Nagy bátorságról susognak a fák
 A főnix dala kíséri útját.
 A bölcsesség friss patakja csordogál
 Mellette egy szfinx emelt fővel áll.
 Szerényen hajlik meg virág és az ág
 Egy unikornis mezőn vágtat át.
 Ravaszan sötétlik az éjjeli táj
 S ezüst tó fölött smaragd sárkány száll.

Szofi Wilkinson és Nemes L. Izabella
Hogy egy fóka enné meg azt a manót, aki elhagyta őt félúton! Nem is. Inkább egy fóka ölelgetné agyon, hogy aztán tudja az illetékes, nem illik a kézbesített csomagokat félúton lepakolni. Még akkor sem, ha a nagy gonddal csomagolt dobozkában valami ismeretlen eredetű meglepetés mocorog. Igen hevesen. Hiszen úgy hallotta, csodálatos helyre fog jutni; kellemes vízpartra, ahol minden tele lesz finomabbnál finomabb halacskákkal. Naná, hogy izgatottan szeretne kijutni ebből a szűkös sötétségből. Azt is mondták, hogy rengeteg kedves, cuki barát fog rá várni azon a helyen, amit ő most a pingvinmennyországgal azonosít. Igen ám, de miután nehézkesen, sután végre sikerül kikecmeregnie fogságából, hirtelen az ijesztő valóságban találja magát. Ajajj! Hol vannak a halak? Legfőképpen: hol vannak az új barátai? Itt nincsen senki! Olyan kihalt ez, mint a raktárhelyiség, ahova a megalkotása után besuvasztották.
Kis pingvinszárnyaival kétségbeesetten csapkodva indul előre, totyogva igyekszik megkeresni az új világot, amit ígérgettek neki. Csakhogy semmi mást nem lát, csak a hatalmas kastélyt maga előtt. Ó, jajj! Olyan hatalmas ez az épület, ő pedig olyan kicsi, és elveszett! Valakit hamar találnia kéne.
-Hol vagytok!? – kiállt bele a semmibe meglepően mély, plüssjátékhoz nem méltó hangon. Csőröcskéje elé kapja szárnyait, és ijedten pislog körbe műanyagból ragasztott gombszemeivel. Így nem lesz egyszerű új pajtásokat találni, pedig érzi legbelül, hogy erre teremtetett. A varázslat, amit rá bocsátottak, ott munkálkodik a vattaszívében. Csak remélni tudja, hogy a kastély felé bukdácsolásában valaki rátalál, és magához veszi. Nem is kell sok, meglát két alakot a távolban. Uccu néki, elkezd feléjük totyogni.
-Itt vagyok! Hahóó, várjatok meg! – igyekszik felvonni magára a figyelmet, amennyire egy alig harminc centi magas plüsstől telik.

Izabella és Szofi

Talán jobban járt volna, ha a dobozában marad, és megvárja, amíg rendesen kikézbesítik, vagy legalábbis ott találnak rá. Hiszen a két leányzó már az üres csomagolásnál ólálkodik, pingvinkénk pedig totyoghat szépen vissza hozzájuk, ha nem szeretne idekint maradni, és esetlegesen egy fóka áldozatává válni. Mert sosem lehet tudni, és mégis mihez kezdjen egy plüss, ha orvul megtámadják? Kár volna azért a szép kézi varrásért, amit a gyártóitól kapott.
Picinyke lábait sebesen szedegetve végre sikerül elérnie az igazán aranyosnak tűnő leányzókat, és nagy boldogságát igyekszik heves szárnycsapásaival kifejezni. Csak Szofi szavai lombozzák le kissé. Méghogy ő csak egy plüss? Csak – egy – plüss? Ha lenne szemöldöke, bizonyára most a feje búbjáig szaladna, de még a csőre is szomorúan lekókad ettől a beszédtől. No, de majd mindjárt megváltoztatja a lány hozzáállását!
-Én Horka vagyok, nem csak egy egyszerű plüss! – szegény kicsi zöld nem tudhatta, hogy kivel áll szemben, így a kis pingvinünk sem kezd el rá neheztelni, inkább visszafordul a roppant kedves hölgyikéhez, aki az imént a buksiját simizte. Ettől igazán átmelegszik a szíve. Vagyis a szíve helyén fehérlő vattacsomó.
-Elvesztettek út közben! Most pedig nem tudom, hogyan találjam meg az új barátaimat! És nem emlékszem, kit kell keresnem. Te nem tudod véletlenül, hova kéne mennem? Azt hiszem, egy nyuszi vár rám valahol. Ismertek itt egy nyuszit? – még kétségbeesésében is nagyon cuki. Közben persze elkezd Szofi felé totyogni, aki immár a földön ücsörög. Mikor odaér a lányhoz, nem teketóriázik, egyből megpróbál – igencsak esetlenül – belemászni az ölébe.
-De lehetnétek ti az első itteni barátaim. Jóóó? – kérdezi reménykedve. Máris ölelésre emeli szárnyait, s megpróbál minél közelebbi kontaktba lépni a rellonossal. Annyira aranyos, hogy ajánlata szinte visszautasíthatatlan.
-Te nem ülsz ide hozzánk? – fordul vissza Izabellához mosolyogva, már amennyire egy pingvin mosolyogni tud. – Ha már a barátaim vagytok, eláruljátok a neveteket?

Izabella és Szofi

Megmelengeti a piciny plüsslelkét, hogy Izabella ennyire törődik vele. Találhatott volna kedvesebb leánykákat ebben az iskolában? Nem, egészen biztosan nem. Ha tudna mosolyogni, és fogat villantani rájuk, most körbeérné a csőre a fejét. De nem tud. Helyette szárnyacskáival csapkod hevesen.
-Kumaaaa… Kuma – kicsit töri a vattaagyacskáját, hogy vajon ezt a nevet hallott-e készítőitől. Kínos lenne, ha valaki egészen máshoz kézbesítenék.
-Kuma! Igen, ő lesz az! – örvendezik a felismerés után, s egyből megmentője felé kezd kalimpálni. Szofi öléből megpróbál átmászni a másik lányéba, s közben, ha Izabella nem kapja el, lehuppan a földre. Még jó, hogy szépen ki van tömve, így csak puhára eshet.
-Azt tudod, őt hol találom? Vigyetek el hozzá! – kéri a hölgyeményeket reménykedve. Azzal bizony nem sokra fog menni, ha Izabella csak névről ismeri a nyuszit. Akkor soha nem fog a helyére kerülni. Viszont már az is megmelengeti a szívét, hogy ilyen kedves és szerető lánykákkal hozta össze a sors. Ráadásul a szőkeségnek milyen szép neve van!
-Izabella! – ízlelgeti derűsen új barátja nevének csodálatos hangzását, miközben felé totyog.
-Nagyon szép a neved, új barátom! - hízeleg neki, de persze Szofit sem felejti el, így miután ő is megmondta a magát, visszafordul hozzá tökéletes áhítattal.
-A tiéd is! Vajon szeretni fognak a többiek, ha én csak Horka vagyok? - kérdezi némi aggodalommal a hangjában. Egyáltalán szeretni fogják a plüssök? Lehet itt kéne maradnia ezzel a két hölggyel, hiszen ők olyan bájosak.
-Ugye megölelsz? – hadonászik Izabella felé a szárnyaival. S most csak arra az egyre tud koncentrálni, hogy minél több kedvességet gyűjtsön be, s adjon a másiknak. Érzi, hogy ennek így kell lennie. Amint elég közel kerül a lányhoz ölelés közben, hozzádörgölőzik kicsit a puha fejecskéjével, s maga sem tudja miért, de megnyalja az arcát. Szeretet a legfelsőbb szinteken.
Izabellában pedig azonnal megkezdődik a változás. Mintha egész testét kellemes melegség járná át; egészen a szívéig hatol. Innentől bizony rózsaszín cukormázban fogja látni a világot. Horka küldetése azonban nem fejeződött még be. Szofihoz fordul a másik lány karjában.
-Megkeressük Kumát? Vigyél engem, kérlek! - elkezd mocorogni, hogy a rellonoshoz jusson.

Jared és Ruarc

Egy tömzsi, kissé dundi alak jelenik meg az iskola kapujától halkan követve Jaredet, kényelmes látótávolságon belül. Elég ügyesen rejtőzködik, bár igazából nincsen szüksége rá, számára azonban így mégis izgalmasabb. Valamivel fel kell dobni ezt a béna munkát... Gyerekeket megfigyelni, komolyan? Kezében egy penna és egy kis tábla, amelynek tetejére egy pergamen van odacsiptetve. Világoskék szegélyű talárt visel – pontosan olyat, mint amilyen Fédra kosztümének színe szokott lenni.
Nem szól egy szót sem, csak gyanakvó tekintettel méregeti a két diákot, kiváltképp Ruarcot. Miért ilyen későn érkezett? Miért késte le egyáltalán a tanévnyitót? Kicsit megcsóválja a fejét, miközben feljegyzéseket készít. Elküldeni nem küldheti el őket, meg sem büntetheti őket, ez ugyanis nincsen a hatáskörében... Ráadásul valószínűleg indokolatlan is lenne. Ő csak figyel. Figyel és mindent serényen lejegyzetel, hogy aztán az irodában nemsokára leadhassa majd a jelentését. Ha a két Eridonos látná őt, talán még egy bárgyú vigyort is felfedezhetnének az arcán... Rendkívül örül, mert ma végre sikerült találnia valami igazán érdekeset, ez pedig legalább egy kicsit feldobja majd a kastélyban töltött rém unalmas napjait. A főnökei pedig remélhetően elégedettek lesznek vele, ki tudja, talán egy-két jó szót is szólnak majd az érdekében a Minisztériumban! Ez most igazán nagy lehetőség, legalábbis számára annak érződik. Miután felírt pár dolgot, és vet még pár elítélő pillantást a két diákra, hamar el is iramodik. Kissé óvatlan is... Ha észrevették hát észrevették, ha nem, nem. Neki igazából már mindegy, a feljegyzéseit már megszerezte.