28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Aki még szeretné zárni évnyitós játékát, november 17-én éjjelig van rá lehetősége! (utána a téma pihenni tér a jövő tanévig)
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
offline
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 6. 21:22 | Link

Me gustas tu
ruci
Óvatos léptekkel haladtam vissza az iskola felé. Pár napja jöttünk vissza Magyarországra Szöulból, ahova azért jártam, hogy összeszedhesssem magam, és legyen időm tovább lépni a balesetemen, illetve a szerencsétlenül végződött kapcsolatomon. Talán mondanom sem kell azt, hogy ez nem egészen sikerült, hiszen még mindig egyetlen fiú jár a fejemben, pedig már nem sírok miatta, és nem fáj az, hogy elveszítettem. Illetve de, még mindig gondolok rá, viszont egyáltalán nem érzem azt az égető, mindent felőrlő fájdalmat, amit anno, a szakításunkkor. Ezt valamennyire pozitív dolognak gondoltam, viszont nem reménykedtem a viszontlátás örömében. Tudtam, hogy a dologban sok minden lenne, csak öröm nem, így gondoltam csak sodródok az árral, és megpróbálok barátokat szerezni, mielőtt megtehetném. Nem akartam tudni mi van vele, valamiért csak el akartam kerülni, hogy nyugodtabb legyen az életem.
Kissé fáztam, mert a kabátom a késő délutáni órákban már vékonynak bizonyult, viszont muszáj volt kiugranom a városba néhány dologért és leginkább azért, hogy egy picit újra felderíthessem azt, a távozásom után. Reménykedtem benne, hogy nem fogom furcsának találni, de a high-tech Szöul után Magyarország fővárosa valahogy hihetetlenül elmaradottnak hatott. Órákig üldögéltem a Duna partján, és csak bámultam a vizet. Azóta sem tanultam meg úszni és őszintén szólva, már a fürdőkádaktól is félek egy picit. A kezemben tartott kávéra pillantottam, aztán arra gondoltam, hogy lassan haza kéne mennem, mert a vizsgáim nyilvánvalóan nem fognak maguktól megíródni, nekem pedig nem ártana tanulnom rá egy picit. Komótos léptekkel indultam meg a kastély felé, aztán amikor végre az iskola kapujához értem, sikerült egy hatalmasat hasalnom az egyik, földből kiálló gyökérben. Legszívesebben valami nagyon csúnyát mondtam volna, de inkább a nyelvembe harapva támaszkodtam fel, és rögtön vörösödtem is, amikor megláttam pontosan az orrom előtt virító fekete bakancsokat. Olyan gyorsan pattantam fel a földről, ahogy csak tudtam, aztán a zavarom ellenére vetettem egy lopott pillantást a fiú arcára, és rögtön éreztem, ahogy a térdeim remegni kezdenek, az ajkaim elnyílnak, a jobb karom pedig bénán hullik a törzsem mellé. Ki akartam mondani a nevét, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon, csak bámultam rá, mintha teljesen megbuggyantam volna és közben olyan erősen haraptam a nyelvembe, hogy éreztem a számban a saját vérem ízét. Ennek csak annyi haszna volt, hogy megállítottam a feltörni készülő könnyeimet, de ezen túl nem segítettem magamon.

Utoljára módosította:Kovács Panka, 2017. március 6. 21:31
Hozzászólásai ebben a témában

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. március 7. 15:19 | Link

bajo el mismo sol...

A vizsgáim nagyobbik részén hála az égnek túl vagyok, így már csak pár könnyebb számonkérésen kell megerőltetnem magam. Idén sokkal nehezebbnek ítélem meg ezt az időszakot, többet kell küzdenem a jó jegyért és ez baj, mert ezidáig nem erőltettem meg magam rettenetesen, hiszen szerencsésnek mondhatom magam, amiért könnyen megjegyzem az órán hallottakat és általában elég is volt egyszer áttanulni az anyagokat, majd elmenni vizsgázni. Egy évvel a nagy záróvizsgám előtt azonban én is megérzem a felelősséget és azt, hogy ennyi már nem lesz elég a következőkben. Ricsi eddig folyton csesztetett, amiért sokkal kevesebb energiabefektetéssel is jobb jegyet szereztem nála, tehát már nem szólhatna be, igaz nem közlöm senkivel sem az e fajta gondjaimat, ezek csakis rám tartoznak, meg amúgy ki a francot érdekel.
Az túlzás, hogy most van egy kis szabadidőm, mert az sosincs, esetleg ha tudatosan félreteszem a dolgom és én pontosan így teszek. Le kéne szaladnom a faluba, de ha beugrok Gwenhez, akkor a lány magánál fog tartani órákon át és ha bevallanám neki, hogy vissza kéne mennem tanulni, akkor a fejemhez várja minden bizonnyal, hogy mennyire meggondolatlan és szétszórt vagyok, amiért nem hoztam le hozzá a könyveimet és irataimat, pedig tanulhatnék nála is. Ellenben, ha nem megyek be hozzá, akkor megsértődik, mert tudom, hogy számít rám, még főz is kedvemért. Kicsi taj paraszt legyek, vagy nagy? Nem hiszem el, hogy ez a legnagyobb problémám.
Szaporán lépkedek le a lépcsőkön és hamar az iskola főbejáratánál termek, ahol viszont már nagyobb a tömegforgalom és lassítok is. Még nem egészen vagyok a kapuban, amikor felpillantok a kissé nedves murvasétányról. Megtorpanok. Hosszasan bámulok előre és fürkészem az ellenkező irányba baktató lányt. Annyira ismerős! Egy nagy frászt, tökéletesen tudom, hogy ki az a szolid öltözetű, a báránynál is ártatlanabb arcú lány. Ő nem az a személy, akit csak úgy el tudnék felejteni, az első szerelmét senki sem hagyja elveszni a ködben, hiába lett úgy vége, ahogy. Arcom komollyá és szomorúvá válik, elfelejtem az úticélomat és minden egyebet is, helyettük ezernyi emlékkép szabadul fel bennem.
Hogy hívnak? - kérdezi tőlem őszintén, mire minden reményem szertefoszlik. Fogalma sincs, ki vagyok, az emlékei egy hét után sem tértek vissza. Úgy tűnik, elveszítettem azt a lányt, aki beleesett a Dunába. - Zalán - válaszolom neki nagyot nyelve, látszólag nem is érti, miért szomorodom el ezen az új ismerkedésen ennyire. Azóta elvileg már tudja, hogy ki voltam neki. Vele maradtam és imádkoztam, hogy egy reggelen újból felébredjen a régi énje, de nem így lett. Újrakezdtem vele mindent, az egész addigi kapcsolatunkat, igen ám, de ő már egy más lánynak tűnt és magam sem tudtam, hogy ez ennyire nehéz lesz, míg a végén nem bírtam tovább és elmenekültem.
De mit keres itt a kastélyban? Úgy tudtam, hogy Seoulba költözött. Nem bírok elrejtőzni az emlékektől, de a számtalan kérdésektől sem. Örülök, hogy újra találkozunk, de most a meglepettség nagyobb hatást kelt bennem, mint bármi egyéb. A dermedtségemből felrázódok, mikor meglátom, hogy megbotlik a kapunál és elesik. Ő biztosan nem vett észre eddig, lehet nem is lenne jó, ha újra találkoznánk, ám az ilyen gyerekes viselkedésből már kinőttem. Ha valóban egy iskolában fogunk tanulni, akkor felesleges kerülgetnünk egymást. Egy mély sóhajt követően odalépek hozzá. Pont úgy fest, mintha mit sem változott volna, noha nem állítom, hogy ez így is van. Észreveszi, hogy odaérek hozzá, majd rögtön felpattan. Köszönnék neki, érdeklődnék az állapotáról, de rám néz és a tekintete legalább annyira rémült, akár az enyém volt az imént, amikor megpillantottam őt. Tökéletesen érződik rajta, hogy küzd a feltörő könnyeivel, szóval emlékszik rám, vagyis az új Zalánra, akit ő a balesete után ismert meg. Zavarodottan sütöm le tekintetemet, erre észreveszem, hogy kikötődött a cipőfűzője. Lassan guggolok le szavak helyett és továbbra is lesütött szomorkás szemekkel kötöm be a fűzőket, mielőtt megint elesne bennük.
- Nem esett bajod? - kérdezem meglehetősen higgadt és elégikus hangon, miközben megcsinálom a hurkot és meghúzom a kész csomót. Felegyenesedek, hogy szemeibe nézhessek. Legalább egy fejjel lettem magasabb nála az elmúlt évek alatt.
Eszeveszettül rohanok az ispotályba. Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett a barátnőmmel, amitől a sürgősségire került. Beszaladok az épületbe, ahol levegőért kapkodva kérdezem meg a recepcióst, hogy hova vitték be őt, mire mondanak egy irányzékot és folytatom a rohanást, Zalán futását. Körülöttem mindenki átkozott szavakkal illet, micsoda egy neveletlen kölyök, aki így mer szaladni egy neves ispotály folyosóin. Megtalálom a sürgősségi ajtaját, mely nyilván zárva van, nem lehet oda csak úgy berontani, pedig nagyon megtenném. Nem vagyok egyedül, Panka szülei egyből észrevesznek és odajönnek hozzám. - Bizonyára megcsúszott a Duna parton és beleesett a vízbe - kezdi el a magyarázkodást az anyja, aki már-már saját fiaként tekint rám és együtt érzően teszi karját a hátamra. Több mint egy éve járunk és még csak tizenhat éves leszek, de ők máris befogadtak. Könnyektől csillog a szemem és ezt hallva nem csak a nagy igyekezettől veszem szaporábban a levegőt. Vagyis igazak a hírek. - Erősen beverhette a fejét, mivel még nincs magánál - teszi hozzá az anyja és hangjából árad a félelem. A nap maradék részét az ajtó előtt töltöm, kezd beesteledni és az idegesség leszívta az összes energiámat. Aludhatnék, de nem tudok. Az orvos néhány órával éjfél előtt jön ki papírokkal a kezében, a szülők azonnal odamennek hozzá érdeklődni, míg én a padon maradok és hallgatózok. - Magához tért - közli a csodás hírt, noha hangja kétségekkel teli. - Azonban... úgy tűnik, kisebb agykárosodást szenvedett. Az életfunkciói rendben vannak, az emlékezete viszont hiányosnak bizonyul. Erről önök tudnak jobban megbizonyosodni - közli a tényleges állapotot az orvos és szabad utat enged a hozzátartozóknak, hogy mehessenek. Én is felállok és követem a szüleit, de sokkal mögöttük lépek csak be a szobába. Már akkor éreztem...  
Hozzászólásai ebben a témában

Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
offline
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 7. 22:27 | Link

Me gustas tu
ruci
Mindig mondták nekem, hogy a világ hihetetlenül kicsi, de én nem hittem volna, hogy ennyire. Ezt pedig kifejezetten zavarónak éreztem, ugyanis a velem szemben álló fiúról még mindig nem tudtam sokat csak azt, amit végül elmondott nekem azon a napon, hogy utoljára láttuk egymást. Ezer és egy alkalommal hallgattam le az üzeneteit, miközben folyamatosan folytak a könnyeim, és nem tudtam mit tenni, hiszen azt mondta, hogy többé nem akar látni, hogy vége van. Nem kifejezetten értettem az okot, hiszen még a saját nevemre sem emlékeztem, de úgy néz ki az amnézia nem törli ki az emberi érzéseket. Ugyanis olyan erős fájdalmat éreztem, amit talán ritkán, vagy még soha. Nem voltam ebben biztos, de azt tudom, hogy amikor elment nehezen kaptam levegőt és sírtam. Magam sem tudtam pontosan miért, csak a tudatalattim súgta meg, hogy sosem fogom többé látni ezt a gyönyörű fiút, akinek most keserűséget okoztam. Akkor még abban sem voltam biztos, hogy milyen ember voltam, de azt tudom, hogy eléggé gyűlöltem magam, amiért egy ilyen szép arcot torzítottam el a bánattal. Az üresség érzés sem maradt el, ami talán a mai napig megmaradt attól függetlenül, hogy egy kis idő után már tudtam boldogan mosolyogni és voltak barátaim Szöulban. Jót tett a környezetváltozás, viszont az csak ideiglenes volt, anyáék visszahelyeztek a természetes közegembe, és hihetetlenül rövid idő után futottam össze megint Zalánnal. Az arcának minden egyes vonása az emlékezetembe vésődött, a fekete, tenger mélységű pillantása, a határozott vonalú orra, az ajkai, amiket akkor mereven tartott és összepréselt. A fehér, szinte porcelánbőre, ami mellett az enyém pár árnyalattal sötétebbnek tűnt. A sűrű, egyenes haja, ami annyira fájdalmasan selymesnek tűnt, hogy legszívesebben megsimogattam volna a tincseit, de mégsem tettem semmit. Ha akkor másképp cselekszem, akkor sosem történik meg mindez? Nem tudhatom, ezért csak figyeltem ahogyan lehajol, és ahogyan a cipőfűzőmmel bíbelődött megrohant néhány érzés, néhány benyomás. Puha és nagy keze volt, amiben az enyém egészen elveszett, és a bőrének finom illata jelent meg az agyamban. Éreztem ahogyan két apró könnycsepp gördül végig az arcomon és hullanak le Zalán mellé a földre, én pedig gyorsan letöröltem őket, hogy mire felnéz, már ne láthassa őket. Áruló könnyek.
Próbáltam valamennyire összeszedni magam és rendszerezni a vonásaim előtte, habár volt egy olyan érzésem, hogy ez felesleges próbálkozás, mert ha tényleg igazán ismertük egymást, akkor nyilvánvalóan olvas belőlem.
- Nem. Azt hiszem. – motyogtam magam elé, ami igazából ha úgy vesszük neki volt, mert a lábaim előtt kuporogva kérdezte. Arról nem kívántam beszámolni neki, hogy amúgy nem, nem vagyok rendben, ugyanis akkorát zakóztam, mint a ház, és nagyon fáj a térdem, mert lehorzsolódott a bőr és tiszta piszok lett, mert ez mellékes, meg amúgy is kibírom. Ahogy emelkedett feljebb és magasodott fölém, én úgy hajtottam hátra a fejem, hogy rendesen rá tudjak nézni, de még mindig nem tudtam, hogy mit kellene mondanom neki, ezért csak közelebb léptem hozzá, amitől a távolság közöttünk elég vészesen megcsappant, csak centik voltak közöttünk. Teljesen önkéntelenül tettem, nem gondolkoztam rajta, hogy vajon ez helyes-e, és az sem számított most, hogy mennyire csúnya véget érte a kapcsolatunk. Itt voltunk ketten, és ez volt minden, ami abban a pillanatban nekem fontos volt. Talán még most is szeretem, hiszen az űrt már nem éreztem a mellkasomba, viszont a kitöltött egészbe vegyült némi fájdalom is. Észre sem vettem azt, hogy a kezem elindult az arca felé, csak akkor tűnt fel, amikor már a bőréhez értem, és a hüvelykujjammal megsimogattam egy bizonyos pontot.
- Itt – kezdtem bele remegő hangon, miközben kerültem a tekintetét – Van egy gödröcskéd. Még akkor is, amikor mérges vagy.
Fogalmam sincs, hogy ezt miért közöltem vele, de éreztem, hogy a kezem remegni kezd a bőrén, és csak ezután pillantottam a szemeibe. Nem tudom régen milyen érzés volt ez, de most olyan határozottan vesztem el a pillanatban, hogy valósággal belefulladtam. Akaratlanul is a baleset jutott eszembe, amitől legszívesebben sikítottam volna, de csak némán bámultam a tekintetét, és a szám szélét rágcsálva kezdtem el gondolkozni azon, hogy vajon most mit kéne tennem vagy gondolnom, mert nem voltam biztos abban, hogy mi a helyes és mi nem. Az biztos nem az, hogy a bőrét tapizom, ami amúgy majdhogynem puhábbnak hatott az enyémnél, még az arcszeszének is éreztem az illatát, ez pedig rádöbbentett arra, hogy bizony, pofátlanul betolakodtam az intim szférájába, amitől még inkább zavarba jöttem és vörösödni kezdett az arcom. Annyira lehetetlen és szörnyen bizonytalan ez az egész helyzet, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem.

Hozzászólásai ebben a témában

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. március 8. 01:24 | Link

bajo el mismo sol...

Nehezen veszem a levegőt, meglehet kis ideig el is felejtek lélegezni, ahogyan meglátom velem szembejönni az életem első szerelmét. Azt hittem, sikerült elfelejtenem őt, noha be kell vallanom, nincs ember, aki elfelejtené az exeit, különösen az első szerelmet az életben. Több szempontból is az első számomra Panka, egy biztos: még soha senkiért sem küzdöttem annyira, mint érte. Najó, Ricsivel való veszekedésem sem volt semmi, de a bátyám esetében mégis éreztem, hogy feltehetőleg minden rendben lesz, a félvérségi kapcsolatunk miatt nehezen tudnám őt elveszíteni véglegesen, nem úgy, mint az előttem épp hasra eső lányt. Szomorú véget ért a mi kapcsolatunk és talán én kerültem ki a gonosz pasasként belőle, azonban nekem is megvan a saját nézőpontom, amit megértve lehet már nem is tűnök szemétnek. Mert bizony küzdöttem érte, ő nem is gondolja - hacsak szülei meg nem mondták neki -, hogy ott ültem vele egy teljes napon keresztül a kórházban és csak egy-két fal választott el minket, majd miután kiderült, hogy elvesztette az emlékeit, képes voltam újrakezdeni vele az egész egy éves kapcsolatunkat. Ám Panka már nem a régi volt. Lehetetlennek tűnt kezelni a kialakult helyzetet, én is összezavarodtam. Nem tagadom, hogy azonnal megbántam a történteket, de muszáj megértő lennem önmagammal szemben.
Legutóbbi találkozásunk óta érettebb lettem, ezúttal nem futok el, ha látom, hogy elesik az úton. Odalépek hozzá, de már nincs is szüksége a segítségemre, azonnal felpattan. Zavaromban hajolok le a cipőjéhez, hogy bekössem a kikötődött cipőfűzőjét. Közben sikerül megszólalnom, de félek, hogy vajon ő mit gondolhat most, ennyi év után rólam. Egy elejtett könnycsepp, mely éppen a lábam mellett ér földet, elég jól kifejezi az esetleges érzéseit. Elhúzom szám sarkát és újból sóhajtok, hogy ezzel összeszedjem a sokktól még nem szertefoszlott erőmet, majd felállok és az arcára tekintek. Azt mondja, hogy jól van, én ezt pedig elhiszem neki. Nincs okom kételkedni a szavaiban, szóval amennyiben hazudik, vagy ferdít, azzal a törődésemet utasítja el és csak magának vét. Jelenleg már nem vagyok olyan helyzetben, hogy felelősségre vonjam a hitelességért, hiszen nem tartozik nekem semmilyen felelősséggel, csak egy srác vagyok, meglehet egy idegen, akinek immáron semmi köze hozzá és az érzéseihez. Mégis megérint az elkeseredett tekintete.
Zavartan hagyom, hogy közelebb lépjen. Nem tudom, mi a terve ezzel, de mégsem utasítom el magamtól, számomra ő még mindig fontos személy és kicsit sem olyan, akinek zavarna a közelsége, másfél év közvetlenség után, úgy érzem, szívem ketté hasad a fájdalomtól, noha nehéz megfogalmazni, mit érzek pontosan. Szeretem őt, csak már nem úgy, ettől még feltörnek bennem az emlékek, a jók és rosszak egyaránt. Nála jobb első csókot, első élményt és igaz szerelmet nem is találhattam volna, így hálával tartozom neki. A szokatlan közelségen kívül nem történik semmi különös, mely megbolygatná a körülöttünk elhaladó járkálók fantáziáját. Én nem nyúlok felé, ám el sem távolodok tőle, hagyom ahogy megérinti arcomat és ismét, megannyi év után is megtalálja azt a pontot, amit ő régen is annyira szeretett.
- Az mindig is ott fog maradni - válaszolom neki lesütött szemekkel. Nem hegről van szó, egyszerű gödröcskéről az arcon, ami mindenkinek van, kinek feltűnőbb, kinek elenyészőbb. Megérzem a bőrömön remegni kezdő ujjait, arca is eldeformálódik, pont mint akit egy hajszál választ el, hogy elsírja magát. Még mielőtt elvenné a kezét az arcomról, én sem tudok uralkodni tökéletesen az érzéseimen, így kézfeje után kapok. Szorosan és nem kevésbé férfiasan simul tenyerem a kezére, olyan érzést próbálva kelteni, mintha ezzel megszüntethetném a remegését és vele együtt a rossz, maró fájdalmát is. Őt érezve újraélhetem egy pillanat erejéig a múltat, azonban én is tisztában vagyok, hogy a jelen már más. Történtek dolgok, túl sok azóta, amik tudatják velem, hogy felesleges belemerülni a mesébe. Szeretem Gwent és sosem okoznék neki csalódást, viszont ez a szituáció teljesen más, köze sincs a felé irányuló érzéseimhez. Csupán emlékek, nagyon szép és az előttem álló csodálatos lány által megtestesülő foszlányok. Panka is fontos volt nekem és attól még, hogy vége lett, még neki is megadom a törődést és azt a tiszteletet, amit egy egykori szerelem érdemel. Nem dobom ki a kukába, mint egy szemet, csak mert már nem úgy érzek iránta, ahogyan régen. A szeretetnek több fajtája létezik, melyek egymástól függetlenek. A szeretet nem korlátos mennyiség, annyi van belőle, amennyi épp kell és az, hogy adok belőle valakinek, mástól még nem veszek el egy cseppet sem. Gwennek nincs oka aggódni, de Pankának sincs, nem fogok az utóbbi lánnyal gorombán viselkedni.
- Mennyire gyűlölsz? - kérdezem meg kemény tekintettel, miután elengedem a kezét. Ezt tudnom kell. Talán ő azt helyezi előtérbe az egész kapcsolatunkból, amikor elhagytam őt, megérteném és ha így lenne, már tudnám hogyan álljak a lányhoz. A szívem mélyén mégis feltör bennem az akarat, hogy emlékezzen és boldogan tekintsen vissza a régi időkre is, arra a sok szép pillanatra, amiket együtt töltöttünk.  
Utoljára módosította:Lepsényi Zalán, 2017. március 8. 01:33
Hozzászólásai ebben a témában

Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
offline
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 27. 23:22 | Link

Me gustas tu
ruci
Fogalmam sem volt arról, hogy most mit kéne tennem. Itt áll előttem a fiú, aki összetörte a szívem, de mégsem tudtam hibáztatni mindezért, mert nem várhatom el senkitől, hogy pesztráljon, amikor semmire sem emlékeztem. Gondolom teljesen belefáradhatott a helyzetbe, és épp azért kezelte egy kicsit durvábban a dolgot, mint azt amúgy kellett volna. Ezek után mondhatni az én hibám, hogy végül nem történt semmi, mert abból, ahogy rám néz, biztosan tudhatom, hogy nem felejtett el, és nem haragszik rám. Emiatt nagyon boldog vagyok, mert eddig a napig abban a tudatban éltem, hogy ő bizony gyűlöl engem, és akárhányszor megjelent az álmaimban, csak az járt a fejemben, hogy mennyire megvet, folyamatosan bántó szavakat fröcsögött az arcomba, és egyetlen emlékem sem jutott eszembe, csak azt láttam belőle, amit az „újjászületésem” után éltem át vele. Így, hogy most itt áll előttem, és pontosan az arcára vannak írva az érzései, talán jobban megértem őt, mint eddigi életem során bármikor. Hiszen át kellett élnie, hogy a barátnője gyakorlatilag halálos sérülést kapott. Látnia kellett, ahogyan az arcom összezúzódott, amit régen kifejezetten szeretett. Tudta, hogy talán soha nem ébredek fel, mert teljes kómába kerültem egy napra. És egész nap ott volt velem, arra várva, hogy felébredjek, és kapott egy lányt, aki nemhogy az ő, de még a saját nevére sem emlékszik. Az addig minden bizonnyal vidám, ám csendes Panka ijedős, csendes Pankává változott, aki nem szeretettel pillantott már rá, hanem úgy szemlélte, mint egy idegent. Ebben a helyzetben tökéletesen normális volt a dolog, ami történt, viszont soha nem okolhatom azért Zalánt, amiért kibukott. Hosszútávon teljességgel elviselhetetlen lehet ez, és meg tudja ölni az ember érzelmeit. Csak a filmekben van olyan, hogy valakinek leépül a memóriája, mindent újra kell tanulnia, és a szerelme képes kitartani mellette. A való élet teljesen más. A való életben az ember nem várhatja el senkitől, hogy maradjon mellette, hiszen a másik folyamatosan szenved. Minden alkalommal láttam Zalin, hogy fájdalmat okoz neki a helyzet, és ezt csak akkor fogtam fel, amikor annak utat engedett, és nem a legszebb formában ejtett. Viszont azt gondolom, hogy semmi okom sincs panaszra, tökéletesen megérdemeltem a dolgot.
És mindezek után is képes voltam az arca felé nyúlni, pedig nehezebb feladatnak tűnt, mint régen, ezek szerint magasabb lett hozzám képest, én pedig egy centit sem nőttem azóta, hogy utoljára találkoztunk. Pontosan ott érintettem meg, ahol az a haláli aranyos gödröcske jelent meg az arcán, amikor mosolygott. Nem pontosan emlékeztem rá, pusztán annyira, hogy először pánikba esett az ébredésem után, aztán pedig elmosolyodott úgy igazán boldogan, amikor magamhoz tértem. Egy pillanatra teljesen elbűvölt a tökéletes szépsége, aztán tudatosult bennem, hogy én őt nem ismerem, és kezdtem el furcsa, üres tekintettel nézni rá, és utána tettem fel a kérdést, amivel összetörtem a szívét. Talán azért tette azt ő is velem, mert ha akaratlanul is, de én is megtettem vele. Talán tényleg igaz, hogy mindenért meg kell fizetnünk.
A gödröcskéjéről folytatott társalgás során csak összepréseltem az ajkaimat és elnéztem róla, mert hirtelen beugrott néhány emlék, néhány érzés arról, hogy milyen is volt vele. A pillangók a gyomromban, a pirulásom, amikor megpillantottam őket, és amikor összefagyiztam a szám szélét, ő ezt aranyosnak találta, ezért amikor mosolygott, megjelent a gödröcskéje. Vagy miután először megcsókolt én pedig viszonoztam, nagyon boldogan mosolygott rám. Egy huzamban egészen soknak tűntek az emlékek, ezért azonnal a fejemhez kaptam a kezeim, és a halántékomra szorítottam őket, mintha ezzel meggátolhatnám azok áramlását. Nem akartam erre gondolni, mert fogalmam sem volt arról, hogy ő vajon mit érezhet most irántam. Csak a kérdésére kaptam fel a fejem, ahol azt tudakolta, hogy mennyire utálom. Hogy mennyire? Semennyire. Viszont azt sem tudtam volna szavakba önteni, hogy mennyire nem utálom, mert az érzéseim egyvelege kaotikus katyvaszként működtek, szóval nem tudom pontosan mivel fejezhetném ki felé az érzéseimet. Csak néztem azt a hihetetlenül gyönyörű, szoborszerűen szabályos arcát, a hamvas bőrét, a haját, az egyenes vonalú orrát, és a képet megtörő fényes tekintetét, ami annyira feketének és mélynek tűnt, hogy úgy éreztem métereket süllyedtem benne, és még inkább csak elvesztettem a hangom tőle.
- Ennyire – fogalmam sincs végül, hogyan sikerült megszólalnom, de a hangom erőtlennek és rekedtnek hatott, mintha egy varjú utolsó krákogásai törték volna meg a csendet. Óvatosan léptem még közelebb hozzá, és fontam a dereka köré a karjaimat, amikkel a testét oda is húztam magamhoz, hogy megkíséreljek egy erőtlen ölelést. A testem is folyamatosan remegett, de ez még a kisebbik gond volt.
- És... te? – nem engedtem el, miközben felnéztem rá, és az államat megtámasztottam a mellkasán. Olyan lehettem akár a kishúga, tényleg nagyon megnőtt az elmúlt években – Te mennyire utálsz engem?
Próbáltam kipislogni a szemembe vegyülő könnyeket, még mielőtt észrevehetné őket. Szükségem volt a válaszára, el sem tudja képzelni, hogy mennyire.
Utoljára módosította:Lepsényi Zalán, 2017. március 27. 23:26
Hozzászólásai ebben a témában

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. április 1. 15:35 | Link

bajo el mismo sol...

Nem vagyok felkészülve arra, hogy hozzámérjen, de eszemben sincs elutasítani az arcomhoz simuló kezet. Panka felbukkanása a kastélynál több mint meglepő, amint meglátom őt, úgy érzem, szíven döfnek. Dacolok az idővel: tizenöt-hat éves sráccá változom a másodpercek tört része alatt, majd megannyi alkalomkor ismét rádöbbenek, hogy az csupán a múlt. Panka tekintete, az arca, az illata mind ezernyi vágást ejtenek rajtam és ez rádöbbent, hogy a jelenben kell tovább éljek. Más lettem, felnőttem, immáron nagyfiús aggyal gondolkozom és teljesen máshogy alakítanám a dolgokat, mint anno. Ha szakítás is lenne a vége, biztosan nem olyan durván tenném meg. Nem is hittem, hogy látom még valaha, főleg itt Budapesttől, Seoultól meg pláne messze. Egyszerre vagyok boldog és szomorú, örülök és félek. Hiszen itt van, jó állapotban és semmi testi problémája nincs a baleset után, noha ezt már akkor is sejtettem, de évekkel később is lehet diagnosztizálni egy rendellenességet. Külső szemszögből ítélve a lány továbbra sem szenved egyéb bajoktól, mint az emlékezetkiesés. Az a fránya nyavalya, mely szétválasztott minket. Kezei lágyan érnek arcomhoz, lehunyom szemeimet egy fél pillanatra, hogy új erővel tudjak belenézni az előttem lévő angyal íriszeibe. Miért tértél vissza az életembe? Nem érdemlem meg! Megszűnne az idő és tán évekig is emlékeinkbe merülten nézhetnénk egymást, ám engem felébreszt a remegése. Erős fogásommal próbálnám megnyugtatni, sosem akartam volna többet szenvedni látni. Persze, ez egy első találkozás a katasztrófa után, mégis, ha azt fogom tapasztalni, hogy a jelenlétemmel minduntalan fájdalmat keltek szívében, akkor kitalálok valamit, hogy eltűnjek előle. Eleget szenvedett már miattam. Én is tőle, de ez most nem nyugtat meg.
Nem jönnek szavak a számra, mikor szemeit könnyesedni látom és elkapva karját a saját halántékához emeli. Megijedek, hogy tán rosszul van, vagy csupán elveszik az emlékei sokaságában. Miféle emlékek? Régiek, vagy tán bevillanhat neki valami, melyre eddig nem emlékezett? Aggódok, hogy esetleg a szakításunk játszódik le benne, így már félig felemelt karomat - amivel utána akartam nyúlni - leengedem és visszahúzódva megkérdezem tőle, hogy hogyan viszonyul hozzám. Mit gondol rólam? Megérteném, ha a gyengéd gödröcskémre helyezett tenyér után jönne a pofon is. Szemem sem rebbenne. Ő mégis oly ártatlanul és hitetlenkedve néz vissza fel rám, mintha nem tudná, hogy miért kérdezem. Tökéletesen emlékszik arra a napra, sajnos, és tisztában vagyok, hogy rájön a szavaim háttértartalmára. Szomorú pillákkal nézek rá, nem tudom, mennyire látszik rajtam, de engem is rendesen felkavart ez a találkozást. Végül látom, hogy nem tud, vagy nem akar válaszolni, mire ajkamba harapok és a földre szegezem tekintetem. Szemhéjam lassan rácsuklik a lencséimre, bűnösnek érzem magam. Akkor terül elém újra a valóság, amikor meghallom utaló szavát és észreveszem a közeledését. Kikerekedett szemekkel fogadom az ölelését, mialatt minden körülöttünk elhalkul. Megérzem derekamon a körbenyúló kezeket, a mellkasomon és hasamon a régi szerelmem testét, mely azóta is szakadatlanul remeg. Tudatlanul veszek egy-két mélyebb lélegzetet, majd egyik tenyerem lapockájára, másikat attól kissé lejjebb helyezem. Néhány aprócska tavaszi meleg szellő belekap a hajunkba, ruhánkba, akárcsak ha a természet is nyugtatni akarna minket és közölni szeretné, már minden rendben van. Ne legyél ennyire közvetlen, Panka, mert megint beléd tiporhatok! Rajtam a sor, hogy feleljek kérdésére, szóval lenézek rá és meglátom mellkasomon pihenő arcát azokkal a hatalmas kutyusszemekkel, amik felfelé csillognak rám, és megint képesek mosolyt fakasztani rám. Nagyon hiányzott!
- Ennyire - válaszom hozzá hasonlóan, hiszen miért is adnék kényes és érzéki választ. Sosem ment nekem. Szorosabban magamhoz ölelem, hogy érezze, nem haragszom rá. Sohasem haragudtam, mert ő nem tehet semmiről. Baleset volt, ami szétválasztott minket és ami után már nem ugyanaz a Panka volt, akit hónapokon keresztül követtem és próbáltam elcsábítani, mire beadta a derekát. Az új Panka nem tudta - valószínűleg még mindig nem tudja -, mennyire mérges volt rám, amikor direkt összefagyiztam az arcát, vagy amikor náluk voltunk egy átlagos hétköznap délutánon és hirtelen hazajöttek a szülei, úgy kellett kimenekítenie sunyiban, nehogy lebukjunk. Akkor persze még a kapcsolatunk elején tartottunk, idővel szülei is megtudták a kapcsolatunkat és befogadóak voltak. Csak hát az elején még vannak ilyen kalandok, de nem bántam a kimenekítést, másnap mindketten csak röhögtünk rajta. Hol van ez a lány? Igaz, a jelenlegi Panka is tetszik, de változtak az idők, a szakításkor pedig még csak az elkeseredés beszélt belőlem. Viszont most, hogy újból találkozunk, nem szeretnék csak egy szimpla köszönéssel elmenni mellette a folyosón. A barátja akarok lenni, az a srác, akire még mindig számíthat. Engedek a szorításon, mely amúgy nem kellemetlen számára, vigyázok rá.
- Mennyire emlékszel már? Változott valami azóta? - Még mindig reménykedek benne, hogy időközben visszatért néhány emléke, noha ez nem valószínű. Feltehetőleg inkább majd ezután fognak, hiszen az arcom, a mozdulataim és hasonló mozzanatok egyszerűbben fel tudják eleveníteni a múltat számára, ami ott pezseg a vérében, még ha azóta homály fedi. Kétes érzelmekkel figyelem a válaszát, közben elengedem és ellépek tőle tíz centire, amennyire éppen kényelmes a szemeibe néznem.  
Hozzászólásai ebben a témában

Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
offline
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. május 14. 21:36 | Link

Me gustas tu
ruci
Önzőség. Önzőség volt tőlem, hogy az arcához értem, mert az már nem tartozott hozzám. A fiú és a köztem húzódó szakadék még mindig annyira végtelennek tűnt, hogy akárhogy próbáltuk keresni a kapcsolódó pontot, vagy a kevésbé durva mélységű részt, sehol sem leltük. Az évek során ez a lyuk csak nagyobb lett, és most teljes mértékben úgy érzem, hogy még szélesedett is köztünk. Már nem láttam tisztán Zali arcát, már csak az alakját tudtam kivenni, a jellegzetes, fekete haját, ami még messziről is kétségbeejtően puhának tűnt. Egy pillanatra viszont mintha mégis sikerült volna áthidalnom az akadályt, egy délibáb közelebb hozta hozzám a fiút, amíg megérintettem az arcát. A délibáb, ami mind a kettőnket becsap jelenleg, mert elhiteti velünk, hogy van értelmünk. Pedig nincs. Isteni jelnek vettem azt, hogy elszakadtunk, nem volt se az ő, se az én hibám. Ez csak a sors, amitől még inkább fáj az egész. Mert tényleg teljes szívemből szerettem Zalánt, sőt az érzéseim mintha még mindig felé húznának, bár lehet ez pont a délibáb által elért dolog. Hogy újra eszembe jussanak dolgok, amit az érintés idézett elő. Hirtelen mintha felkavarodott volna körülöttem a szél, és emlékek, talán inkább benyomások nyomultak az agyamba. Annyira bódítóan kezdtem el érezni az illatát, a hajának csúszását az ujjaim alatt, a csókjának édes ízét, hogy legszívesebben a fülemet befogva sikítottam volna amíg eljön a tompa fájdalom, hogy mindez már nem az enyém, és vége lesz a dolognak. Amíg nem marad más, mint az üresség, mert ennél még üresnek lenni is jobb. A begyógyultnak hitt seb olyan erővel lett feltépve, hogy éreztem, ahogyan a térdeim remegése egyre erősebb lesz, hogy megbicsaklanak azok, és meg kell kapaszkodnom a kabátjában, hogy nehogy elessek. A tompa fájdalom a fejemben mindennek az előzménye volt, mindig ez történik, amikor valami eszembe jut a régi életemből. Az elején még nehezen szoktam meg, pedig Szöulban is tértek vissza emlékeim. Akkor jóval erősebb fájdalmaim voltak, amitől az utca közepén sikítani kezdtem, vagy néha el is ájultam. Sokszor idegenek siettek a segítségemre, az orvosok pedig azt állapították meg, hogy az amnéziám ellen így küzd a szervezetem. Az agyam folyamatosan harcol, ha olyan benyomás ér, amitől visszakaphatnám az emlékeimet, a testem viszont ezért bosszút áll. Talán a testem jobban tudja, hogy ez fájna nekem, és támadással akar megvédeni, vagy pedig az agyam a jó fiú, és a testem gonoszságból tartja távol tőlem azokat a csodás perceket, amit a fiúval töltöttem? Vagy a gyermekkorom emlékeit? Nem értettem, hogy miért alakultak így a dolgok, de már jó ideje nem tudtam hibáztatni Zalánt a szakításunk miatt. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy nekünk ez van megírva, és kész.
Nem tudom honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy megöleljem, de amint megtettem, az a pár másodperc, amíg nem reagált hosszabbnak tűnt, mint a távol töltött idő. Annyira rettegtem, hogy hirtelen hányingerem lett, hogy zúgni kezdett a fülem, de amikor visszaölelt mindez semmissé foszlott. Akkor nem számított semmi, csak a meleg karjai, amik a derekam köré fonódtak, és az a hihetetlen érzés, amíg a szívemből kiengedett a fájdalom és a szorongás. Egyik könnycsepp követte a másikat, amíg az ártatlan cseppecskék zokogást idéztek elő belőlem, és csak jobban szorítottam magamhoz, hogy beszívhassam a ruháinak a régről megszokott, fás-fűszeres illatokat. Ismét éreztem, ahogy kavarogni kezdtek a gondolataim, eszembe jutott, hogy először ez mennyire zavarba hozott, de mindig annyira szerettem, hiszen annyira férfiasnak hatott, hogy már ettől nőnek éreztem magam. Érző, lélegző hús-vér felnőtt nőnek, ami miatt jóval komolyabb voltam a kortársaimnál. Sokkal többet adott nekem, mint elvett, hiszen a miatta kapott felnőttségem miatt tudtam elviselni azt a trét, amibe sodródtunk. Sosem ő volt a szenvedésem. oka. A szenvedésemet egy igazságtalan természeti törvény hozta, Zalánnak hála pedig képes voltam kibírni és még tovább fejlődni.
Felnéztem rá, és szinte öntudatlan állapotban, fel sem fogtam a szavakat, amik kiszaladtak a számon, de annyira szerettem volna már mindezt kimondani, hogy egyszerűen hagytam utat engedni magamnak. Hogy könnyíthessek a helyzeten, még ha egyszer meg is bánom a dolgot. Abban a pillanatban megállt a szellő, nem mozogtak a levelek, minden szépiában játszott Zalánon kívül, ezért is jelentettem ki a következőt:
- Komolyan, annyira szeretlek! – nem tudom, hogy érthette- e a szavaimat, mert még mindig sírtam, és akadozva, elcsukló hangokkal tettem meg neki a vallomást, szinte észre sem vettem, de már régóta szeretném mindezt elmondani neki. Csak úgy folytak belőlem a szavak, mintha egész életemben hátrakötötték volna a nyelvem, és nem beszélhettem volna – Soha nem szüntelek meg szeretni. Attól, hogy az emlékeimet elveszítettem, és megváltoztam az érzés megmaradt. Ugyanúgy, minden alkalommal összeszorult a szívem, és hevesebben kezdett el dobogni. Ugyanúgy gyönyörűnek láttalak, mint előtte, és nem csak a külsőd miatt. Soha nem változott meg semmi, rajtam kívül.
Ismét egyfajta megkönnyebbülést éreztem, amikor mindezt kimondtam, bár a bőröm kissé kipirult tőle, és a szájízem is keserédes lett, mivel nagyon szerettem volna, hogy ezt tudja, és boldog voltam, hogy elmondhattam, de haragudtam magamra, amiért nem akkor tettem meg. Talán minden megváltozott volna, de mintha... a természeti törvények, amik felett mi nem uralkodhatunk ténylegesen hátrakötötték, vagy kiszárították volna a nyelvemet.
- Nagyon kevés dologra – vallottam be – furcsamód akkor kezdek el emlékezni, ha találkozom valakivel, de sosem emlékek jönnek elő, csak érzések, nagyon ritkán képek. Szöulban tért vissza pár dolog, de nem kedves dolgok. Olyanok, amikor veszekedtünk, és távolabb kerültünk egymástól a kapcsolatunkban. Amikor tetszettél egy lánynak, én meg féltékeny lettem, és kiabáltam veled, aztán három napig nem találkoztunk. Távolságokra emlékszem csak.
Talán pont azért jöttek is úgy azok az emlékek, ahogy. Mert fájdalmas dolgok voltak.Persze a jó dolgok sem leányálomként tértek vissza hozzám, de az tény, hogy negyed annyira nem voltak durvák, és csak enyhe szédülés tört rám olyankor, amikor valami ténylegesen jóra emlékeztem, nem pedig eget rengető fájdalom. Akkoriban rengeteg József Attila verset olvastam, mert ténylegesen úgy éreztem, hogy tönkremegyek a dologban, és társat akartam találni. Olyan társat, aki száz százalékosan megérti az érzéseimet, és az egyedül maradt, megcsömörlött költő jó társnak tűnt. Furcsamód erőt merítettem a verseiből, és ezért is mertem visszatérni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozunk majd.
- De szeretnék mindenre emlékezni. Nem akarom, hogy elvegye tőlem bárki azokat a dolgokat, amiket tőled kaptam – a kezéért nyúltam, és olyan erővel szorítottam meg, ahogyan régen tettem azt, amikor nehéz időszakot kellett átélnie – Vissza fogom őket szerezni, mert szükségem van rájuk. És ez csak úgy lehetséges, ha nem tűnsz el. Nem is akarom, hogy eltűnj, mert nagyon sokáig távol voltál. Már a második nap vissza akartam rohanni, de nem tehettem. Féltem volna szembenézni veled.
Pontosan tudom, hogy nem ő mondta azokat a szavakat, inkább csak mondatták vele a körülmények. Hogy is térhetnék vissza valakihez, akinek fáj, ha vele vagyok? Ennyire nem vagyok önző, ennyire sosem lehetek önző. Viszont úgy gondolom, hogy azt megengedhetem magamnak, hogy a keserédes szerelmem emlékével éljek még akkor is, ha az elvesztését sosem felejtem el, és nyolc macskával fogok megrohadni. Még akkor is vissza kell kapnom őket, mert Zalán már rég a lényem részévé vált, erősebben, mint ahogy azt sejtettem volna.
Hozzászólásai ebben a témában

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. május 15. 01:58 | Link

bajo el mismo sol...

Panka érkezése olyan volt számomra, mintha az éjszaka közepén megpillantottam volna a távolban felbukkanó patrónusomat. Termete semmi a nagy feketeséghez képest, mégis olyan fényesen világít, hogy kilométerekről is látni lehet. És nem utolsó sorban: én úgy csodálkoztam rá. Eddig meglehetősen könnyedén kezeltem a találkozásunkat, lehajoltam, bekötöttem a cipőfűzőjét és érett ember módjára álltam mellette és engedtem közeledni magamhoz. Én magam is szeretném azt hinni, hogy az vagyok, de ott motoszkál a fejemben, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani. Érzem a vihar előtti nyomasztó kánikulát, mely már-már fulladozást okoz, s ajkamba harapva igyekszek elfojtani minden érzelmet. Nem akarok már fájdalmat érezni, elegem van a traumákból, mégis valami azt sugallja, ez nem az a nap lesz, amikor bírni fogom tartani a szívem körül felhúzott falat. Pankát látva végigfut fejemben az egész vele eltöltött időszakom, mely az életem egyik legmeghatározóbb tartománya a mai napig. Nem felejtettem el őt, épp annyira élnek bennem azok a percek, mégis azt hittem, hogy sikeresen túltettem magam rajtuk. Talán így is van. Azonban Panka két szép barna szeme, ahogy azokkal szívfacsaróan néz vissza rám, borzasztóan felszántják az összes érzelmi védelmemet és a húsig marják a dobogó szervemet. Annyira érdekel, hogy mi történt vele, milyen állapotban van, mit érez, hogy jutott el idáig és miért jött az iskolába. Tudni akarok mindent róla, mert bár a mi kapcsolatunk csúnyán véget ért, nem csak egykor volt nekem ő fontos. Azt a személyt, akit valaha szerettem, sosem fogok kevésbé szeretni, legfeljebb máshogyan. Annak a lánynak még pontosan annyira szeretnék jót kívánni, mint amikor hosszasan mélyedtünk egymás ajkaiba és pihentünk meg egy átlagos péntek délután a másik karjaiban. Segíteni akarok a jövőben is, hogy boldog legyen, könnyen vegye az akadályokat. Szerintem sosem leszek képes megváltozni, Panka a szememben egy csillogó angyal amíg világ a világ. Talán ezt hívják szeretetnek. Nem szerelemnek, ez annál esetleg több, de mindenképpen letisztultabb és sokkal egyszerűbb. Mit jelent a szeretet? Azt adni, amire másnak szüksége van.
Ha én magam egy porcelánváza vagyok, akkor Panka ölelése a hatás, amitől teljességgel megrepedek. Csupán állok ott, érzem, valami felszínre fog bukni belőlem, pedig annyira rejtegetem. Végül én is megölelem a lány, a nőt, aki bár oly törékenynek mutatkozik, sokkal erősebb a látszatnál és ezt tudom is. Nehéz beismernem ennyi év után, de bizony ismerem ezt a lány, csak el kell hinnem, hogy ő még mindig ugyanaz a személy, aki anno volt. Magamhoz szorítom, először lazán, óvatosan, távolságot tartva, de nem miatta, hanem mert félek. Tán megint előtör belőlem a kisgyerek, aki nem mer szembenézni az érzéseivel, csak mert fél, hogy újra megsebesül. Össze-vissza járnak a gondolataim, miközben meghallom Panka sírását és erre gombócok gyűlnek a torkomba. Nem szeretem, amikor sír, ezt mindig annyira őszintén és keservesen tudja megtenni. Egy olyan lánytól, aki sosem enged teret az érzései ilyenfajta megnyilvánulásainak, csak amikor már minden szakad, ezt nem könnyű hallani és feldolgozni. Látod? Ismered. Tényleg jól ismerem azt a nőt, akit most karjaim között érzek, majd ahogy egyre jobban folynak könnyei a feltört porcelánvázából is kitörik egy puzzle darabka. Egy kezemmel a fejéhez nyúlok, hajába simítom kezemet, mintha ezzel nyugtatni tudnám. Pont én? Pont egy olyan ember, aki bár meredten áll és támasztja a kifakadt lányt, mégis ajkába harapva, összeszorított fogakkal küzd a fájdalom és az önuralom megtörése ellen. Egy felnőtt férfi nem sír, erős.
Végül Panka fenéz rám, tekintetünk találkozik és kibukik belőle az, ami hurrikánként sodor el, a levegő bennakad, szemeim kerekebbek lesznek végigfut a testemen egy áramütés. Nem vártam ezt a vallomást, pár pillanatnyi sokk után ismét elnyílnak ajkaim és a legkeservesebb sóhajtás szökik elő belőlem. Muszáj elvennem a tekintetem a lányról eközben, nem bírom tovább a maró érzést. Én tényleg próbálom uralni az érzéseimet. Egy pillanatra enyhül dereka körül az ölelésem, de csak annyira, hogy egy másik fogással karolhassam magamhoz: immáron a válla vonalában és a lapockájánál fonom át teljes karjaimmal és húzódom hozzá közel. Arcát a mellkasomhoz érintem én pedig homlokomat hajtom rá a feje búbjára.
- Panka! - szökik ki vészkiáltásként a neve, miközben szemeimet összeszorítom a legmagasabb búbján, ahol úgysem láthatja arcomat, nem is akarom, hogy lássa a könnyeivel küszködő kisfiút. A soron következő, szinte kiömlő szavak mélyen hatnak, teljesen atomokra porlasztják a porcelánvázát és szerteszórják a világban darabjait. Megremeg a testem, nem is egyszer, hanem folyamatosan remegni kezd, egyik kezem felcsúszik a nyaktövéhez, míg a másikkal érezhetően, de nem fájdalmasan belemarkolok a lapockájánál lévő ruhadarabba és összegyűröm a markomba. Így hallgatom a szavakat, s mikor megtudom, mit érzett ezidáig, levegőért kapok és felkiáltok. - Panka! - ez persze jóval halkabbra sikeredett, mint az előbb, de én belülről úgy érzem, mintha torkaszakadtamból üvöltöttem volna az égető érzéstől, mégis eltörpül a lány hangja mellett és szinte meg sem hallva mondja tovább az szíve tartalmát. Mellkasom szaporán mozog fel s le, a levegőt kapkodom, de már meg sem próbálom megakadályozni a sírást, esélytelen. Talán Panka megkönnyebbült, hogy kimondta az érzéseit, engem viszont teljesen megtört ezzel és az őszinteségével. Két kézzel kapaszkodok belé, mintha egy nálam jó egy fejjel kisebb lány megvédene.
- Annyira fontos vagy nekem - szökik ki belőlem teljes sírás közepette, némileg suttogós hangon ez a tény. Fejemet még mindig az övé felett tartom, nem nézek rá közvetlenül, csak felemelem az államat és már nem a homlokom, hanem az állam, illetve ádámcsutkám ér Panka kobakjához. Küszködök a levegővel, de nem számít, a szívem vadul ver és a szédülés kerülget. Hirtelen minden behomályosul, majd újból tiszta lesz. Már nem vagyok érett férfi, de akárhogy is, egy érzelmes ember vagyok, aki alapjáraton nem osztja meg mással a gondolatait, de van olyan angyal, aki így meg tudja siratni és aki még az acélembert is néhány szóval ripityára tudja törti. Nem érett férfi vagyok, hanem egy olyan férfi, aki felvállalja érzéseit.
- Ne haragudj! - Úgy tűnik, csak darabokban jönnek a szavak, bár nem azért, mert nem tudom, mit mondjak, hanem mert nem tudok beszélni se. - Egy vadbarom voltam, aki akkor hagyott el, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá, aki feladott egy ilyen lányt, mint te. Elmenekült, mert félt, hogy még jobban megtörik majd és csak utána jött rá, hogy mit tett - szalad ki belőlem is az őszinteség, bár olykor meg-megakadok a nehéz levegővételektől és a bőgés okozta fájdalomtól. Ezeket a szavakat mindig is el akartam mondani Pankának, csak reménykedhettem benne, hogy valaha újra látom és most nem hogy tökéletes alkalom nyílt erre, de gondolkodás nélkül fakadok ki. - Egy csoda vagy, Panka! - teszem hozzá, s apróra préselem a szemeimet, hogy legördüljön a könnycsepp, ami eddig felgyülemlett a szemgödrömben. A következő percek a megnyugodásról szólnak nálam. Panka elmeséli, hogy mikre emlékszik és szerencsére én eközben is meg tudok békélni a testemmel, mely már kevésbé remeg. Észre sem veszem, de még mindig úgy ölelem magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Nagyon jól esik.
- Ezeknél sokkal szebb pillanatból állt a mi kapcsolatunk - mondom már viszonylag átlagosabb hangom, noha ennyi idő alatt még nem lehet teljesen lehiggadni. Sikerül vennem a bátorságot, hogy a könnyektől nedves arcomat felvállaljam előtte, elvegyem az arcom a feje tetejéről és szembenézzek vele. Ő is a sírástól nedves arccal néz vissza rám, az előbbi szép emlékekre tett megjegyzésemet alátámasztva pedig elmosolyodom lágyan, de borzasztóan őszintén. Hüvelyujjammal letörlöm az egyik arcán ragadt cseppjét. Még mindig mosolygom rá, nem tudom mi ütött belém.
- Azokat az emlékeket már senki sem veheti el tőlünk. Remélem sikerül visszaszerezned őket valahogy, de én itt leszek, még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Kérlek ne távolodjunk el újra és ha megbocsátasz, akkor segíteni fogok megtalálni azokat az emlékeket, ahogy minden másban is számíthatsz rám ezek után is - ezeket már boldogan mondom. Igen, mesélni fogok neki magunkról, esti meseként fogok felolvasni neki, mintha két főhősről szólna a történet.
   
Utoljára módosította:Lepsényi Zalán, 2017. május 15. 09:38
Hozzászólásai ebben a témában

Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
offline
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. július 19. 20:45 | Link

Me gustas tu
ruci
Én is azt hittem, hogy pár év után csak úgy újra látni valakit egyáltalán nem nehéz dolog, de a mai találkozás erre teljesen rácáfolt. Jó, az igaz, hogy léteznek örömteli pillanatok is egy ilyen helyzetben, de a mai pont nem olyan, ez nagyon egyértelmű. Ő nem a nagybátyám, akinek a karjaiba vethetném magam, és boldogan nevethetnék a nyakába, szívhatnám be azt az erős, kissé orrfacsaró, de mégis annyira kellemes, fás-fűszeres parfümillatot. Ő a szerelmem. A volt barátom, aki úgy csúszott ki az ujjaim közül, mintha az együtt töltött másfél év semmi lenne. Mintha az élet szembeköpött volna minket mondván, hogy gyerekek vagyunk, egymás nélkül kell élnünk. Mindezzel semmi baj nem lett volna, ha békés szakításban lesz részünk, nem pedig egy hirtelen baleset miatt összetörik az eddigi életem, és elveszítem a számomra talán egyik legfontosabb embert. Mindig csak ugyanaz tud járni a fejemben. Miért most? Miért nem kaptunk egy kicsivel több időt? Miért ilyen kegyetlenül történek a dolgok? Miért nem tudtam megvédeni Zalit a szenvedéstől? Mert nem tudtam. Ahogy velem szemben áll, ahogy némán figyel azzal a nyugodt maszkkal, amit felöltött, egyértelműen látszik, hogy nem tudtam. Ismerem már őt annyira, hogy átlássam rajta, megpillantsam a szemében tükröződő, szörnyű vihart, amit a visszatérésem okozott benne. Egyáltalán nem voltunk készek erre a találkozásra, ez egyértelműen átjön abból, amit érzek és abból, amit rajta látok. Nincsen szüksége szavakra ahhoz, hogy megértsem az egész helyzetet. Tudom, hogy jelen pillanatban társak vagyunk a bajban, és ugyanaz megy végben benne, mint bennem.
Ettől függetlenül mégis szóba elegyedünk, holott egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy el kéne futnom. Sokkal egyszerűbb lenne, mint szembenézni vele, azzal, hogy már nem vagyunk ugyan olyanok. Mert akármennyire eltelt az idő az utóbbi találkozásunk során, akármennyire lett volna időnk megfeledkezni erről az egész mizériáról... Nem olyan könnyű az, ha az ember elveszíti az első szerelmét. Pontosan tudom, hogy mennyire ragaszkodnak még a bugyuta tinirománcok főszereplői az adott fiúhoz vagy lányhoz, akkor én miért ne ragaszkodhatnék Zalán emlékéhez? Mármint ahhoz, ami megmaradt belőle. Az arca, az illata, a borostája, ami bökte a bőrömet a felébredésemkor... Az a végtelen szomorúság a pillantásában, ahogyan minden nap rám nézett, ha nem emlékeztem valamire, ha idegen emberként viselkedtem. Mégis, most itt áll velem szemben, én pedig pillanatokkal később a karjaiban találom magam. Szinte azonnal meg is indulnak a könnyeim, és úgy fúrom az arcomat a mellkasába, mintha ő lenne az utolsó életben maradt, általam szeretett ember. Annyira hiányzott! Lehet, hogy nem emlékszem sok mindenre, de az érzés ettől függetlenül megmaradt. Hirtelen ismét megrohantak az emlékeim, ahogyan a puha ruhájába markolva szorongattam, és a szemem elé tárult egy kép, ahogy futok vele, ő a karjaiba kap és úgy ölel. Ezzel együtt jött az ismerős fejfájás is, de elég erősen tartottam magam, nehogy a lábam bánja a dolgot, és a megbicsaklott bokám miatt még jobban megijedjen. Ahogy kimondta a nevem, hirtelen fel akartam nézni rá, de annyira biztos kézzel tartotta a fejem, hogy nem tudtam megmozdítani. Pontosan tudtam, hogy most valószínűleg őt el eltemették az érzései, és nem szeretné, hogy mindezt lássam, ezért egy halk sóhaj kíséretében nem néztem rá. Pár pillanat után be is igazolódott az egész helyzet, és mindannak komolysága, amikor meghallottam a sírásba fúló hangját. Ennek hatására csak erősebben kezdtem el szorítani a testét magamhoz. Meg akartam vígasztalni. Nem akartam, hogy még többet sírjon miattam. Éreztem a testének remegését az enyémen, ezért simogatni kezdtem a hátát, hátha attól egy picit megnyugszik, holott az enyém legalább ugyanannyira rázkódott, mint az övé. A könnyeim folyamárként törtek utat a száraz bőrömön minden egyes szavától, de folyamatosan elöntött egyfajta békés elégedettség, hiszen nem gyűlölt meg. Az egyetlen dolog, amibe belehalnék, ha meggyűlölne, és az összes emlékünk egy keserű, szurokszerű ragacsos valamivé változna. Azt szeretném, hogy legalább az emlékek nap illatú, vattacukorba burkolt, élettel fűszerezett dolgok maradnának, ha már őt soha többé nem kaphatom vissza. Hogy jó kép éljen rólam benne. Jelenleg nekem ez a legfontosabb.
- Köszönöm – sóhajtottam halkan a vállába, amikor mindent kimondott, ami közöttünk ennyi év alatt kimondatlanul maradt – Köszönöm, hogy te voltál az első. Annak, hogy vége lett... Az nem a mi hibánk volt. Ne okold magad érte.
Sosem haragudtam rá a tette miatt. Talán pár hétig, de amint beleképzeltem magam az ő helyzetébe, egyből csak az járt a fejemben, hogy nem várhattam el, hogy mellettem legyen. Egyszerűen nem tehettem meg, mert ő nem volt a férjem, és neki is egy élete van, amit nem nyomoríthat meg senkiért sem.
Amint megpillantottam a könnyes arcát, rögtön az ajkamba haraptam, és a szavait hallva éreztem, ahogyan az enyémbe megint összegyűlnek a sajátjaim. Annyira fájt így látni, hallani a múlt időt. Mintha már mi magunk is feledésbe merültünk volna, mintha a kapcsolatunk egy régen lezárt doboz lenne, ami most véletlenül felnyílt, aminek következtében mindenki sebei felszakadtak.
- Majd el akarok menni néhány helyre – motyogtam halkan miközben megéreztem az ujjait az arcomon, ahogyan eltávolítják az ott ragadt könnycseppeket. Amikor elhúzta a kezét én is lábujjhegyre emelkedtem, és gondos mozdulatokkal töröltem meg az arcát a saját kezemmel.
- Nem akarok eltávolodni többé – mondtam neki végül, a földet fixírozva – De egy kis időre van szükségem. Csak nem rég tértem haza a nagybátyámtól, és még az is furcsa, hogy a saját cuccaimmal meglegyek. Olyan, mintha egy idegen lány dolgait tulajdonítottam volna el.
Egy picit tényleg így éreztem magam. Pontosan tudtam, hogy már nem vagyok ugyanaz a személy, és megvan rá az esély, hogy soha többé nem is leszek az. Egy picit az van bennem, hogy fájdalmat okoznék azzal Zalinak, hogy ha így lennék mellette, ezért hajlok az felé, hogy többé ne találkozzunk... Na nem mintha el tudnám kerülni hosszútávon, de meg fogom próbálni, ha úgy látom, hogy az neki jobb.
Hozzászólásai ebben a témában

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. július 28. 18:19 | Link

bajo el mismo sol...

Amikor békésen repülünk seprűnkön és egyszer csak egy hatalmas vihar közepén találjuk magunkat, s kettőt pislogunk, mire a társunk halálos zuhanásba kezd égő varázseszközén... Amikor nagy álomban alszunk, s egyszer csak arra ébredünk fel, hogy ég a ház és rohannunk kell... Amikor Panka mosolyogva álldogál a part szélén, szinte látom, ahogy visszanéz rám angyali tekintetével, majd a sors kibillenti egyensúlyából és egy apró másodperc után megtörténik a baj... Amikor unottan hallgatom a zenét fülemben elhelyezett hangszórón keresztül, és jön egy hívás, miszerint Panka kórházba került. Az élet miért ennyire kiszámíthatatlan és hogyan lehetne felkészülni az ilyen meglepetésekre, ami most is ért engem? Panka a semmiből bukkant fel előttem itt az iskola kapujában, ahol eddig azt hittem, sohasem fogom őt errefelé látni. Nem azért, mivel nem szeretnék találkozni vele, hanem mert erős érzelmek társulnak hozzá. Tényleg igyekeztem megbocsátani magamnak, amit tettem Pankával, de sosem voltam erre képes. A lány örök seb marad bennem, ami ha felszakad, mint jelen pillanatban is, akkor igen erőteljesen tud vérezni.
Lelkének tükre oly gyönyörű, oly becses, ugyanakkor szomorú is, csak reménykedhetnék, hogy saját szemem tekintetét látom tükröződni benne, noha felesleges tévedésbe ringatnom magamat, a lányt összetörtem. És vele együtt magamat is. Bíztam benne, hogyha továbblépek, megbocsát nekem az élet és én is kedvesebben tudok magamra nézni a tükörben. Elhittem, hogy ez sikerült, erre jön Panka, felbukkan és minden törik bennem. Hogyan kellene beszélgetést folytatnom azok után? Mit mondhatnék és azzal milyen érzéseket keltenék szívében?
Egy biztos: éretten kell megoldanom ezt a helyzetet, mert nem engedem meg, hogy újból fájdalmat okozzak első szerelmemnek. A mi szerelmünk nem elmúlt, hanem megszakadt. Messze kerültünk egymástól és hamar kellett hozzászoknunk az új helyzetünkhöz. Nem akarok odarohanni hozzá, de végül szolidabb módon fonhatom karjaim közé, amikor is végleg eltör bennünk valami.

Panka sötét haja szinte barnává változik a lenyugvó Nap sugarai alatt. Ahogy ott áll a tó mellett és eteti a kacsákat, szemeim nem tudnak eltekinteni meseszép bőréről. Ezer kacsánál és hattyúnál szebb ő nekem! Először nem hiszem el, hogy tényleg fürdeni szeretne így alkonyatkor, noha hatalmas mosollyal és emberfeletti vidámsággal küldi felém a vizet és ösztönöz, hogy menjek vele be a vízbe. Persze, hogy nem tudok neki sokáig ellenállni. Megiramodok utána, s futás közben felkapom karjaimba. Mindketten nevetünk. Annyira boldogok voltunk...

Az emlékek engem is elhavaznak, nehezen tudok a jelenben maradni, csakis Panka hangja az, aki felébreszt. Valóban ő az, itt áll mellettem és nem csak emlékeimben úszok, tényleg egy pillanatra úgy tűnik, mintha az égiek visszaadták volna nekem Pankát és adnak egy esélyt, hogy jóvá tegyem hibámat. Meglehet, a lány megbocsátott már nekem, azonban ennél nekem több kell. Szeretném, ha boldog lenne, akár a társaságomban, akár - nehezen is mondom ki, de - nélkülem. Szorosan ölelem magamhoz, de érzem rajta, hogy küzd könnyeivel és ez rám is hatással van. Egymást nyugtatjuk, vigasztaljuk, holott egyikőnknek sem könnyű. Hiába múlt el több év, hiába van most is barátnőm, a Pankával való újbóli találkozásom mélyen megérint és ezért senki sem hibáztathat. Senki sem veheti el tőlem azokat az időket, amiket Pankával éltem át. Boldog, de utólag mégis fájú pont a szívemben.
- Aranyos vagy, hogy így gondolod. Nekem is te voltál az első, de ezt szerintem még amnéziásan is tudod. Nagyon szép éveink voltak, Panka! Nem akarlak elveszíteni - válaszolom és reménykedek, hogy a találkozó után sem fog kerülni hosszasan, igaz, megérdemelném. Sőt mi több, az lenne a normális, elvégre ki akarna azzal együtt lenni, aki megbántotta és aki egykor az övé volt, de már nem az. Az exek csak ritkán maradnak barátok, nekem mégis ez a kívánságom. Jó lenne, ha csak egyszer kérnék olyat, ami lehetséges is...
- Bárhova elviszlek, és persze, megértem, ha időre van szükséged nem csak a cuccaid miatt, hanem miattam is - felelem némileg összeszedve magam, majd kicsit elbambulok a pólóján. Nem szép dolog a múlttal ábrándoznom pont a lány előtt, ám nem tudom megállni, hogy ne elevenítsek fel hangosan egy közös sztorit. Nem hiszem, hogy emlékszik rá Panka.
- Tudod, ez a ruha volt rajtad, amikor utoljára randiztunk. Moziban voltunk és neked nagyon nem tetszett a film, ezért elvittelek utána vacsorázni egy kínai étterembe - mesélek egy aprócska élményt, amire valószűnő, hogy nem emlékszik, noha számomra a mosolya, a durcis arca, amikor kijöttünk a filmről és a pólója is teljesen tisztán a szemem előtt lebeg. Valóban ez a ruha volt, pedig a női holmik terén csapnivaló vagyok. Sokszor piszkált ezzel Panka anno. Semmi érzékem nem volt a ruhadarabokhoz. Akkor még a Duna nem volt egyikünk félelme sem.
- Ha bármi kérdésed van, szólj bátran, rendben? - teszem hozzá, mert félek, hogy kerülni fog. Szomorú lennék. Újra megölelem, majd eltávolodok tőle enyhén leszegett fejjel. Félek, ha most elengedem, soha nem lesz a karjaimban, közelemben többet. Mégsem lehet a rabom, úgyhogy veszek egy mély levegőt, érzékien megsimogatom két oldalt felkarját, majd egy mosoly keretében tovább engedem.
- Addig is vigyázz magadra! - Mert nem nyugszom, amíg vissza nem kapom az igazi Pankát - teszem hozzá magamban, de erről a lány már nem sejt semmit. Most türelmesnek kell lennem, hiszen nem erőltethetem rá, hogy találkozgassunk, azonban imádkozok, hogy ne örökké kerüljön majd ezentúl itt a kastélyban. Nálam jobban senki sem ismeri őt, még saját maga sem. Ha meg akar tudni valamit a múltjáról, bizonyára keresni fog. Még hogyha nem is akar velem, mint exével találkozni, azt teljesen meg tudom érteni, én is utálom magamat, de az eddigi élete, az emlékei nálam vannak és nem egy széfben.


Köszönöm a játékot!
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék