Nagy bátorságról susognak a fák
 A főnix dala kíséri útját.
 A bölcsesség friss patakja csordogál
 Mellette egy szfinx emelt fővel áll.
 Szerényen hajlik meg virág és az ág
 Egy unikornis mezőn vágtat át.
 Ravaszan sötétlik az éjjeli táj
 S ezüst tó fölött smaragd sárkány száll.

Alina

A tanév legelső napján képes voltam máris szabályt szegni. Eldöntöttem, hogy ez a tanév más lesz, mint a tavalyi. Nem fogok annyira sem hajtani, sem kikészíteni magam, csak azokat fogom tanulni, amikre szükségem lesz, semmi mást. Nem akarom túlzásba vinni a tanulást, mert megint úgy járok, mint idén. Szinte nulla közösségi élet, nulla barátság. Inkább csak megismertem az embereket, és el voltam, de az idei év más lesz. És, hogy ezt bizonyítsam, rögtön megszegtem a házirendet. Még szerencse, hogy senki nem vett észre.
A kapuból még visszatekintek az ösvényre, sóhajtok egy nagyot és elmosolyodom, mennyire jó volt kirúgni ma a hámból. Néznék én az ürességre, de meghallok valami hangot, így nem mozdulok a helyemről. Helyette a kapuhoz megyek, szorosan a rácsok mellé, és kémlelni kezdem a sötétséget, hogy ki van ott, vagy mi van ott, vagy ki nincs ott, vagy mi nincs ott.
- Hahó! Ki van arra?
Kérdezem arrafelé nézve, inkább érdeklődő és izgatott hanggal semmint félősen és ijedősen.

Alina

/mindkettőt/

Nem kell sokáig várnom, mire felbukkan valaki a kapu egyelőre még másik oldalán, motyóval megrakodva. Vagy anélkül? Nem tudom, mert csak annyit hallok, hogy most jött, és hogy hogy hívják, meg azt is, hogy csodásnak találja a sulit. Hát erre nem tudok mást reagálni, mint mosolyogni, és megjegyzést tenni.
- Szépnek szép, látnád, mikor az egész bűzbombában fürdik. Merthogy a csínyek itt is megvannak, csak kicsit mágikusabbak, mint ott kint a falak mögött.
Nyugtatom meg, vagy épp keltek benne félelmet, nem tudom, de aztán kinyitom neki a kaput, hogy hadd jöjjön beljebb. Itt biztonságosabb és jobb. Ha belép, becsukom utána a nagy vaskapukat, persze nem puszta kézzel, majd bemutatkoznom is illene már.
- Egyébként én Dóri vagyok. Vagy Villő. Használd, amelyiket akarod, de ha mindkettőt használod, mármint egyszerre, azért harapok.
Vigyorgok rá, miután az arcom eddig dühös kifejezésű volt. Nyújtanám felé a kezem, de mivel elég sötét van hozzá, hogy ne találjam meg a kezét, inkább nem teszem. Helyette inkább előjön a segítőkész énem.
- Segítsek vinni a cuccaid? Bent már elég nagy zsivaj van, és ahogy nézem, vacsoraidő is. Szóval éppen jókor érkeztünk vissza.
Nézek fel az utolsó mondatomnál a kastély fényben úszó ablakaira, és egészen addig ezt fogom nézni, míg Alina el nem dönti hogy merre menjünk.

Alina

Hangos korgást hallok valahol Alina gyomra felől, amire az enyém ugyanezzel a kifejezéssel válaszol. Kénytelen vagyok nevetni rajta, bár a legviccesebb az az, hogy a faluba én degeszre zabáltam magam. De szó szerint.
Na mindegy. Hívom, menjünk vacsizni, mert ezek után aztán meg pláne ránk fér, mire szegény nekiáll aggodalmaskodni. Meghökkenve nézek rá, mert ezek szerint csak nekünk egyértelmű, akik itt vagyunk.
- Mindig annyi hely van, ahányan oda járunk, így tuti lesz helyed, kivéve ha egy pimasz rellonos elfoglalja azt.
Hogy miért pont ezt a házat mondtam, nem tudom, lehetett volna navinés, vagy eridonos is, de hát na, főként a zöldektől telik ki az ilyesmi. Egyébként meg...
- Mivel vacsoraidő van, biztos sokan lesznek, de azért azt is fontos tudni, hogy vannak, akik nem jönnek le kajálni, vagy éppen még tanulnak. Szóval nem kell félned, tuti lesz helyed. Velem együtt...
Zárom le a mondókámat, majd előveszem a pálcám, hogy egyikünk se szakadjon meg a cuccok súlya alól. Gyorsan elvégzek egy lebegtető bűbájt, mire a nehéz láda felemelkedik, és csak a többi kell magunkkal vinni. És hogy indulhatunk-e?
- Naná! Gyere, különben itt fogunk aludni is.
Azzal elindulunk a kastély felé, hogy aztán a nagyterembe felérve jól megrakhassuk a hasunkat, aztán meg elmenjünk lefeküdni...