogy én szoktam. Amikor megkérdezi, hogy miért is van itt tulajdonképpen felnézek rá, ami kicsit furcsa. Most vagy én láttam őt régen és elfelejtettem, hogy milyen magas, vagy nőtt. Vagy a fene se tudja mit raktak az ebédbe, amitől hallucinálok.
- Oké szóval az van, hogy kell csinálni ilyen prezentáció-szerűséget gemmológiára, amit az egész osztály előtt kell előadni … holnap. Egy ilyen 10-15perces kis izét, max. De persze elfelejtettem, most az ebéd közbe jutott eszembe. Igazából kisujjból kirázok minden infót a kiválasztott kőről, és pont ez a gond – kezdek bele egy kicsit hadonászva és persze hadarva, majd elkezdek kotorászni a táskámban, amíg a kezembe nem akad pár pergamen. – Szóval leírtam mindent, ami fontos az akvamarinról. Hogyan néz ki, hogy találták meg, honnan van a neve, hol található meg, mire jó, a mugliknál milyen mitológiai dolog köthető hozzá, szóval ilyesmiket. És, hát, ez úgy 4 oldal lett. Fogalmam sincs, hogy ebből mit lehetne kihagyni, mi az ami nem annyira fontos, hogy beleférjen a megadott időbe. Szerintem minden, amit leírtam nagyon fontos. És arra gondoltam, hogy te esetleg tudnál segíteni, mert hát ugye az újság miatt is, tudod, megragadod a lényeget meg … - folytatom a hatalmas nagy probléma ismertetését, hol a fiúra nézve, hol a virágokra, hol az égre. Amint ismét visszanézek rá elhallgatok, elgondolkodva figyelni kezdem a vonásait, és hirtelen úgy érzem, hogy igazából nem is lényeges ez az egész. Legfeljebb kapok pár keresetlen szót, hogy nem csináltam meg a feladatot. Hiszen hiába rövidítjük a másik probléma még attól fenn fog állni: hogy adjam én elő mindenki előtt, úgy hogy ne hadarjam el az egészet és értsék is. Nem szeretek középpontban lenni, zavar. De ez már mellékes, legfeljebb majd megnagyobbítom a papírt vagy a betűket hogy mindenki jól lássa onnan ahol ül, és akkor mindegy, hogy én mit hadarok. A szóban forgó papírokat tartó kezemet – amivel eddig bőszen hadonásztam – az oldalam mellé ejtem mielőtt újra megszólalok.
Öhm … minden rendben van? – teszem fel a kérdést óvatosan. Valami határozottan nem stimmel, a zsigereimben érzem. Thomas valahogy más, és ez tuti, hogy nem csak a szemüveg miatt van. Ő mindig csupa vidámság, csupa élet, vagy ha éppen nem is teljesen vidám, de minden egyes érzelme rá szokott írva lenni az arcára. Most meg kicsit olyan mintha csak egy maszk lenne. Önmaga árnyéka. Valami nem oké, ez tuti. A tekintetét fürkészem, hátha az elárul valamit, amíg nem mondja el, hogy mi a baj, hogy mi történt.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 343
Összes hsz: 1870
Írta: 2019. július 12. 20:25 | Link

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x

Picit végigpillantok rajta meg a nyárias szerelésén. Igazán csinos. De mondom, mindig csinos. Bár, mintha mindig egyre csinosabb lenne. Jobban elmosolyodom, mikor megdícséri szemüvegem. Látom, hogy mennyire meglepem vele. Számítottam erre. Kifejezetten vártam is, mt szól majd hozzá. Megfogom a keretet és most úgy igazítok rajta. Állandóan macerálom, pedig nem csúszkál, nem megy sehova, passzol rám meg minden. Csak valóban különös viselni. Azonban erről majd tényleg később.
Nem túl nagy örömmel tapasztalom, mennyire nehezen fogom fel mindazt, amit lendületesen elém tár. Pedig Isten a tanúm, igazán figyelek. Nem az a baj, hogy gyorsan beszél és az se, hogy esetleg ne lenne érthető. Szerintem én vagyok lassú. De kitartóan koncentrálok, le se véve a szemem róla. Kezem karba teszem, így hallgatom bólogatva. Ezzel az okulérával meg testtartással egész úgy festek, mintha valami professzor lennék, aki éppen egy kísérletről értekezik.
- Szívesen, persze - állok rendelkezésére habozás nélkül. Bár ábrázatom elég komoly magamhoz képest, hangom kedves és nyílt. A lényeg átjön, hogy mit szeretne tőlem és ez simán teljesíthető.
- Odaadod és visszahozzam vagy van időd megvárni, amíg elszöszölök vele? - nézek le a papírokra. - Mondjuk jobb talán, ha a közelben vagy és tudok kérdezni - érvelek amellett, hogy inkább ne váljunk el, amíg én átnézem és megnyírbálom. Érdekes egyébként, hogy pont a főszerkesztői, újságírói tapasztalatom miatt fordul most hozzám segítségért, miután úgy telt a hétvégém, ahogy. Legalábbis az Edictum tehet róla. Oké, nem úgy tehet róla, de kétségtelenül azzal kezdődött.
Hogy minden rendben van-e? Érdeklődésére hatalmasat nyelek, nyakam megfeszül tőle és nem túl nagy ádámcsutkám jelentőset hullámzik. Mély levegőt veszek és miközben kifújom, sűrűn bólogatok.
- Igen. Igen - bizonygatom szóban is, miközben éppen csak a víz nem ver ki. Mindenesetre a szám ekkorra úgy lezsibbadt, hogy már nem is érzem. Nem hazudok neki, az összes erre mutató jel ellenére sem. Minden rendben. Nem hiszem, hogy ez a ne lenne rendben kategória volna. Csak hát nem minden egyszerű, ami rendben van.
- Akkor? Megnézhetem? - bökök fejemmel a papírok felé és ki is nyújtom jobbom, hogy átadja nekem őket. Arcomon lágy kis mosoly ül. Nem mondom, halvány, de van. És eskü, nem direkt húzom Laut. Tényleg csak szeretnék neki segíteni abban, amiért idehívott, mielőtt akármi más terítékre kerülne. Hiszen holnap lesz az előadása, ennek meg kell lennie. Ezt tartom szem előtt, mivel semmi egyéb nem határidős. Az meg a másik, hogy soha nem helyezném a saját dolgaimat az ő dolgai elé.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 327
Összes hsz: 1403
Írta: 2019. július 12. 21:00 | Link

Thomas

kedd délután a szökőkútnál|o


Persze, hogy meglep vele, hiszen teljesen más külsőt ad neki. Jó, nem teljesen mást, de azért változtat rajta. Olyan, komoly, megfontolt és hát, nem találok rá szavakat. Jól néz ki és kész. Elvigyorodom, ahogy megint macerálni kezdi, tuti hogy még szoknia kell. Furcsa lehet, hogy most egy szögletes valamit lát, amin keresztül minden éles. Míg ha alatta vagy felette pislog a világra akkor meg homályosabb. Szerintem én képtelen lennék megszokni. És folyton elfelejteném, hogy hova teszem le. Jaj remélem nekem sose kell majd szemüveget hordanom. És ezt nem hiúságból mondom, attól félve, hogy nem állna jól. Az egészségem fontosabb.
- Hát, igazából ráérek – felelem tétován, hiszen még mindig nem vagyok abban biztos, hogy ez most tényleg jó ötlet. Szeretném, hogy átnézze persze, csak hát, valóban nem érzem már annyira fontosnak a dolgot. Hiszen ez csak egy iskolai izé, nem az életem múlik rajta. Míg ha valami problémája van a fiúnak, hát az sokkal fontosabb. Legalábbis ennél most biztosan. Nekem az ő dolgai a fontosabbak, neki meg az enyémek. Még jó, hogy van olyan is kompromisszum.
- Oké – hát ez fura volt. Minden rendben van, azt mondja. És ha azt mondja, akkor az úgy is van. De a reakciója alapján valami akkor is van. Folytatom a kutató pillantásokat, majd halványan elmosolyodom és bólintok egyet … hát jó. Úgyis elmondja ha szeretné. Akkor viszont tényleg nem marad más hátra, mint az előadásom vázlatának átnézése. Erről eszembe jut, hogy nem igazán adtam normális választ az előbb, hiszen akkor még inkább visszakozni akartam, hogy hagyjuk inkább.
- Ja persze! Nézd át nyugodtan, tényleg ráérek. Meg, úgysem biztos, hogy mindent el tudsz olvasni. Kapkodva írtam. Ott van pad is, le szeretnél ülni – mutatok el a fal melletti kis ülőhelyhez, amit kiszúrtam, amíg itt vártam rá. Aztán rájövök, hogy persze a papírokkal mutatok el arra, amit a kezébe kéne adnom, és nem legyezgetni vele őt. Annyira meleg amúgy sincs. Végül átnyújtom a papírokat, így már nem fenyeget az a veszély, hogy beleejtem a kútba például. Vagy pofonvágom vele Thomast. Most már jó lenne ha figyelnék is arra, amit csinálok...  
Vagy ülhetünk a szökőkút peremére is, ígérem nem ázunk el.- rávigyorgok, hiszen van olyan hely ahol nedves a kő a szél által odafújt vízcseppektől. Itt tökéletesen jó lenne nekem. De persze ő dönt, hiszen ő fog „dolgozni”. Én csak … hát, elszórakoztatom magam amíg nem végez. Miután átadom neki a papírokat magam elé húzom a táskám, hogy elővegyek egy mappát, amire ráteheti, na meg egy tollat, amivel majd átfirkálhatja a felesleges részeket. Ezeket is átnyújtom neki, miközben átsuhan a fejemben a gondolat, hogy na ezért lett volna jobb egy olyan hely, ahol asztal van. És amúgy meg: nem csak azért fordulok hozzá segítségért. Hanem mert ő az első aki eszembe jut, ha segítségre van szükségem, vagy társaságra. Vagy ilyesmi.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. július 12. 21:11 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 343
Összes hsz: 1870
Írta: 2019. július 12. 21:34 | Link

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x

Örülök, hogy a lány nem kérdezget tovább, biztos rendben van-e minden meg jól vagyok-e meg ilyenek. Egyszerűen hisz nekem. Hálás vagyok érte. Sokkal könnyebb ez így. De tényleg. Még gyűrök egyet megint ingujjaimon, mielőtt átveszem a papírokat, amiket végre megkapok. Ez kicsit amolyan "munkára fel!" mozdulatnak hathat, pedig nem szántam annak.
- A pad jobb lesz, ott hátra lehet dőlni - döntök amellett, elnézve arra. Nem szeretek hosszan olyan helyen ücsörögni, ahol nincs háttámasz. A padnál meg ott a fal.
- Köszi - veszem át az engem megillető felszerelést és odasétálok a helyemre. Leereszkedem rá, jobb sarkamat a pad szélébe akasztom, így tudok lábamra támasztva olvasni, írni. Megigazítom szemüvegem és egy szusszanás után bele is vetem magam az átnézésbe. Őszintén, kell is most nekem egy ilyen feladat.
Elmondhatatlanul jól esik különben, hogy mennyi embernek jutok én először az eszébe, ha segítségre van szüksége. Merse is rögtön engem riaszt, meg sok háztársunk is. Nem csoda, hiszen képes vagyok csapot-papot ott hagyni, a megbeszélt helyszínen teremni és minden energiámat a megoldásra koncentrálom. Nagyon szeretek segíteni.
A mappa tehát térdem alá támasztva, rajta pedig a papír, amit figyelmesen olvasok. Először még nem írok semmit, csak végigveszem az egészet, hogy lássam, mivel van dolgom. Beletelik pár percbe, amíg magamévá teszem a négy oldalt, utána hajtom is vissza az elejére. Fel se nézek a sorokról, egészen belemerültem. Nekiállok bezárójelezni azokat a részeket, amik szerintem nem kihagyhatatlanok. Kihúzni nyilván nem fogom. Amikor épp nem javítok, számhoz simogatom a töltőtoll végét. Tök jó, mert ez nem birizgál, mint a penna. Az persze nem esik le, hogy ez Lau tolla, szóval nem kéne elárasztanom a DNSemmel, viszont belegondolva, kaptam már be az ujját is, ez meg ahhoz képest semmi.
Meglehetősen hosszan ügyeskedem az előadás anyagával. Dehát jó munkához idő kell. Néha lábat váltok, ám ennyi a nagy helyezkedés. Végül rárakom a kupakot a tollra és átolvasom az egészet előről, olykor bólogatva. Igen, ez így jó lesz.
- Azt hiszem, kész - pillantok fel, keresve kicsit Laut a tekintetemmel, ám hamar meglelem. Végül nem kellett semmit kérdezzek. Nagyon szépen, világosan fogalmazott, úgyhogy a téma nem ismerete nem gátolt a lektorálásban. Felállok és odaadom Launak a rendesen lerövidített alkotást. Abból a négy oldalból kb. kettő lett. Néha odaírtam egy-egy szót, ahol a kivett részek hiánya követelt valami átkötést. Figyelem a lány szép vonásait, oké-e neki így.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 327
Összes hsz: 1403
Írta: 2019. július 12. 22:07 | Link

Thomas

kedd délután a szökőkútnál|o


Kuncogok egy kicsit, amikor Thomas nekikészülődik a feladatnak. Emlékeztet arra, amikor az orvosok bemosakodnak műtét előtt. Vagy amikor írókat látok gépelés előtt végigropogtatni az ujjaikat.
Bólogatva elfogadom a választását, hát akkor legyen a pad. Így hogy rögtönzött asztalkával is tudtam szolgálni érthető is, hogy azt preferálja. Még jó, hogy mindig a táskámban van a mappa, szeretek kinn a szabadban firkálgatni, a fűben heverészve, vagy a hátamat egy fának döntve. Ha jó idő lesz akkor a hétvégén lehet ki is megyek valami szép helyre. Hacsak nem kapok egy többoldalas esszét megírandónak. Az nagyon nem hiányzik, hiszen kezdek már elfáradni, már nagyon jól jönne egy szünet. Még ha életemben először van az, hogy nem várom a szünetet úgy igazán. Jobb, amikor hétköznap van és iskolaidő.
Követem őt a padhoz, persze, hogy követem. Hiszen azt mondta, hogy jó lenne ha mellette maradnék, ha lenne kérdése. És nyilván nem úgy gondolja, hogy ő átordít a kert túlsó felébe amire én visszaordítom a választ. Szóval letelepszem mellé és figyelem, ahogy olvas. Annyira bele tud merülni ő is az ilyen dolgokba! Némán figyelem, ahogy jelölget, javítgat, mindezt egy szó nélkül. Majd amikor a tollammal kezd el játszani nagyokat pislogok, és úgy döntök, hogy inkább sétálok egyet. Ha eddig nem kellett segítenem vagy magyaráznom, hát talán ezután se fog kelleni. És inkább nem nézném végig, hogy mit is csinál pontosan azzal a tollal. Már megint.
Eleinte össze-vissza sétálgatok, megérintek néha egy-egy virágszirmot, majd visszasétálok a szökőkúthoz. Felmászok a kőre és a két karomat oldalra kitárva elkezdek egyensúlyozva sétálgatni rajta. Körbe-körbe, majd megfordulok. Ezzel egész sokáig elszórakozom, néha a még mindig dolgozó fiú felé fordulva. Majd megunom ezt is, leugrok a földre és egy nagy rózsabokor felé indulok. Elgondolkodva nézegetem a gyönyörű színeket, a bársonyos virágszirmokat, a kis tevékeny rovarokat, amik fel-le rohangálnak a növények szárain. Jó, a rovarok nem annyira izgalmasak, viszont hála nekik a földre is lepillantok felfedezve pár letört virágot. Biztos a múltkori erős szél tehette. Vagy valami vandál. Leguggolok összegyűjteni őket, a tüskéket gondosan eltávolítom róluk, nehogy megszúrjanak. Így „talál” rám Thomas.
- Ez egész … gyors volt? – viszem fel a hangsúlyt a mondatom végén, mert fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el. Mindenesetre megindulok felé, átveszem a papírokat és nekidőlök az oszlopnak. A gond az az, hogy nem tudom egy kézzel lapozni az anyagot és átnézni, hogy mi lett a végeredmény, így addig a fiú kezébe nyomom a virágaimat. Homlokráncolva olvasgatom a végeredményt, elképesztő hogy milyen rövid lett, és mégis értelmes. Azta.
- El se hiszem, hogy ilyen sok felesleges dolog van a fejemben arról a kis vacakról – mondom el szavakkal is mindazt, ami miatt gondterheltnek tűnhetett az arcom. Megcsóválom a fejemet mosolyogva és hálásan nézek a fiúra. – Profi munka volt főszerkesztő úr, köszönöm szépen!
Az örömöm azonban nem tart sokáig, hiszen az rendben van, hogy lerövidült. De, ezt nekem elő is kell tudnom adni. Szomorúan nézek ismét a lapokra és csendesen teszem fel az igazán aggasztó kérdéseimet.
- Szerinted én ezt, hogy fogom tudni elmondani tömeg előtt, hadarás nélkül, makogás nélkül tíz perc alatt? Esélytelen, igaz?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 343
Összes hsz: 1870
Írta: 2019. július 12. 23:04 | Link

LAURA
kedd délután | a padnál | x

Annyira benne vagyok a munkában, hogy nem tudnám megmondani, mikor hagy magamra. Egyáltalán az sem tudatosul, hogy magamra hagy. Szóval a papírból felnézve, először mellém pillantok, ám ott már nincs. Elmosolyodom, látva, min ügyködik éppen. Lépek oda hozzá.
- Gondolom - bólogatok a gyorsaságomra. Nekem sincs fogalmam. Ahogy arról sem, pontosan mikor kerülnek virágok a kezembe, ám a tenyeremre lenézve egyszer csak ott vannak. Jó ég, néha kiesnek így pillanatok. Megrázom picit a fejem.
- Ó, nem, egyáltalán nem feleslegesek - szögezem le gyorsan. - Teljesen klasszak, csak hát erre most elég az, ami nagyon alap. De szerintem majd a teljeset is kölcsönadhatnád annak, akit érdekel. Elmondhatod akár, hogy van egy bővített változat, ha valaki szeretné olvasni - javaslom neki, néha a papírt nézve, néha Laurára pillantva. Igazán kár lenne nem felhasználni az egészet valahogy máshogy, hiszen nagyon jó kis írás. Attól jó főleg, mert érződik rajta, hogy aki lejegyezte, azt tényleg érdekli a téma.
- Megtisztelt a feladattal - hajtok fejet nagy mosollyal.
- Örülök, ha jó így - teszem aztán hozzá visszafogottabban.
- Nem, dehogy esélytelen - ráncolom a homlokomat, miközben nekiáll aggodalmaskodni amiatt, hogyan fog zajlani ez a bizonyos előadás.
- Irtó ügyes leszel! - bólogatok meggyőződve. - Hiszen olvashatod, nem? Nyilván jobb, ha gyakran felnézel, de ez ott lesz támasznak. Ráadásul nem kell sietned. Ez most így szerintem nem tesz ki 15 percet. Ráérsz szép lassan. Esetleg próbáld ma el majd párszor egymagadban és mérd az időt! - osztom meg vele az én módszereimet. Én így szoktam csinálni, mielőtt kiállok az osztály elé. - Fogd fel úgy, mintha tényleg el kéne magyaráznod valakinek valamit, megismertetni őt valami újjal! - fejezem be tanácsaim osztását. Biztos neki is megvan a maga metódusa, nem kell úgy csinálnia, ahogy én szoktam. De hátha merít belőle ötletet.
- Velük mi lesz? - pillantok le a virágokra a kezemben.
- Ó, cseppentenem kell! - kapok észbe hirtelen. Nem teljesen tiszta, hogy jutott most ez a virágokról eszembe. Talán az illatukról, mert a gyógyszeremnek is van valami ilyen erős aromája. Mindig megcsap.
- Odaadhatom őket? - kapja vissza Lau a szirmos barátait, én meg sietek a táskámhoz. Remélem, nem fogom ezt a dolgot végig ilyen kelekótyán kezelni! Leveszem és elrakom a tokjába szemüvegem, a táskámba rakom, aztán előhalászom belőle a fiolát, leülük a padra, az ég felé emelem arcom és szabad kezem irányításával szemem sarkához igazítom a kis üvegcse elvékonyodó végét, mire a készítmény egyetlen cseppje kigördül belőle és szétoszlik látómon. Megismétlem a másik oldalon is. Leengedem aztán az apró tégelyt, oda se nézve lezárom. Lehunyom szemeimet és visszahajtom fejem egyenesbe. Üvegcsét fogó kezem ölembe engedem és csak ülök a padon. Így kell maradnom pár percig. Így, lehunyt szemmel. Szipogok picit, ez a cseppezés mindig beindítja az orrom.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 327
Összes hsz: 1403
Írta: 2019. július 12. 23:47 | Link

Thomas

kedd délután|o


Ajaj, hát szerintem minden, amit leírtam nagyon alap. Ennél sokkal többet is tudtam volna írni, kitérni még mindenféle speciális dologra. Mi erősíti fel a hatását, vagy épp mi gyengíti, hogyan kell feltölteni, meg hasonlók. De ez én vagyok. Végül is a fél életem ilyesmikkel telt. Nem is tudom, hogy miért vettem fel a tárgyat, hiszen eddig semmi újat nem tudtam meg.
- Ez nagyon jó ötlet! – este majd leírom akkor még egyszer ezt az egészet, aztán valahogy beleszövöm a kiselőadásomba, hogy az csak egy kivonat. Sőt, viszek is egy pár követ, hogy bemutathassam a többieknek. Úgy is van jópár. Aki szeretne annak csinálok is ékszert belőle, akár. Bár már nagyon régen nem csináltam ilyeneket. Furcsa, hogy mennyire elmaradt ez az életemből. Mint ahogy a zongorázás is. De annyi új dolgot ismertem meg, és tanultam meg. És valljuk be, időm se lenne most ezekre.
Ó, megint azt csinálja, azt az udvarias régimódi dolgot. Elvigyorodom bár most nem megyek bele a játékba, nem kezdek el pukedlizni meg ilyesmi. Egyszerűen csak örülök, leginkább annak, hogy egy ilyen mosolyt kaptam tőle. Ez hiányzott eddig.
- Kívülről is el tudnám akár mondani, ha lenne időm megtanulni rendesen. Nem erről van szó. Mindenki engem fog figyelni – rázom meg a fejemet tehetetlenül. Nem mond butaságokat ugyan, elpróbálni párszor az egészet, de ugye akkor is egyedül vagyok. Ha valaki másnak mondom el, hát az se feltétlenül segít. Mert egy ember még nem tömeg.
Mintha csak egy ember lenne ott? Válasszak ki egy embert és csak neki mondjam el? Ez még akár működhet is – eltűnődöm ezen az új tanácson, nem is rossz. Jobb mintha megpróbálnék odaképzelni valakit, vagy elképzelni, hogy tök üres a terem. Biztos valaki elköhintené magát és máris kizökkennék a képzelt világomból. Apropó képzelgés. – A mugliknál szokták mondani, hogy el kell képzelni a hallgatóságot meztelenül, az segít.
Szemforgatva osztom meg vele ezt az információt, jelezve hogy mekkora marhaságnak tartom. Az vagy nagyon zavarbaejtő, vagy sokkoló, vagy undorító, vagy röhejes lenne. Egyik sem kedvez szerintem egy prezentációhoz. És persze, hogy elfeledkeztem a virágokról. Annyira az olvasásra, meg az előadásra koncentráltam, hogy  elfelejtettem visszavenni őket.
- Jaj, bocs! – nyúlok a virágokért, de megakadok a mozdulatban. Hogy mit kell csinálnia? Kérdő tekintettel nézek rá, hiszen nem értem, hogy mit kell cseppegtetnie meg hova és főleg miért.  Nyújtja továbbra is azokat a szegény kis rózsákat, amiket egy nem túl finom mozdulattal zárok a markomba. Mármint a virágoknak volt nem túl finom mozdulat, nyilván Thomas kezéhez óvatosan érek hozzá. De na, neki most sürgős csöpizhetnékje van, nem érek én rá egyesével óvatosan összevadászni őket. A lényeg a lényeg: Thomas keze felszabadult, és már a táskájánál is ügyködik. Kíváncsian indulok el utána, hogy vajon most mit fog tenni. Amikor a szeméhez nyúl akkor viszont összerándulok és elfordítom a fejem. Brr, már tudom mit fog csinálni. A szemem sarkából látom, amikor befejezi a műveletet, ekkor odasétálok és leülök mellé a padra. A virágokat és a pergament meg a többi cuccra rakom a padon.
- Miért kell ezt csepegtetned? Mit mondtak? – kérdezek rá, hogy végül is mi volt a szemészeten. Leszámítva ugye a nyilvánvalót, hogy kapott szemüveget. Nyúlok az üvegcse után, hogy kivegyem a kezéből és megnézzem, mi van ráírva, de végül meggondolom magam. Jobb az úgy, ha a kezébe van, legalább tuti nem hagyja itt véletlenül. Ahogy figyelem a csukott szemmel ücsörgő fiút hirtelen erős késztetést érzek arra, hogy hozzáérjek. Annyira kis sebezhető így! Hátradőlök inkább, és a tekintetemmel a felettünk lévő köveket, repedéseket nézegetem nagyot sóhajtva.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 343
Összes hsz: 1870
Írta: 2019. július 13. 11:16 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Sejtettem, hogy inkább az a gondja, hogy hallgatóság előtt kell beszélni, ám szerintem így is támaszt nyújt a jegyzet. Az a társad, belé kapaszkodhatsz, rá hagyatkozhatsz. Csak, hogy érezd, nem egyedül állsz a színen.
- Nekem előadhatod - ajánlom magam rögtön. Bár felmerül bennem, hogy mivel mi eleve közel állunk, előttem nem fogja egyáltalán még annyira se feszélyezni magát, mintha egy másik valaki figyelné, nem hogy egy tanteremnyi ember. Mindezt persze csak azért gondolom, mert nem vagyok tisztában vele, hogy barátságunk ellenére igenis meglehetősen zavarban lehet attól, ha a én vagyok a közönség.
- Hallottam már ezt, de sose értettem - nyilatkozom a publikum meztelenül elképzeléséről szusszanón, féloldalasan elmosolyodva. Úgy látom, egyetért velem. De most tényleg, mi ebben a jó? Hogy úgy érzed, ők vannak kiszolgáltatva neked és nem te nekik? Igen, itt lehet a bibi, hogy én egy meztelen emberről nem tartom úgy, hogy ki lenne nekem szolgáltatva vagy hogy nevetséges lenne.
Igaziból semmi rémeset nem kell tennem szerencsére, hiszen elég a kis adagoló végét a szemem sarkához illeszteni az orrom mellett. Tudjátok, abba a kis sarokba. Szóval a szemgolyómhoz nem érek hozzá, oda csak a folyadék kúszik szépen, elterülve mindenhol, ahol kell. Én persze nem tudok róla, hogy a mugliknál ilyenkor fentről kell becseppenteni a szert és ehhez nyitvatartani, széthúzni a szemhéjaimat. Gondolom, Lau ilyeneket képzel el, amikor az ég felé fordítom az arcom, ezért nem néz oda.
- Rövidlátó vagyok, de nem vészesen és ki is nőném pár éven belül, viszont azt meg lehet gyorsítani ezzel a kúrával. Úgyhogy a szemüveg az csak ideiglenes. Azért hordom, hogy addig is már jól lássak, meg elvileg ez segít is az agyamnak belőni, hogy milyen élességre kell törekednie. Elvileg pár hét és kész. Addig fokozatosan javul. A lencse dioptriája meg alkalmazkodik ahhoz, amennyivel jobb már a látásom - számolok be neki arról, amit a gyógyítók mondtak, mindezt szépen lassan teszem, ücsörögve tovább lehunyt szemmel, a kőfalnak hátradőlve. A fiolát fogó kezeim combjaim közé lógatva lazán. A kis tégelyen különben csak a nevem szerepel belevésve az alján és elvileg egy varázslattal lehet előhívni, mi a tartalma pontosan.
- Naponta háromszor kell csepegtetnem, aztán, amikor már ugyanúgy látok a szemüveggel, mint nélküle, akkor visszamegyek az ispotályba kontrollra - részletezem tovább. Különleges élmény különben ez a lehunyt szemmel lét. Az elmúlt napokban ugye csinálnom kellett már párszor. Érdekes, mi mindenre figyel így fel az ember. Most például a susogásra, ahogy a kellemes szellő borzolja a növényeket, a szökőkút csobogására, a víz meg a virágok illatára, Lau illatáról nem is beszélve. Meg légzéséről. Hiába nem látom őt, tudom, hogy itt van mellettem és figyel. Mélyen beszívom a levegőt és lassan fújom ki.
- Ilyenkor meg így kell maradnom kicsit - teszem még hozzá, bólogatva.
- Izgi volt a vizsgálat, de nem fájt meg semmi. Csak valami varázslatot beküldtek a szemembe, aztán meg váltakozó hártyaféleségeken át kellett betűket felolvasnom - számolok be neki picit arról is, hogyan zajlottak a dolgok a rendelőben. Elmosolyodom aztán, mikor eszembe jut, ami ezt követően történt.
- Riley kísért el ugye és miután kijöttem, kaptam tőle pár fotót. Főleg Liam bácsiról, róla, a cicájáról, rólam. Közös élményekről. Nagyon örültem neki - mosolygok tovább, viszont nem képzelem túl erősen magam elé a képeket, mert már megint elsírnám magam, mint ott, mikor átadta nekem őket. Ez egyébként önmagában nem zavarna, nem félek kimutatni, amit érzek, főleg nem a lány előtt, csak attól tartanék, bekavarna a cseppezésbe. Azt meg nem akarom elrontani.
- Rólunk is kell már közös fotó - közlöm ellentmondást nem tűrően. Hiszen egyenesen felháborító, hogy nincsen még ilyen.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 327
Összes hsz: 1403
Írta: 2019. július 13. 15:30 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o


- Jó, de csak ha nem nézel. Mármint persze, hogy nézel, csak … érted – nevetek fel az ajánlata miatt. Az egyáltalán nem feszélyez ha neki tartok kiselőadást, csak akkor lehet belőle gond ha látom ahogy néz. Viszont még talán ebből az esetből is tudnék tanulni valamit. – Akkor legalább ki tudnád javítani a hibáimat. Hm, talán egy picit később – eltűnődöm a dolgon, majd megvonom a vállamat. Azok biztos, hogy vannak, a hadaráson kívül. Babrálok ezzel-azzal, nem tudok nyugton maradni meg hasonlók. Egyelőre megelégszem annyival is, hogy megvan a rövidített verzió, a szónoki képességeim feljavítása felőlem elhalasztódhat máskorra simán. Pár óra alatt amúgy sem hiszem, hogy sok eredményt lehetne elérni.
- Hát én se. Miért is akarnék egy rakás embert elképzelni meztelenül? Akkor már inkább kismacskákkal képzelném el őket, úgy legalább képes lennék megszólalni is – bólogatok nagyokat amikor biztosít arról, hogy ezt is hasonlóan látjuk. Legalábbis abból, amit mond, meg ahogy reagál erre a következtetésre jutok. Ó tényleg, lehet hogy az egész teremnyi embert valami cuki kisállatnak kéne képzelnem!
Jaj, hát nekem már az is rémes, ha valamit közelítenek valaki szeméhez. Már ettől a hideg futkos a hátamon és képtelen vagyok odanézni. Most sem figyelem, hogy pontosan mit is tesz a fiú. Nekem így sokkal jobb. És eszembe sincs belegondolni abba, hogyan is zajlik ez a dolog. Ahogy beszélni kezd kinyitom a szememet és felé fordított fejjel figyelem őt.
- Azta! Hát ez csúcs! Mármint, az is hogy kinőnéd. De hogy van rá kúra, amivel meg lehet szüntetni a rövidlátást?! Hát ez tök jó! A mugliknál ilyen nincs. Ha kinőheted akkor évekig járkálhatsz ugye folyton kontrollra, hogy új lencsét kapj a szemüvegedbe. Vagy megműtenek – csóválom a fejemet kissé eltátott szájjal, amiből ő persze semmit nem lát. Na mindegy. De a lelkes hangsúlyt azt hallja. Tényleg fantasztikus ez varázsvilág, és hogy én mennyi mindent nem tudok még!
- Szóval akkor most átmenetileg van egy okos szemüveged, ami még jól is áll és megkímél attól, hogy folyton a gyógyítókhoz kelljen menned. Csúcs! – összegzem nagyjából a helyzetet. A csepegtetésről az információkat persze felfogom ám, csak inkább nem mennék bele nagyon a részleteibe. Oké, napi háromszor, gondolom reggel, délben, este. Tehát ha úgy alakul akkor egy nap egyszer csöppenek bele ebbe a folyamatba.
Ficeregni kezdek, mert ez a póz már minden csak nem kényelmes. Teljesen oldalra fordulok, bal lábamat felhúzom a padra, mintha törökülésbe szeretnék helyeződni. Ha sokáig itt ücsörgünk lehet, hogy a jobb lábamat is felhúzom a földről, de az egyelőre lenn marad. Hátrébb persze nem csúsztam a mozdulatsor előtt, így most a lábszáram szépen neki ér Thomas combjának. Nem hiszem, hogy nagyon zavarná a dolog, ha egyszer engem sem zavar.
-  Nem is csíp a szer? Na várj. Varázslatot küldtek a szemedbe? És az mit csinált? Éreztél valamit? – árasztom el kérdésekkel meghökkenve. Jó, oké, végülis logikus hogy nem valami nagyítólencsén nézik meg a szemét, meg nem fújkodnak bele. Meg, az összes többi mugli-vizsgálati módszer. A betűfelolvasás az oké, ezen  nem csodálkozom el.
- Kedves tőle! Van még hely egyáltalán a faladon? – nem csak, hogy kedves Rileytól, hanem egyszerűen tökéletes. El tudom képzelni azt a nagyon örülést Thomas részéről, tényleg a legszuperebb ajándékot kapta a vizsgálat után. Örökre megmaradó pillanatokat, emlékeket a szeretteiről. A legfontosabbakat biztos, hogy már ki is rakta a többi kép mellé a szobájában.
- Igen? Hát jó – nevetek fel a kijelentése hallatán.  Na nem mintha győzködni kellene engem, csak viccesen hangzott, ahogy kijelentette, hogy márpedig  csinálunk közös fotót. – És milyet szeretnél? Mozgót vagy hagyományosat?
Persze a hagyományos csak nekem az, neki valószínűleg nem pont ez a szó jutna eszébe, ha a mugli fotókra gondol. Ha jobban belegondolok akkor talán még nem is készült rólam olyan fotó, ami mozgott volna előhívás után. A mobiltelefonokkal nem olyat lehet csinálni, nem?
- Mobillal lehet hogy most is tudunk csinálni, előbb-utóbb csak rájövök, hogy kell. De rendes fényképezőgéppel jobb képeket lehet csinálni, azt tudnám is kezelni, csak venni kell egyet. Vagy kölcsönkérni – a végén még lesz egy utam a Kins&Kens-be megint. Úgyis valamit meg akarok nézetni velük a mobillal kapcsolatban.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 343
Összes hsz: 1870
Írta: 2019. július 13. 20:38 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Persze, később. Én sem most hirtelen gondoltam azt előadást. De akkor ebben megegyeztünk. Meghallgatom, állok rendelkezésére, mint mindig. Egyelőre viszont lehunyt szemmel ücsörgök és magyarázok neki. Akik erre sétálnak, azt hihetik, egyszerűen csak ennyire laza vagyok vagy fogalmam sincs. Napozok vagy valami. Mondjuk olyan erősen nem süt. Aztán lehet, ha sokszor látnak majd így vagy észreveszik a csepegtetést, rájönnek, hogy másról van szó. Egyelőre még azt élvezem, mikor meglátnak engem az ormótlan szemüvegemben. Azok az arcok! Tök vicces. Már felkészültem rá, hogy sokszor el kell mesélnem, mi ez az okuláré ügylet. Persze, nem ilyen részletesen, mint Launak, hanem egy tömörített verziót.
- Igen, hihetetlen jó. Elvileg nem mindegy persze, mi okozza a rövidlátásod. Nem mind helyreállítható ilyen egyszerűen. Szerencsés vagyok - bólogatok, forgatva a kis fiolát a kezemben, játszva vele. Megemelt szemöldökkel, érdeklődve hallgatom, a mugliknál hogy megy ez. Kemény.
- Jól áll? - kérdezek vissza mosolyogva. Tényleg tetszik neki?
- Nem, nem csíp. Olyan balzsamos - próbálom leírni a cseppet.
- Úgy nézett ki, mint valami színes füst, beszállt a szemembe, és olyan érzés volt, mintha körbevenné a szemgolyómat. De ilyen puhán. Inkább csak furcsa volt, mint bármi más - elevenítem fel az élményt.
- Már nincs olyan sok hely - mosolygok megint, a táblát illetően. - Riley mondta, hogy lehet, készít majd nekem valami tartót hozzájuk, szóval nem tettem még fel őket - mesélem a fotók elhelyezését. Továbbra sem vagyok teljesen olyan, mint általában, nem pörgök annyira, ám tény, az elmúlt percekben jelentősen oldódtam. Főleg, hogy Laura ilyen közel van.
- Mármint... ? Ja, értelek. Hát, igazából akármelyik jó - bizonytalankodom is kicsit, amikor jön a mozgó vagy hagyományos választással, hiszen nekem a kettő egy és ugyanaz. Aztán leesik, hogy neki viszont természetesen nem. Tehát úgy érti, hagyományos vagy nem mozgó képek, ha varázslófejjel nézzük. De maradjunk mozgó vagy nem mozgóban. Az korrekt meghatározás.
Szipogok továbbra is olykor. Előveszek egy zsepit és picit elfordulva kifújom az orrom. Ezt igazából már rég megtehettem volna. Mikor megvagyok, kinyitom a szemem és elkezdek pislogni, előrébb dőlve a faltól, egyenes tartásba. Ennyi idő elég kellett legyen a szernek. A szöszire tekintek magam mellett. A nagyon közel lévő szöszire. Barna szemeim a szokásosnál is jobban csillognak, hiszen most a készítmény miatt is teszik.
Ellenőrzöm, jól lezártam-e a fiolát, elrakom a zsebembe és ismét a kényelmesen ücsörgő lányra pillantok magam mellett. Ahogy így teszek, szelíd vonásaim ismét kicsit... komolyra fordulnak? Inkább elmerültnek vagy jelentékenyebbnek mondhatnánk. Nyalok egy aprót kiszáradtnak érzett számon, körbetekintek a szépséges kertben, amit most kissé homályosan észlelek, így szemüveg nélkül, cseppentés után, aztán visszatekintek őrá. Őt élesen látom.
- Lau? - szólítom meg aztán lágyan, mégsem túl könnyeden. Hogy minek valakit megszólítani, amikor úgyis itt üldögél mellettem és eleve rám figyel? Gondolom, valamiféle felkészülés. Meg sokan vannak, akiknek egyszerűen csak szeretem kimondani a nevét. Liam bácsinak pl. ha kell, ha nem. Nem csak az otthonbeli beidegződések miatt. Nem, azokat már egyre jobban elhagyom. Ez valami felkészülés és felkészítés tehát. Időhagyás arra, hogy a másik felfogja, hogy jön tőlem valami, én pedig még egyszer átgondolhassam, átvehessem gyorsan magamban azt a valamit. Azonban egyes esetekben ez a bizonyos megszólítás inkább arra jó, hogy alkalmad legyen még inkább ráparáztatni magad arra, aminek neki akartál vágni. Mint most nekem is. Egészen elsápadok, pillanatról pillanatra. Nekilátok mélyeket lélegezni és el is kell fordítsam a tekintetem a lányról, miközben próbálom lekűzdeni a rám tört szédülést. Nem kell farkasszemet nézzünk, miközben az eszméletemnél maradásomért harcolok. Oké, nyilván nem fogok elájulni, soha nem tettem még. Ettől függetlenül nem lehet mondani, hogy túldramatizálom. Ha nem csinálok valamit magammal sürgősen, nem fogom tudni folytatni azt, amit Launak akartam mondani. Pedig nem kéne visszatáncolni. Nem szabad. Csak ne érezném ezt a hülye bizsergést a fejem tetején. Ez már megint valami zsibbadáskezdemény. Remek. Mély levegő.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 327
Összes hsz: 1403
Írta: 2019. július 13. 21:33 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o


Mászkálnak errefelé emberek? Nekem fel se tűnt, ha igen. De valljuk be őszintén mostanában folyton ez van ha vele vagyok. Elvesztem az időérzékemet, nem tudom, hogy hol vagyok, fogalmam sincs, hogy mi van körülöttem. Rajta kívül. Furcsa érzés igazából, mintha minden más elhomályosodna, vagy mintha megszűnne minden, a semmi vesz körbe és egyetlen fényes pont van, egyetlen egy dolog van, ami tiszta és teljesen valóságos: ő. Hű, ez úgy hangzott, mint valami romantikus tini-regényből vettem volna.
- Ühüm, jól – bólogatok, amikor visszakérdez. Nem is láttam eddig szerintem olyanban, ami ne állt volna jól neki. Bár már fel tudnék állítani egy top 5ös listát, de ebbe talán nem most kéne belegondolnom. Mert akkor elképzelem, és ha elképzelem … nagyszerű, elpirultam. Mekkora szerencse, hogy csukva van a szeme!
- Hát azért ez elég para ha engem kérdezel. Biztos nem bírtam volna ki – megborzongok már a gondolattól is, de olyannyira, hogy teljesen libabőrös leszek. És még enyhe hányingerem is van. Más témát ha kérhetem! Áh a fotók, sokkal jobb.
- Fényképalbumot? Az klassz, akkor gyűjtheted őket. Ha meg betelik, hát szerzel egy másikat. Annyira jó lapozgatni az ilyeneket – és annyira vacak, hogy manapság már minden kép meg minden digitális formában van megőrizve a mugliknál. Nem adja vissza ugyanazt az érzetet. A varázslóknál viszont nem tudom, hogy megy ez. Bár használnak ők is tőlünk átvett dolgokat, de Thomas nem, neki ezek nagyon újak. Szerencsére.
- Oké, akkor majd eldöntjük. Úgyse pont most akartam kipróbálni a fotózkodást – amíg csukva van a szeme addig nem sok értelme van. Vagy legalábbis nem így, nem itt. A visszakérdezése miatt rádöbbenek, hogy tényleg mást tartunk hagyományosnak, de szerencsére megúszom magyarázkodás nélkül. Rájön hogyan is értettem. Néha-néha még bevillan a megérzésem, hogy valami nem egészen stimmel, valami aggasztja vagy zavarja, vagy inkább foglalkoztatja Thomast. Viszont egész jól magához tért az elmúlt, hát kitudja mennyi időben. Ez elaltatja ismét  a rossz érzéseimet. Egy időre.
Úgy tűnik végez a csöpi a dolgával, mert kinyitja a szemét, végre. Aztán rámnéz és szapora pislogásba kezdek. Hát persze, hogy a szertől olyan, mintha vékony réteg folyadék borítaná a szemét, mintha könnyben úszna a tekintete. Na nem annyira durván persze, de ehhez tudom a legjobban hasonlítani. A szeme színe és mélysége is kicsit másabb így, na és az a csillogás! Azt hiszem teljesen elvesztem. Képtelen vagyok elszakítani a tekintetem, pedig tudom, hogy azt kéne. Ez így már kezd nagyon fura lenni a részemről. Nagyon, de nagyon fura. Végül ő fordul el, én pedig gyorsan veszek pár mély levegőt. Lepislogok a karkötőmre, és elkezdem piszkálgatni a követ, majd újra felnézek rá. Oké, már nyugodtabb vagyok.
- I-igen? – ennyit a nyugodtságomról. Most már érzékelem, hogy megváltozott az arckifejezése, az idegességre utaló jeleket is észreveszem. Nevezzük idegességnek. Én az vagyok az tuti. Thomas kérdése nem csak arra jó, hogy ő ráparázhasson a folytatásra, hanem arra is, hogy én is.  Méghozzá nem is kicsit. Ő meg hirtelen úgy fest, mint aki el akar ájulni. Ez valami nagyon komoly dolog lehet, bár erre már a kérdésből is rájöttem. Vagyis arra, hogy komoly, de … te jó ég, miről van szó? Mi ez az egész?
- Thomas? – csak elsuttogni tudom a nevét, pedig nem kellett volna megszólalnom. Hagynom kéne neki időt, hogy belekezdjen, vagy visszatáncoljon, vagy amit akar. Lehetőleg még mielőtt ő elájul én meg szívinfarktust kapok. Annyira szeretnék valahogy megnyugtatni, megérinteni a kezét, hogy bátorítsam, de muszáj vagyok a kezeimet összefűzve szorongatni, hogy ne remegjenek annyira. Már mindenféle az eszembe jutott, hogy mikről lehet szó, azonban az utolsó gondolattól teljesen lesápadok. Azt ne, könyörgöm, bármit csak azt ne!
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 343
Összes hsz: 1870
Írta: 2019. július 13. 22:31 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Veszettül izgultam én is ám a vizsgálat előtt, pedig nem is értem, mit hittem, mit fognak tenni velem. Mostmár persze adom itt a nagy bátrat, dehát már tényleg furának tűnik, mennyire tartottam az ispotálylátogatástól.
- Nem, nem fényképalbumot, azt hiszem. Mondjuk az is jó ötlet. Hiszen vannak olyan fotóim, amik mondjuk ugyanakkor készültek, azokat nem kell mind kirakni. Nade nem, ő valami ilyen felakaszthatós akármit tervez - magyarázom ilyen végtelenül szakszerűen, közben kicsit felemelem a kezem, valami ilyen felcsiptető mozdulatot téve. Madzagot vagy zsinórt emlegetett, amin lógnának. Na majd kiderül. Már alig várom!
Hamarosan viszont minden tervezgetés, egyeztetés, elmélkedés háttérbe szorul. Távol már az előadásban való segédkezés, a látásom kérdése, meg minden. Csak ez van, amiért megszólítottam őt. Csak ez és minden, ami vele jár. Márpedig olybá tűnik, ezzel minden jár. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ideges vagyok. Zaklatott, izgulós, ilyenek. Az pedig, hogy hozzám szól, igazából jól jön. Igazából nagyon jól. Kizökkent. Eléggé ahhoz, hogy rájöjjek, ha húzom az időt, azzal nem csak magamnak okozok rosszat és sodrom magam egyre durvább stresszelésbe, hanem szegény Laut is várakoztatom, akinek meg fogalma sincs, mit akarok. Aki biztos, ezerféle dologra gondol már, miközben én látványosan kerülök veszélyes önkívületbe. Nem csinálhatom ezt vele. Vagy most azt mondom, hogy hagyjuk és akkor tényleg hagyom, vagy pedig beleállok abba, aminek nekiveselkedtem. Ahogy visszanézek rá, ráébredek, ezt kell tennem. Akármi legyen is a vége. Hiszen nem tudnám hagyni. Nem tudnám titkolni, nem is akarnám. Nem menne. Úgyhogy nincs más hátra, mint előre. Picit jobban felé fordulok, ahogy ülök mellette. Szinte görcsösen fogom a pad szélét két oldalamon. Mintha oda vezetném le feszültségem, abba a szorításba.
- Arra gondoltam... szóval... - állok neki nyökögni, de legalább végre beszélek. Közben a lány tekintetét, arcát figyelem. Ahogy így ráemeltem pillantásom, kócom egy része ráhullik a homlokomra. Ezt gyorsan hátratúrom, aztán visszafogok a padra. Nem mintha a mozdulat sokat segítene.
- Azt akartam kérdezni, hogy... - folytatom és csodálom, hogy a szívem nem ugrott még ki a helyéről, átszakítva ingemet és berepülve a szökűkútba egy nagy placcsanással. Lüktet a fejem tőle. De már nincs visszaút. Elfutni nem fogok, akkor meg muszáj lesz kiböknöm.
- Esetleg szeretnél... lennél a... lennél a barátnőm? - lehelem szinte csak utolsó szavaimat, ami kérdésemnek szinte kérés ízt ad, ám mindenképp őszinte, tiszta vágyódást. Istenem. Kimondtam. Megkérdeztem. Egyszerre szabadulok fel és nehezednek rám újabb súlyok. Biztos jó volt ez így? Nem lett volna stílusosabb randira hívni? De milyen lett volna az? Feszengtünk volna szerintem. Ezután is lehet randizni, ha úgy alakul. Az meg fel se merült bennem, hogy esetleg megcsókoljam. Hiszen mi van, ha kiakasztom vele? Ráadásul, Jézusom, csak ha rágondolok, berezelek. Nincs nekem ehhez bátorságom. Ha viszont már úgy gondoltam, inkább megbeszéljük, nem úgy kellett volna kérdezni, akar-e járni velem? De az furább. Miért, az, hogy legyél a barátnőm, nem az? Hányszor átpörgettem már pedig magamban az elmúlt napokban, de sejthettem, hogy amint itt leszek, nem fogom tudni úgy mondani, mint terveztem. Mindegy, a lényeg megvolt.
- Erre nem kell most felelned - szögezem le gyorsan, felemelve kicsit kezem, azzal is nyomatékosítva, hogy tényleg nem kell sietnie. Sehova se.
- És... és tudnod kell, hogy akármit is mondasz, én... szóval mi maradunk mi - mutogatok egyikünkről másikunkra, miközben visszatér belém az élet és szokásos önmagam. Noha egy olyan szerepben, amire még nem volt példa. - Ha nem, akkor nem. Semmi baj nincs, ha nem - rázom a fejem, próbálva efelől megnyugtatni őt, noha mellkasom megsajdul erre az eshetőségre. Hiszen bár komolyan mondom, amit mondok, az biztos, hogy ha nemet mond, kell majd idő nekem, rendbeszedni magam. De meg fogom tenni. Hiszen fontos nekem és nem akarom elveszíteni. Viszont, hé, várjunk már, még nem mondott nemet! Különben is, elég a dumából. Nem állok neki magyarázni semmi mást, hagyom, hogy megeméssze a kérdésem és mindent. Hagyok neki teret, miközben persze veszettül izgulok, mi lesz. De csak ülök mellette és figyelem őt, reménykedőn, várakozón.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 327
Összes hsz: 1403
Írta: 2019. július 13. 23:51 | Link

Thomas

kedd délután a szökőkútnál|o


Elcsodálkozom a fénykép elrendezési ötleten ami Riley fejéből pattant ki. Igazából, egész jól hangzik. Bár elképzelni persze nem tudom rendesen, hiszen a kép felakasztásról nekem vagy egy bekeretezett kép jut az eszembe, vagy pedig a sötétkamrás megoldás, amikor a madzagra vannak felcsiptetve a száradó képek, amik korábban az előhívó folyadékban áztak. Vagy miben.
- Ó! Az is jó! Akkor tényleg tele lesz az egész szobád képekkel! – lelkesedek én is vele együtt. Ez még szuperebb mint a fényképalbum. Csak elég belépnie és máris ott látja maga körül az életének minden boldog pillanatát. Ekkor jövök rá arra, hogy mennyire igaza van. Tényleg kell rólunk közös kép. Legalább egy. Hiszen annyi mindent élünk át közösen. Kicsit sajnálom, hogy annyi pillanat elveszett, vagyis az emlékezetünkben őrizzük őket, de azok idővel kifakulnak, feledésbe merülnek majd. Milyen kár értük.
A feszült pillanat pedig egyre csak nyúlik, én már tényleg rémeket látok, a lehető legrosszabb is megfordult már a fejemben. Hogy rájött én mit érzek, és ő ezt így nem akarja, inkább ne is legyünk barátok. Figyelem őt némán, próbálva meggyőzni magam, hogy nincsen semmi baj, de nem megy. Küzdök azzal, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, hogy valahogy megerősítsem magamat, ha mégis olyat mondana, amitől összeomlik a világ körülöttem. Még azt is próbálom bemesélni magamnak, hogy valami totál átlagos dologról lesz szó, és csak én festem az ördögöt a falra; de ezt képtelen vagyok elhinni.
Végre rám pillant, ami jó, ez már egy változás. A szívem vadul kalapál, szerintem már a kastélyban is hallani lehet. Aggódva nézek rá, szinte kétségbeesetten. Amint felém fordul észreveszem, ahogy erősen megmarkolja a fát, szinte belekapaszkodik. Nem, én ezt nem bírom tovább. Lehajtom a fejemet és becsukott szemmel várok tovább. Beszív-kifúj-beszív-kifúj. Erre a ritmusra próbálok koncentrálni. Ha ezt eltévesztem, akkor szétesek. Akkor megszűnök. Nem veszem észre, hogy ez valamiféle morbid ellentétje a pánikrohamaimnak. Ahogy az első hangfoszlány elhagyja a száját felkapom a fejemet és egyenesen a szemeibe pillantok. Felvonom a szemöldökömet egy kicsit, ami csupán annyit akar kifejezni, hogy folytassa. Minden egyes mozdulatára figyelek, ahogy visszarendezi a haját, ahogy furán veszi a levegőt. Az mondjuk eléggé hasonlít arra, ahogy én teszem. Tuti szívrohamunk lesz. A másodszori nekifutásnál is megakad, én pedig nagyot nyelek. Nemsokára elmondja. Egy nagy levegő, benntart, ugorjunk akkor fejest abba tátongó szakadékba, ami darabjaira cincálja a világomat.
Tévedtem, nem omlott össze a világ. Megállt, megdermedt minden. Pislogok egyet, majd még egyet, csak azért, hogy megtudjam ez még megy-e. A szívem az kihagy pár ütemet, majd furcsán kezd el verni, lassabban, mint korábban. Mintha azt se tudná, hogy mi is a feladata. Hangosan fújom ki a levegőt, már eléggé égett a tüdőm, de persze nem veszem észre. Hallucinálok? Vagy merjem elhinni, amit hallottam? Enyhén szétnyílnak az ajkaim, de nem tudok megszólalni, csak fürkészem a tekintetét, megerősítést keresve, hogy tényleg az történt-e ami.
- Én … - próbálok megszólalni,de a suttogásnál is kevesebb hang jön ki a számon. Inkább tátogás. Ó te jó ég! Tényleg azt kérdezi, hogy szeretnék-e a barátnője lenni. Akkor … akkor, nem csak én érzek így, hanem ő is. Ettől kimondhatatlanul boldognak érzem magam, annyira, hogy a két tenyeremen meg is jelenik egy kis vízréteg. Gyorsan odakapok megint a kőhöz, most még vissza tudom fogni valahogy. Már csak le kéne nyugodni annyira, hogy meg tudjak szólalni. Az arckifejezésem már egész nyugodt, a tekintetem is kitisztult, a kétségbeesésnek nyoma sincs. Inkább enyhe csodálkozás, meglepődés van benne. Mintha nem merném elhinni, amit hallottam.
Kicsit megkésve veszem észre, ahogy megmozdul, mintha arról akarna biztosítani a mozdulataival hogy nem kell féljek. Mitől is? Miért is kéne félnem bármitől vele kapcsolatban? Na várjunk, most próbál megnyugtatni, hogy semmi baj ha én nem így érzek? De hát én … Tényleg ideje lenne már megszólalnom, mielőtt megint rosszul lesz valamelyikünk. De, úristen! Jaj, Laura koncentrálj.
- Én … , én … - tehetetlenül rázom meg a fejemet egy árnyalatnyi bosszúsággal az arcomon. Veszek egy nagy levegőt, majd nekifutok újra, máshonnan megközelítve a mondandómat.
- Igen – felelem végül egyszerűen. Oldalra fordítom a fejem, vetek egy gyors pillantást az udvarra, majd mosolyogva nézek vissza Thomasra. – Persze, hogy szeretnék. Leszek a barátnőd.
Úgy érzem magam, mintha repülnék most. Gondolkodás nélkül dőlök picit előre, hogy a karjaimat a nyaka köré fűzzem, megöleljem, hiszen most már szabad, most már nem jön ki furán a dolog. Annyira hihetetlenül boldog vagyok, hogy már nem tudom visszatartani a mágiámat sem. Eső áztatja hát az udvart, egyedül az a hely marad szárazon, ahol mi vagyunk. Ennyit tudok csak kontrollálni rajta. Ez hihetetlen! Fantasztikus! Hihetetlenül fantasztikus!
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. július 14. 00:16 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 343
Összes hsz: 1870
Írta: 2019. július 14. 11:00 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

Milyen jó, hogy nekem eszembe sem jut, hogy az eddig nem megörökített pillanatok elvesznek. Ha ez felmerülne bennem, valószínűleg alaposan nekikeserednék. Viszont szerintem szerencsére nem fog ilyen belém villanni, amíg nem mondja valaki nekem. Márpedig ki és miért mondaná? Addig meg örülök azoknak a képeknek, amik vannak. Nagyon örülök!
A jelenlegi pillanatot se lenne semmi megőrizni az utókornak. Egy részt igazán izgalmasan festhetünk mindketten a szívroham szélén, másrészt úgy talán felfedeznék később olyan részleteket, amik most elkerülök a figyelmem. Például, ahogy a szöszi lehunyja a szemét és mélyeket lélegzik. Hiába van előttem, hiába látom, nem fogom fel, ezt vajon miért csinálja. Túlságosan elvagyok már azzal, miként adjam elő, amit akarok.
Elképzelésem sincs, mit szól ahhoz, amit végre megkérdeztem. Nem lehet leolvasni róla semmit. Mármint annyit, hogy meglepődött. Dehát sokféle képpen lehet meglepődni. Talán azért is állok neki magyarázni többek közt, mert el akarom terelni a figyelmem arról, hogy mindenfélét feltételezni kezdjek. Viszont végül csak hagynom kell magunk közt a csendet. Hagynom kell őt levegőhöz jutni. Neki is áll válaszolni. Ugyanúgy hebeg, mint én. Finoman megemelt szemöldökkel, végtelen türelemmel várok. Ha évekig ismételgetné azt, hogy "én", akkor is ugyanígy ülnék és néznék rá. Csak sajnos közben lassan beindulnak a fogaskerekek a fejemben és olyanokat nyikorognak rozogán, hogy "én nem szeretném" vagy "nekem más tetszik" vagy "én még átgondolom". Szinte már rimánkodom magamban az utolsóért, azonban inkább kiürítem a fejem és csak nézem őt, csak rá koncentrálok. A békés, kedves arcára, válasz előtti, helyes feszültségére.
Igen. Azt mondja, igen. Bólogatok. Szóval igen... Igen?? Mi az, hogy igen? Elkerekedik a szemem és szám rögvest egy mámoros mosolyra húzódik, pedig az agyamig még nem jutott el. Ám esélyem sincs félreérteni, variálni, hogy várjunk csak, mi is volt a kérdésem és vajon nem arra mondott-e igent, hogy ezen még elmorfondírozik. Nem, mert egyszerűen kimondja. Nekem pedig fogalmam sincs, hallottam-e már életemben ilyen gyönyörű mondatot.
Amint megölel, rögtön körbefonom rajta karjaimat, erősen lehunyom a szemem, lágyan magamhoz szorítom őt és számat vállára nyomom, beleszusszanva leomló hajába, felsője anyagába. Ha ő nem hajol így hozzám, én tettem volna, szóval most úgy érzem, megkaptam valamit, hamarabb, mint hogy egyáltalán én tudtam volna, hogy ezt szeretném. Fel kell kicsit tekintsek aztán, mikor esni kezd. El persze nem engedem. Főleg, hogy nagy csodálatomra, mintha ránk nem potyognának cseppek. Ráncolom kicsit homlokom, aztán rájövök: ez Lau. Ezt akarva-akaratnul, de ő csinálja. Elvigyorodom és visszatámasztom orromat vállára, szemem visszahunyva. Karjaim fogása folyamatosan enyhül, csak azért, hogy aztán kellemesen visszafoghassak rá ismét újra meg újra. Egyik kezem hátán, a másik derekán pihen.
Majd' kiugrok a bőrömből. Nagyon-nagyon boldog vagyok. Amennyire ködösek és tompák voltak az elmúlt napok, ez most annyira fényes és friss. Laura a barátnőm. Ez már hivatalos. Édes Istenem! Annyira reméltem, hogy ez lesz, viszont most annyira hihetetlen, tényleg. Hm. Nem nagyon akarom őt elengedni. Kész. Idült, csaknem idióta mosollyal a képemen ölelem őt, bár ezt a mosolyt nem látni, hiszen válla rejti, viszont arcom többi részéből kikövetkeztethető.
Pedig nyilván az lenne a menő, ha csak röviden megszorongattam volna, aztán elengedem azzal, hogy klassz, akkor megbeszéltük. Tudjátok, mintha nem is annyira izgatna, hiszen nem nagy dolog. Na ez az, amire olyannyira nem volnék képes, hogy eszembe se ötlik. Mármint oké, amikor a fejemben pörgettem ezt a pillanatot, volt a 3000 közt ilyen forgatókönyv is, hogy vajon hogy reagáljak, ez a változat viszont tiszta röhejesnek tűnt. Aranyos mondjuk tőlem, hogy azt hiszem, szabályozhattam volna ezt. Minek is tenném? Teljes ökörség.
Elengedem a szöszit lassan, de tényleg csak sokára. Felemelem a fejem és átható, színtiszta örömmel pislogok rá. Sehol a sápadtság, sehol a zsibbadás. Mintha nem is volna testem. Pedig van és a kezeim továbbra is rajta nyugszanak, jobbom a karján, balom a combján hever. Odakerültek, ahogy nem húzódtam távolabb tőle ennél. Nem tudom, kéne-e mondanom valamit. Nem tudom, mit mondhatnék egyáltalán. Viszont, ahogy itt ülünk ebben a gyönyörű udvarban, virágillattól, vízcsobogástól és a lányféle esőtől övezve, úgy érzem, akármilyen tökéletlennek is tűnt és akármilyen bénáskodó volt a pillanat részemről, egyszerűen tökéletes lett.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 327
Összes hsz: 1403
Írta: 2019. július 14. 20:32 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o


Egy dolgot biztosan megállapíthatunk: a filmekbe valahogy nem így zajlanak ezek a dolgok. Minden olyan egyszerűen, olyan zökkenőmentesen zajlik, kellemes háttérzene meg ilyesmi. De egy olyan film nincs, amiben a jelenet résztvevői szinte az eszméletüket vesztik, még a kérdés elhangzása előtt. Egy árva szó sem zajlik arról, hogy mennyire zakatol a szívük, hogy szinte fáj minden lélegzetvétel. Annyiban talán egyeznek a dolgok, hogy egy külső szemlélő már előre tudta volna, hogy mi a helyzet, mi fog következni. Látta volna a jeleket, minden apróságot, amik a mi figyelmünket elkerüli. Mert elkerüli.
Amikor a szavak a torkomon akadnak, ő ugyanúgy reagál, ahogy az előbb én is tettem. Valószínűleg, hogy ha nem az lenne a helyzet, ami, akkor biztos sokáig is tartott volna továbblendülni az „én”eken és hasonlókon. Mert teljesen meglepődtem volna. Te jó ég így is! Tényleg mindenre számítottam, csak erre nem. Nem gondoltam volna, hogy ő is érezhet úgy irántam, mint én iránta.Az már tényleg túl mesébe illő lett volna. Istenem, még most se tudom teljesen elhinni.
Annak az egyetlen szónak a kimondása viszont egy pillanat alatt száműzi a feszültséget, ami árad belőlünk. De azt azért érzem, hogy nem feltétlenül fogja pontosan érteni, hogy végül is mi igen, mert bár csak egy kérdést tett fel, de ha én képes vagyok egy normális szituációban félreérteni egy egy szavas választ, hát akkor egy ilyenben tiszta sor, hogy nem egyértelmű. A többit már könnyű kimondani, látva ahogy tágra nyílnak a szemei, és szinte sugárzik a boldogságtól. Jó, ez mindkettőnkre igaz.
Nem tudom, hogy mit csinálok tulajdonképpen, így azért egy picit meglepődöm, amikor az ölelésében találom magam és már nem csak a karjaim érnek hozzá. Az agyam egy távoli zugában halványan felsejlik az információ, hogy ez új, ez közeli, ez más. De nem félek, nem akadok ki, mert tudom, hogy elég egy apró mozdulat és már el is enged. Azt nem tudom, hogy meddig tarthat ez a pillanat, de remélem sokáig élvezhetem ahogy finoman hozzám ér, ahogy néha megcsiklandoz a szuszogásával. Lehajtom a fejemet a vállára, az orromat a nyakához érintem, így lélegzem be az illatát. Ahogy lehunyom a szemem lassan sóhajtok egy nagyot. Ez nagyon jó érzés. És végül csak megkapjuk azt a zenei aláfestést, ahogy a vízcseppek kopogni kezdenek körülöttünk. Először csak lassan, aztán egyre sűrűbben, kezd az egész úgy festeni, mint egy erős felhőszakadás. Kinyitom a szemem, amikor megmozdul, és rögtön tudom, hogy összerakja a dolgokat. Igen, ez én vagyok, ezt én csinálom. Fránya hydromágia. Ha akarnám sem tudnám titkolni, hogy mennyire boldog vagyok most. Bár nem is akarom.
Ez a kis változás viszont picit visszaránt a valóságba annyira, hogy észrevegyem, hogy hol is fog engem pontosan. Kellemesnek találom az érintését, a váltakozó intenzitását a fogásának, csak éppen … ez kicsit sok. Nem, nem úgy, hogy kezdek pánikba esni. Hanem úgy, hogy tényleg nagyon nagy bajban leszünk lassan. De nem akarom elengedni őt. Ugye ez most a valóság és nem csak álmodom? Erre a gondolatra egy picit erősebben szorítom a fiút, az egyik kezemmel beletúrok a hajába és nem foglalkozom azzal, hogy könnyek lepik el a szememet. Sóhajtok ismét egyet, majd lassan lazítok a tartásomon, a fejemet is megmozdítom. Hogy tudatosan vagy sem, de azonnal reagál. Elenged, én könnyes szemmel mosolyogva viszonzom a pillantását, amíg fel nem tűnik, hogy már megint máshol vannak a kezei. Te jó ég, ezt mégis hogy csinálta? Nem kellett volna esetleg észrevennem? Óvatosabbá válik a tekintetem, veszek pár mélyebb levegőt, mialatt a jobbommal az után az ominózus bal kéz után nyúlok. Összefűzöm az ujjainkat, így kicsit enyhül a szorító érzés a mellkasomban. Nem akarom elvetetni vele a kezét, egyrészt mert tényleg nem vagyok pánikban, szóval nem fogom feleslegesen a frászt hozni rá, másrészt meg, mert jó érzés. A legnagyobb gondunk most amúgy sem ez.
- Gondolom nem szeretnél tonnányi vizet a nyakunkba, vagy majd úszva távozni innen – mondom neki finoman mosolyogva fejemmel a szökőkút felé biccentve. Egy ideje már nem hallatszott vízcsepegés, ennek pedig az az oka, hogy az összes általam idézett víz csatlakozott a többihez, amit talált és most egy szép magas vízfal remeg finoman a kút előtt. Nagy nehézségek árán tudom csak megszüntetni az egészet. Remélem, hogy jó darabig még maradunk itt, mert ha most meg kellene mozdulnom elájulnék a kimerüléstől, a hőmérsékletem is kúszik felfelé, mondhatni enyhén belázasodom. Sajnos ez előfordul. De ugyan kit érdekel ez most? Thomas a barátom! ?aj, ennek a kifejezésére tényleg nem a magyar a legjobb nyelv. És bármilyen hihetetlennek is hangozzon, de ez az egész pont így volt jó, ahogy. Pont azokkal a szavakkal, pont azzal a hebegéssel, az ájulás-közeli állapotokkal. Soha nem fogom elfelejteni ezt a délutánt, minden egyes pillanatát örökre az emlékezetembe vésem.
- Úgy tűnik ezekhez az incidensekhez kénytelen leszel hozzászokni, amíg nem tanulom meg tökéletesen uralni ilyen helyzetekben. Be fog köpni a mágiám – nevetek rá a fiúra. Kicsit furcsa azért ez a szituáció annyiban, hogy fogalmam sincs, hogy ilyenkor mi van. Meg kéne beszélni még valamit, vagy ennyivel minden el is van rendezve? De majd úgy is kialakul, a lényeg, hogy együtt vagyunk. Áh, nem tudom elhinni! Te jó ég!
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. július 14. 20:32 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 343
Összes hsz: 1870
Írta: 2019. július 14. 22:20 | Link

LAURA
kedd délután | a padon | x

A szemei könnyben állnak. Nem ijedek meg, hiszen tudom, hogy az örömtől van. Awh. Ez az awh az arcomra is kiül. Szeretettel mosolygok a lányra, és csak azért nem homályosodik el nekem is a tekintetem, mert most éppen a túl feldobott, megkönnyebbült fázisban vagyok, ez viszont egyáltalán nem zárja ki, hogy nagy magányomban férfiasan könnyhullassak kicsit, alkalom adtán. Nem azért, mert nem akarom, hogy bárki lásson, csak mert akkor fog szerintem ténylegesen koppanni, amikor egyedül maradok a gondolataimmal.
Mintha azonban változna arca. Nem mondom, hogy baj van, csak... nem tudom. Lepillantok összefűződő ujjainkra, jobban elmosolyodva. Nem áll bennem össze, hogy ez egy taktikus húzás a részéről. Talán ez jobb is így, mert lehet, inkább eltávolodnék tőle, ha akár csak megneszelném, hogy bármi gond van. Mivel azonban ez egyébként se jellemző rám, hogy beazonosítsam ezeket, most meg alapból a felhők felett járok, seprű nélkül, így tök elképzelhetetlen.
- Hogy mi...? - pislogok értetlenül, aztán elnézek a szökőkút felé én is. - Ó - adok hangot annak, hogy már világos. Legalábbis kezdem kapizsgálni, mit mond. Csak azt nem tudom teljesen, ez ellen hogy kéne tenni. Enyhén eltátott szájjal ámulom a vízfalat, aztán várakozva tekintek vissza Laurára.
Ilyen helyzetekben? Hogy megölelem? Akkor mostantól komolyan lesznek ilyen helyzetek? Mármint gyakran? Ha lesznek, tőlem rám szakadhat az ég, nem izgat túlzottan. Simán megéri, semmi bajom egy kis vízzel. - gondolom én, nem tudván, hogy amit látok, az csak a jéghegy csúcsa.
Beköpi a mágiája. Akkor tehát ilyen boldoggá teszem, hogy amiatt ez történik vele? Hiszen tudom, olyankor esnek meg vele ezek a vízjelenségek. Tehát, amit magunk körül tapasztalok, az mind az örömének kivetülése most is. Annyira szép! Odapillantok megint a vízfalra. El sem tudom mondani, mennyit jelent, hogy mindezt én váltom ki.
- Jól van - nyugtázom hát csak ennyivel, hogy erre számíthatok. Mindenféle vízjelenségekre, amikor ilyen helyzetekben vagyunk. Mondjuk eddig is megestek már ilyesmik. Cseppek tűntek elő a semmiből meg hasonlók. Na álljon meg a menet... akkor is beköpte a mágiája? Ugyanilyesmi oka volt azoknak is? Nem, az nem ilyen volt. Vagy de? Jó ég, annyi mindent kérdeznék tőle meg mondanék neki, csak nem akarom lerohanni. Így is már túlcsordultunk, a szó minden értelmében, nem?
- Várj, te... - kezdek egy homlokráncoló megállapítást, feljebb simítva a karján, meg jelentősebben kezére fogva, majd jobbom homlokához emelem, kézfejem odanyomom - Mintha lázas lennél - érkezik gyógyítói diagnózisom. - Jól vagy? - kérdezem aggódón, fürkészve őt.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 327
Összes hsz: 1403
Írta: 2019. július 14. 23:28 | Link

Thomas

kedd délután a padon|o


Persze ez is csak később jut ám eszembe, hogy milyen furán jöhet ki ez az egész neki. Mármint, hogy jól összeölelkezünk, meg lebegünk a felhők felett, én meg próbálok nem sírva fakadni. Még jó, hogy nem hozom rá a frászt, hogy nekem mégis mi bajom van most. Így is épp elég dologgal tudom megijeszteni, akár akarom akár nem. Miért nincs egy sima gyors varázslat pánikbetegségre? Egy suhintás és máris rendbe jön a páciens agya, szuper lenne.
Szóval szerencsére továbbra is mosolyog rám, lágyan, kedvesen. És úgy néz rám, mintha nem is tudom, én lennék a világ közepe. Hihetetlenül intenzív ez az érzés, nem is tudom értelmezni se, hogy mik vannak bennem. Hogyan lehetséges egyre jobban és jobban fokozni az érzelmek mennyiségét, amik elöntenek?
Sikerül nem megijesztenem, amikor próbálom visszanyerni valamelyest az uralmat az érzelmeim felett. És bár lehet, hogy csak taktikus húzásnak tűnik, amit teszek, de ez nem teljesen igaz. Persze az is benne van a pakliban, hogy kicsit összeszedettebb vagyok és jobban tudok koncentrálni ha nem érzem a meleg tenyerét a combomon. Viszont tényleg nem szeretném megszakítani az érintkezést, azt meg pláne nem, hogy eltávolodjon tőlem. A figyelmét pedig pont azért hívom fel a „kis” gondunkra, mert ez az oka annak, hogy óvatosabb leszek. És, hogy ezt ő is tudja, és ne gondoljon a legrosszabbra.
Felkuncogok egy kicsit, egyrészt a meglepett arcán, másrészt pedig azon, hogy tőlem várja a megoldást. Oké, persze én csináltam ezt, akkor meg is kell tudnom szüntetni. De eszébe se jut, hogy esetleg képtelen vagyok rá? Hogy túlnőtt rajtam az, amit lát? Ez egyszerre jó és rossz.
Mi? Miért ne lehetnének ilyen helyzetek? Vagy hasonlóak. Nem csak ölelésre aktiválódik magától az elemem. Ha nagyon boldog leszek tőle akkor akár egy szó vagy mondat vagy igazából bármi kiválthatja. De, de ez baj? Biztos hozzá-hozzá érünk a másikhoz, eddig is tettük, csak most már többet jelent, mást jelent.
Kérdőn nézek rá, amikor teljesen nyugodtan közli, hogy persze semmi gond, ha kicsúszik a lábam alól a talaj. Mintha olyan mindennapos lenne az ilyesmi. Pedig, eléggé ritka. Miért is lettem én pozitív kitöréses? Valaki nagyon jót röhöghet odafenn rajtam. Arról meg fogalmam sincs, hogy most az ő feje van tele kérdésekkel. Ami nem gond, csak előbb mégis csak meg kéne szüntetni ezt a vízfalat, meg lenyugodni – részemről legalábbis -, aztán persze átbeszélhetünk mindent. Időnk, mint a tenger.
- Én? – kérdezem egy kicsit tompán, teljesen kimerülve az iménti nem tervezett mutatványoktól. De sikerült, megszüntettem. Megérte, megéri. Nagyokat pislogok, amikor kicsit fáziskéséssel veszem észre, hogy a hőmérsékletemet csekkolja le. Most hűvösnek érzem a kezét, pedig neki mindig olyan kellemesen meleg az érintése. Mindig az én bőröm a hidegebb.
- Helytálló megállapítás doktorúr – mosolyodom el halványan, egek de fáradt vagyok. És csak sikerült elérnem, hogy aggódni kezdjen. Pedig nem szerettem volna. De tényleg nem. – Igen, mindjárt jobban leszek, csak kimerítettem magam. Ha túl sokat vagy túl hirtelen bocsájtok ki, akkor eléggé pórul lehet járni – válaszolom neki lehunyt szemmel, mélyeket lélegezve. Nem most fogom részletezni, hogy ez még a jobbik eset, ennél csak rosszabbak történhetnek.
Ha időben észrevettem volna, hogy mi történik, hívhattam volna az elementálomat is, hogy segítsen – vagy nem hagytam volna idáig fajulni, az még jobb lett volna. Sóhajtok egy nagyot majd kinyitom a szememet és a kezeinkre pillantok. Mintha máris egy picit kevésbé forogna úgy velem a világ.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: « 1 2 ... 23 ... 31 32 [33] 34 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék