Nagy bátorságról susognak a fák
 A főnix dala kíséri útját.
 A bölcsesség friss patakja csordogál
 Mellette egy szfinx emelt fővel áll.
 Szerényen hajlik meg virág és az ág
 Egy unikornis mezőn vágtat át.
 Ravaszan sötétlik az éjjeli táj
 S ezüst tó fölött smaragd sárkány száll.

Ikremnek <3

A cukrászdai munka tényleg túl nyugodt munka lehetőség számomra. Iga, hogy tele van finomabbnál finomabb süteményekkel a hely, de azt nem falhatom fel csak úgy. Pedig milyen jó lenne. Ott nincs semmi pörgés, csak el kell adni a sütiket és, ha jól tudom akkor ennyi. Egy pubban viszont lényegesen jobban el tudom magamat képzelni. Rendeléseket felvenni, ide-oda rohangálni az italokkal. Nem is rossz.
- Tudod, mit? Most az egyszer igazad van, talán majd bepróbálkozok a főnöködnél, hátha engem is felvesz - kacsintok rá, mintha az olyan nagy újság lenne, hogy igaza van. A legtöbb esetben neki van igaza és nem nekem, de én csak azért is ki szoktam állni a butaságaim mellett, még akkor is ha tudom, hogy nincs igazam. Én már csak ilyen vagyok, így kell elfogadni és szeretni. Leginkább szeretni, mert ha szeretnek, akkor én viszont  szeretek.
- Na látod, így mindenkinek jó lesz. Neked, neki, nekem, csodálatos - vigyorodtam el a mai napon századszorra, vagy lehet, hogy több is volt az? Nem szoktam számolni. Nálam a mosoly olyan szokott lenni mintha csak lélegeznék, vagy egyéb olyan dolgot tennék, ami ösztönös reakció. Pl. a pislogás, az is ösztönös, ha már túl sokáig tartod nyitva a szemed. Először csak könnyezni kezd a szemed majd muszáj pislognod, különben... különben kiszárad a szemed. Ránézek és látom,hogy megint az a bizonyos mosoly van az arcán, ami nekem tetszik is, meg nem is. Azért tetszik, mert ilyenkor előjön a sötét énje és azt szeretem, mert olyankor őrültségeket csinált, amik a legtöbb esetben még nekem is tetszenek. De, azért csak csínján velük, mert mégis csak a kishúgom, mindig tudni akarom, hogy mit csinál és mit nem.
- Akkor rendben van, ha kárt teszek valakiben az a te lelkeden fog száradni - emelem fel figyelmeztetően a mutató ujjamat, majd játékosan megbököm. - Remélem nem tettem benned túl nagy kárt az ölelésemmel. Tudom, hogy képes vagyok a szuszt is kiölelgetni belőled - nézek rá ártatlanul, mint egy ma született bárányka. Attól az állattól állok a legtávolabb, de máshoz pont nem tudtam magamat hasonlítani. Más állat eszembe sem jutott igazából. Lepörgettem ugyan a fejemben az összes ismert és ismeretlen varázs és varázstalan lényt, de nem találtam hozzám foghatót. Egyedi vagyok.
- Ez az! Jó döntés! Már látom is magam előtt, ahogy a fővárosban sétálgatunk, jobbnál jobb ruhákat próbálgatunk, végig nevetünk egy vígjátékot és közben folyton néznek ránk, mert fogalmuk sincs az embereknek, hogy kik vagyunk, meg persze ikrek vagyunk és olyanok, mint két tojás - már megint úgy kezdek el beszélni, mintha sürgetnének, de végül is már a suli kapujánál vagyunk, ami számomra rossz hír, mert hamarosan el kell válnom a húgomtól.
- Biztos nem tudnál még maradni egy ilyen picit? - kérdezek rá nagy, kiskutya szemekkel miközben hüvelyk és mutató ujjammal mutatom azt a bizonyos "picit". - Átveszem a ládámat is! - ajánlom fel neki, mintha amúgy nem az én feladatom lenne cipelni... Dehogy.

Ikremnek <3

A kérdésén elgondolkodok egy kicsit, mert elég fogós volt, hisz, akárhogy is nézem ha benne teszek kárt, akkor nincs mentségem. Vagy mégis? Pontosan ezen gondolkoztam el, mivel nem igazán szerettem ha nem nekem van igazam. Persze, vannak kivételek, de azok nagyon ritkák és az esetek nagyobb százalékában nem is léteznek. Nagyon kitartó vagyok ezen a téren, kitartóbb, mint kellene, de mit lehet tenni? Még az a jó, hogy Lotti már megszokott. Megszoksz, vagy megszöksz, nem igaz? Az ikertestvérem eddig még nem szökött el... eddig.
- Akkor természetesen Anyué a felelősség, amiért képes volt, egy ilyen bajkeverő lányt a világra hozni - vonom meg a vállamat megint. - Vagy lehetne Apáé is, mivel ő kisebb részt vett csak ki a neveltetésemből és lehet, hogy pont ezért lettem ilyen - gondolkoztam el hirtelen, de természetesen egyiket sem gondoltam komolyan, ami látszott is az arcomon. Tudtam, hogy így is érti mire gondolok, ahogy az előbb én is ki tudtam olvasni a mosolyából az egyetértést. Lehet ezt ikrek titkos kapcsolatának nevezni, vagy bármi másnak. ÉN csak úgy nevezem, hogy hosszú évek alatt kiismertük egymást és már olyan, mintha a saját arcunkról olvasnánk. Már megszoktam, nem mondanám furcsának, de néha azért kicsit idegesítő, amikor valaki rajtam kívül is tudja, azt, amit még én sem. Na, jó ez még számomra is furcsa volt, de mindegy is. Miután közli velem, hogy nem sérült meg az ölelést követően rámosolyodok.
- Nagyszerű, legalább most nem kell miattad aggódnom. Nem mintha olyan sokat tenném, de mégiscsak a kishúgom vagy... miattad mindig aggódom - nézek rá szeretetteljesen, úgy, ahogy csak egy nővér tud a húgára, vagy tudom is én. Eddig nem igazán tapasztaltam, hogy más is így nézett volna rá. Ha mégis, akkor kikapartam volna a szemét. A vőlegényének megengedem, mert ő más tészta, de azért csak csínján az üstbe rakott béka lábbal.
- Rendben van - megint elhúztam a számat, annak hallatán, hogy ma már nem fog tudni szabit kérni, de legalább később fogunk tudni találkozni. Ez is több, mint a semmi. - Csak nem tudom, hogy a fagottomat már elhozták-e. Nem fért bele a ládámba, mert túl sok ruhát és csecsebecsét raktam be, ezért azt kénytelen voltam magam után küldeni.remélem már megjött - a gyors témaváltás az egyik szakterületem, nagyon jó vagyok abban, hogyha nem tetszik valami, akkor arról nem is beszélek.
- Oké, jó lesz - adom be a derekamat - egy bólintással jelezve, hogy beleegyeztem végül. - Csak aztán nehogy túlórázgass nekem - kacsintok rá viccnek szánva a mondatot. Felőlem annyit túlórázik amennyit csak akar, feltéve, ha nem vagyok ott. Nem akarom ám kisajátítani, nem én.

Ikremnek <3

Utálom, hogy mindig Neki van igaza, de végül is legbelül egy kicsit imádom is. A két érzés nem teljesen összeegyeztethető, nekem mégis sikerült valami ilyesmit produkálnom. Tudom, hogy mindenki szereti, ha igazat adhat magának, de én egy kicsit talán jobban is, ezért a nevelési mondatára csak mosolyogva bólintok. Nem ismerem el a vereséget, de azt sem mondtam, hogy nekem van igazam. Az arany középút.
- Ugyan - legyintek vigyorogva - Ririnek van esze, tudja, hogy mi a különség jó és rossz között. szerintem ő olyan lesz, mintha engem és téged összegyúrnának. Talán egy kicsit jobb... - nevetek a végére, mert nem úgy értettem, ogy Letta olyan rossz lenne, hanem magamra értettem, teljes mértékben. Nem igazán aggódok a kishúgi miatt, mert én ugyan nem keverem bajba, jön utánam és az a saját döntése. em szoktam rá erőltetni semmit. Talán, egyszer volt egy eset, amikor... de az már régen volt és tényleg nem tartozik a témához. Magamban elvigyorodtam a butaságomon, majd újra ráfordítottam a figyelmemet a nagyobb húgomra.
- Tudod, hogy nem vagyok egy aggodós fajta. Már, nem azért, mert tudom, hogy álalában te vagy anyu megoldjátok a dolgokat. Dehogy. - foragattam a szemeimet angyalian. Szó sincs, arról, amit mondtam, de tényleg. Igazán. Na, jó, ezzel nem etetek be senkit, jobb lenne ha bevallanám az igazat. Általában másra hagyakszom ilyen téren, de nem teljesen, ami azt jeletni, hogy meg tudok állni az én két szép lábamon, amiken még futni is szoktam minden nap. Minden reggel és este, de ha nem jönne ez össze, akkor mindig pótolok.
- Akkor jó, látom még nem ment el a maradék eszed is - mosolyodok el meggyőződve arról, hogy miután nem túlórázik biztos, hogy az én vérem. Persze, ha muszáj én is túlóráznék, de ha nem muszáj, akkor nem. Lotténak meg tuti, hogy nem muszáj, hisz ő Lotte. Mindent tökéletessen csinál és már csak, aért is plusz pénzt kap. Legalábbis, szerintem.
Nos, a családunk enyhén nagy és furcsa, ahhoz, hogy ne lepődjek meg azon, amit mondd. Tényleg nem lepődtem meg, pedig talán más meglepődne, azon, hogy a kishúgom másodunokatestvére is ide jár, akinek a neve Keith, aztán anya kereszt fia is előkerül, aki nem más, mint Dominic. Tudtommal még nem ismerem őket, de remélhetőleg majd még találkozok velük. Főleg a tusa bajnokkal.
- Mindig is tudtam, hogy nagy a családunk, de hogy ennyire? - néztem ikremre kissé álmélkodva, de gyorsan urrá lettem az érzelmeimen és elmosolyodtam - Akkor minél előbb találkoznom kell velük. Tudod, hogy mindenkit ismerni akarok. Jó fejek? remélem, mert különben nem állok velük szóba - persze, csak vicc volt, de elég élethűre sikeredett.