Az iskolát körülvevő magas fal, mintegy biztonsági sávként szolgál a bent lakók nyugalmának érdekében. Ide érkeznek az új diákok, és kezdetben ezen a helyen tudnak ki is sétálni, miután az engedélyező nyilatkozatukat átadták a házvezetőjüknek vagy helyettesének. Ez a biztonságosabb, jobban ellenőrzött rész, ugyanis létezik a kapun egy másik, nagyobb rés is, mely közelebb van a faluhoz, de a megközelítése csak annak ajánlott, aki ismeri az oda vezető erdei ösvényt is, ugyanis könnyű letérni róla és a kentaurok területére tévedni.

A hatalmas fekete vaskapu rengeteg mágiát rejt, és egyből érzékeli, ha idegen lép a területre, még akkor is, ha a mágia magas fokú ágát is műveli(kivétel ez alól az Animágia és a metamorfmágia), ellentétben a réssel, ahol már alacsonyabb a mágia ereje. Oldalain a házállatok szobrai találhatóak meg, alulról felfelé haladva a sárkány, a szfinx, az unikornis valamint a főnix. Ennek az elrendezésnek több története is fellelhető a mágustanoda történetében, azonban pontosan nem lehet megmondani melyik a valós ok.

A faragott oszlopok, rúnákkal díszítettek, melyek a falon több felé is fellelhetőek. A kapu felett határozott betűkkel az iskola neve és himnuszának egy részlete látható:

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=664996#post664996][b]Kovács Panka - 2017.03.06. 21:22[/b][/url]

Óvatos léptekkel haladtam vissza az iskola felé. Pár napja jöttünk vissza Magyarországra Szöulból, ahova azért jártam, hogy összeszedhesssem magam, és legyen időm tovább lépni a balesetemen, illetve a szerencsétlenül végződött kapcsolatomon. Talán mondanom sem kell azt, hogy ez nem egészen sikerült, hiszen még mindig egyetlen fiú jár a fejemben, pedig már nem sírok miatta, és nem fáj az, hogy elveszítettem. Illetve de, még mindig gondolok rá, viszont egyáltalán nem érzem azt az égető, mindent felőrlő fájdalmat, amit anno, a szakításunkkor. Ezt valamennyire pozitív dolognak gondoltam, viszont nem reménykedtem a viszontlátás örömében. Tudtam, hogy a dologban sok minden lenne, csak öröm nem, így gondoltam csak sodródok az árral, és megpróbálok barátokat szerezni, mielőtt megtehetném. Nem akartam tudni mi van vele, valamiért csak el akartam kerülni, hogy nyugodtabb legyen az életem.
Kissé fáztam, mert a kabátom a késő délutáni órákban már vékonynak bizonyult, viszont muszáj volt kiugranom a városba néhány dologért és leginkább azért, hogy egy picit újra felderíthessem azt, a távozásom után. Reménykedtem benne, hogy nem fogom furcsának találni, de a high-tech Szöul után Magyarország fővárosa valahogy hihetetlenül elmaradottnak hatott. Órákig üldögéltem a Duna partján, és csak bámultam a vizet. Azóta sem tanultam meg úszni és őszintén szólva, már a fürdőkádaktól is félek egy picit. A kezemben tartott kávéra pillantottam, aztán arra gondoltam, hogy lassan haza kéne mennem, mert a vizsgáim nyilvánvalóan nem fognak maguktól megíródni, nekem pedig nem ártana tanulnom rá egy picit. Komótos léptekkel indultam meg a kastély felé, aztán amikor végre az iskola kapujához értem, sikerült egy hatalmasat hasalnom az egyik, földből kiálló gyökérben. Legszívesebben valami nagyon csúnyát mondtam volna, de inkább a nyelvembe harapva támaszkodtam fel, és rögtön vörösödtem is, amikor megláttam pontosan az orrom előtt virító fekete bakancsokat. Olyan gyorsan pattantam fel a földről, ahogy csak tudtam, aztán a zavarom ellenére vetettem egy lopott pillantást a fiú arcára, és rögtön éreztem, ahogy a térdeim remegni kezdenek, az ajkaim elnyílnak, a jobb karom pedig bénán hullik a törzsem mellé. Ki akartam mondani a nevét, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon, csak bámultam rá, mintha teljesen megbuggyantam volna és közben olyan erősen haraptam a nyelvembe, hogy éreztem a számban a saját vérem ízét. Ennek csak annyi haszna volt, hogy megállítottam a feltörni készülő könnyeimet, de ezen túl nem segítettem magamon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=665344#post665344][b]Kovács Panka - 2017.03.07. 22:27[/b][/url]

Mindig mondták nekem, hogy a világ hihetetlenül kicsi, de én nem hittem volna, hogy ennyire. Ezt pedig kifejezetten zavarónak éreztem, ugyanis a velem szemben álló fiúról még mindig nem tudtam sokat csak azt, amit végül elmondott nekem azon a napon, hogy utoljára láttuk egymást. Ezer és egy alkalommal hallgattam le az üzeneteit, miközben folyamatosan folytak a könnyeim, és nem tudtam mit tenni, hiszen azt mondta, hogy többé nem akar látni, hogy vége van. Nem kifejezetten értettem az okot, hiszen még a saját nevemre sem emlékeztem, de úgy néz ki az amnézia nem törli ki az emberi érzéseket. Ugyanis olyan erős fájdalmat éreztem, amit talán ritkán, vagy még soha. Nem voltam ebben biztos, de azt tudom, hogy amikor elment nehezen kaptam levegőt és sírtam. Magam sem tudtam pontosan miért, csak a tudatalattim súgta meg, hogy sosem fogom többé látni ezt a gyönyörű fiút, akinek most keserűséget okoztam. Akkor még abban sem voltam biztos, hogy milyen ember voltam, de azt tudom, hogy eléggé gyűlöltem magam, amiért egy ilyen szép arcot torzítottam el a bánattal. Az üresség érzés sem maradt el, ami talán a mai napig megmaradt attól függetlenül, hogy egy kis idő után már tudtam boldogan mosolyogni és voltak barátaim Szöulban. Jót tett a környezetváltozás, viszont az csak ideiglenes volt, anyáék visszahelyeztek a természetes közegembe, és hihetetlenül rövid idő után futottam össze megint Zalánnal. Az arcának minden egyes vonása az emlékezetembe vésődött, a fekete, tenger mélységű pillantása, a határozott vonalú orra, az ajkai, amiket akkor mereven tartott és összepréselt. A fehér, szinte porcelánbőre, ami mellett az enyém pár árnyalattal sötétebbnek tűnt. A sűrű, egyenes haja, ami annyira fájdalmasan selymesnek tűnt, hogy legszívesebben megsimogattam volna a tincseit, de mégsem tettem semmit. Ha akkor másképp cselekszem, akkor sosem történik meg mindez? Nem tudhatom, ezért csak figyeltem ahogyan lehajol, és ahogyan a cipőfűzőmmel bíbelődött megrohant néhány érzés, néhány benyomás. Puha és nagy keze volt, amiben az enyém egészen elveszett, és a bőrének finom illata jelent meg az agyamban. Éreztem ahogyan két apró könnycsepp gördül végig az arcomon és hullanak le Zalán mellé a földre, én pedig gyorsan letöröltem őket, hogy mire felnéz, már ne láthassa őket. Áruló könnyek.
Próbáltam valamennyire összeszedni magam és rendszerezni a vonásaim előtte, habár volt egy olyan érzésem, hogy ez felesleges próbálkozás, mert ha tényleg igazán ismertük egymást, akkor nyilvánvalóan olvas belőlem.
- Nem. Azt hiszem. – motyogtam magam elé, ami igazából ha úgy vesszük neki volt, mert a lábaim előtt kuporogva kérdezte. Arról nem kívántam beszámolni neki, hogy amúgy nem, nem vagyok rendben, ugyanis akkorát zakóztam, mint a ház, és nagyon fáj a térdem, mert lehorzsolódott a bőr és tiszta piszok lett, mert ez mellékes, meg amúgy is kibírom. Ahogy emelkedett feljebb és magasodott fölém, én úgy hajtottam hátra a fejem, hogy rendesen rá tudjak nézni, de még mindig nem tudtam, hogy mit kellene mondanom neki, ezért csak közelebb léptem hozzá, amitől a távolság közöttünk elég vészesen megcsappant, csak centik voltak közöttünk. Teljesen önkéntelenül tettem, nem gondolkoztam rajta, hogy vajon ez helyes-e, és az sem számított most, hogy mennyire csúnya véget érte a kapcsolatunk. Itt voltunk ketten, és ez volt minden, ami abban a pillanatban nekem fontos volt. Talán még most is szeretem, hiszen az űrt már nem éreztem a mellkasomba, viszont a kitöltött egészbe vegyült némi fájdalom is. Észre sem vettem azt, hogy a kezem elindult az arca felé, csak akkor tűnt fel, amikor már a bőréhez értem, és a hüvelykujjammal megsimogattam egy bizonyos pontot.
- Itt – kezdtem bele remegő hangon, miközben kerültem a tekintetét – Van egy gödröcskéd. Még akkor is, amikor mérges vagy.
Fogalmam sincs, hogy ezt miért közöltem vele, de éreztem, hogy a kezem remegni kezd a bőrén, és csak ezután pillantottam a szemeibe. Nem tudom régen milyen érzés volt ez, de most olyan határozottan vesztem el a pillanatban, hogy valósággal belefulladtam. Akaratlanul is a baleset jutott eszembe, amitől legszívesebben sikítottam volna, de csak némán bámultam a tekintetét, és a szám szélét rágcsálva kezdtem el gondolkozni azon, hogy vajon most mit kéne tennem vagy gondolnom, mert nem voltam biztos abban, hogy mi a helyes és mi nem. Az biztos nem az, hogy a bőrét tapizom, ami amúgy majdhogynem puhábbnak hatott az enyémnél, még az arcszeszének is éreztem az illatát, ez pedig rádöbbentett arra, hogy bizony, pofátlanul betolakodtam az intim szférájába, amitől még inkább zavarba jöttem és vörösödni kezdett az arcom. Annyira lehetetlen és szörnyen bizonytalan ez az egész helyzet, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=670767#post670767][b]Kovács Panka - 2017.03.27. 23:22[/b][/url]

Fogalmam sem volt arról, hogy most mit kéne tennem. Itt áll előttem a fiú, aki összetörte a szívem, de mégsem tudtam hibáztatni mindezért, mert nem várhatom el senkitől, hogy pesztráljon, amikor semmire sem emlékeztem. Gondolom teljesen belefáradhatott a helyzetbe, és épp azért kezelte egy kicsit durvábban a dolgot, mint azt amúgy kellett volna. Ezek után mondhatni az én hibám, hogy végül nem történt semmi, mert abból, ahogy rám néz, biztosan tudhatom, hogy nem felejtett el, és nem haragszik rám. Emiatt nagyon boldog vagyok, mert eddig a napig abban a tudatban éltem, hogy ő bizony gyűlöl engem, és akárhányszor megjelent az álmaimban, csak az járt a fejemben, hogy mennyire megvet, folyamatosan bántó szavakat fröcsögött az arcomba, és egyetlen emlékem sem jutott eszembe, csak azt láttam belőle, amit az „újjászületésem” után éltem át vele. Így, hogy most itt áll előttem, és pontosan az arcára vannak írva az érzései, talán jobban megértem őt, mint eddigi életem során bármikor. Hiszen át kellett élnie, hogy a barátnője gyakorlatilag halálos sérülést kapott. Látnia kellett, ahogyan az arcom összezúzódott, amit régen kifejezetten szeretett. Tudta, hogy talán soha nem ébredek fel, mert teljes kómába kerültem egy napra. És egész nap ott volt velem, arra várva, hogy felébredjek, és kapott egy lányt, aki nemhogy az ő, de még a saját nevére sem emlékszik. Az addig minden bizonnyal vidám, ám csendes Panka ijedős, csendes Pankává változott, aki nem szeretettel pillantott már rá, hanem úgy szemlélte, mint egy idegent. Ebben a helyzetben tökéletesen normális volt a dolog, ami történt, viszont soha nem okolhatom azért Zalánt, amiért kibukott. Hosszútávon teljességgel elviselhetetlen lehet ez, és meg tudja ölni az ember érzelmeit. Csak a filmekben van olyan, hogy valakinek leépül a memóriája, mindent újra kell tanulnia, és a szerelme képes kitartani mellette. A való élet teljesen más. A való életben az ember nem várhatja el senkitől, hogy maradjon mellette, hiszen a másik folyamatosan szenved. Minden alkalommal láttam Zalin, hogy fájdalmat okoz neki a helyzet, és ezt csak akkor fogtam fel, amikor annak utat engedett, és nem a legszebb formában ejtett. Viszont azt gondolom, hogy semmi okom sincs panaszra, tökéletesen megérdemeltem a dolgot.
És mindezek után is képes voltam az arca felé nyúlni, pedig nehezebb feladatnak tűnt, mint régen, ezek szerint magasabb lett hozzám képest, én pedig egy centit sem nőttem azóta, hogy utoljára találkoztunk. Pontosan ott érintettem meg, ahol az a haláli aranyos gödröcske jelent meg az arcán, amikor mosolygott. Nem pontosan emlékeztem rá, pusztán annyira, hogy először pánikba esett az ébredésem után, aztán pedig elmosolyodott úgy igazán boldogan, amikor magamhoz tértem. Egy pillanatra teljesen elbűvölt a tökéletes szépsége, aztán tudatosult bennem, hogy én őt nem ismerem, és kezdtem el furcsa, üres tekintettel nézni rá, és utána tettem fel a kérdést, amivel összetörtem a szívét. Talán azért tette azt ő is velem, mert ha akaratlanul is, de én is megtettem vele. Talán tényleg igaz, hogy mindenért meg kell fizetnünk.
A gödröcskéjéről folytatott társalgás során csak összepréseltem az ajkaimat és elnéztem róla, mert hirtelen beugrott néhány emlék, néhány érzés arról, hogy milyen is volt vele. A pillangók a gyomromban, a pirulásom, amikor megpillantottam őket, és amikor összefagyiztam a szám szélét, ő ezt aranyosnak találta, ezért amikor mosolygott, megjelent a gödröcskéje. Vagy miután először megcsókolt én pedig viszonoztam, nagyon boldogan mosolygott rám. Egy huzamban egészen soknak tűntek az emlékek, ezért azonnal a fejemhez kaptam a kezeim, és a halántékomra szorítottam őket, mintha ezzel meggátolhatnám azok áramlását. Nem akartam erre gondolni, mert fogalmam sem volt arról, hogy ő vajon mit érezhet most irántam. Csak a kérdésére kaptam fel a fejem, ahol azt tudakolta, hogy mennyire utálom. Hogy mennyire? Semennyire. Viszont azt sem tudtam volna szavakba önteni, hogy mennyire nem utálom, mert az érzéseim egyvelege kaotikus katyvaszként működtek, szóval nem tudom pontosan mivel fejezhetném ki felé az érzéseimet. Csak néztem azt a hihetetlenül gyönyörű, szoborszerűen szabályos arcát, a hamvas bőrét, a haját, az egyenes vonalú orrát, és a képet megtörő fényes tekintetét, ami annyira feketének és mélynek tűnt, hogy úgy éreztem métereket süllyedtem benne, és még inkább csak elvesztettem a hangom tőle.
- Ennyire – fogalmam sincs végül, hogyan sikerült megszólalnom, de a hangom erőtlennek és rekedtnek hatott, mintha egy varjú utolsó krákogásai törték volna meg a csendet. Óvatosan léptem még közelebb hozzá, és fontam a dereka köré a karjaimat, amikkel a testét oda is húztam magamhoz, hogy megkíséreljek egy erőtlen ölelést. A testem is folyamatosan remegett, de ez még a kisebbik gond volt.
- És... te? – nem engedtem el, miközben felnéztem rá, és az államat megtámasztottam a mellkasán. Olyan lehettem akár a kishúga, tényleg nagyon megnőtt az elmúlt években – Te mennyire utálsz engem?
Próbáltam kipislogni a szemembe vegyülő könnyeket, még mielőtt észrevehetné őket. Szükségem volt a válaszára, el sem tudja képzelni, hogy mennyire.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=681026#post681026][b]Kovács Panka - 2017.05.14. 21:36[/b][/url]

Önzőség. Önzőség volt tőlem, hogy az arcához értem, mert az már nem tartozott hozzám. A fiú és a köztem húzódó szakadék még mindig annyira végtelennek tűnt, hogy akárhogy próbáltuk keresni a kapcsolódó pontot, vagy a kevésbé durva mélységű részt, sehol sem leltük. Az évek során ez a lyuk csak nagyobb lett, és most teljes mértékben úgy érzem, hogy még szélesedett is köztünk. Már nem láttam tisztán Zali arcát, már csak az alakját tudtam kivenni, a jellegzetes, fekete haját, ami még messziről is kétségbeejtően puhának tűnt. Egy pillanatra viszont mintha mégis sikerült volna áthidalnom az akadályt, egy délibáb közelebb hozta hozzám a fiút, amíg megérintettem az arcát. A délibáb, ami mind a kettőnket becsap jelenleg, mert elhiteti velünk, hogy van értelmünk. Pedig nincs. Isteni jelnek vettem azt, hogy elszakadtunk, nem volt se az ő, se az én hibám. Ez csak a sors, amitől még inkább fáj az egész. Mert tényleg teljes szívemből szerettem Zalánt, sőt az érzéseim mintha még mindig felé húznának, bár lehet ez pont a délibáb által elért dolog. Hogy újra eszembe jussanak dolgok, amit az érintés idézett elő. Hirtelen mintha felkavarodott volna körülöttem a szél, és emlékek, talán inkább benyomások nyomultak az agyamba. Annyira bódítóan kezdtem el érezni az illatát, a hajának csúszását az ujjaim alatt, a csókjának édes ízét, hogy legszívesebben a fülemet befogva sikítottam volna amíg eljön a tompa fájdalom, hogy mindez már nem az enyém, és vége lesz a dolognak. Amíg nem marad más, mint az üresség, mert ennél még üresnek lenni is jobb. A begyógyultnak hitt seb olyan erővel lett feltépve, hogy éreztem, ahogyan a térdeim remegése egyre erősebb lesz, hogy megbicsaklanak azok, és meg kell kapaszkodnom a kabátjában, hogy nehogy elessek. A tompa fájdalom a fejemben mindennek az előzménye volt, mindig ez történik, amikor valami eszembe jut a régi életemből. Az elején még nehezen szoktam meg, pedig Szöulban is tértek vissza emlékeim. Akkor jóval erősebb fájdalmaim voltak, amitől az utca közepén sikítani kezdtem, vagy néha el is ájultam. Sokszor idegenek siettek a segítségemre, az orvosok pedig azt állapították meg, hogy az amnéziám ellen így küzd a szervezetem. Az agyam folyamatosan harcol, ha olyan benyomás ér, amitől visszakaphatnám az emlékeimet, a testem viszont ezért bosszút áll. Talán a testem jobban tudja, hogy ez fájna nekem, és támadással akar megvédeni, vagy pedig az agyam a jó fiú, és a testem gonoszságból tartja távol tőlem azokat a csodás perceket, amit a fiúval töltöttem? Vagy a gyermekkorom emlékeit? Nem értettem, hogy miért alakultak így a dolgok, de már jó ideje nem tudtam hibáztatni Zalánt a szakításunk miatt. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy nekünk ez van megírva, és kész.
Nem tudom honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy megöleljem, de amint megtettem, az a pár másodperc, amíg nem reagált hosszabbnak tűnt, mint a távol töltött idő. Annyira rettegtem, hogy hirtelen hányingerem lett, hogy zúgni kezdett a fülem, de amikor visszaölelt mindez semmissé foszlott. Akkor nem számított semmi, csak a meleg karjai, amik a derekam köré fonódtak, és az a hihetetlen érzés, amíg a szívemből kiengedett a fájdalom és a szorongás. Egyik könnycsepp követte a másikat, amíg az ártatlan cseppecskék zokogást idéztek elő belőlem, és csak jobban szorítottam magamhoz, hogy beszívhassam a ruháinak a régről megszokott, fás-fűszeres illatokat. Ismét éreztem, ahogy kavarogni kezdtek a gondolataim, eszembe jutott, hogy először ez mennyire zavarba hozott, de mindig annyira szerettem, hiszen annyira férfiasnak hatott, hogy már ettől nőnek éreztem magam. Érző, lélegző hús-vér felnőtt nőnek, ami miatt jóval komolyabb voltam a kortársaimnál. Sokkal többet adott nekem, mint elvett, hiszen a miatta kapott felnőttségem miatt tudtam elviselni azt a trét, amibe sodródtunk. Sosem ő volt a szenvedésem. oka. A szenvedésemet egy igazságtalan természeti törvény hozta, Zalánnak hála pedig képes voltam kibírni és még tovább fejlődni.
Felnéztem rá, és szinte öntudatlan állapotban, fel sem fogtam a szavakat, amik kiszaladtak a számon, de annyira szerettem volna már mindezt kimondani, hogy egyszerűen hagytam utat engedni magamnak. Hogy könnyíthessek a helyzeten, még ha egyszer meg is bánom a dolgot. Abban a pillanatban megállt a szellő, nem mozogtak a levelek, minden szépiában játszott Zalánon kívül, ezért is jelentettem ki a következőt:
- Komolyan, annyira szeretlek! – nem tudom, hogy érthette- e a szavaimat, mert még mindig sírtam, és akadozva, elcsukló hangokkal tettem meg neki a vallomást, szinte észre sem vettem, de már régóta szeretném mindezt elmondani neki. Csak úgy folytak belőlem a szavak, mintha egész életemben hátrakötötték volna a nyelvem, és nem beszélhettem volna – Soha nem szüntelek meg szeretni. Attól, hogy az emlékeimet elveszítettem, és megváltoztam az érzés megmaradt. Ugyanúgy, minden alkalommal összeszorult a szívem, és hevesebben kezdett el dobogni. Ugyanúgy gyönyörűnek láttalak, mint előtte, és nem csak a külsőd miatt. Soha nem változott meg semmi, rajtam kívül.
Ismét egyfajta megkönnyebbülést éreztem, amikor mindezt kimondtam, bár a bőröm kissé kipirult tőle, és a szájízem is keserédes lett, mivel nagyon szerettem volna, hogy ezt tudja, és boldog voltam, hogy elmondhattam, de haragudtam magamra, amiért nem akkor tettem meg. Talán minden megváltozott volna, de mintha... a természeti törvények, amik felett mi nem uralkodhatunk ténylegesen hátrakötötték, vagy kiszárították volna a nyelvemet.
- Nagyon kevés dologra – vallottam be – furcsamód akkor kezdek el emlékezni, ha találkozom valakivel, de sosem emlékek jönnek elő, csak érzések, nagyon ritkán képek. Szöulban tért vissza pár dolog, de nem kedves dolgok. Olyanok, amikor veszekedtünk, és távolabb kerültünk egymástól a kapcsolatunkban. Amikor tetszettél egy lánynak, én meg féltékeny lettem, és kiabáltam veled, aztán három napig nem találkoztunk. Távolságokra emlékszem csak.
Talán pont azért jöttek is úgy azok az emlékek, ahogy. Mert fájdalmas dolgok voltak.Persze a jó dolgok sem leányálomként tértek vissza hozzám, de az tény, hogy negyed annyira nem voltak durvák, és csak enyhe szédülés tört rám olyankor, amikor valami ténylegesen jóra emlékeztem, nem pedig eget rengető fájdalom. Akkoriban rengeteg József Attila verset olvastam, mert ténylegesen úgy éreztem, hogy tönkremegyek a dologban, és társat akartam találni. Olyan társat, aki száz százalékosan megérti az érzéseimet, és az egyedül maradt, megcsömörlött költő jó társnak tűnt. Furcsamód erőt merítettem a verseiből, és ezért is mertem visszatérni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozunk majd.
- De szeretnék mindenre emlékezni. Nem akarom, hogy elvegye tőlem bárki azokat a dolgokat, amiket tőled kaptam – a kezéért nyúltam, és olyan erővel szorítottam meg, ahogyan régen tettem azt, amikor nehéz időszakot kellett átélnie – Vissza fogom őket szerezni, mert szükségem van rájuk. És ez csak úgy lehetséges, ha nem tűnsz el. Nem is akarom, hogy eltűnj, mert nagyon sokáig távol voltál. Már a második nap vissza akartam rohanni, de nem tehettem. Féltem volna szembenézni veled.
Pontosan tudom, hogy nem ő mondta azokat a szavakat, inkább csak mondatták vele a körülmények. Hogy is térhetnék vissza valakihez, akinek fáj, ha vele vagyok? Ennyire nem vagyok önző, ennyire sosem lehetek önző. Viszont úgy gondolom, hogy azt megengedhetem magamnak, hogy a keserédes szerelmem emlékével éljek még akkor is, ha az elvesztését sosem felejtem el, és nyolc macskával fogok megrohadni. Még akkor is vissza kell kapnom őket, mert Zalán már rég a lényem részévé vált, erősebben, mint ahogy azt sejtettem volna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=691668#post691668][b]Kovács Panka - 2017.07.19. 20:45[/b][/url]

Én is azt hittem, hogy pár év után csak úgy újra látni valakit egyáltalán nem nehéz dolog, de a mai találkozás erre teljesen rácáfolt. Jó, az igaz, hogy léteznek örömteli pillanatok is egy ilyen helyzetben, de a mai pont nem olyan, ez nagyon egyértelmű. Ő nem a nagybátyám, akinek a karjaiba vethetném magam, és boldogan nevethetnék a nyakába, szívhatnám be azt az erős, kissé orrfacsaró, de mégis annyira kellemes, fás-fűszeres parfümillatot. Ő a szerelmem. A volt barátom, aki úgy csúszott ki az ujjaim közül, mintha az együtt töltött másfél év semmi lenne. Mintha az élet szembeköpött volna minket mondván, hogy gyerekek vagyunk, egymás nélkül kell élnünk. Mindezzel semmi baj nem lett volna, ha békés szakításban lesz részünk, nem pedig egy hirtelen baleset miatt összetörik az eddigi életem, és elveszítem a számomra talán egyik legfontosabb embert. Mindig csak ugyanaz tud járni a fejemben. Miért most? Miért nem kaptunk egy kicsivel több időt? Miért ilyen kegyetlenül történek a dolgok? Miért nem tudtam megvédeni Zalit a szenvedéstől? Mert nem tudtam. Ahogy velem szemben áll, ahogy némán figyel azzal a nyugodt maszkkal, amit felöltött, egyértelműen látszik, hogy nem tudtam. Ismerem már őt annyira, hogy átlássam rajta, megpillantsam a szemében tükröződő, szörnyű vihart, amit a visszatérésem okozott benne. Egyáltalán nem voltunk készek erre a találkozásra, ez egyértelműen átjön abból, amit érzek és abból, amit rajta látok. Nincsen szüksége szavakra ahhoz, hogy megértsem az egész helyzetet. Tudom, hogy jelen pillanatban társak vagyunk a bajban, és ugyanaz megy végben benne, mint bennem.
Ettől függetlenül mégis szóba elegyedünk, holott egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy el kéne futnom. Sokkal egyszerűbb lenne, mint szembenézni vele, azzal, hogy már nem vagyunk ugyan olyanok. Mert akármennyire eltelt az idő az utóbbi találkozásunk során, akármennyire lett volna időnk megfeledkezni erről az egész mizériáról... Nem olyan könnyű az, ha az ember elveszíti az első szerelmét. Pontosan tudom, hogy mennyire ragaszkodnak még a bugyuta tinirománcok főszereplői az adott fiúhoz vagy lányhoz, akkor én miért ne ragaszkodhatnék Zalán emlékéhez? Mármint ahhoz, ami megmaradt belőle. Az arca, az illata, a borostája, ami bökte a bőrömet a felébredésemkor... Az a végtelen szomorúság a pillantásában, ahogyan minden nap rám nézett, ha nem emlékeztem valamire, ha idegen emberként viselkedtem. Mégis, most itt áll velem szemben, én pedig pillanatokkal később a karjaiban találom magam. Szinte azonnal meg is indulnak a könnyeim, és úgy fúrom az arcomat a mellkasába, mintha ő lenne az utolsó életben maradt, általam szeretett ember. Annyira hiányzott! Lehet, hogy nem emlékszem sok mindenre, de az érzés ettől függetlenül megmaradt. Hirtelen ismét megrohantak az emlékeim, ahogyan a puha ruhájába markolva szorongattam, és a szemem elé tárult egy kép, ahogy futok vele, ő a karjaiba kap és úgy ölel. Ezzel együtt jött az ismerős fejfájás is, de elég erősen tartottam magam, nehogy a lábam bánja a dolgot, és a megbicsaklott bokám miatt még jobban megijedjen. Ahogy kimondta a nevem, hirtelen fel akartam nézni rá, de annyira biztos kézzel tartotta a fejem, hogy nem tudtam megmozdítani. Pontosan tudtam, hogy most valószínűleg őt el eltemették az érzései, és nem szeretné, hogy mindezt lássam, ezért egy halk sóhaj kíséretében nem néztem rá. Pár pillanat után be is igazolódott az egész helyzet, és mindannak komolysága, amikor meghallottam a sírásba fúló hangját. Ennek hatására csak erősebben kezdtem el szorítani a testét magamhoz. Meg akartam vígasztalni. Nem akartam, hogy még többet sírjon miattam. Éreztem a testének remegését az enyémen, ezért simogatni kezdtem a hátát, hátha attól egy picit megnyugszik, holott az enyém legalább ugyanannyira rázkódott, mint az övé. A könnyeim folyamárként törtek utat a száraz bőrömön minden egyes szavától, de folyamatosan elöntött egyfajta békés elégedettség, hiszen nem gyűlölt meg. Az egyetlen dolog, amibe belehalnék, ha meggyűlölne, és az összes emlékünk egy keserű, szurokszerű ragacsos valamivé változna. Azt szeretném, hogy legalább az emlékek nap illatú, vattacukorba burkolt, élettel fűszerezett dolgok maradnának, ha már őt soha többé nem kaphatom vissza. Hogy jó kép éljen rólam benne. Jelenleg nekem ez a legfontosabb.
- Köszönöm – sóhajtottam halkan a vállába, amikor mindent kimondott, ami közöttünk ennyi év alatt kimondatlanul maradt – Köszönöm, hogy te voltál az első. Annak, hogy vége lett... Az nem a mi hibánk volt. Ne okold magad érte.
Sosem haragudtam rá a tette miatt. Talán pár hétig, de amint beleképzeltem magam az ő helyzetébe, egyből csak az járt a fejemben, hogy nem várhattam el, hogy mellettem legyen. Egyszerűen nem tehettem meg, mert ő nem volt a férjem, és neki is egy élete van, amit nem nyomoríthat meg senkiért sem.
Amint megpillantottam a könnyes arcát, rögtön az ajkamba haraptam, és a szavait hallva éreztem, ahogyan az enyémbe megint összegyűlnek a sajátjaim. Annyira fájt így látni, hallani a múlt időt. Mintha már mi magunk is feledésbe merültünk volna, mintha a kapcsolatunk egy régen lezárt doboz lenne, ami most véletlenül felnyílt, aminek következtében mindenki sebei felszakadtak.
- Majd el akarok menni néhány helyre – motyogtam halkan miközben megéreztem az ujjait az arcomon, ahogyan eltávolítják az ott ragadt könnycseppeket. Amikor elhúzta a kezét én is lábujjhegyre emelkedtem, és gondos mozdulatokkal töröltem meg az arcát a saját kezemmel.
- Nem akarok eltávolodni többé – mondtam neki végül, a földet fixírozva – De egy kis időre van szükségem. Csak nem rég tértem haza a nagybátyámtól, és még az is furcsa, hogy a saját cuccaimmal meglegyek. Olyan, mintha egy idegen lány dolgait tulajdonítottam volna el.
Egy picit tényleg így éreztem magam. Pontosan tudtam, hogy már nem vagyok ugyanaz a személy, és megvan rá az esély, hogy soha többé nem is leszek az. Egy picit az van bennem, hogy fájdalmat okoznék azzal Zalinak, hogy ha így lennék mellette, ezért hajlok az felé, hogy többé ne találkozzunk... Na nem mintha el tudnám kerülni hosszútávon, de meg fogom próbálni, ha úgy látom, hogy az neki jobb.