28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék
Az iskola kapuja - Lepsényi Zalán hozzászólásai (5 darab)

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. március 7. 15:19 | Link

bajo el mismo sol...

A vizsgáim nagyobbik részén hála az égnek túl vagyok, így már csak pár könnyebb számonkérésen kell megerőltetnem magam. Idén sokkal nehezebbnek ítélem meg ezt az időszakot, többet kell küzdenem a jó jegyért és ez baj, mert ezidáig nem erőltettem meg magam rettenetesen, hiszen szerencsésnek mondhatom magam, amiért könnyen megjegyzem az órán hallottakat és általában elég is volt egyszer áttanulni az anyagokat, majd elmenni vizsgázni. Egy évvel a nagy záróvizsgám előtt azonban én is megérzem a felelősséget és azt, hogy ennyi már nem lesz elég a következőkben. Ricsi eddig folyton csesztetett, amiért sokkal kevesebb energiabefektetéssel is jobb jegyet szereztem nála, tehát már nem szólhatna be, igaz nem közlöm senkivel sem az e fajta gondjaimat, ezek csakis rám tartoznak, meg amúgy ki a francot érdekel.
Az túlzás, hogy most van egy kis szabadidőm, mert az sosincs, esetleg ha tudatosan félreteszem a dolgom és én pontosan így teszek. Le kéne szaladnom a faluba, de ha beugrok Gwenhez, akkor a lány magánál fog tartani órákon át és ha bevallanám neki, hogy vissza kéne mennem tanulni, akkor a fejemhez várja minden bizonnyal, hogy mennyire meggondolatlan és szétszórt vagyok, amiért nem hoztam le hozzá a könyveimet és irataimat, pedig tanulhatnék nála is. Ellenben, ha nem megyek be hozzá, akkor megsértődik, mert tudom, hogy számít rám, még főz is kedvemért. Kicsi taj paraszt legyek, vagy nagy? Nem hiszem el, hogy ez a legnagyobb problémám.
Szaporán lépkedek le a lépcsőkön és hamar az iskola főbejáratánál termek, ahol viszont már nagyobb a tömegforgalom és lassítok is. Még nem egészen vagyok a kapuban, amikor felpillantok a kissé nedves murvasétányról. Megtorpanok. Hosszasan bámulok előre és fürkészem az ellenkező irányba baktató lányt. Annyira ismerős! Egy nagy frászt, tökéletesen tudom, hogy ki az a szolid öltözetű, a báránynál is ártatlanabb arcú lány. Ő nem az a személy, akit csak úgy el tudnék felejteni, az első szerelmét senki sem hagyja elveszni a ködben, hiába lett úgy vége, ahogy. Arcom komollyá és szomorúvá válik, elfelejtem az úticélomat és minden egyebet is, helyettük ezernyi emlékkép szabadul fel bennem.
Hogy hívnak? - kérdezi tőlem őszintén, mire minden reményem szertefoszlik. Fogalma sincs, ki vagyok, az emlékei egy hét után sem tértek vissza. Úgy tűnik, elveszítettem azt a lányt, aki beleesett a Dunába. - Zalán - válaszolom neki nagyot nyelve, látszólag nem is érti, miért szomorodom el ezen az új ismerkedésen ennyire. Azóta elvileg már tudja, hogy ki voltam neki. Vele maradtam és imádkoztam, hogy egy reggelen újból felébredjen a régi énje, de nem így lett. Újrakezdtem vele mindent, az egész addigi kapcsolatunkat, igen ám, de ő már egy más lánynak tűnt és magam sem tudtam, hogy ez ennyire nehéz lesz, míg a végén nem bírtam tovább és elmenekültem.
De mit keres itt a kastélyban? Úgy tudtam, hogy Seoulba költözött. Nem bírok elrejtőzni az emlékektől, de a számtalan kérdésektől sem. Örülök, hogy újra találkozunk, de most a meglepettség nagyobb hatást kelt bennem, mint bármi egyéb. A dermedtségemből felrázódok, mikor meglátom, hogy megbotlik a kapunál és elesik. Ő biztosan nem vett észre eddig, lehet nem is lenne jó, ha újra találkoznánk, ám az ilyen gyerekes viselkedésből már kinőttem. Ha valóban egy iskolában fogunk tanulni, akkor felesleges kerülgetnünk egymást. Egy mély sóhajt követően odalépek hozzá. Pont úgy fest, mintha mit sem változott volna, noha nem állítom, hogy ez így is van. Észreveszi, hogy odaérek hozzá, majd rögtön felpattan. Köszönnék neki, érdeklődnék az állapotáról, de rám néz és a tekintete legalább annyira rémült, akár az enyém volt az imént, amikor megpillantottam őt. Tökéletesen érződik rajta, hogy küzd a feltörő könnyeivel, szóval emlékszik rám, vagyis az új Zalánra, akit ő a balesete után ismert meg. Zavarodottan sütöm le tekintetemet, erre észreveszem, hogy kikötődött a cipőfűzője. Lassan guggolok le szavak helyett és továbbra is lesütött szomorkás szemekkel kötöm be a fűzőket, mielőtt megint elesne bennük.
- Nem esett bajod? - kérdezem meglehetősen higgadt és elégikus hangon, miközben megcsinálom a hurkot és meghúzom a kész csomót. Felegyenesedek, hogy szemeibe nézhessek. Legalább egy fejjel lettem magasabb nála az elmúlt évek alatt.
Eszeveszettül rohanok az ispotályba. Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett a barátnőmmel, amitől a sürgősségire került. Beszaladok az épületbe, ahol levegőért kapkodva kérdezem meg a recepcióst, hogy hova vitték be őt, mire mondanak egy irányzékot és folytatom a rohanást, Zalán futását. Körülöttem mindenki átkozott szavakkal illet, micsoda egy neveletlen kölyök, aki így mer szaladni egy neves ispotály folyosóin. Megtalálom a sürgősségi ajtaját, mely nyilván zárva van, nem lehet oda csak úgy berontani, pedig nagyon megtenném. Nem vagyok egyedül, Panka szülei egyből észrevesznek és odajönnek hozzám. - Bizonyára megcsúszott a Duna parton és beleesett a vízbe - kezdi el a magyarázkodást az anyja, aki már-már saját fiaként tekint rám és együtt érzően teszi karját a hátamra. Több mint egy éve járunk és még csak tizenhat éves leszek, de ők máris befogadtak. Könnyektől csillog a szemem és ezt hallva nem csak a nagy igyekezettől veszem szaporábban a levegőt. Vagyis igazak a hírek. - Erősen beverhette a fejét, mivel még nincs magánál - teszi hozzá az anyja és hangjából árad a félelem. A nap maradék részét az ajtó előtt töltöm, kezd beesteledni és az idegesség leszívta az összes energiámat. Aludhatnék, de nem tudok. Az orvos néhány órával éjfél előtt jön ki papírokkal a kezében, a szülők azonnal odamennek hozzá érdeklődni, míg én a padon maradok és hallgatózok. - Magához tért - közli a csodás hírt, noha hangja kétségekkel teli. - Azonban... úgy tűnik, kisebb agykárosodást szenvedett. Az életfunkciói rendben vannak, az emlékezete viszont hiányosnak bizonyul. Erről önök tudnak jobban megbizonyosodni - közli a tényleges állapotot az orvos és szabad utat enged a hozzátartozóknak, hogy mehessenek. Én is felállok és követem a szüleit, de sokkal mögöttük lépek csak be a szobába. Már akkor éreztem...  
Szál megtekintése

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. március 8. 01:24 | Link

bajo el mismo sol...

Nehezen veszem a levegőt, meglehet kis ideig el is felejtek lélegezni, ahogyan meglátom velem szembejönni az életem első szerelmét. Azt hittem, sikerült elfelejtenem őt, noha be kell vallanom, nincs ember, aki elfelejtené az exeit, különösen az első szerelmet az életben. Több szempontból is az első számomra Panka, egy biztos: még soha senkiért sem küzdöttem annyira, mint érte. Najó, Ricsivel való veszekedésem sem volt semmi, de a bátyám esetében mégis éreztem, hogy feltehetőleg minden rendben lesz, a félvérségi kapcsolatunk miatt nehezen tudnám őt elveszíteni véglegesen, nem úgy, mint az előttem épp hasra eső lányt. Szomorú véget ért a mi kapcsolatunk és talán én kerültem ki a gonosz pasasként belőle, azonban nekem is megvan a saját nézőpontom, amit megértve lehet már nem is tűnök szemétnek. Mert bizony küzdöttem érte, ő nem is gondolja - hacsak szülei meg nem mondták neki -, hogy ott ültem vele egy teljes napon keresztül a kórházban és csak egy-két fal választott el minket, majd miután kiderült, hogy elvesztette az emlékeit, képes voltam újrakezdeni vele az egész egy éves kapcsolatunkat. Ám Panka már nem a régi volt. Lehetetlennek tűnt kezelni a kialakult helyzetet, én is összezavarodtam. Nem tagadom, hogy azonnal megbántam a történteket, de muszáj megértő lennem önmagammal szemben.
Legutóbbi találkozásunk óta érettebb lettem, ezúttal nem futok el, ha látom, hogy elesik az úton. Odalépek hozzá, de már nincs is szüksége a segítségemre, azonnal felpattan. Zavaromban hajolok le a cipőjéhez, hogy bekössem a kikötődött cipőfűzőjét. Közben sikerül megszólalnom, de félek, hogy vajon ő mit gondolhat most, ennyi év után rólam. Egy elejtett könnycsepp, mely éppen a lábam mellett ér földet, elég jól kifejezi az esetleges érzéseit. Elhúzom szám sarkát és újból sóhajtok, hogy ezzel összeszedjem a sokktól még nem szertefoszlott erőmet, majd felállok és az arcára tekintek. Azt mondja, hogy jól van, én ezt pedig elhiszem neki. Nincs okom kételkedni a szavaiban, szóval amennyiben hazudik, vagy ferdít, azzal a törődésemet utasítja el és csak magának vét. Jelenleg már nem vagyok olyan helyzetben, hogy felelősségre vonjam a hitelességért, hiszen nem tartozik nekem semmilyen felelősséggel, csak egy srác vagyok, meglehet egy idegen, akinek immáron semmi köze hozzá és az érzéseihez. Mégis megérint az elkeseredett tekintete.
Zavartan hagyom, hogy közelebb lépjen. Nem tudom, mi a terve ezzel, de mégsem utasítom el magamtól, számomra ő még mindig fontos személy és kicsit sem olyan, akinek zavarna a közelsége, másfél év közvetlenség után, úgy érzem, szívem ketté hasad a fájdalomtól, noha nehéz megfogalmazni, mit érzek pontosan. Szeretem őt, csak már nem úgy, ettől még feltörnek bennem az emlékek, a jók és rosszak egyaránt. Nála jobb első csókot, első élményt és igaz szerelmet nem is találhattam volna, így hálával tartozom neki. A szokatlan közelségen kívül nem történik semmi különös, mely megbolygatná a körülöttünk elhaladó járkálók fantáziáját. Én nem nyúlok felé, ám el sem távolodok tőle, hagyom ahogy megérinti arcomat és ismét, megannyi év után is megtalálja azt a pontot, amit ő régen is annyira szeretett.
- Az mindig is ott fog maradni - válaszolom neki lesütött szemekkel. Nem hegről van szó, egyszerű gödröcskéről az arcon, ami mindenkinek van, kinek feltűnőbb, kinek elenyészőbb. Megérzem a bőrömön remegni kezdő ujjait, arca is eldeformálódik, pont mint akit egy hajszál választ el, hogy elsírja magát. Még mielőtt elvenné a kezét az arcomról, én sem tudok uralkodni tökéletesen az érzéseimen, így kézfeje után kapok. Szorosan és nem kevésbé férfiasan simul tenyerem a kezére, olyan érzést próbálva kelteni, mintha ezzel megszüntethetném a remegését és vele együtt a rossz, maró fájdalmát is. Őt érezve újraélhetem egy pillanat erejéig a múltat, azonban én is tisztában vagyok, hogy a jelen már más. Történtek dolgok, túl sok azóta, amik tudatják velem, hogy felesleges belemerülni a mesébe. Szeretem Gwent és sosem okoznék neki csalódást, viszont ez a szituáció teljesen más, köze sincs a felé irányuló érzéseimhez. Csupán emlékek, nagyon szép és az előttem álló csodálatos lány által megtestesülő foszlányok. Panka is fontos volt nekem és attól még, hogy vége lett, még neki is megadom a törődést és azt a tiszteletet, amit egy egykori szerelem érdemel. Nem dobom ki a kukába, mint egy szemet, csak mert már nem úgy érzek iránta, ahogyan régen. A szeretetnek több fajtája létezik, melyek egymástól függetlenek. A szeretet nem korlátos mennyiség, annyi van belőle, amennyi épp kell és az, hogy adok belőle valakinek, mástól még nem veszek el egy cseppet sem. Gwennek nincs oka aggódni, de Pankának sincs, nem fogok az utóbbi lánnyal gorombán viselkedni.
- Mennyire gyűlölsz? - kérdezem meg kemény tekintettel, miután elengedem a kezét. Ezt tudnom kell. Talán ő azt helyezi előtérbe az egész kapcsolatunkból, amikor elhagytam őt, megérteném és ha így lenne, már tudnám hogyan álljak a lányhoz. A szívem mélyén mégis feltör bennem az akarat, hogy emlékezzen és boldogan tekintsen vissza a régi időkre is, arra a sok szép pillanatra, amiket együtt töltöttünk.  
Utoljára módosította:Lepsényi Zalán, 2017. március 8. 01:33 Szál megtekintése

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. április 1. 15:35 | Link

bajo el mismo sol...

Nem vagyok felkészülve arra, hogy hozzámérjen, de eszemben sincs elutasítani az arcomhoz simuló kezet. Panka felbukkanása a kastélynál több mint meglepő, amint meglátom őt, úgy érzem, szíven döfnek. Dacolok az idővel: tizenöt-hat éves sráccá változom a másodpercek tört része alatt, majd megannyi alkalomkor ismét rádöbbenek, hogy az csupán a múlt. Panka tekintete, az arca, az illata mind ezernyi vágást ejtenek rajtam és ez rádöbbent, hogy a jelenben kell tovább éljek. Más lettem, felnőttem, immáron nagyfiús aggyal gondolkozom és teljesen máshogy alakítanám a dolgokat, mint anno. Ha szakítás is lenne a vége, biztosan nem olyan durván tenném meg. Nem is hittem, hogy látom még valaha, főleg itt Budapesttől, Seoultól meg pláne messze. Egyszerre vagyok boldog és szomorú, örülök és félek. Hiszen itt van, jó állapotban és semmi testi problémája nincs a baleset után, noha ezt már akkor is sejtettem, de évekkel később is lehet diagnosztizálni egy rendellenességet. Külső szemszögből ítélve a lány továbbra sem szenved egyéb bajoktól, mint az emlékezetkiesés. Az a fránya nyavalya, mely szétválasztott minket. Kezei lágyan érnek arcomhoz, lehunyom szemeimet egy fél pillanatra, hogy új erővel tudjak belenézni az előttem lévő angyal íriszeibe. Miért tértél vissza az életembe? Nem érdemlem meg! Megszűnne az idő és tán évekig is emlékeinkbe merülten nézhetnénk egymást, ám engem felébreszt a remegése. Erős fogásommal próbálnám megnyugtatni, sosem akartam volna többet szenvedni látni. Persze, ez egy első találkozás a katasztrófa után, mégis, ha azt fogom tapasztalni, hogy a jelenlétemmel minduntalan fájdalmat keltek szívében, akkor kitalálok valamit, hogy eltűnjek előle. Eleget szenvedett már miattam. Én is tőle, de ez most nem nyugtat meg.
Nem jönnek szavak a számra, mikor szemeit könnyesedni látom és elkapva karját a saját halántékához emeli. Megijedek, hogy tán rosszul van, vagy csupán elveszik az emlékei sokaságában. Miféle emlékek? Régiek, vagy tán bevillanhat neki valami, melyre eddig nem emlékezett? Aggódok, hogy esetleg a szakításunk játszódik le benne, így már félig felemelt karomat - amivel utána akartam nyúlni - leengedem és visszahúzódva megkérdezem tőle, hogy hogyan viszonyul hozzám. Mit gondol rólam? Megérteném, ha a gyengéd gödröcskémre helyezett tenyér után jönne a pofon is. Szemem sem rebbenne. Ő mégis oly ártatlanul és hitetlenkedve néz vissza fel rám, mintha nem tudná, hogy miért kérdezem. Tökéletesen emlékszik arra a napra, sajnos, és tisztában vagyok, hogy rájön a szavaim háttértartalmára. Szomorú pillákkal nézek rá, nem tudom, mennyire látszik rajtam, de engem is rendesen felkavart ez a találkozást. Végül látom, hogy nem tud, vagy nem akar válaszolni, mire ajkamba harapok és a földre szegezem tekintetem. Szemhéjam lassan rácsuklik a lencséimre, bűnösnek érzem magam. Akkor terül elém újra a valóság, amikor meghallom utaló szavát és észreveszem a közeledését. Kikerekedett szemekkel fogadom az ölelését, mialatt minden körülöttünk elhalkul. Megérzem derekamon a körbenyúló kezeket, a mellkasomon és hasamon a régi szerelmem testét, mely azóta is szakadatlanul remeg. Tudatlanul veszek egy-két mélyebb lélegzetet, majd egyik tenyerem lapockájára, másikat attól kissé lejjebb helyezem. Néhány aprócska tavaszi meleg szellő belekap a hajunkba, ruhánkba, akárcsak ha a természet is nyugtatni akarna minket és közölni szeretné, már minden rendben van. Ne legyél ennyire közvetlen, Panka, mert megint beléd tiporhatok! Rajtam a sor, hogy feleljek kérdésére, szóval lenézek rá és meglátom mellkasomon pihenő arcát azokkal a hatalmas kutyusszemekkel, amik felfelé csillognak rám, és megint képesek mosolyt fakasztani rám. Nagyon hiányzott!
- Ennyire - válaszom hozzá hasonlóan, hiszen miért is adnék kényes és érzéki választ. Sosem ment nekem. Szorosabban magamhoz ölelem, hogy érezze, nem haragszom rá. Sohasem haragudtam, mert ő nem tehet semmiről. Baleset volt, ami szétválasztott minket és ami után már nem ugyanaz a Panka volt, akit hónapokon keresztül követtem és próbáltam elcsábítani, mire beadta a derekát. Az új Panka nem tudta - valószínűleg még mindig nem tudja -, mennyire mérges volt rám, amikor direkt összefagyiztam az arcát, vagy amikor náluk voltunk egy átlagos hétköznap délutánon és hirtelen hazajöttek a szülei, úgy kellett kimenekítenie sunyiban, nehogy lebukjunk. Akkor persze még a kapcsolatunk elején tartottunk, idővel szülei is megtudták a kapcsolatunkat és befogadóak voltak. Csak hát az elején még vannak ilyen kalandok, de nem bántam a kimenekítést, másnap mindketten csak röhögtünk rajta. Hol van ez a lány? Igaz, a jelenlegi Panka is tetszik, de változtak az idők, a szakításkor pedig még csak az elkeseredés beszélt belőlem. Viszont most, hogy újból találkozunk, nem szeretnék csak egy szimpla köszönéssel elmenni mellette a folyosón. A barátja akarok lenni, az a srác, akire még mindig számíthat. Engedek a szorításon, mely amúgy nem kellemetlen számára, vigyázok rá.
- Mennyire emlékszel már? Változott valami azóta? - Még mindig reménykedek benne, hogy időközben visszatért néhány emléke, noha ez nem valószínű. Feltehetőleg inkább majd ezután fognak, hiszen az arcom, a mozdulataim és hasonló mozzanatok egyszerűbben fel tudják eleveníteni a múltat számára, ami ott pezseg a vérében, még ha azóta homály fedi. Kétes érzelmekkel figyelem a válaszát, közben elengedem és ellépek tőle tíz centire, amennyire éppen kényelmes a szemeibe néznem.  
Szál megtekintése

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. május 15. 01:58 | Link

bajo el mismo sol...

Panka érkezése olyan volt számomra, mintha az éjszaka közepén megpillantottam volna a távolban felbukkanó patrónusomat. Termete semmi a nagy feketeséghez képest, mégis olyan fényesen világít, hogy kilométerekről is látni lehet. És nem utolsó sorban: én úgy csodálkoztam rá. Eddig meglehetősen könnyedén kezeltem a találkozásunkat, lehajoltam, bekötöttem a cipőfűzőjét és érett ember módjára álltam mellette és engedtem közeledni magamhoz. Én magam is szeretném azt hinni, hogy az vagyok, de ott motoszkál a fejemben, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani. Érzem a vihar előtti nyomasztó kánikulát, mely már-már fulladozást okoz, s ajkamba harapva igyekszek elfojtani minden érzelmet. Nem akarok már fájdalmat érezni, elegem van a traumákból, mégis valami azt sugallja, ez nem az a nap lesz, amikor bírni fogom tartani a szívem körül felhúzott falat. Pankát látva végigfut fejemben az egész vele eltöltött időszakom, mely az életem egyik legmeghatározóbb tartománya a mai napig. Nem felejtettem el őt, épp annyira élnek bennem azok a percek, mégis azt hittem, hogy sikeresen túltettem magam rajtuk. Talán így is van. Azonban Panka két szép barna szeme, ahogy azokkal szívfacsaróan néz vissza rám, borzasztóan felszántják az összes érzelmi védelmemet és a húsig marják a dobogó szervemet. Annyira érdekel, hogy mi történt vele, milyen állapotban van, mit érez, hogy jutott el idáig és miért jött az iskolába. Tudni akarok mindent róla, mert bár a mi kapcsolatunk csúnyán véget ért, nem csak egykor volt nekem ő fontos. Azt a személyt, akit valaha szerettem, sosem fogok kevésbé szeretni, legfeljebb máshogyan. Annak a lánynak még pontosan annyira szeretnék jót kívánni, mint amikor hosszasan mélyedtünk egymás ajkaiba és pihentünk meg egy átlagos péntek délután a másik karjaiban. Segíteni akarok a jövőben is, hogy boldog legyen, könnyen vegye az akadályokat. Szerintem sosem leszek képes megváltozni, Panka a szememben egy csillogó angyal amíg világ a világ. Talán ezt hívják szeretetnek. Nem szerelemnek, ez annál esetleg több, de mindenképpen letisztultabb és sokkal egyszerűbb. Mit jelent a szeretet? Azt adni, amire másnak szüksége van.
Ha én magam egy porcelánváza vagyok, akkor Panka ölelése a hatás, amitől teljességgel megrepedek. Csupán állok ott, érzem, valami felszínre fog bukni belőlem, pedig annyira rejtegetem. Végül én is megölelem a lány, a nőt, aki bár oly törékenynek mutatkozik, sokkal erősebb a látszatnál és ezt tudom is. Nehéz beismernem ennyi év után, de bizony ismerem ezt a lány, csak el kell hinnem, hogy ő még mindig ugyanaz a személy, aki anno volt. Magamhoz szorítom, először lazán, óvatosan, távolságot tartva, de nem miatta, hanem mert félek. Tán megint előtör belőlem a kisgyerek, aki nem mer szembenézni az érzéseivel, csak mert fél, hogy újra megsebesül. Össze-vissza járnak a gondolataim, miközben meghallom Panka sírását és erre gombócok gyűlnek a torkomba. Nem szeretem, amikor sír, ezt mindig annyira őszintén és keservesen tudja megtenni. Egy olyan lánytól, aki sosem enged teret az érzései ilyenfajta megnyilvánulásainak, csak amikor már minden szakad, ezt nem könnyű hallani és feldolgozni. Látod? Ismered. Tényleg jól ismerem azt a nőt, akit most karjaim között érzek, majd ahogy egyre jobban folynak könnyei a feltört porcelánvázából is kitörik egy puzzle darabka. Egy kezemmel a fejéhez nyúlok, hajába simítom kezemet, mintha ezzel nyugtatni tudnám. Pont én? Pont egy olyan ember, aki bár meredten áll és támasztja a kifakadt lányt, mégis ajkába harapva, összeszorított fogakkal küzd a fájdalom és az önuralom megtörése ellen. Egy felnőtt férfi nem sír, erős.
Végül Panka fenéz rám, tekintetünk találkozik és kibukik belőle az, ami hurrikánként sodor el, a levegő bennakad, szemeim kerekebbek lesznek végigfut a testemen egy áramütés. Nem vártam ezt a vallomást, pár pillanatnyi sokk után ismét elnyílnak ajkaim és a legkeservesebb sóhajtás szökik elő belőlem. Muszáj elvennem a tekintetem a lányról eközben, nem bírom tovább a maró érzést. Én tényleg próbálom uralni az érzéseimet. Egy pillanatra enyhül dereka körül az ölelésem, de csak annyira, hogy egy másik fogással karolhassam magamhoz: immáron a válla vonalában és a lapockájánál fonom át teljes karjaimmal és húzódom hozzá közel. Arcát a mellkasomhoz érintem én pedig homlokomat hajtom rá a feje búbjára.
- Panka! - szökik ki vészkiáltásként a neve, miközben szemeimet összeszorítom a legmagasabb búbján, ahol úgysem láthatja arcomat, nem is akarom, hogy lássa a könnyeivel küszködő kisfiút. A soron következő, szinte kiömlő szavak mélyen hatnak, teljesen atomokra porlasztják a porcelánvázát és szerteszórják a világban darabjait. Megremeg a testem, nem is egyszer, hanem folyamatosan remegni kezd, egyik kezem felcsúszik a nyaktövéhez, míg a másikkal érezhetően, de nem fájdalmasan belemarkolok a lapockájánál lévő ruhadarabba és összegyűröm a markomba. Így hallgatom a szavakat, s mikor megtudom, mit érzett ezidáig, levegőért kapok és felkiáltok. - Panka! - ez persze jóval halkabbra sikeredett, mint az előbb, de én belülről úgy érzem, mintha torkaszakadtamból üvöltöttem volna az égető érzéstől, mégis eltörpül a lány hangja mellett és szinte meg sem hallva mondja tovább az szíve tartalmát. Mellkasom szaporán mozog fel s le, a levegőt kapkodom, de már meg sem próbálom megakadályozni a sírást, esélytelen. Talán Panka megkönnyebbült, hogy kimondta az érzéseit, engem viszont teljesen megtört ezzel és az őszinteségével. Két kézzel kapaszkodok belé, mintha egy nálam jó egy fejjel kisebb lány megvédene.
- Annyira fontos vagy nekem - szökik ki belőlem teljes sírás közepette, némileg suttogós hangon ez a tény. Fejemet még mindig az övé felett tartom, nem nézek rá közvetlenül, csak felemelem az államat és már nem a homlokom, hanem az állam, illetve ádámcsutkám ér Panka kobakjához. Küszködök a levegővel, de nem számít, a szívem vadul ver és a szédülés kerülget. Hirtelen minden behomályosul, majd újból tiszta lesz. Már nem vagyok érett férfi, de akárhogy is, egy érzelmes ember vagyok, aki alapjáraton nem osztja meg mással a gondolatait, de van olyan angyal, aki így meg tudja siratni és aki még az acélembert is néhány szóval ripityára tudja törti. Nem érett férfi vagyok, hanem egy olyan férfi, aki felvállalja érzéseit.
- Ne haragudj! - Úgy tűnik, csak darabokban jönnek a szavak, bár nem azért, mert nem tudom, mit mondjak, hanem mert nem tudok beszélni se. - Egy vadbarom voltam, aki akkor hagyott el, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá, aki feladott egy ilyen lányt, mint te. Elmenekült, mert félt, hogy még jobban megtörik majd és csak utána jött rá, hogy mit tett - szalad ki belőlem is az őszinteség, bár olykor meg-megakadok a nehéz levegővételektől és a bőgés okozta fájdalomtól. Ezeket a szavakat mindig is el akartam mondani Pankának, csak reménykedhettem benne, hogy valaha újra látom és most nem hogy tökéletes alkalom nyílt erre, de gondolkodás nélkül fakadok ki. - Egy csoda vagy, Panka! - teszem hozzá, s apróra préselem a szemeimet, hogy legördüljön a könnycsepp, ami eddig felgyülemlett a szemgödrömben. A következő percek a megnyugodásról szólnak nálam. Panka elmeséli, hogy mikre emlékszik és szerencsére én eközben is meg tudok békélni a testemmel, mely már kevésbé remeg. Észre sem veszem, de még mindig úgy ölelem magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Nagyon jól esik.
- Ezeknél sokkal szebb pillanatból állt a mi kapcsolatunk - mondom már viszonylag átlagosabb hangom, noha ennyi idő alatt még nem lehet teljesen lehiggadni. Sikerül vennem a bátorságot, hogy a könnyektől nedves arcomat felvállaljam előtte, elvegyem az arcom a feje tetejéről és szembenézzek vele. Ő is a sírástól nedves arccal néz vissza rám, az előbbi szép emlékekre tett megjegyzésemet alátámasztva pedig elmosolyodom lágyan, de borzasztóan őszintén. Hüvelyujjammal letörlöm az egyik arcán ragadt cseppjét. Még mindig mosolygom rá, nem tudom mi ütött belém.
- Azokat az emlékeket már senki sem veheti el tőlünk. Remélem sikerül visszaszerezned őket valahogy, de én itt leszek, még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Kérlek ne távolodjunk el újra és ha megbocsátasz, akkor segíteni fogok megtalálni azokat az emlékeket, ahogy minden másban is számíthatsz rám ezek után is - ezeket már boldogan mondom. Igen, mesélni fogok neki magunkról, esti meseként fogok felolvasni neki, mintha két főhősről szólna a történet.
   
Utoljára módosította:Lepsényi Zalán, 2017. május 15. 09:38 Szál megtekintése

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. július 28. 18:19 | Link

bajo el mismo sol...

Amikor békésen repülünk seprűnkön és egyszer csak egy hatalmas vihar közepén találjuk magunkat, s kettőt pislogunk, mire a társunk halálos zuhanásba kezd égő varázseszközén... Amikor nagy álomban alszunk, s egyszer csak arra ébredünk fel, hogy ég a ház és rohannunk kell... Amikor Panka mosolyogva álldogál a part szélén, szinte látom, ahogy visszanéz rám angyali tekintetével, majd a sors kibillenti egyensúlyából és egy apró másodperc után megtörténik a baj... Amikor unottan hallgatom a zenét fülemben elhelyezett hangszórón keresztül, és jön egy hívás, miszerint Panka kórházba került. Az élet miért ennyire kiszámíthatatlan és hogyan lehetne felkészülni az ilyen meglepetésekre, ami most is ért engem? Panka a semmiből bukkant fel előttem itt az iskola kapujában, ahol eddig azt hittem, sohasem fogom őt errefelé látni. Nem azért, mivel nem szeretnék találkozni vele, hanem mert erős érzelmek társulnak hozzá. Tényleg igyekeztem megbocsátani magamnak, amit tettem Pankával, de sosem voltam erre képes. A lány örök seb marad bennem, ami ha felszakad, mint jelen pillanatban is, akkor igen erőteljesen tud vérezni.
Lelkének tükre oly gyönyörű, oly becses, ugyanakkor szomorú is, csak reménykedhetnék, hogy saját szemem tekintetét látom tükröződni benne, noha felesleges tévedésbe ringatnom magamat, a lányt összetörtem. És vele együtt magamat is. Bíztam benne, hogyha továbblépek, megbocsát nekem az élet és én is kedvesebben tudok magamra nézni a tükörben. Elhittem, hogy ez sikerült, erre jön Panka, felbukkan és minden törik bennem. Hogyan kellene beszélgetést folytatnom azok után? Mit mondhatnék és azzal milyen érzéseket keltenék szívében?
Egy biztos: éretten kell megoldanom ezt a helyzetet, mert nem engedem meg, hogy újból fájdalmat okozzak első szerelmemnek. A mi szerelmünk nem elmúlt, hanem megszakadt. Messze kerültünk egymástól és hamar kellett hozzászoknunk az új helyzetünkhöz. Nem akarok odarohanni hozzá, de végül szolidabb módon fonhatom karjaim közé, amikor is végleg eltör bennünk valami.

Panka sötét haja szinte barnává változik a lenyugvó Nap sugarai alatt. Ahogy ott áll a tó mellett és eteti a kacsákat, szemeim nem tudnak eltekinteni meseszép bőréről. Ezer kacsánál és hattyúnál szebb ő nekem! Először nem hiszem el, hogy tényleg fürdeni szeretne így alkonyatkor, noha hatalmas mosollyal és emberfeletti vidámsággal küldi felém a vizet és ösztönöz, hogy menjek vele be a vízbe. Persze, hogy nem tudok neki sokáig ellenállni. Megiramodok utána, s futás közben felkapom karjaimba. Mindketten nevetünk. Annyira boldogok voltunk...

Az emlékek engem is elhavaznak, nehezen tudok a jelenben maradni, csakis Panka hangja az, aki felébreszt. Valóban ő az, itt áll mellettem és nem csak emlékeimben úszok, tényleg egy pillanatra úgy tűnik, mintha az égiek visszaadták volna nekem Pankát és adnak egy esélyt, hogy jóvá tegyem hibámat. Meglehet, a lány megbocsátott már nekem, azonban ennél nekem több kell. Szeretném, ha boldog lenne, akár a társaságomban, akár - nehezen is mondom ki, de - nélkülem. Szorosan ölelem magamhoz, de érzem rajta, hogy küzd könnyeivel és ez rám is hatással van. Egymást nyugtatjuk, vigasztaljuk, holott egyikőnknek sem könnyű. Hiába múlt el több év, hiába van most is barátnőm, a Pankával való újbóli találkozásom mélyen megérint és ezért senki sem hibáztathat. Senki sem veheti el tőlem azokat az időket, amiket Pankával éltem át. Boldog, de utólag mégis fájú pont a szívemben.
- Aranyos vagy, hogy így gondolod. Nekem is te voltál az első, de ezt szerintem még amnéziásan is tudod. Nagyon szép éveink voltak, Panka! Nem akarlak elveszíteni - válaszolom és reménykedek, hogy a találkozó után sem fog kerülni hosszasan, igaz, megérdemelném. Sőt mi több, az lenne a normális, elvégre ki akarna azzal együtt lenni, aki megbántotta és aki egykor az övé volt, de már nem az. Az exek csak ritkán maradnak barátok, nekem mégis ez a kívánságom. Jó lenne, ha csak egyszer kérnék olyat, ami lehetséges is...
- Bárhova elviszlek, és persze, megértem, ha időre van szükséged nem csak a cuccaid miatt, hanem miattam is - felelem némileg összeszedve magam, majd kicsit elbambulok a pólóján. Nem szép dolog a múlttal ábrándoznom pont a lány előtt, ám nem tudom megállni, hogy ne elevenítsek fel hangosan egy közös sztorit. Nem hiszem, hogy emlékszik rá Panka.
- Tudod, ez a ruha volt rajtad, amikor utoljára randiztunk. Moziban voltunk és neked nagyon nem tetszett a film, ezért elvittelek utána vacsorázni egy kínai étterembe - mesélek egy aprócska élményt, amire valószűnő, hogy nem emlékszik, noha számomra a mosolya, a durcis arca, amikor kijöttünk a filmről és a pólója is teljesen tisztán a szemem előtt lebeg. Valóban ez a ruha volt, pedig a női holmik terén csapnivaló vagyok. Sokszor piszkált ezzel Panka anno. Semmi érzékem nem volt a ruhadarabokhoz. Akkor még a Duna nem volt egyikünk félelme sem.
- Ha bármi kérdésed van, szólj bátran, rendben? - teszem hozzá, mert félek, hogy kerülni fog. Szomorú lennék. Újra megölelem, majd eltávolodok tőle enyhén leszegett fejjel. Félek, ha most elengedem, soha nem lesz a karjaimban, közelemben többet. Mégsem lehet a rabom, úgyhogy veszek egy mély levegőt, érzékien megsimogatom két oldalt felkarját, majd egy mosoly keretében tovább engedem.
- Addig is vigyázz magadra! - Mert nem nyugszom, amíg vissza nem kapom az igazi Pankát - teszem hozzá magamban, de erről a lány már nem sejt semmit. Most türelmesnek kell lennem, hiszen nem erőltethetem rá, hogy találkozgassunk, azonban imádkozok, hogy ne örökké kerüljön majd ezentúl itt a kastélyban. Nálam jobban senki sem ismeri őt, még saját maga sem. Ha meg akar tudni valamit a múltjáról, bizonyára keresni fog. Még hogyha nem is akar velem, mint exével találkozni, azt teljesen meg tudom érteni, én is utálom magamat, de az eddigi élete, az emlékei nálam vannak és nem egy széfben.


Köszönöm a játékot!
Szál megtekintése

Az iskola kapuja - Lepsényi Zalán hozzászólásai (5 darab)

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék