Nagy bátorságról susognak a fák
 A főnix dala kíséri útját.
 A bölcsesség friss patakja csordogál
 Mellette egy szfinx emelt fővel áll.
 Szerényen hajlik meg virág és az ág
 Egy unikornis mezőn vágtat át.
 Ravaszan sötétlik az éjjeli táj
 S ezüst tó fölött smaragd sárkány száll.

A szőke lány nem egészen volt tisztában azzal, mikor és hogyan is keveredett ide, az a rész valahogy telljesen kiesett a fejéből. Nagy valószínűséggel épp el volt varázsolva, vagy elbambulva, vagy alvajárt és itt kelt fel. Nem mintha alvajáró lett volna. De ki tudja mikor romlik el az ember agyában valami, hát senki nem tudja. Kissé összeráncolta homlokát, s ujjait napellenzőként hasznosítva emelte homlokához nem épp nagynak mondható kézfejét s vetette hátra fejét, hogy elolvassa a kapu felé teremtt szavakat. Miután végzett az iskolahimnusz egy szakaszának tanulmányozásával, inkább az elérhetőbb részeket kezdte átvizsgálni. Jó navinéshez híven igyekezett ő elérni az unikornist, mert ő maga is egy unikornis, és mégis már, az unikornisok nagyon aranyosak, és ha nem lennének az elefántok meg a bálnák, azok lennének a kedvenc állatai. Ám a szarvas lovacska úgy tűnik nem így vélekedett a szőke elsősről, valamiért túlságosan is elérhetetlen magasságokban volt a lány alacsony termetéhez képest. Bosszúsan összeszorította ajkait, majd inkább a sárkányt kezdte fogdosni, elvégre az legalább vette a fáradtságot, hogy alacsonyabb helyre került. Még ha nem is ő választotta, ez viszont telljesen mellékes dolog. Rellon. Kíváncsi volt rá, milyen is lehet zöldnek lenni- meg úgy általában, milyen lehet nem sárgának lenni-, ám mikor legutóbb találkozott egy rellonossal, olyat vágódott egy madagaszkári barlang kövén, hogy még most is fájt belegondolni. Igaz, hogy utána a másik is eltaknyolt, de akkor is, neki lehet nem fájt annyira. Az ő talpa alatt más volt a kö szerkezete, puhább, vagy valami. Elhúzta száját az emlékre, majd, még mindíg összevont szemöldökökkel tett egy lépést hátra, hogy beférjen látóterébe az egész nagy kapu. Egy külső szemlélő számára valószínűleg úgy nézett ki, mintha meg akarna küzdeni vele, vagy felmászni rá mint egy hegyre, vagy azon gondolkodna, hogy vajon hogy lóghat ki rajta észrevétlenül. Ám erről szó sem volt, ő csupán egy kíváncsi egyén, akinek még nem volt ideje felfedezni a kastély minden apró zugát, még ha ez nem is volt apró, és nem is volt a kastély belsejében.

Miután kellőképp áttanulmányozta a sárkányt, megint megpróbált felnyújtózni a patáshoz, ám az még mindíg nem ment neki. Már tényleg kezdett bosszankodni, és fejben már olyanokra kezdett gondolni, hogy a kiscica vinné el a pálcáját annak, aki ilyen rossz helyre tette azt a szent állatot, amikor is azon kapta magát, hogy valahol az éterben lebeg, és a föld ismeretlen okokból eltűnt a talpa alól. Elkerekedtek szemei, s hirtelen még pánikolni is kezdett, hogy most bizony mi lesz, mert ő ugyan nem tudja hogyan kéne egy ilyenből kiszabadulni. Meglóbálta lábait, és karjaival valami olyan mozdulatot produkált, amit a madarak szoktak felszállás előtt mert végülis ki tudja, lehet hogy valami képesség most kezd kiütni rajta mint a himlő vagy tüdőgyulladás. Lappang egy ideig, utána meg előtör. Mikor egy számára ismeretlen hang megszólította, zavartan kapta felé a fejét, s pislogott a másikra. Ez.. Most.. Komoly? Ő végig itt szerencsétlenkedett, és ő meg látta. Akárki is ő. Még jó, hogy nem olvas a gondolataiban, most biztos egy félórás röhőgörcsbe kezdene. Bár.. Senki nem tudhatja.
- Izé, őőő... Köszönöm?- mosolyodott el kicsit kínosan, ahogy lenézett rá, majd próbált az unikornis felé fordulni. Már ahogy lehet egy ilyen helyzetben forgolódni, az előbb is telljesen véletlenül ment. Vagyis biztos véletlennek kellett lennie, tekintettel arra, hogy most úgy nézett ki, mint egy haldokló giliszta, aki tekeregve próbál menekülni. Végül inkább csak hátranyúlt, és megveregette a kő domborulatát, ami remélhetőleg a feje, és nem a hátsó fertája. Jól is nézne ki, ha itt fogdosná egy állat fenekét.- És izé. Azért ugye majd le tudsz tenni?- merült fel benne a kérdés, amikor megunta az ismeretlen testtáj tapogatását. Azért nem igazán szeretne egy életen át itt lebegni. Bár lehet, hogy közben kondenzálódik, és akkor soha nem fog meghalni. És évfolyamról évfolyamra köszönthetné a diákokat, meg minden. Még a végén az iskolacímerre is felkerülne.

Kezdte tényleg nagyon szerencsétlennek érezni magát ott a levegőben, fpgdpsptt egy szobrot, úgy csinált mintha madár lenne, és mindezt egy telljesen idegen szemei előtt, aki állítólag csak segíteni akart neki, mert nem érte el az eccarvút. Amiért persze hálás is volt. Mármint, hogy segített neki. Mikor a másik elkezdte dúdolgatni az Oreó reklámját, ami valami elképesztően cuki, és igen kevés idő alatt belopta magát Kamillánk szívébe, a lány kissé felvont szemöldökkel, mosolyogva hallgatta a dalrészletet, de mindettől függetlenül még le szeretne jönni onnan. Látóterét telljesen kikerüli a szárnyas baba, és telljesen váratlanul éri az aprócska fájdalom. Legszivesebben meg is dörzsölné a szúrós területet, ha nem lenne épp egy margarétás vagy milyen virágos ruhában, és nem lány lenne, és épp nem most találna rá a szerelem a rengeteg vattacukorral és nutellával, oreóval, nyalókával, szaloncukorral, savanyúcukorral meg gyümölcssalátákkal, de legfőképpen Viktorokkal. A Viktorok a legmeghatározóbb elemei ennek az egésznek. Rövid, filmbeillő sikoly hagyja el ajkait, ahogy egyszercsak zuhanni kezd, és megfordul a fejében, hogy szíve választottja fogja magát és jól otthagyja, neki meg eltörik az amúgy sem erős gerince, ám nem, ehelyett hölgyeim és uraim, Kamilla a lovag karjai között találja magát. Szürke szemei elkerekednek, ahogy bennsőjét leírhatatlan és elmagyarázhatatlan, természetfeletti boldogság járja át s bár tudja, hogy ezt így nem szabad, nem lehet, valahogy mégsem érdekli az illem vagy a szabályzat, ő kikéri magának, még soha nem érezte magát jobban. Mintha a mennyekben járna, vagy épp egy csalfa álom lenne az egész, melyből leginkább soha nem szabadulna, soha nem kelne fel. Arcát pír önti el a férfi bókjára, s hirtelen megszólalni sem tud, csak néz a nagy, örömteli és odaadó pillantásaival.
- Mindezt bizonyára csak TE hozod ki belőlem.- mormolta, a másik pillantásait fürkészve, hátha azokból ki tudna venni valamit, bármit, mely bizonyíték lenne arra, hogy az viszonyozza érzéseit melyek felrúgják minden eddigi elméletét.

Ahogy a férfi feszülő bicepszei között igyekezett kipihenni a pillanatyni szívrohamot, szívét csordultig telítették rózsaszín, ragadós cukormázzal ami mindent összezsugorít, aminek csupán pöppetnyi köze is van az épeszűséggel. Elvégre itt ez az alig tizenöt éves lány meg a srác, akinek valószínűleg nem kéne itt lennie, főleg nem ebben a helyzetbe. Hány évvel is lehet idősebb nála, olyan kilenc-tízzel, ám ez őt egyáltalán nem érdekli. Elvégre a szerelemben nincsenek korlátok, a kor csupán egy szám mely semmisnek mondható ha két lélek így egymásra talál. Egész bennsőjét átjárja a hangban megbúvó lágyság, gyomrában dolgozni kezdenek az eddig halottnak vélt, szivárványszínű pillangók, s ujjbegyeiben mint ezerni apró tűszúrás, úgy érzékeli szerelme minden egyes apró rezdülését. Nincs mit tagadni, ők úgy össze vannak hangulva mint egy gitár húrjai, vétek lenne elpazarolni ennyi érzlemet, melyek ily erősek. Megjegyzésére csak egy halk, ám annál sokkal többet mondó kuncogás a reakció, úgy érzi mintha már ezer éve ismernék egymást s az, hogy csak most mutatkoznak be egymásnak egy aprónyi részlet, egy vízcsepp az óceán végtelenségében. Viktor..
- S tiéd akár egy hősé, a lovagé, aki megmenti ártatlan, törékeny hercegnőjét a sárkány gonosz, gyilkos karmai közül.- eresztett meg egy romantikus sóhajt, ahogy egy pillanatra lehunyta szemeit, majd a következő filmkockánál már újra a földön találja magát. Agyán átsuhan a csalódottság röpke madara, ám ennek helyét csakhamar átveszi a mézesmázas bodzaszörp, ami a koponyájába férközött, s csakhamar vérereibe is utat talál, mikor bőrén megérzi hercege védelmező burkát, mely akár egy pajzs veszi körül megvédve ezzel mindentől. Kézfogásuk mindezt szimbolizálja, a kimondatlan ígéretet, odaadást és még annyi minden mást, ami ifjú navinésünknek most még csak eszébe sem jut. Az újabb bókra újabb hőhullám öntötte el testét, s ez bizony arcá is kiütött, két elvörösödött bőrfelület képében.
- Ha minden ilyesfajta édes szót elpocsékolsz rám, nekem mégis mi fog maradni? És telljesen mindegy hol vagyok, vagy mit eszem egészen addig, amíg veled vagyok.- rázta meg fejét. Tekintetében boldog, akár még huncutnak és játékosnak is vélhető fény csillant, ahogy csípőjével lágyan meglökte a másik.. Combját. Azért valljuk be, Viktorkának nem kell egy nagy felületet védelmeznie.