Nagy bátorságról susognak a fák
 A főnix dala kíséri útját.
 A bölcsesség friss patakja csordogál
 Mellette egy szfinx emelt fővel áll.
 Szerényen hajlik meg virág és az ág
 Egy unikornis mezőn vágtat át.
 Ravaszan sötétlik az éjjeli táj
 S ezüst tó fölött smaragd sárkány száll.

[Watashi wa kaeshimashita]

A szél csípősen fúj ma reggel, lehet ezért  is nincs itt senki. Bár így belegondolva lehet, hogy mindenki jó tanuló módjára órán ül, és szorgosan tanul... Belegondolva, hogy Neko sose volt ilyen tanulós típus, elég egyértelmű, hogy ez nem így van. Lehet, hogy manapság csak másmerre szokás lógni. Az idők változnak. És a szóbeszéddel ellentétben néha az emberek is képesek rá.
Sok minden változott Nekon is az évek alatt. Tekintetéből kiveszett a gyermeteg fény, ami annyi fura csínyre és rosszaságra vitte rá. Ott bújik még most is a csintalanság, de tetemes komolyság mellé csücsülve. Testékszerek rajta szerteszét, tetkók, és pár olyan seb, amit senki sem láthat. Nem, röntgen szemmel sem. Ruhái sem annyira furcsák már, gyűröttek, ziláltak vagy rendezetlenek, mintha egy trollal való szekrényviadalból pottyant volna a világra.
De persze, van ami nem változik. Jobb hóna alatt a ketrecből türelmetlen csilingelés hallatszik, és bár látni nem lehet a lakóját (lévén lássuk be, Neko minden Egója láthatatlan), a mancsa szaporán kaparász kifelé a szabadság felé. És persze az elmaradhatatlan bögre! A csípős hidegben csábítóan gőzölög, illatát a kicsiny szél nem viszi messzire. Neko mély levegőt vesz, hogy a környezetet raktározza el, afféle nosztalgiai okokból, vagy hogy a fahéjas-narancsos forró csoki illatából merítsen erőt, nem tudni. Megigazítja a hóna alatt a ketrecet, és félmosolyra húzza ajkait.
-Hát itt vagyok.
Felér egy sóhajjal a mondat, hangja mélyebb lett kicsit már az évek alatt, amíg nem itt volt. Most szépen nekiindul, és tűnődve, hogy vajon lesz-e még ismerős arc, aki segít neki, körbepillant. Megváltozott itt minden. Még a fű is valahogy másmilyen, mint annak idején. Tekintete végigsöpör a kastélyt körülvevő területeken, és a nosztalgia újfent egy úthenger finomságával teperi le. Hát jó. Akkor kalandra fel. Mert bizony egy pillanatig sem kérdés, hogy nem csak a kastély és lakói, de ő is tartogat még meglepetéseket.
Új év kezdődött. Új lehetőségek. És talán nem is olyan új utak.

[Watashi wa kaeshimashita]

A szél csípősen fúj ma reggel, lehet ezért  is nincs itt senki. Bár így belegondolva lehet, hogy mindenki jó tanuló módjára órán ül, és szorgosan tanul... Belegondolva, hogy Neko sose volt ilyen tanulós típus, elég egyértelmű, hogy ez nem így van. Lehet, hogy manapság csak másmerre szokás lógni. Az idők változnak. És a szóbeszéddel ellentétben néha az emberek is képesek rá.
Sok minden változott Nekon is az évek alatt. Tekintetéből kiveszett a gyermeteg fény, ami annyi fura csínyre és rosszaságra vitte rá. Ott bújik még most is a csintalanság, de tetemes komolyság mellé csücsülve. Testékszerek rajta szerteszét, tetkók, és pár olyan seb, amit senki sem láthat. Nem, röntgen szemmel sem. Ruhái sem annyira furcsák már, gyűröttek, ziláltak vagy rendezetlenek, mintha egy trollal való szekrényviadalból pottyant volna a világra.
De persze, van ami nem változik. Jobb hóna alatt a ketrecből türelmetlen csilingelés hallatszik, és bár látni nem lehet a lakóját (lévén lássuk be, Neko minden Egója láthatatlan), a mancsa szaporán kaparász kifelé a szabadság felé. És persze az elmaradhatatlan bögre! A csípős hidegben csábítóan gőzölög, illatát a kicsiny szél nem viszi messzire. Neko mély levegőt vesz, hogy a környezetet raktározza el, afféle nosztalgiai okokból, vagy hogy a fahéjas-narancsos forró csoki illatából merítsen erőt, nem tudni. Megigazítja a hóna alatt a ketrecet, és félmosolyra húzza ajkait.
-Hát itt vagyok.
Felér egy sóhajjal a mondat, hangja mélyebb lett kicsit már az évek alatt, amíg nem itt volt. Most szépen nekiindul, és tűnődve, hogy vajon lesz-e még ismerős arc, aki segít neki, körbepillant. Megváltozott itt minden. Még a fű is valahogy másmilyen, mint annak idején. Tekintete végigsöpör a kastélyt körülvevő területeken, és a nosztalgia újfent egy úthenger finomságával teperi le. Hát jó. Akkor kalandra fel. Mert bizony egy pillanatig sem kérdés, hogy nem csak a kastély és lakói, de ő is tartogat még meglepetéseket.
Új év kezdődött. Új lehetőségek. És talán nem is olyan új utak.

Neko-nak!

És itt a tavasz! A régen várt, a gyönyörűséges, a szépséges tavasz. Ennek örömére pizsiben, hajnalok hajnalán kimentem Luffyva játszani. Igen, teljesen normális ha egy forrócsoki mintás pizsiben frízbizik egy lány kora reggel. Főleg, ha az illető mezítláb van és úgy néz ki elsőre, mint egy zombi. De most már tisztára fel vagyok ébredve, szóval oké.
Szépen sétálok be, jé itt sokkal melegebb van. Rögtön ki is terülök, a geagle-em pedig elkezdi nyalni az arcomat. Pfuj. A kutyácskám megdermedve, majd elkezd futni és eszeveszetten ugatni. Na ne, csak ez hiányzott. Kakaót akarok, nem egy zakkant kutyát! Nyöszörgök egy kicsit, majd felpattanok és elkezdek ráérősen menni utána, közben megtörlöm a ruhaujjammal az arcomat. Egy fiú ketrecét ugatja és csóválja a farkát. Bármi is van abban a ketrecben, Luffy szereti.
- Jó reggelt! Lith vagyok, zavar a kutyám? - Kérdezem meg tőle. Oké, bele se merek gondolni, hogy mit gondolhat rólam. A haja ezüstös-fehéres, furcsa. Láttam már furcsábbat is, szerintem számára én vagyok az. Hajam kifésületlen, kócos, pizsiben vagyok ami már vizes, kutyanyálas és saras, nincs rajtam cipő és mindennek tetejében mosolygok. Ja, és a kutyám jelenleg a srác lábára feküdt.

[Lithnek]

Hát bizony, az új év - új kezdet, de ez együtt jár az új emberekkel is. Hiába ugyan olyan a helyszín, egyszerűen csak nem maradhatnak örökre itt a régi emberek is, nem? Pedig így belegondolva mennyivel jobb lenne, ha most előre lépve Seren jönne szembe, Stanwoodék a kis családi összeesküvők, vagy Riri... Ki tudja, az ő Sas drágája is merre repked... Megrázza a fejét, ahogy egy csaholó szőrmók vágtázik, nyilván a macskaszagra, és a ketrec lakóját, aki bár láthatatlan, lerohamozza. Bentről a csilingelés mellől veszélyes morgás hallatszik, fújás, de Neko csak egy félvigyorra húzza a száját, és leguggol. Kell Egonak is az edzés. Azért nem a frászt hozza rá.
-Helló, pajtás!
Megvakargatja a kutya buksiját, elvégre világéletében minden élőlénnyel kijött, kivéve, ha az illetők Rellonos Serenek voltak. Egyszerűen nem lehet zöld ágra vergődni... Vagy Lovelace... Az emlékre összerezzen... Hát, végülis ezért tért vissza. Részben. A gondolatok közül egy hang rántja ki, és felpislogva elvigyorodik. Lám, mégse tanul mindenki! Tudta!
-Hali! Neko vagyok. Dehogy zavar. Az Egómat talán, de szerencsére edzett macska.
Mutatóba kicsit meglötyögteti a ketrecet, mire a macska odabent elégedetlenül felnyávog. Van ilyen, drága. Megesik. Vigyora töretlen felpillant, majd szórakozottan oldalra billentve a fejét szabaddá teszi az egyik kezét, a macskát letéve, és egy szó nélkül int egyet, hogy a kezében egy gőzölgő bögre bukkanjon fel. Ez is mennyire nosztalgikus mozdulat!
-Egy kis fűszeres forró csokit? Átmelegít, ha fáznál.
Azzal átnyújtja az új bögrét, aminek oldalán a hölgy pizsamájához hasonló kis bögrék táncolnak, és gőzölögnek. A levegő is megtelik gyömbér, fahéj, és egyéb ilyen karácsonyi illatokkal, csak hogy jobban csábítsa szegény mit sem sejtő lányt, aki nem is sejti, hogy milyen találkozója van most itten épp.