36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: « 1 2 ... 8 9 [10] 11 12 ... 17 18 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
offline
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 6. 21:22 | Link

Me gustas tu
ruci
Óvatos léptekkel haladtam vissza az iskola felé. Pár napja jöttünk vissza Magyarországra Szöulból, ahova azért jártam, hogy összeszedhesssem magam, és legyen időm tovább lépni a balesetemen, illetve a szerencsétlenül végződött kapcsolatomon. Talán mondanom sem kell azt, hogy ez nem egészen sikerült, hiszen még mindig egyetlen fiú jár a fejemben, pedig már nem sírok miatta, és nem fáj az, hogy elveszítettem. Illetve de, még mindig gondolok rá, viszont egyáltalán nem érzem azt az égető, mindent felőrlő fájdalmat, amit anno, a szakításunkkor. Ezt valamennyire pozitív dolognak gondoltam, viszont nem reménykedtem a viszontlátás örömében. Tudtam, hogy a dologban sok minden lenne, csak öröm nem, így gondoltam csak sodródok az árral, és megpróbálok barátokat szerezni, mielőtt megtehetném. Nem akartam tudni mi van vele, valamiért csak el akartam kerülni, hogy nyugodtabb legyen az életem.
Kissé fáztam, mert a kabátom a késő délutáni órákban már vékonynak bizonyult, viszont muszáj volt kiugranom a városba néhány dologért és leginkább azért, hogy egy picit újra felderíthessem azt, a távozásom után. Reménykedtem benne, hogy nem fogom furcsának találni, de a high-tech Szöul után Magyarország fővárosa valahogy hihetetlenül elmaradottnak hatott. Órákig üldögéltem a Duna partján, és csak bámultam a vizet. Azóta sem tanultam meg úszni és őszintén szólva, már a fürdőkádaktól is félek egy picit. A kezemben tartott kávéra pillantottam, aztán arra gondoltam, hogy lassan haza kéne mennem, mert a vizsgáim nyilvánvalóan nem fognak maguktól megíródni, nekem pedig nem ártana tanulnom rá egy picit. Komótos léptekkel indultam meg a kastély felé, aztán amikor végre az iskola kapujához értem, sikerült egy hatalmasat hasalnom az egyik, földből kiálló gyökérben. Legszívesebben valami nagyon csúnyát mondtam volna, de inkább a nyelvembe harapva támaszkodtam fel, és rögtön vörösödtem is, amikor megláttam pontosan az orrom előtt virító fekete bakancsokat. Olyan gyorsan pattantam fel a földről, ahogy csak tudtam, aztán a zavarom ellenére vetettem egy lopott pillantást a fiú arcára, és rögtön éreztem, ahogy a térdeim remegni kezdenek, az ajkaim elnyílnak, a jobb karom pedig bénán hullik a törzsem mellé. Ki akartam mondani a nevét, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon, csak bámultam rá, mintha teljesen megbuggyantam volna és közben olyan erősen haraptam a nyelvembe, hogy éreztem a számban a saját vérem ízét. Ennek csak annyi haszna volt, hogy megállítottam a feltörni készülő könnyeimet, de ezen túl nem segítettem magamon.

Utoljára módosította:Kovács Panka, 2017. március 6. 21:31 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. március 7. 15:19 | Link

bajo el mismo sol...

A vizsgáim nagyobbik részén hála az égnek túl vagyok, így már csak pár könnyebb számonkérésen kell megerőltetnem magam. Idén sokkal nehezebbnek ítélem meg ezt az időszakot, többet kell küzdenem a jó jegyért és ez baj, mert ezidáig nem erőltettem meg magam rettenetesen, hiszen szerencsésnek mondhatom magam, amiért könnyen megjegyzem az órán hallottakat és általában elég is volt egyszer áttanulni az anyagokat, majd elmenni vizsgázni. Egy évvel a nagy záróvizsgám előtt azonban én is megérzem a felelősséget és azt, hogy ennyi már nem lesz elég a következőkben. Ricsi eddig folyton csesztetett, amiért sokkal kevesebb energiabefektetéssel is jobb jegyet szereztem nála, tehát már nem szólhatna be, igaz nem közlöm senkivel sem az e fajta gondjaimat, ezek csakis rám tartoznak, meg amúgy ki a francot érdekel.
Az túlzás, hogy most van egy kis szabadidőm, mert az sosincs, esetleg ha tudatosan félreteszem a dolgom és én pontosan így teszek. Le kéne szaladnom a faluba, de ha beugrok Gwenhez, akkor a lány magánál fog tartani órákon át és ha bevallanám neki, hogy vissza kéne mennem tanulni, akkor a fejemhez várja minden bizonnyal, hogy mennyire meggondolatlan és szétszórt vagyok, amiért nem hoztam le hozzá a könyveimet és irataimat, pedig tanulhatnék nála is. Ellenben, ha nem megyek be hozzá, akkor megsértődik, mert tudom, hogy számít rám, még főz is kedvemért. Kicsi taj paraszt legyek, vagy nagy? Nem hiszem el, hogy ez a legnagyobb problémám.
Szaporán lépkedek le a lépcsőkön és hamar az iskola főbejáratánál termek, ahol viszont már nagyobb a tömegforgalom és lassítok is. Még nem egészen vagyok a kapuban, amikor felpillantok a kissé nedves murvasétányról. Megtorpanok. Hosszasan bámulok előre és fürkészem az ellenkező irányba baktató lányt. Annyira ismerős! Egy nagy frászt, tökéletesen tudom, hogy ki az a szolid öltözetű, a báránynál is ártatlanabb arcú lány. Ő nem az a személy, akit csak úgy el tudnék felejteni, az első szerelmét senki sem hagyja elveszni a ködben, hiába lett úgy vége, ahogy. Arcom komollyá és szomorúvá válik, elfelejtem az úticélomat és minden egyebet is, helyettük ezernyi emlékkép szabadul fel bennem.
Hogy hívnak? - kérdezi tőlem őszintén, mire minden reményem szertefoszlik. Fogalma sincs, ki vagyok, az emlékei egy hét után sem tértek vissza. Úgy tűnik, elveszítettem azt a lányt, aki beleesett a Dunába. - Zalán - válaszolom neki nagyot nyelve, látszólag nem is érti, miért szomorodom el ezen az új ismerkedésen ennyire. Azóta elvileg már tudja, hogy ki voltam neki. Vele maradtam és imádkoztam, hogy egy reggelen újból felébredjen a régi énje, de nem így lett. Újrakezdtem vele mindent, az egész addigi kapcsolatunkat, igen ám, de ő már egy más lánynak tűnt és magam sem tudtam, hogy ez ennyire nehéz lesz, míg a végén nem bírtam tovább és elmenekültem.
De mit keres itt a kastélyban? Úgy tudtam, hogy Seoulba költözött. Nem bírok elrejtőzni az emlékektől, de a számtalan kérdésektől sem. Örülök, hogy újra találkozunk, de most a meglepettség nagyobb hatást kelt bennem, mint bármi egyéb. A dermedtségemből felrázódok, mikor meglátom, hogy megbotlik a kapunál és elesik. Ő biztosan nem vett észre eddig, lehet nem is lenne jó, ha újra találkoznánk, ám az ilyen gyerekes viselkedésből már kinőttem. Ha valóban egy iskolában fogunk tanulni, akkor felesleges kerülgetnünk egymást. Egy mély sóhajt követően odalépek hozzá. Pont úgy fest, mintha mit sem változott volna, noha nem állítom, hogy ez így is van. Észreveszi, hogy odaérek hozzá, majd rögtön felpattan. Köszönnék neki, érdeklődnék az állapotáról, de rám néz és a tekintete legalább annyira rémült, akár az enyém volt az imént, amikor megpillantottam őt. Tökéletesen érződik rajta, hogy küzd a feltörő könnyeivel, szóval emlékszik rám, vagyis az új Zalánra, akit ő a balesete után ismert meg. Zavarodottan sütöm le tekintetemet, erre észreveszem, hogy kikötődött a cipőfűzője. Lassan guggolok le szavak helyett és továbbra is lesütött szomorkás szemekkel kötöm be a fűzőket, mielőtt megint elesne bennük.
- Nem esett bajod? - kérdezem meglehetősen higgadt és elégikus hangon, miközben megcsinálom a hurkot és meghúzom a kész csomót. Felegyenesedek, hogy szemeibe nézhessek. Legalább egy fejjel lettem magasabb nála az elmúlt évek alatt.
Eszeveszettül rohanok az ispotályba. Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett a barátnőmmel, amitől a sürgősségire került. Beszaladok az épületbe, ahol levegőért kapkodva kérdezem meg a recepcióst, hogy hova vitték be őt, mire mondanak egy irányzékot és folytatom a rohanást, Zalán futását. Körülöttem mindenki átkozott szavakkal illet, micsoda egy neveletlen kölyök, aki így mer szaladni egy neves ispotály folyosóin. Megtalálom a sürgősségi ajtaját, mely nyilván zárva van, nem lehet oda csak úgy berontani, pedig nagyon megtenném. Nem vagyok egyedül, Panka szülei egyből észrevesznek és odajönnek hozzám. - Bizonyára megcsúszott a Duna parton és beleesett a vízbe - kezdi el a magyarázkodást az anyja, aki már-már saját fiaként tekint rám és együtt érzően teszi karját a hátamra. Több mint egy éve járunk és még csak tizenhat éves leszek, de ők máris befogadtak. Könnyektől csillog a szemem és ezt hallva nem csak a nagy igyekezettől veszem szaporábban a levegőt. Vagyis igazak a hírek. - Erősen beverhette a fejét, mivel még nincs magánál - teszi hozzá az anyja és hangjából árad a félelem. A nap maradék részét az ajtó előtt töltöm, kezd beesteledni és az idegesség leszívta az összes energiámat. Aludhatnék, de nem tudok. Az orvos néhány órával éjfél előtt jön ki papírokkal a kezében, a szülők azonnal odamennek hozzá érdeklődni, míg én a padon maradok és hallgatózok. - Magához tért - közli a csodás hírt, noha hangja kétségekkel teli. - Azonban... úgy tűnik, kisebb agykárosodást szenvedett. Az életfunkciói rendben vannak, az emlékezete viszont hiányosnak bizonyul. Erről önök tudnak jobban megbizonyosodni - közli a tényleges állapotot az orvos és szabad utat enged a hozzátartozóknak, hogy mehessenek. Én is felállok és követem a szüleit, de sokkal mögöttük lépek csak be a szobába. Már akkor éreztem...  
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
offline
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 7. 22:27 | Link

Me gustas tu
ruci
Mindig mondták nekem, hogy a világ hihetetlenül kicsi, de én nem hittem volna, hogy ennyire. Ezt pedig kifejezetten zavarónak éreztem, ugyanis a velem szemben álló fiúról még mindig nem tudtam sokat csak azt, amit végül elmondott nekem azon a napon, hogy utoljára láttuk egymást. Ezer és egy alkalommal hallgattam le az üzeneteit, miközben folyamatosan folytak a könnyeim, és nem tudtam mit tenni, hiszen azt mondta, hogy többé nem akar látni, hogy vége van. Nem kifejezetten értettem az okot, hiszen még a saját nevemre sem emlékeztem, de úgy néz ki az amnézia nem törli ki az emberi érzéseket. Ugyanis olyan erős fájdalmat éreztem, amit talán ritkán, vagy még soha. Nem voltam ebben biztos, de azt tudom, hogy amikor elment nehezen kaptam levegőt és sírtam. Magam sem tudtam pontosan miért, csak a tudatalattim súgta meg, hogy sosem fogom többé látni ezt a gyönyörű fiút, akinek most keserűséget okoztam. Akkor még abban sem voltam biztos, hogy milyen ember voltam, de azt tudom, hogy eléggé gyűlöltem magam, amiért egy ilyen szép arcot torzítottam el a bánattal. Az üresség érzés sem maradt el, ami talán a mai napig megmaradt attól függetlenül, hogy egy kis idő után már tudtam boldogan mosolyogni és voltak barátaim Szöulban. Jót tett a környezetváltozás, viszont az csak ideiglenes volt, anyáék visszahelyeztek a természetes közegembe, és hihetetlenül rövid idő után futottam össze megint Zalánnal. Az arcának minden egyes vonása az emlékezetembe vésődött, a fekete, tenger mélységű pillantása, a határozott vonalú orra, az ajkai, amiket akkor mereven tartott és összepréselt. A fehér, szinte porcelánbőre, ami mellett az enyém pár árnyalattal sötétebbnek tűnt. A sűrű, egyenes haja, ami annyira fájdalmasan selymesnek tűnt, hogy legszívesebben megsimogattam volna a tincseit, de mégsem tettem semmit. Ha akkor másképp cselekszem, akkor sosem történik meg mindez? Nem tudhatom, ezért csak figyeltem ahogyan lehajol, és ahogyan a cipőfűzőmmel bíbelődött megrohant néhány érzés, néhány benyomás. Puha és nagy keze volt, amiben az enyém egészen elveszett, és a bőrének finom illata jelent meg az agyamban. Éreztem ahogyan két apró könnycsepp gördül végig az arcomon és hullanak le Zalán mellé a földre, én pedig gyorsan letöröltem őket, hogy mire felnéz, már ne láthassa őket. Áruló könnyek.
Próbáltam valamennyire összeszedni magam és rendszerezni a vonásaim előtte, habár volt egy olyan érzésem, hogy ez felesleges próbálkozás, mert ha tényleg igazán ismertük egymást, akkor nyilvánvalóan olvas belőlem.
- Nem. Azt hiszem. – motyogtam magam elé, ami igazából ha úgy vesszük neki volt, mert a lábaim előtt kuporogva kérdezte. Arról nem kívántam beszámolni neki, hogy amúgy nem, nem vagyok rendben, ugyanis akkorát zakóztam, mint a ház, és nagyon fáj a térdem, mert lehorzsolódott a bőr és tiszta piszok lett, mert ez mellékes, meg amúgy is kibírom. Ahogy emelkedett feljebb és magasodott fölém, én úgy hajtottam hátra a fejem, hogy rendesen rá tudjak nézni, de még mindig nem tudtam, hogy mit kellene mondanom neki, ezért csak közelebb léptem hozzá, amitől a távolság közöttünk elég vészesen megcsappant, csak centik voltak közöttünk. Teljesen önkéntelenül tettem, nem gondolkoztam rajta, hogy vajon ez helyes-e, és az sem számított most, hogy mennyire csúnya véget érte a kapcsolatunk. Itt voltunk ketten, és ez volt minden, ami abban a pillanatban nekem fontos volt. Talán még most is szeretem, hiszen az űrt már nem éreztem a mellkasomba, viszont a kitöltött egészbe vegyült némi fájdalom is. Észre sem vettem azt, hogy a kezem elindult az arca felé, csak akkor tűnt fel, amikor már a bőréhez értem, és a hüvelykujjammal megsimogattam egy bizonyos pontot.
- Itt – kezdtem bele remegő hangon, miközben kerültem a tekintetét – Van egy gödröcskéd. Még akkor is, amikor mérges vagy.
Fogalmam sincs, hogy ezt miért közöltem vele, de éreztem, hogy a kezem remegni kezd a bőrén, és csak ezután pillantottam a szemeibe. Nem tudom régen milyen érzés volt ez, de most olyan határozottan vesztem el a pillanatban, hogy valósággal belefulladtam. Akaratlanul is a baleset jutott eszembe, amitől legszívesebben sikítottam volna, de csak némán bámultam a tekintetét, és a szám szélét rágcsálva kezdtem el gondolkozni azon, hogy vajon most mit kéne tennem vagy gondolnom, mert nem voltam biztos abban, hogy mi a helyes és mi nem. Az biztos nem az, hogy a bőrét tapizom, ami amúgy majdhogynem puhábbnak hatott az enyémnél, még az arcszeszének is éreztem az illatát, ez pedig rádöbbentett arra, hogy bizony, pofátlanul betolakodtam az intim szférájába, amitől még inkább zavarba jöttem és vörösödni kezdett az arcom. Annyira lehetetlen és szörnyen bizonytalan ez az egész helyzet, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. március 8. 01:24 | Link

bajo el mismo sol...

Nehezen veszem a levegőt, meglehet kis ideig el is felejtek lélegezni, ahogyan meglátom velem szembejönni az életem első szerelmét. Azt hittem, sikerült elfelejtenem őt, noha be kell vallanom, nincs ember, aki elfelejtené az exeit, különösen az első szerelmet az életben. Több szempontból is az első számomra Panka, egy biztos: még soha senkiért sem küzdöttem annyira, mint érte. Najó, Ricsivel való veszekedésem sem volt semmi, de a bátyám esetében mégis éreztem, hogy feltehetőleg minden rendben lesz, a félvérségi kapcsolatunk miatt nehezen tudnám őt elveszíteni véglegesen, nem úgy, mint az előttem épp hasra eső lányt. Szomorú véget ért a mi kapcsolatunk és talán én kerültem ki a gonosz pasasként belőle, azonban nekem is megvan a saját nézőpontom, amit megértve lehet már nem is tűnök szemétnek. Mert bizony küzdöttem érte, ő nem is gondolja - hacsak szülei meg nem mondták neki -, hogy ott ültem vele egy teljes napon keresztül a kórházban és csak egy-két fal választott el minket, majd miután kiderült, hogy elvesztette az emlékeit, képes voltam újrakezdeni vele az egész egy éves kapcsolatunkat. Ám Panka már nem a régi volt. Lehetetlennek tűnt kezelni a kialakult helyzetet, én is összezavarodtam. Nem tagadom, hogy azonnal megbántam a történteket, de muszáj megértő lennem önmagammal szemben.
Legutóbbi találkozásunk óta érettebb lettem, ezúttal nem futok el, ha látom, hogy elesik az úton. Odalépek hozzá, de már nincs is szüksége a segítségemre, azonnal felpattan. Zavaromban hajolok le a cipőjéhez, hogy bekössem a kikötődött cipőfűzőjét. Közben sikerül megszólalnom, de félek, hogy vajon ő mit gondolhat most, ennyi év után rólam. Egy elejtett könnycsepp, mely éppen a lábam mellett ér földet, elég jól kifejezi az esetleges érzéseit. Elhúzom szám sarkát és újból sóhajtok, hogy ezzel összeszedjem a sokktól még nem szertefoszlott erőmet, majd felállok és az arcára tekintek. Azt mondja, hogy jól van, én ezt pedig elhiszem neki. Nincs okom kételkedni a szavaiban, szóval amennyiben hazudik, vagy ferdít, azzal a törődésemet utasítja el és csak magának vét. Jelenleg már nem vagyok olyan helyzetben, hogy felelősségre vonjam a hitelességért, hiszen nem tartozik nekem semmilyen felelősséggel, csak egy srác vagyok, meglehet egy idegen, akinek immáron semmi köze hozzá és az érzéseihez. Mégis megérint az elkeseredett tekintete.
Zavartan hagyom, hogy közelebb lépjen. Nem tudom, mi a terve ezzel, de mégsem utasítom el magamtól, számomra ő még mindig fontos személy és kicsit sem olyan, akinek zavarna a közelsége, másfél év közvetlenség után, úgy érzem, szívem ketté hasad a fájdalomtól, noha nehéz megfogalmazni, mit érzek pontosan. Szeretem őt, csak már nem úgy, ettől még feltörnek bennem az emlékek, a jók és rosszak egyaránt. Nála jobb első csókot, első élményt és igaz szerelmet nem is találhattam volna, így hálával tartozom neki. A szokatlan közelségen kívül nem történik semmi különös, mely megbolygatná a körülöttünk elhaladó járkálók fantáziáját. Én nem nyúlok felé, ám el sem távolodok tőle, hagyom ahogy megérinti arcomat és ismét, megannyi év után is megtalálja azt a pontot, amit ő régen is annyira szeretett.
- Az mindig is ott fog maradni - válaszolom neki lesütött szemekkel. Nem hegről van szó, egyszerű gödröcskéről az arcon, ami mindenkinek van, kinek feltűnőbb, kinek elenyészőbb. Megérzem a bőrömön remegni kezdő ujjait, arca is eldeformálódik, pont mint akit egy hajszál választ el, hogy elsírja magát. Még mielőtt elvenné a kezét az arcomról, én sem tudok uralkodni tökéletesen az érzéseimen, így kézfeje után kapok. Szorosan és nem kevésbé férfiasan simul tenyerem a kezére, olyan érzést próbálva kelteni, mintha ezzel megszüntethetném a remegését és vele együtt a rossz, maró fájdalmát is. Őt érezve újraélhetem egy pillanat erejéig a múltat, azonban én is tisztában vagyok, hogy a jelen már más. Történtek dolgok, túl sok azóta, amik tudatják velem, hogy felesleges belemerülni a mesébe. Szeretem Gwent és sosem okoznék neki csalódást, viszont ez a szituáció teljesen más, köze sincs a felé irányuló érzéseimhez. Csupán emlékek, nagyon szép és az előttem álló csodálatos lány által megtestesülő foszlányok. Panka is fontos volt nekem és attól még, hogy vége lett, még neki is megadom a törődést és azt a tiszteletet, amit egy egykori szerelem érdemel. Nem dobom ki a kukába, mint egy szemet, csak mert már nem úgy érzek iránta, ahogyan régen. A szeretetnek több fajtája létezik, melyek egymástól függetlenek. A szeretet nem korlátos mennyiség, annyi van belőle, amennyi épp kell és az, hogy adok belőle valakinek, mástól még nem veszek el egy cseppet sem. Gwennek nincs oka aggódni, de Pankának sincs, nem fogok az utóbbi lánnyal gorombán viselkedni.
- Mennyire gyűlölsz? - kérdezem meg kemény tekintettel, miután elengedem a kezét. Ezt tudnom kell. Talán ő azt helyezi előtérbe az egész kapcsolatunkból, amikor elhagytam őt, megérteném és ha így lenne, már tudnám hogyan álljak a lányhoz. A szívem mélyén mégis feltör bennem az akarat, hogy emlékezzen és boldogan tekintsen vissza a régi időkre is, arra a sok szép pillanatra, amiket együtt töltöttünk.  
Utoljára módosította:Lepsényi Zalán, 2017. március 8. 01:33 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mácsai Ráhel
INAKTÍV


Blondie - Cinderella
offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 2239
Írta: 2017. március 9. 16:40 | Link

Sebiiiiii *-*


Fel kell mennem a kastélyba, mert otthon megpusztulok. Tartom magam ahhoz, hogy nem agyalok, és elfogadom, és nem próbálom meg jóvá tenni. Felesleges lenne, mert előbb-utóbb úgyis előjönne ez a probléma. Most meg talán az idő segít. Vagy így, vagy úgy, mindenesetre jelentősen megkönnyíti a dolgom, hogy nincs az országon belül, mert ha így lenne, már nem a kastély felé venném az irányt, hanem megint egy vonaton ülnék.
Várom már a pillanatot, mikor levehetem a téli kabátom, mert most szinte vacogok a hidegtől, vagy a visszafojtott sírástól. Nem akarom, utálok, és a mellkasomban érzett ürességen az sem fog segíteni.
- Ne hara... Jé, szia - küldök Sebi felé egy erőtlen mosolyt, miután sikeresen neki is megyek, csak mert megfogadtam ugyebár, hogy nem agyalok.
- Hát te? Mi járatban? - pislogok rá, közben arra ösztökélve magam, hogy még véletlenül se keltsek olyan látszatot, mint akiben egy világ omlott össze, hiába van ez így.
Utoljára módosította:Mácsai Ráhel, 2017. március 9. 16:44 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Sebastian Sieger
INAKTÍV


Vendégelőadó | Te terhes vagy?
offline
RPG hsz: 200
Összes hsz: 284
Írta: 2017. március 9. 17:08 | Link



Végül a virágszedésből feleszmélve a lány megmutatta, hogy merre is kell mennem, hogy kitaláljak az iskola területéről. Az volt a tervem, hogy onnan kitalálva majd elmegyek a dolgomra, kicsit sétálok, aztán haza hoppanálok... mármint... Pécsre.
Azonban mielőtt még megtehettem volna, vagy egyáltalán kiértem volna a kapun mellbevágó élményben volt részem. Zavartan néztem le és nem mást sikerült észrevennem, mint Ráhelt.
- Szia Ráhel... hát te? Minden rendben van? - kérdeztem téve egy lépést hátra és szorongattam a kezemben azt a bizonyos virágcsokrot, amit a délután folyamán szedtem. Szegény kiscsaj nem mondhatnám, hogy úgy nézett ki, mint aki a legjobb passzában van.
- Iskolát néztem volna, de Lewy ott hagyott a réten, aztán meg virágot szedtem volna. Hát te? - érdeklődtem oldalra biccentve kicsit a fejemet. A csajszi láthatóan nem állt a helyzet magaslatán, szerintem gond volt, de nem akartam egyből ezzel nyitni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mácsai Ráhel
INAKTÍV


Blondie - Cinderella
offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 2239
Írta: 2017. március 9. 17:18 | Link

Sebiiiiii *-*


Nem nézem, merre lépek, vagy kik mennek el mellettem, nem érdekel az ég világon semmi, csak az, hogy ez talán most már végleges, és sürgősen el kéne kezdenem összeszedni a darabkáim, csak hát... azoknak fele meg sincs.
Némileg segít a helyzetem, hogy Sebibe botlok, egyetlen ok, hogy ne essek össze itt a kapu előtt, és kezdjek óvodásként bömbölni, mert esküszöm, ha ez nem történt volna meg, most lenne az a pillanat.
- Nincs - a lehető legőszintébben hagyja el a szócska a szám, a világ összes fájdalmát sikerült belesűrítenem, és még a fejem is lehajtom, mert nem akarom, hogy így lásson. De nekem az sose ment, hogy megjátsszam magam, most se tudom azt mutatni, hogy minden rendben, mikor a legkevésbé sem.
- Nagyon szépek - pislogok a virágokra, aztán rá.
- Kinek viszed őket? - csak mert úgy szorongatja, mintha nemzeti kincsek lennének.
- Én... én... nem tudom - vonok vállat, egy hatalmas sóhajtás kíséretében, tényleg nem tudom... nem tudok semmit.
- Körbevezesselek? Én már nem tévedek el - bár nem lepődnék meg rajta, ha elhajtana a fenébe, így nekem sem lenne kedvem magamhoz, és még csak gumicukor sincs nálam.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Sebastian Sieger
INAKTÍV


Vendégelőadó | Te terhes vagy?
offline
RPG hsz: 200
Összes hsz: 284
Írta: 2017. március 9. 17:31 | Link



Nagyon látszott a lányon, hogy rossz kedve van és így nem szívesen hagytam volna magára. Szomorúbb volt, mint egy milka-boci, miután már nem lila és különleges többé. Ez pedig őszintén aggódásra késztetett.
- Igen, látszik, kicsilány - ráztam meg a fejem kissé, majd a virágokra néztem, hogy aztán ismét Ráhelt figyeljem. Mély levegőt vettem, aztán lassan kifújtam és az ajkamba harapva sunytam le a fejem. - Akarsz róla beszélni?
Pontosan képben voltam vele, hogy mennyire rossz az, mikor az ember rosszul van és senkivel nem tudja megbeszélni. Nem akartam, hogy szomorú legyen.
- Igen, tényleg azok - meredtem pár pillanatig a színes csokorra, amit eredetileg Hannahnak szántam, de így jobban belegondolva nem is biztos, hogy örült volna neki. Szóval ismét az ajkamba haraptam és aztán halványan elmosolyodtam. - Igazából lényegtelen. Neki máskor is vihetek virágot. Szeretnéd?
Szóval a felajánlásra egy pillanatra elgondolkoztam, az órámra pillantottam, majd vissza Ráhelre, aki még mindig kis fonnyadtan nézett ki.
- Szívesen megnézném, ha nincs ellenedre.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mácsai Ráhel
INAKTÍV


Blondie - Cinderella
offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 2239
Írta: 2017. március 9. 17:40 | Link

Sebiiiiii *-*


- Igen, az vagyok - rázom meg a fejem, mert Sebi rendesen beletalált a dolgok lényegébe, csupán egy kedvesnek szánt becézéssel.
- Arlen... a múltkor mondtam, hogy majd egyszer bemutatom, tudod.... hát már nem - és eddig bírtam, a szemem ellepik a könnyek, de hála égnek, csak a vállaim rázkódása mutatja azt, hogy sírok. Mert fáj, kegyetlenül fáj, pedig nem ez volt az első, egyszerűen csak... most már tényleg mintha mindegy mennyire akarom én őt, vagy ő engem, egyszerűen... nem működik, és beletörődni, na azt a legnehezebb.
- Igen - szipogok párat, aztán halványan rámosolygok. Azok a virágok olyan szép színesek, én meg mindent szeretek, ami színes és vidám, talán ettől jobb kedvem lesz... kétlem, de ki tudja.
- És hol akarod kezdeni? Itt kint, vagy ugorjunk a mély vízbe? Ha csak a rétet láttad, akkor legklasszabb dolgokról lemaradtál... - talán még nekem is jót fog tenni ez a kis túra, vagy legalább addig se agyalok, vagy nem tudom.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Sebastian Sieger
INAKTÍV


Vendégelőadó | Te terhes vagy?
offline
RPG hsz: 200
Összes hsz: 284
Írta: 2017. március 9. 17:59 | Link



Azt hiszem, most sikerült rendesen betalálni a közepébe még ha nem is akartam bántani szegény Ráhelt. Látszott rajta, hogy nagyon taccsra vágta az egész ügy, ami nem tudom, mégis mi lehetett.
Végül fel lettem világosítva, hogy van az a hajas csávó, akiről a múltkor beszélt és hogy együtt lettek volna, de képtelenek kijönni egymással. Ezt a nem viszonzott rajongás dolgot pedig teljes mértékben át tudtam érezni, sokszorozva. Hiszen évek óta ebben éltem.
- Jaj, Ráhel, semmi baj, drága... - léptem közelebb és amennyiben hagyta, kissé sután, de átkaroltam a vállát. Nem akartam, hogy sírjon, hiszen az megint olyasmi, ami nagyon fájdalmas tud lenni.
Végül felajánlottam neki a virágokat, meg egy zsepit is felé nyújtottam a színes csokor társaságában.
- Fel a fejjel, szöszi, semmi baj nincs. Tudom, hogy most nem így érzed, de majd jobb lesz. Csak próbálj kicsit másra gondolni - mondtam halkan, amolyan vigasztalónak szánt hangnemben. Nem tudtam, hogy rajta most mi segítene, de abszolút igyekeztem törni rajta a fejemet.
Megkérdezte, kezdjük-e itt kint, mire ismét a rét felé pillantottam, majd rövid hezitálás után megráztam a fejemet. A külvilágból elég sokat láttam mára, most már szerettem volna egy kicsit többet tudni a kastélyról.
- Szerintem menjünk inkább be... amúgy sincs annyira jó idő már...
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mácsai Ráhel
INAKTÍV


Blondie - Cinderella
offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 2239
Írta: 2017. március 9. 19:21 | Link

Sebiiiiii *-*


Nem akartam így kifakadni, mégis jól esik... egy kicsit. Meg az is, hogy Sebi nem küld el a francba a hisztimmel együtt, vagy közli velem, hogy őt ez nem érdekli. Ahogy átkarolja a vállam, én a mellkasába fúrom a fejem, csak egy kicsit, míg ez elmúlik, nem szeretném, ha más is így látna, így is tök hülyén érzem magam.
- Tudom... elmúlik - motyogom, vállat vonva, és hálás mosollyal veszem el tőle először a zsepit, csak aztán a virágot.
- Szöszi... régen is így hívtál - forgatom meg a szemem, most már aránylag normális hangot megütve.
- Oké, de előbb ezt felviszem a szobámba. Van kedved úszni egyet? Az alagsorban van egy tök jó medence - pislogok rá, aztán ellépve tőle, el is indulok a kastély felé.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Sebastian Sieger
INAKTÍV


Vendégelőadó | Te terhes vagy?
offline
RPG hsz: 200
Összes hsz: 284
Írta: 2017. március 9. 19:54 | Link


Nem ez volt az első eset, hogy az adott lány ki volt borulva és vigasztalásra szorult, ebben már elég nagy gyakorlattal rendelkezek. Szóval csak átkaroltam finoman, hagytam, hogy a fejét a mellkasomnak döntse és óvatosan simogattam a hátát.
- El bizony - biccentettem aprót, szélesen rámosolyogva, mikor elvette a virágot. Hannahnak szántam, de a jó ügy érdekében hajlandó voltam feláldozni. Neki majd veszek egy csokor rózsát, ha annyira tenni akarom a szépet. Bár ezt most vehetem égi jelnek is, hogy ideje kissé tovább lendülni erről az ügyről.
Az ötletre egy pillanatra felvontam a szemöldökömet, hogy most ez honnét is jutott hirtelen az eszébe, de azért nem vontam különösebben kétségbe az ötletet. Halványan elmosolyodva megvontam a vállamat, hogy aztán elinduljak vele a kastély felé.
- Hát, ha gondolod... amúgy meg nyugodtan, én sokáig el vagyok egy helyben - bólogattam, biztosítva róla, hogy nincs probléma abból, hogy le kell tennie a csokrot. Az mondjuk nem hiányzott, hogy félreértés legyen abból, hogy vele mászkálok, meg esetleg pletyka, hiszen az iskolák ilyenek, nem? Mindent egyből felnagyítanak.
- Amúgy nem baj... mármint, komolyan, haza is tudok menni - köszörültem meg a torkom kissé. Nem akartam gondot okozni neki.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
offline
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 27. 23:22 | Link

Me gustas tu
ruci
Fogalmam sem volt arról, hogy most mit kéne tennem. Itt áll előttem a fiú, aki összetörte a szívem, de mégsem tudtam hibáztatni mindezért, mert nem várhatom el senkitől, hogy pesztráljon, amikor semmire sem emlékeztem. Gondolom teljesen belefáradhatott a helyzetbe, és épp azért kezelte egy kicsit durvábban a dolgot, mint azt amúgy kellett volna. Ezek után mondhatni az én hibám, hogy végül nem történt semmi, mert abból, ahogy rám néz, biztosan tudhatom, hogy nem felejtett el, és nem haragszik rám. Emiatt nagyon boldog vagyok, mert eddig a napig abban a tudatban éltem, hogy ő bizony gyűlöl engem, és akárhányszor megjelent az álmaimban, csak az járt a fejemben, hogy mennyire megvet, folyamatosan bántó szavakat fröcsögött az arcomba, és egyetlen emlékem sem jutott eszembe, csak azt láttam belőle, amit az „újjászületésem” után éltem át vele. Így, hogy most itt áll előttem, és pontosan az arcára vannak írva az érzései, talán jobban megértem őt, mint eddigi életem során bármikor. Hiszen át kellett élnie, hogy a barátnője gyakorlatilag halálos sérülést kapott. Látnia kellett, ahogyan az arcom összezúzódott, amit régen kifejezetten szeretett. Tudta, hogy talán soha nem ébredek fel, mert teljes kómába kerültem egy napra. És egész nap ott volt velem, arra várva, hogy felébredjek, és kapott egy lányt, aki nemhogy az ő, de még a saját nevére sem emlékszik. Az addig minden bizonnyal vidám, ám csendes Panka ijedős, csendes Pankává változott, aki nem szeretettel pillantott már rá, hanem úgy szemlélte, mint egy idegent. Ebben a helyzetben tökéletesen normális volt a dolog, ami történt, viszont soha nem okolhatom azért Zalánt, amiért kibukott. Hosszútávon teljességgel elviselhetetlen lehet ez, és meg tudja ölni az ember érzelmeit. Csak a filmekben van olyan, hogy valakinek leépül a memóriája, mindent újra kell tanulnia, és a szerelme képes kitartani mellette. A való élet teljesen más. A való életben az ember nem várhatja el senkitől, hogy maradjon mellette, hiszen a másik folyamatosan szenved. Minden alkalommal láttam Zalin, hogy fájdalmat okoz neki a helyzet, és ezt csak akkor fogtam fel, amikor annak utat engedett, és nem a legszebb formában ejtett. Viszont azt gondolom, hogy semmi okom sincs panaszra, tökéletesen megérdemeltem a dolgot.
És mindezek után is képes voltam az arca felé nyúlni, pedig nehezebb feladatnak tűnt, mint régen, ezek szerint magasabb lett hozzám képest, én pedig egy centit sem nőttem azóta, hogy utoljára találkoztunk. Pontosan ott érintettem meg, ahol az a haláli aranyos gödröcske jelent meg az arcán, amikor mosolygott. Nem pontosan emlékeztem rá, pusztán annyira, hogy először pánikba esett az ébredésem után, aztán pedig elmosolyodott úgy igazán boldogan, amikor magamhoz tértem. Egy pillanatra teljesen elbűvölt a tökéletes szépsége, aztán tudatosult bennem, hogy én őt nem ismerem, és kezdtem el furcsa, üres tekintettel nézni rá, és utána tettem fel a kérdést, amivel összetörtem a szívét. Talán azért tette azt ő is velem, mert ha akaratlanul is, de én is megtettem vele. Talán tényleg igaz, hogy mindenért meg kell fizetnünk.
A gödröcskéjéről folytatott társalgás során csak összepréseltem az ajkaimat és elnéztem róla, mert hirtelen beugrott néhány emlék, néhány érzés arról, hogy milyen is volt vele. A pillangók a gyomromban, a pirulásom, amikor megpillantottam őket, és amikor összefagyiztam a szám szélét, ő ezt aranyosnak találta, ezért amikor mosolygott, megjelent a gödröcskéje. Vagy miután először megcsókolt én pedig viszonoztam, nagyon boldogan mosolygott rám. Egy huzamban egészen soknak tűntek az emlékek, ezért azonnal a fejemhez kaptam a kezeim, és a halántékomra szorítottam őket, mintha ezzel meggátolhatnám azok áramlását. Nem akartam erre gondolni, mert fogalmam sem volt arról, hogy ő vajon mit érezhet most irántam. Csak a kérdésére kaptam fel a fejem, ahol azt tudakolta, hogy mennyire utálom. Hogy mennyire? Semennyire. Viszont azt sem tudtam volna szavakba önteni, hogy mennyire nem utálom, mert az érzéseim egyvelege kaotikus katyvaszként működtek, szóval nem tudom pontosan mivel fejezhetném ki felé az érzéseimet. Csak néztem azt a hihetetlenül gyönyörű, szoborszerűen szabályos arcát, a hamvas bőrét, a haját, az egyenes vonalú orrát, és a képet megtörő fényes tekintetét, ami annyira feketének és mélynek tűnt, hogy úgy éreztem métereket süllyedtem benne, és még inkább csak elvesztettem a hangom tőle.
- Ennyire – fogalmam sincs végül, hogyan sikerült megszólalnom, de a hangom erőtlennek és rekedtnek hatott, mintha egy varjú utolsó krákogásai törték volna meg a csendet. Óvatosan léptem még közelebb hozzá, és fontam a dereka köré a karjaimat, amikkel a testét oda is húztam magamhoz, hogy megkíséreljek egy erőtlen ölelést. A testem is folyamatosan remegett, de ez még a kisebbik gond volt.
- És... te? – nem engedtem el, miközben felnéztem rá, és az államat megtámasztottam a mellkasán. Olyan lehettem akár a kishúga, tényleg nagyon megnőtt az elmúlt években – Te mennyire utálsz engem?
Próbáltam kipislogni a szemembe vegyülő könnyeket, még mielőtt észrevehetné őket. Szükségem volt a válaszára, el sem tudja képzelni, hogy mennyire.
Utoljára módosította:Lepsényi Zalán, 2017. március 27. 23:26 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Lora Fontaine
INAKTÍV


bóbita
offline
RPG hsz: 204
Összes hsz: 2063
Írta: 2017. március 28. 19:38 | Link

Lora kicsit fáradtan érkezett meg az iskola kapujához, a hosszú utazás, a szüleitől való búcsúzkodás egyaránt megviselték pszichéjét. A változás, az új dolgokhoz való alkalmazkodás, még nem mentek a lánynak zökkenőmentesen. Mit is várunk egy 14 évestől? Még szerencse, hogy a nevét és születési adatait nem felejtette el a nagy izgalom hevében. Nem sokat hallott még erről a mágustanodáról, bár a szülei valami olyasmit rebesgettek, hogy itt majd jó helye lesz és könnyedén be fog tudni illeszkedni. Eleve rendkívül fogékony volt a varázslatok iránt, úgyhogy reméljük nem lesz gondja a továbbiakban. A természete viszont rendkívül viharos, hol nagyon vidám, hol pedig nagyon szomorú, akárcsak az égbolt fölöttünk. Kipirult arccal és visszafojtott lélegzettel állt a kapu mellett, próbálta megőrizni mindazt a csodálatos látványt, amit a szemével fölfogott az előtte elterülő tájból.
~ Vajon mi lesz a továbbiakban velem? Meg fogom találni a klubhelyiségemet? ~ - kérdezgette magától kétségbeesetten s közben súlyos táskája terhei egyre nyomasztóbbá váltak számára.
Utoljára módosította:Lora Fontaine, 2017. március 28. 21:30
Hozzászólásai ebben a témában

Minden talajban megterem valamiféle virág.
Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.

Wass Albert
Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. április 1. 15:35 | Link

bajo el mismo sol...

Nem vagyok felkészülve arra, hogy hozzámérjen, de eszemben sincs elutasítani az arcomhoz simuló kezet. Panka felbukkanása a kastélynál több mint meglepő, amint meglátom őt, úgy érzem, szíven döfnek. Dacolok az idővel: tizenöt-hat éves sráccá változom a másodpercek tört része alatt, majd megannyi alkalomkor ismét rádöbbenek, hogy az csupán a múlt. Panka tekintete, az arca, az illata mind ezernyi vágást ejtenek rajtam és ez rádöbbent, hogy a jelenben kell tovább éljek. Más lettem, felnőttem, immáron nagyfiús aggyal gondolkozom és teljesen máshogy alakítanám a dolgokat, mint anno. Ha szakítás is lenne a vége, biztosan nem olyan durván tenném meg. Nem is hittem, hogy látom még valaha, főleg itt Budapesttől, Seoultól meg pláne messze. Egyszerre vagyok boldog és szomorú, örülök és félek. Hiszen itt van, jó állapotban és semmi testi problémája nincs a baleset után, noha ezt már akkor is sejtettem, de évekkel később is lehet diagnosztizálni egy rendellenességet. Külső szemszögből ítélve a lány továbbra sem szenved egyéb bajoktól, mint az emlékezetkiesés. Az a fránya nyavalya, mely szétválasztott minket. Kezei lágyan érnek arcomhoz, lehunyom szemeimet egy fél pillanatra, hogy új erővel tudjak belenézni az előttem lévő angyal íriszeibe. Miért tértél vissza az életembe? Nem érdemlem meg! Megszűnne az idő és tán évekig is emlékeinkbe merülten nézhetnénk egymást, ám engem felébreszt a remegése. Erős fogásommal próbálnám megnyugtatni, sosem akartam volna többet szenvedni látni. Persze, ez egy első találkozás a katasztrófa után, mégis, ha azt fogom tapasztalni, hogy a jelenlétemmel minduntalan fájdalmat keltek szívében, akkor kitalálok valamit, hogy eltűnjek előle. Eleget szenvedett már miattam. Én is tőle, de ez most nem nyugtat meg.
Nem jönnek szavak a számra, mikor szemeit könnyesedni látom és elkapva karját a saját halántékához emeli. Megijedek, hogy tán rosszul van, vagy csupán elveszik az emlékei sokaságában. Miféle emlékek? Régiek, vagy tán bevillanhat neki valami, melyre eddig nem emlékezett? Aggódok, hogy esetleg a szakításunk játszódik le benne, így már félig felemelt karomat - amivel utána akartam nyúlni - leengedem és visszahúzódva megkérdezem tőle, hogy hogyan viszonyul hozzám. Mit gondol rólam? Megérteném, ha a gyengéd gödröcskémre helyezett tenyér után jönne a pofon is. Szemem sem rebbenne. Ő mégis oly ártatlanul és hitetlenkedve néz vissza fel rám, mintha nem tudná, hogy miért kérdezem. Tökéletesen emlékszik arra a napra, sajnos, és tisztában vagyok, hogy rájön a szavaim háttértartalmára. Szomorú pillákkal nézek rá, nem tudom, mennyire látszik rajtam, de engem is rendesen felkavart ez a találkozást. Végül látom, hogy nem tud, vagy nem akar válaszolni, mire ajkamba harapok és a földre szegezem tekintetem. Szemhéjam lassan rácsuklik a lencséimre, bűnösnek érzem magam. Akkor terül elém újra a valóság, amikor meghallom utaló szavát és észreveszem a közeledését. Kikerekedett szemekkel fogadom az ölelését, mialatt minden körülöttünk elhalkul. Megérzem derekamon a körbenyúló kezeket, a mellkasomon és hasamon a régi szerelmem testét, mely azóta is szakadatlanul remeg. Tudatlanul veszek egy-két mélyebb lélegzetet, majd egyik tenyerem lapockájára, másikat attól kissé lejjebb helyezem. Néhány aprócska tavaszi meleg szellő belekap a hajunkba, ruhánkba, akárcsak ha a természet is nyugtatni akarna minket és közölni szeretné, már minden rendben van. Ne legyél ennyire közvetlen, Panka, mert megint beléd tiporhatok! Rajtam a sor, hogy feleljek kérdésére, szóval lenézek rá és meglátom mellkasomon pihenő arcát azokkal a hatalmas kutyusszemekkel, amik felfelé csillognak rám, és megint képesek mosolyt fakasztani rám. Nagyon hiányzott!
- Ennyire - válaszom hozzá hasonlóan, hiszen miért is adnék kényes és érzéki választ. Sosem ment nekem. Szorosabban magamhoz ölelem, hogy érezze, nem haragszom rá. Sohasem haragudtam, mert ő nem tehet semmiről. Baleset volt, ami szétválasztott minket és ami után már nem ugyanaz a Panka volt, akit hónapokon keresztül követtem és próbáltam elcsábítani, mire beadta a derekát. Az új Panka nem tudta - valószínűleg még mindig nem tudja -, mennyire mérges volt rám, amikor direkt összefagyiztam az arcát, vagy amikor náluk voltunk egy átlagos hétköznap délutánon és hirtelen hazajöttek a szülei, úgy kellett kimenekítenie sunyiban, nehogy lebukjunk. Akkor persze még a kapcsolatunk elején tartottunk, idővel szülei is megtudták a kapcsolatunkat és befogadóak voltak. Csak hát az elején még vannak ilyen kalandok, de nem bántam a kimenekítést, másnap mindketten csak röhögtünk rajta. Hol van ez a lány? Igaz, a jelenlegi Panka is tetszik, de változtak az idők, a szakításkor pedig még csak az elkeseredés beszélt belőlem. Viszont most, hogy újból találkozunk, nem szeretnék csak egy szimpla köszönéssel elmenni mellette a folyosón. A barátja akarok lenni, az a srác, akire még mindig számíthat. Engedek a szorításon, mely amúgy nem kellemetlen számára, vigyázok rá.
- Mennyire emlékszel már? Változott valami azóta? - Még mindig reménykedek benne, hogy időközben visszatért néhány emléke, noha ez nem valószínű. Feltehetőleg inkább majd ezután fognak, hiszen az arcom, a mozdulataim és hasonló mozzanatok egyszerűbben fel tudják eleveníteni a múltat számára, ami ott pezseg a vérében, még ha azóta homály fedi. Kétes érzelmekkel figyelem a válaszát, közben elengedem és ellépek tőle tíz centire, amennyire éppen kényelmes a szemeibe néznem.  
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Vörös Laura
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 14
Összes hsz: 84
Írta: 2017. április 24. 14:25 | Link

Lili

Sokat jövök ide mostanság, bár csak egy hónapja vagyok itt, fent, a nagy iskolában. Olyan más, mint amit elképzeltem, de nem rossz értelemben. A kapu olyan víválasztó nekem. Egyszer kint, aztán a következő pillanatban meg minden időm szinte bent töltöm.
Két bokor között keresem a helyem, ahova mindig leülök, most éppen a kis füzetemmel, és a vadonatúj pennámmal. Már a harmadikat használom, mióta itt vagyok, és erre anya nem tud mást mondani, csak hogy egy stréber kis nyunó vagyok. Neki a nyunyó a szeme fénye másik kifejezésére, akire büszke lehet, úgyhogy tessék ne félreérteni senkinek sem... Hátha tudná anya, hogy ennek fele nem is igaz, mert inkább rajzolgatok az írószerrel, semmint jegyzetelek. Olyan jó a fogása, és tetszik, és ezért nyüstölöm nap, mint nap, de ezt is meg fogom unni, ez egyértelmű.
Most viszont még eszem ágában sincs, úgyhogy nekiállok vázlatokat készíteni a kapuról, amit lassan úgy ismerek, mint a tenyeremet. Azt is észrevenném, ha egy növény kb. akár egy levelet is hozna, mert annyit jövök erre. Egyszerűen imádom ezt a helyet. Nagy változások, nagy helyek, és a kettő összeforr. Ez a kapu jelenleg az a hely, ami megváltoztatta újra az életem, és most kivételesen csak jó irányba.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Révay Lili Athalie
INAKTÍV


A halálosztó kiskedvence :3
offline
RPG hsz: 511
Összes hsz: 1049
Írta: 2017. április 27. 20:33 | Link

Laura

Nem is olyan rossz itt fent lenni. Mármint nagyon sokat kell tanulni, meg minden. Nem minden megy elsőre és nem is minden megy olyan jól, de azért van már pár sikerélményem. Még a végén boszorkány lesz belőlem! A gondolatra szélesen elvigyorodok, ahogy lefelé haladok. Az előbb láttam elmenni Asht és Francit is a falu felé, de nem voltam benne biztos, hogy utánuk kellene szaladnom. Mármint most hivatalosan a testvéreim mind a ketten, de ők nem testvérei egymásnak, sőt, szerelmesek egymásba, és sokszor látom puszizkodni őket, úgy, ahogy néha anyáékat is láttam, vagyis tudom, hogy jobb, ha nem zavarok. Nem biztos, hogy zavarnék, de szerintem igen. Szóval lelassítom inkább a lépteimet, élvezem a tavaszias időt, és azt, hogy vége a mai tanításnak.
- Laura!
Annyira nem sikerült találkoznunk mostanában, hogy a zűrös napjaimat nem is tudtam neki elmondani. Egyszer-kétszer összefutottunk ugyan, megbeszéltük, hogy beszélnünk kell, aztán valahogy sosem jutottunk egyről a kettőre. De most szerencsére úgy néz ki, hogy ráér, hacsak nem ő is egy fiúval készül ezen a titkos helyen találkozni, és így nekem is van okom nem hazamenni, és láb alatt lenni. Lelkesen közelebb ugrálok hozzá, és szinte a nyakába borulok. Annyira hiányzott már minden, a hangja, a haja, az illata...ő a legjobb barátnőm, akinek a közelében meg tudok nyugodni. Az egész lénye nyugalmat áraszt.
- Annyira jó, hogy összefutottunk! Mutatnom kell valamit.
Lehuppanok mellé, halkabbra veszem a hangom, lehet, hogy ez itt az ő titkos bázisa, és én betolakodtam, de most már mindegy. Kinyitom a táskám, ami naná, hogy hatszázezer színű, kiveszem belőle a pénztárcám, ami szintén tele van színekkel, és kiemelem belőle a diákigazolványom, amit átnyújtok a mellettem ülőnek. Ő pedig elolvashatja, hogy mi az, ami miatt beszélnünk kell.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Várffy-Zoller Vándordíj 2018
Iskolaelső 2019 tavasz
Vörös Laura
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 14
Összes hsz: 84
Írta: 2017. április 28. 19:37 | Link

Csak maradok magamnak a kis füzetemmel együtt, amíg fel nem riadok, és bele nem húzok egy hatalmas nagy fekete vonalat a lapokközé, ami vagy hat oldalt is végigszánt, és felkarcolja, és összetépi a papírt.
- Lili!
Mondom kissé dühösen, de inkább megdöbbenve, amiből ha akarja leszűrheti, hogy most miatta rontottam el a kis rajzocskámat, amit persze szinte rögtön megbocsájtok neki, amikor kis híján arra számítok, hogy a nyakamba ugrik, de ezt, szerencsére nem teszi, így pacsi neki képzeletben. Nagyon izgatott, nagyon feltüzelt, csak tudnám, mire.
El is gondolkodok rajta, hogy mi lehet, amit mondani akar, bár nekem is van ezernyi mesélnivalóm. Az órák, meg a szobám, meg a társaim, meg a helyem, hogy lett a helyem, és még sok-sok minden más. De előbb ő jön, mert már veszi is elő, amit mutatni akar.
Egy kártya, amin nem tudom, mit kéne látnom, legalábbis lsőre, mert nekem is vna olyanom, minden adatommal együtt, ha véletlenül eltévednék, akkor könnyebben meg tudjam mondani, hogy ki vagyok, honnan cseppentem pont oda, és hova kell hazavinni engem.
Szinte rögtön visszaadom neki, hogy a rá jellemző "mindenféleszínes" kis szütyőjébe visszategye, én inkább tőle akarom hallani, mi a nagy újság, ami miatt az én művem tönkrement.
- Mondjad mááár!
Ripakodok rá, mert még mindig csendben ül, és húzza az én kis fiatal, de ilyenkor vénségig öregedő idegeimet, amiknek köszönhetően mind az adrenalin, mind az izgalom elönti a bensőm. Bár az megnyugtat, hogy valószínűleg jó dolog, különben nem lenne olyan lilisen tejbetök vigyora.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Révay Lili Athalie
INAKTÍV


A halálosztó kiskedvence :3
offline
RPG hsz: 511
Összes hsz: 1049
Írta: 2017. április 30. 14:28 | Link

Laura

Csak nézem őt, várom, hogy elképedjen, hogy azt mondja, Merlin, ez meg mi, vagy bármi ilyesmit, de semmi. Ránéz, megnézi és visszaadja. Mármint tényleg visszaadja. Hogyan lehet ezt a dolgot ilyen könnyen kezelni???? Nem tudom elhinni, hogy csak úgy megnézte és visszaadta, ez nem olyan dolog, amit csak úgy visszaadunk, ez olyan, ami miatt kiabálunk és értetlenkedünk. De nem, ő csak fogta magát, és visszaadta. Én meg csak nézem őt. Lehet, hogy csak nem vette észre és a képet nézte? Az a kép borzalmas! Tele vagyok karikákkal és kóccal, mert korán keltem és nem is tudtam rendesen aludni a gyomorgörcsöm miatt, és fújt a szél. Azt hiszem év végén el fogom veszíteni a diákomat, hogy kaphassak egy újat, vállalható arccal. Ha egyáltalán létezik vállalható arc.
- Hát nem érted?
Kérdezem csendesen, de aztán csak felemelem a kis kártyát és rábökök arra, ami miatt most ilyen izgalomban ülök itt mellette. Az ujjam végighúzom a vezetésnevemen.
- RÉVAY! Révay lettem! Az ő lánya lettem!
Tetszik tudni kedves olvasó, Révay Valentin nekem az Isten maga. Szerintem zseniális és csodálatos a munkássága, és hihetetlen, de örökbefogadott. Nem sokon múlt a dolog, de úgy vélem a sors akarta így. Nekem hozzá kell tartoznom.
- Iványiék visszamentek Angliába, a gyámügy pedig úgy ítélte meg, hogy nem javasolt az idegen országba való átköltöztetésem, így visszakerültem a rendszerbe, aznap délután pedig már ki is jöttem onnan. Van saját szobám, amit én dekoráltam ki, és van egy nővérem meg egy bátyám, akik szerelmesek egymásba, és két apukám van, mert Everett bácsi a másik apukám, de ők nem szerelmeznek Valentin apuval, csak nagyon jó barátok és szeretnének még gyerekeket nevelni, mert az ő gyerekeik már nagyok. A faluban lakom, és bár jár hozzánk a gyámügyes néni, azt mondja, hogy innen már bombával se fognak tudni kirobbantani, meg, hogy valószínűleg még lesznek testvéreim, ha pozitívan ítélik meg Everett bácsiékat. Hát nem hihetetlen?
Ezt egy levegővétellel és nagyon-nagyon gyorsan mondom, egészen beleszédülök még én is, akkor vajon mit érezhet Laura? Talán azt, amit én éreztem először, talán ő is olyan elcsodálkozósat érez, mint amilyet én éreztem.
- Sajnálom, hogy tönkrement a rajzod. Nem tudunk megkérni egy felsős diákot, hogy radírozza ki? Biztos van rá valamilyen varázslat.
Eléggé nagy bűntudatom van, mert tudom, hogy az a csík miattam lett ott, én okoztam, és ezt nagyon sajnálom.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Várffy-Zoller Vándordíj 2018
Iskolaelső 2019 tavasz
Vörös Laura
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 14
Összes hsz: 84
Írta: 2017. április 30. 20:46 | Link

Úgy néz ki, nem elég, ha csa nyaggatom azzal, hogy mondja már, de nem tudom kimondani, mi van, mert én is túlságosan izgatott lettem, mert látom rajta, hogy ő is az. Csak várok, a szívem a torkomban dobog, mint amikor arra a döntésre vártam otthon, hogy jöhetek-e ide kisiskolába vagy sem. Amikor pedig igen mondtak, úgy éreztem, mint amikor a fellegekben járok.
Először nem is tudok mit szólni, pont, mint akkor, csak a szám lesz akkor, hogy egy egész fagyi beleférne, tölcsérestül együtt, és kell néhány másodperc, mire rájövök, hogy mit mondott, amitől pedig úgy elerednek a könnyeim, hogy csak na.
- Akkor ez azt jelenti, hogy te nem mész velük, és itt maradsz velem.
Nem mintha mondta volna, hogy lehet, hogy költözik, ami miatt haragszom most rá, de a vége jó, mert itt marad, és nem kell egyedül kiállnom a sok jót és rosszat, hanem itt lesz velem, hogy megosszuk egymás közt mindezt. Olyan... jó...
Minden jel nélül ugrok szinte fel térdelő helyzetbe, hogy a következőben sikongatások kíséretében, persze csakis az örömtől, a nyakában landoljak, és olyan erősen szorítsam meg, hogy csak na. Remélem, azért az utolsó szusz nem jön ki belőle mindeközben, de akkor is, hát...
- Akkor most már minden rendben lesz.
Mondom halkan, amennyire csak lehet, mert egy perc alatt pergett le előttem mindaz, ami vele történt ezalatt a jó sok nap alatt. Borzalmas. De tényleg.
A rajzom most már nem is annyira fontos, mint eddig volt, úgyhogy csak legyintek rá, miután elengedtem, és én is térdeplőülök. Igen, ezt így megfogalmazva, hogy térdeplőülök. Mintha büntetésben lennék, amiatt, mert nem vettem észre rögtön, amit kell.
- Semmi. A híred fontosabb, és jobb, mint a rajzom, meg a kis füzeteském.
 Abból még van sok, belőle viszont csak egy.

Vigyorgok, és máris elöntenek a kérdések, amiket szépen, egyben szeretnék az orra alá tolni, de azért én nem vagyok ilyen. Így csak sorbateszem őket, és úgy buknak ki belőlem.
- Merre laktok most? Milyen a szobád? Hogyhogy hozzájuk mentél? Én miért nem tudtam róla? Kik a testvéreid, akik mostantól a testvéreid? Mi történt eddig? És a legfőbb kérdésem, hogy miért nem szóltál eddig, küldtél baglyot,
 hogy hahó, mesélned kell?

Sok-sok dolog kavarog most bennem, amire pedig ezt megválaszolja, máris jönnek majd az újabb és újabb mondataim, de először csak ennyi.
- Örülök neked.
Szorítom meg még egyszer, hogy a lapockája belesajdul, de hogy beszélni tudjon, elengedem mégiscsak. De csak erre, és csak emiatt, hogy álljon neki mesélni, mert ha nem, akkor hozok egy harapofogót.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Sárközi Alexandra Anna
INAKTÍV


Az ördög másik arca
offline
RPG hsz: 96
Összes hsz: 791
Írta: 2017. május 12. 22:05 | Link

Életem férfija   Love


Nincs annál megalázóbb, mint mikor családostul vonul az ember egy új hely felé, ahol aztán éveket húzhat le. Ja, de mégis. Ha család két férfi tagjáról egyenesen lerí, hogy nem szeretnék, ha bárki is szerencsétlen friss hús közelébe keveredne.
Erik viselkedése nem kicsit meglep. Azt hittem, mellettem áll, de nem. Pedig ő ismer a legjobban.
- Egyenesen a portréig kísérd - hangzik a parancs apánktól, még csak rám se néz közbe, csak a tesómat figyeli. Nem bízik bennem, még most sem, pedig az utóbbi időben nagyon azon voltam, hogy visszanyerjem, de nem tűnik úgy, hogy megenyhült volna. Anya megölel, ami ebben a frusztrált helyzetben nagyon jól esik, ahogy az is, amit alig hallhatóan suttog a fülembe.
Minden rendben lesz.
Én ezzel tisztában vagyok, ő is... épp csak két másik csökönyös emberrel kéne ezt megértetni, az viszont nem ma fog megtörténni.
Apa nem ölel meg, még csak puszit se ad, ahogy azt más szülő tenné, csupán a vállamon simít végig egyet, mielőtt anyával együtt köddé válnak. Igen, ez nála annyit jelent, hogy szeret és vigyázzak magamra, vagy hogy figyeljek oda, mert mindent lát. Ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, melyik helytállás lenne a valósabb.
- Kösz - lököm oda morcosan Eriknek, még a kezem is összefonom a mellkasom előtt, ahogy szembe fordulok vele.
- Miért is lenne mellettem az egyetlen férfi az életemben? - teszem fel a költőinek szánt kérdést, teátrálisan az égnek emelve a tekintetem, aztán már rá is kerül a vigyor az arcomra.
- Na mibe, hogy ebben a pillanatban azt kívánja, bár maradtam volna Kanadában? - nem szép tudom, de jól esik. Ahogy jól esett látni a megütközést is apánk arcát, mikor szembesült a ténnyel, hogy ebbe a koedukált iskolába sokkal több hormontúltengéses kamasz fiú jár, mint abba a magánsuliba, ahonnan csak úgy kiráncigált, hogy idetoloncoljon.
Aztán a röpke jó kedvem el is múlik, ahogy megint a tornyokat nézem, amik olyan szépen ki vannak világítva.
- Itt nem tapostad ki előttem az utat.... nekem kell - aminél rosszabb érzés nincs is. Mármint maga a tudat, hogy Erik most nem fog rám várni a menza előtt, vagy nem hoz nekem lattét, vagy nem készül beverni egyetlen potenciális pasijelöltem képét, bár az utóbbiban nem vagyok biztos. Ha ilyen lenne, a nyakam rátenném, hogy pillanatok alatt teremne mellettem.
Utoljára módosította:Sárközi Alexandra Anna, 2017. május 12. 22:08 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

- Vallj színt! rivallják.
- Szivárvány... suttogom.


Narnia hercegnője: #amerész | Ervin tartozéka
Sárközi Erik Levente
INAKTÍV


lucky strike
offline
RPG hsz: 112
Összes hsz: 603
Írta: 2017. május 12. 22:59 | Link


Én tényleg próbáltam mindent megtenni. Egyedül is el tudtam volna hozni, és akkor sem történt volna semmi baja, de lévén, hogy az ominózus esetkor Lexa rám volt bízva, én is bűnösnek vagyok titulálva. Nem annyira, de azért egy kicsit. A nagy családi búcsúzkodás közepette a kapunak dőlök, és egy kavicsot rugdosok a lábammal. Felmordulok az utasításra, majd át is pelenkázom út közben, és kiiktatok minden hímneműt aki véletlenül fel mer bukkanni az ezer méteres környezetében, nem? Nem. Ahogy ketten maradunk megemelve szemöldököm pislogok egyetlen húgomra, és kitárom kezeim, hogy magamhoz ölelhessem.
Nem mintha itt hagynám.
- Te vagy az egyetlen lánya - egészen halványan elmosolyodva mormolom el, ahogy próbálom védeni Doriánt - valljuk be, ez eddig még egyetlen lányt sem nyugtatott meg. - És gondolj csak bele, egy bentlakásos iskolában vagy. Az ő keze sem ér el mindenhova - angyali vigyort varázsolok magamra, ahogy nyomok neki egy kacsintást is.
- Kanadában csak még távolabb lennél tőle - megrázom fejem, nem, már csak emiatt sem hagyták volna ott őt. Meg mert ő az egyetlen testvérem, és ha ő maradt volna, én is maradtam volna, lévén, hogy engem már nem tudnak irányítani. Valahogy kinőttem már abból a korból, és bár nem kevés szájhúzással, de ezt ők is elfogadták. Nem mintha a szüleink valami katonaságot tartanának otthon.
- Na, cicavirág - felszisszenek, ez még nem a világvége. - akármikor itt vagyok, ha kellek, tudod - megvonogatom vállaim, engem akár a világ végéről is iderángathat, ha szüksége van rám. Ez a normális.
- Biztos vagyok benne, hogy minden ujjadra fog akadni egy papucs, aki teljesíti a kívánságaid - ez most nem az a tipikus nagytesó duma, mert könyörgöm, nézzen már rá az ember. Ha nem a húgom lenne, még én is rámozdulnék. ÉN.
Na jó, lehet, hogy egy kicsit elfogultabb vagyok a kelleténél.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Sárközi Alexandra Anna
INAKTÍV


Az ördög másik arca
offline
RPG hsz: 96
Összes hsz: 791
Írta: 2017. május 14. 11:09 | Link

Életem férfija  Love


Kellemetlen, de nem annyira, hogy maradandó nyomot hagyna bennem, vagy bárkiben, aki jelenleg lát minket. Ahogy lelépnek a szüleink, Erik két keze közé bújok, fejem a nyakába hajtva, ami jól is jön, mert így el tudom rejteni azt a jól szituált grimaszt, amit a szavai varázsolnak az arcomra. Igen, tudom... és valahol még jól is esik az a túlzott törődés... érzem, hogy fontos vagyok és szeretnek, de túlzásba esnek... sokszor.
- Nem bízik bennem. Sokkal könnyebb lenne, ha bízna - sóhajtok fel, mert jelen pillanatban tényleg úgy érzem, tehetek én bármit, az nem fogja megváltoztatni az álláspontját. Egyszer már eljátszottam, és visszaszerezni azt nagyon nehéz. Na de nem adom fel, az azért távol áll tőlem.
Elhajolok tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, mert érzek egy furcsa lejtést a hangjában.
- Szerettem ott Erik. Nem volt pocsék sulis évem, te is láttad, mennyien szerettek, és most ott hagytam őket... el fognak felejteni - amit nem szeretnék, és naivan azt hiszem, hogy a velünk történtek miatt ez nem is fordulhat elő. Hálás vagyok azért, amiért nem én vagyok az, akinek megnyomorították a sulis éveit, sőt.
- Kezdhetek mindent elölről - emelem égnek a tekintetem. Nem várom tőle, hogy megértse. Ő nem volt mindig velem, és igen, van pár dolog, amiről még ő sem tud, de ez természetes. És nem hiszem, hogy itt is ugyanolyan lenne. Annyira szerencsés egy ember se lehet.
- Tudom... - biccentek, hisz ebben is teljesen biztos vagyok, aztán elvigyorodok.
- Foghatod megint a hajam hányás közben - nem ez a legkellemesebb közös emlékünk, de sose felejtem el neki, hogy akkor nem üvöltözni kezdett velem, pedig még én magam is belátom, talán kicsit korán tapasztaltam meg az élet azon árnyoldalát.
- Hagyj már... mit kezdjek én egy papuccsal? - horkanok fel elégedetlenül. Semmi szükségem nincs egy bólogatós kutyára. Igen, volt mikor tetszett, ki is használtam, de hosszútávon marha unalmas tud lenni.
- Amúgy sem  pasizni jöttem, vágod, hogy ez egy iskola ugye? - bököm oldalba játékosan, majd visszahajolva a nyakához, adok egy puszit rá. Csak mert megszokás.
- Mehetünk? - bökök a kastély irányába, de olyan fejjel, mint akinek épp a fogát húzzák.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

- Vallj színt! rivallják.
- Szivárvány... suttogom.


Narnia hercegnője: #amerész | Ervin tartozéka
Sárközi Erik Levente
INAKTÍV


lucky strike
offline
RPG hsz: 112
Összes hsz: 603
Írta: 2017. május 14. 12:31 | Link


A vállait átfogva húzom magamhoz, egy egészen picit még magamhoz is szorítom, de tényleg csak egy nagyon rövid ideig. Még mielőtt bárki félreértené, nem erőszakoskodom itt a húgommal, csak szeretném, hogy tudja, tényleg itt vagyok.
- Bennem sem bízik, ha ez megnyugtat téged - állam a fekete hajra támasztom, nyomok egy puszit a homlokára. Bennem sem bízik, csak az a különbség, hogy én már felnőtt vagyok, Alexa meg még nem. De neki is el fog majd jönni az ideje.
- Biztos vagyok benne, hogy Angela nem fog elfelejteni. Komolyan, kezdek féltékeny lenni arra a lányra, mindig kihagytok mindenből - nem mintha az álmaim között szerepelne tizenöt éves lányokra vigyázni, de Lexa ettől függetlenül a húgom, és vágom én, hogy ő meg a legjobb barátnője, de a testvére meg csak én vagyok. Érted. Nem mintha nekünk nem lennének meg a titkaink mondjuk.
- Nem olyan rossz nulláról indulni - megrázom fejem, nekem is el kellett kezdenem valahonnan Kanadában, és most itt vagyok, épen egészségesen, ja. - És vagy annyira tökös csaj, hogy kezeld a dolgot - megvonogatom vállaim, ezen a téren büszke vagyok a húgomra. Nem az a hisztis, tipikus lány, aki elvárja, hogy az ölébe essenek a dolgok. Ő szabályokat hoz, és ha kell, megszegi őket, és imádom őt.
- Ez az alap, tesó - elvigyorodva emelem elé öklöm egy ökölpacsira, majd le is engedem azt. E
- Hé, az ilyen iskolás pasik a legrosszabbak - megcsóválom fejem, még a szemeim is megforgatom. Én sem voltam ám egy szent, szóval tudom, hogy miről beszélek. - Tudod - elmosolyodva kacsintok, még egyszer magamhoz ölelem, majd egy intéssel emelem a levegőbe a csomagjait. Nos, nem én vagyok a törönyőr, ahogy a gonosz keresztanya sem, hogy bezárjam egy sötét lyukba, és ne hagyjam élni. Kellenek neki az élmények, és az egyedül való boldogulás, ahogy nekem is kellett, és ha rajtam múlik, meg is fogja ezt kapni. Ismerem annyira, hogy tudjam, nem most fog elkezdeni őrjöngeni, meg elszabadulni, meg elzülleni. Okos kislány ő.
- Csak utánad, kisasszony.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Sárközi Alexandra Anna
INAKTÍV


Az ördög másik arca
offline
RPG hsz: 96
Összes hsz: 791
Írta: 2017. május 14. 13:18 | Link

Életem férfija  Love


- Van valaki, akiben igen? - költői a kérdés, mert anyánk talán az egyetlen. Mondjuk azért erre se vennék mérget. Dorian már sok mindent látott és élt meg, talán még természetes is, hogy óvni akar engem... minket, csak nem a jó módszerrel teszi ezt. Engem nem lehet bezárni és Eriket se.
- Nem élhetem az egész életem mögéd bújva Erik, kell hogy legyen sajátom - komolyan nézek a szemeibe, mert ezt így még sose mondtam neki. És tudom, hogy neki az lenne a legjobb, de nekem nem. Kell az önállóság, hogy elkövessem, majd kijavítsam a saját hibáim. Hiába nem úgy neveltek, ha mindig elintézi más helyettem a dolgaim, előbb utóbb már elvárnám, nem akarok olyan lány lenni. És nem is leszek, abban azért biztos vagyok. Ami már megvan bennem, azt nem tudják elvenni, és hálaégnek van egy csomó tök jó tulajdonságom, csak még alkalmam nincs kibontakoztatni őket.
- Tudom, majd lesz valahogy... - elmosolyodok, de nem annyira őszintén. Ha hisztizésre szántam volna magam, akkor az az a nap lett volna, mikor közölték velem, hogy lelépünk. De még akkor sem tettem, közöltem az ellenérzésem, megpróbáltam meggyőzni őket, hogy gondolják át, és vegyék figyelembe azt is, hogy az én életem ott van, és hát.... ennyire sikerült. De tudom, hogy valahogyan biztos lesz.
Ökölpacsizok vele, mert ez már inkább jellemző ránk, mint az ezelőtti pillanatok, de ha még vele se tudnám megosztani azt, mai a fejemben van, megzakkannék. És ő nem hülyéz le, vagy mert a testvérem, vagy mert tényleg nem lát annak. Ez részletkérdés.
- Nem kell mindet leírni, csak akad közöttük legalább egy, akit nem reggelizek meg... - forgatom meg a szemem, mert tény, a fiúk... nos, nekem teljesen más elvárásaim vannak velük szembe, és ez az, amit nem fogok kiteríteni senkinek. Megvan a saját mércém, aszerint döntöm el, kivel kerülök közelebbi viszonyba. Csak hát, az a mérce magas, és eszem ágában sincs alább venni belőle, inkább kivárok.
Ahelyett, hogy elmennék, belekarolok és mellette haladok. Attól, hogy átlépünk egy küszöböt, még nem fogom nem azt mutatni, hogy ő a legfontosabb ember számomra. Aztán, ha röhögnek? Kapnak egy maflást max. Nem, nem áll távol tőlem, hogy behúzzak valakinek, épp csak nem sűrűn teszem meg.
- Megadjam a jelszót? Be akarsz lógni? - pislogok fel rá, egy cinkos mosoly kíséretében. Nem akarom úgy elengedni, hogy ne legyen teljesen tisztában vele, minden oké lesz velem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

- Vallj színt! rivallják.
- Szivárvány... suttogom.


Narnia hercegnője: #amerész | Ervin tartozéka
Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
offline
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. május 14. 21:36 | Link

Me gustas tu
ruci
Önzőség. Önzőség volt tőlem, hogy az arcához értem, mert az már nem tartozott hozzám. A fiú és a köztem húzódó szakadék még mindig annyira végtelennek tűnt, hogy akárhogy próbáltuk keresni a kapcsolódó pontot, vagy a kevésbé durva mélységű részt, sehol sem leltük. Az évek során ez a lyuk csak nagyobb lett, és most teljes mértékben úgy érzem, hogy még szélesedett is köztünk. Már nem láttam tisztán Zali arcát, már csak az alakját tudtam kivenni, a jellegzetes, fekete haját, ami még messziről is kétségbeejtően puhának tűnt. Egy pillanatra viszont mintha mégis sikerült volna áthidalnom az akadályt, egy délibáb közelebb hozta hozzám a fiút, amíg megérintettem az arcát. A délibáb, ami mind a kettőnket becsap jelenleg, mert elhiteti velünk, hogy van értelmünk. Pedig nincs. Isteni jelnek vettem azt, hogy elszakadtunk, nem volt se az ő, se az én hibám. Ez csak a sors, amitől még inkább fáj az egész. Mert tényleg teljes szívemből szerettem Zalánt, sőt az érzéseim mintha még mindig felé húznának, bár lehet ez pont a délibáb által elért dolog. Hogy újra eszembe jussanak dolgok, amit az érintés idézett elő. Hirtelen mintha felkavarodott volna körülöttem a szél, és emlékek, talán inkább benyomások nyomultak az agyamba. Annyira bódítóan kezdtem el érezni az illatát, a hajának csúszását az ujjaim alatt, a csókjának édes ízét, hogy legszívesebben a fülemet befogva sikítottam volna amíg eljön a tompa fájdalom, hogy mindez már nem az enyém, és vége lesz a dolognak. Amíg nem marad más, mint az üresség, mert ennél még üresnek lenni is jobb. A begyógyultnak hitt seb olyan erővel lett feltépve, hogy éreztem, ahogyan a térdeim remegése egyre erősebb lesz, hogy megbicsaklanak azok, és meg kell kapaszkodnom a kabátjában, hogy nehogy elessek. A tompa fájdalom a fejemben mindennek az előzménye volt, mindig ez történik, amikor valami eszembe jut a régi életemből. Az elején még nehezen szoktam meg, pedig Szöulban is tértek vissza emlékeim. Akkor jóval erősebb fájdalmaim voltak, amitől az utca közepén sikítani kezdtem, vagy néha el is ájultam. Sokszor idegenek siettek a segítségemre, az orvosok pedig azt állapították meg, hogy az amnéziám ellen így küzd a szervezetem. Az agyam folyamatosan harcol, ha olyan benyomás ér, amitől visszakaphatnám az emlékeimet, a testem viszont ezért bosszút áll. Talán a testem jobban tudja, hogy ez fájna nekem, és támadással akar megvédeni, vagy pedig az agyam a jó fiú, és a testem gonoszságból tartja távol tőlem azokat a csodás perceket, amit a fiúval töltöttem? Vagy a gyermekkorom emlékeit? Nem értettem, hogy miért alakultak így a dolgok, de már jó ideje nem tudtam hibáztatni Zalánt a szakításunk miatt. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy nekünk ez van megírva, és kész.
Nem tudom honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy megöleljem, de amint megtettem, az a pár másodperc, amíg nem reagált hosszabbnak tűnt, mint a távol töltött idő. Annyira rettegtem, hogy hirtelen hányingerem lett, hogy zúgni kezdett a fülem, de amikor visszaölelt mindez semmissé foszlott. Akkor nem számított semmi, csak a meleg karjai, amik a derekam köré fonódtak, és az a hihetetlen érzés, amíg a szívemből kiengedett a fájdalom és a szorongás. Egyik könnycsepp követte a másikat, amíg az ártatlan cseppecskék zokogást idéztek elő belőlem, és csak jobban szorítottam magamhoz, hogy beszívhassam a ruháinak a régről megszokott, fás-fűszeres illatokat. Ismét éreztem, ahogy kavarogni kezdtek a gondolataim, eszembe jutott, hogy először ez mennyire zavarba hozott, de mindig annyira szerettem, hiszen annyira férfiasnak hatott, hogy már ettől nőnek éreztem magam. Érző, lélegző hús-vér felnőtt nőnek, ami miatt jóval komolyabb voltam a kortársaimnál. Sokkal többet adott nekem, mint elvett, hiszen a miatta kapott felnőttségem miatt tudtam elviselni azt a trét, amibe sodródtunk. Sosem ő volt a szenvedésem. oka. A szenvedésemet egy igazságtalan természeti törvény hozta, Zalánnak hála pedig képes voltam kibírni és még tovább fejlődni.
Felnéztem rá, és szinte öntudatlan állapotban, fel sem fogtam a szavakat, amik kiszaladtak a számon, de annyira szerettem volna már mindezt kimondani, hogy egyszerűen hagytam utat engedni magamnak. Hogy könnyíthessek a helyzeten, még ha egyszer meg is bánom a dolgot. Abban a pillanatban megállt a szellő, nem mozogtak a levelek, minden szépiában játszott Zalánon kívül, ezért is jelentettem ki a következőt:
- Komolyan, annyira szeretlek! – nem tudom, hogy érthette- e a szavaimat, mert még mindig sírtam, és akadozva, elcsukló hangokkal tettem meg neki a vallomást, szinte észre sem vettem, de már régóta szeretném mindezt elmondani neki. Csak úgy folytak belőlem a szavak, mintha egész életemben hátrakötötték volna a nyelvem, és nem beszélhettem volna – Soha nem szüntelek meg szeretni. Attól, hogy az emlékeimet elveszítettem, és megváltoztam az érzés megmaradt. Ugyanúgy, minden alkalommal összeszorult a szívem, és hevesebben kezdett el dobogni. Ugyanúgy gyönyörűnek láttalak, mint előtte, és nem csak a külsőd miatt. Soha nem változott meg semmi, rajtam kívül.
Ismét egyfajta megkönnyebbülést éreztem, amikor mindezt kimondtam, bár a bőröm kissé kipirult tőle, és a szájízem is keserédes lett, mivel nagyon szerettem volna, hogy ezt tudja, és boldog voltam, hogy elmondhattam, de haragudtam magamra, amiért nem akkor tettem meg. Talán minden megváltozott volna, de mintha... a természeti törvények, amik felett mi nem uralkodhatunk ténylegesen hátrakötötték, vagy kiszárították volna a nyelvemet.
- Nagyon kevés dologra – vallottam be – furcsamód akkor kezdek el emlékezni, ha találkozom valakivel, de sosem emlékek jönnek elő, csak érzések, nagyon ritkán képek. Szöulban tért vissza pár dolog, de nem kedves dolgok. Olyanok, amikor veszekedtünk, és távolabb kerültünk egymástól a kapcsolatunkban. Amikor tetszettél egy lánynak, én meg féltékeny lettem, és kiabáltam veled, aztán három napig nem találkoztunk. Távolságokra emlékszem csak.
Talán pont azért jöttek is úgy azok az emlékek, ahogy. Mert fájdalmas dolgok voltak.Persze a jó dolgok sem leányálomként tértek vissza hozzám, de az tény, hogy negyed annyira nem voltak durvák, és csak enyhe szédülés tört rám olyankor, amikor valami ténylegesen jóra emlékeztem, nem pedig eget rengető fájdalom. Akkoriban rengeteg József Attila verset olvastam, mert ténylegesen úgy éreztem, hogy tönkremegyek a dologban, és társat akartam találni. Olyan társat, aki száz százalékosan megérti az érzéseimet, és az egyedül maradt, megcsömörlött költő jó társnak tűnt. Furcsamód erőt merítettem a verseiből, és ezért is mertem visszatérni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozunk majd.
- De szeretnék mindenre emlékezni. Nem akarom, hogy elvegye tőlem bárki azokat a dolgokat, amiket tőled kaptam – a kezéért nyúltam, és olyan erővel szorítottam meg, ahogyan régen tettem azt, amikor nehéz időszakot kellett átélnie – Vissza fogom őket szerezni, mert szükségem van rájuk. És ez csak úgy lehetséges, ha nem tűnsz el. Nem is akarom, hogy eltűnj, mert nagyon sokáig távol voltál. Már a második nap vissza akartam rohanni, de nem tehettem. Féltem volna szembenézni veled.
Pontosan tudom, hogy nem ő mondta azokat a szavakat, inkább csak mondatták vele a körülmények. Hogy is térhetnék vissza valakihez, akinek fáj, ha vele vagyok? Ennyire nem vagyok önző, ennyire sosem lehetek önző. Viszont úgy gondolom, hogy azt megengedhetem magamnak, hogy a keserédes szerelmem emlékével éljek még akkor is, ha az elvesztését sosem felejtem el, és nyolc macskával fogok megrohadni. Még akkor is vissza kell kapnom őket, mert Zalán már rég a lényem részévé vált, erősebben, mint ahogy azt sejtettem volna.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Lepsényi Zalán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 213
Összes hsz: 1788
Írta: 2017. május 15. 01:58 | Link

bajo el mismo sol...

Panka érkezése olyan volt számomra, mintha az éjszaka közepén megpillantottam volna a távolban felbukkanó patrónusomat. Termete semmi a nagy feketeséghez képest, mégis olyan fényesen világít, hogy kilométerekről is látni lehet. És nem utolsó sorban: én úgy csodálkoztam rá. Eddig meglehetősen könnyedén kezeltem a találkozásunkat, lehajoltam, bekötöttem a cipőfűzőjét és érett ember módjára álltam mellette és engedtem közeledni magamhoz. Én magam is szeretném azt hinni, hogy az vagyok, de ott motoszkál a fejemben, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani. Érzem a vihar előtti nyomasztó kánikulát, mely már-már fulladozást okoz, s ajkamba harapva igyekszek elfojtani minden érzelmet. Nem akarok már fájdalmat érezni, elegem van a traumákból, mégis valami azt sugallja, ez nem az a nap lesz, amikor bírni fogom tartani a szívem körül felhúzott falat. Pankát látva végigfut fejemben az egész vele eltöltött időszakom, mely az életem egyik legmeghatározóbb tartománya a mai napig. Nem felejtettem el őt, épp annyira élnek bennem azok a percek, mégis azt hittem, hogy sikeresen túltettem magam rajtuk. Talán így is van. Azonban Panka két szép barna szeme, ahogy azokkal szívfacsaróan néz vissza rám, borzasztóan felszántják az összes érzelmi védelmemet és a húsig marják a dobogó szervemet. Annyira érdekel, hogy mi történt vele, milyen állapotban van, mit érez, hogy jutott el idáig és miért jött az iskolába. Tudni akarok mindent róla, mert bár a mi kapcsolatunk csúnyán véget ért, nem csak egykor volt nekem ő fontos. Azt a személyt, akit valaha szerettem, sosem fogok kevésbé szeretni, legfeljebb máshogyan. Annak a lánynak még pontosan annyira szeretnék jót kívánni, mint amikor hosszasan mélyedtünk egymás ajkaiba és pihentünk meg egy átlagos péntek délután a másik karjaiban. Segíteni akarok a jövőben is, hogy boldog legyen, könnyen vegye az akadályokat. Szerintem sosem leszek képes megváltozni, Panka a szememben egy csillogó angyal amíg világ a világ. Talán ezt hívják szeretetnek. Nem szerelemnek, ez annál esetleg több, de mindenképpen letisztultabb és sokkal egyszerűbb. Mit jelent a szeretet? Azt adni, amire másnak szüksége van.
Ha én magam egy porcelánváza vagyok, akkor Panka ölelése a hatás, amitől teljességgel megrepedek. Csupán állok ott, érzem, valami felszínre fog bukni belőlem, pedig annyira rejtegetem. Végül én is megölelem a lány, a nőt, aki bár oly törékenynek mutatkozik, sokkal erősebb a látszatnál és ezt tudom is. Nehéz beismernem ennyi év után, de bizony ismerem ezt a lány, csak el kell hinnem, hogy ő még mindig ugyanaz a személy, aki anno volt. Magamhoz szorítom, először lazán, óvatosan, távolságot tartva, de nem miatta, hanem mert félek. Tán megint előtör belőlem a kisgyerek, aki nem mer szembenézni az érzéseivel, csak mert fél, hogy újra megsebesül. Össze-vissza járnak a gondolataim, miközben meghallom Panka sírását és erre gombócok gyűlnek a torkomba. Nem szeretem, amikor sír, ezt mindig annyira őszintén és keservesen tudja megtenni. Egy olyan lánytól, aki sosem enged teret az érzései ilyenfajta megnyilvánulásainak, csak amikor már minden szakad, ezt nem könnyű hallani és feldolgozni. Látod? Ismered. Tényleg jól ismerem azt a nőt, akit most karjaim között érzek, majd ahogy egyre jobban folynak könnyei a feltört porcelánvázából is kitörik egy puzzle darabka. Egy kezemmel a fejéhez nyúlok, hajába simítom kezemet, mintha ezzel nyugtatni tudnám. Pont én? Pont egy olyan ember, aki bár meredten áll és támasztja a kifakadt lányt, mégis ajkába harapva, összeszorított fogakkal küzd a fájdalom és az önuralom megtörése ellen. Egy felnőtt férfi nem sír, erős.
Végül Panka fenéz rám, tekintetünk találkozik és kibukik belőle az, ami hurrikánként sodor el, a levegő bennakad, szemeim kerekebbek lesznek végigfut a testemen egy áramütés. Nem vártam ezt a vallomást, pár pillanatnyi sokk után ismét elnyílnak ajkaim és a legkeservesebb sóhajtás szökik elő belőlem. Muszáj elvennem a tekintetem a lányról eközben, nem bírom tovább a maró érzést. Én tényleg próbálom uralni az érzéseimet. Egy pillanatra enyhül dereka körül az ölelésem, de csak annyira, hogy egy másik fogással karolhassam magamhoz: immáron a válla vonalában és a lapockájánál fonom át teljes karjaimmal és húzódom hozzá közel. Arcát a mellkasomhoz érintem én pedig homlokomat hajtom rá a feje búbjára.
- Panka! - szökik ki vészkiáltásként a neve, miközben szemeimet összeszorítom a legmagasabb búbján, ahol úgysem láthatja arcomat, nem is akarom, hogy lássa a könnyeivel küszködő kisfiút. A soron következő, szinte kiömlő szavak mélyen hatnak, teljesen atomokra porlasztják a porcelánvázát és szerteszórják a világban darabjait. Megremeg a testem, nem is egyszer, hanem folyamatosan remegni kezd, egyik kezem felcsúszik a nyaktövéhez, míg a másikkal érezhetően, de nem fájdalmasan belemarkolok a lapockájánál lévő ruhadarabba és összegyűröm a markomba. Így hallgatom a szavakat, s mikor megtudom, mit érzett ezidáig, levegőért kapok és felkiáltok. - Panka! - ez persze jóval halkabbra sikeredett, mint az előbb, de én belülről úgy érzem, mintha torkaszakadtamból üvöltöttem volna az égető érzéstől, mégis eltörpül a lány hangja mellett és szinte meg sem hallva mondja tovább az szíve tartalmát. Mellkasom szaporán mozog fel s le, a levegőt kapkodom, de már meg sem próbálom megakadályozni a sírást, esélytelen. Talán Panka megkönnyebbült, hogy kimondta az érzéseit, engem viszont teljesen megtört ezzel és az őszinteségével. Két kézzel kapaszkodok belé, mintha egy nálam jó egy fejjel kisebb lány megvédene.
- Annyira fontos vagy nekem - szökik ki belőlem teljes sírás közepette, némileg suttogós hangon ez a tény. Fejemet még mindig az övé felett tartom, nem nézek rá közvetlenül, csak felemelem az államat és már nem a homlokom, hanem az állam, illetve ádámcsutkám ér Panka kobakjához. Küszködök a levegővel, de nem számít, a szívem vadul ver és a szédülés kerülget. Hirtelen minden behomályosul, majd újból tiszta lesz. Már nem vagyok érett férfi, de akárhogy is, egy érzelmes ember vagyok, aki alapjáraton nem osztja meg mással a gondolatait, de van olyan angyal, aki így meg tudja siratni és aki még az acélembert is néhány szóval ripityára tudja törti. Nem érett férfi vagyok, hanem egy olyan férfi, aki felvállalja érzéseit.
- Ne haragudj! - Úgy tűnik, csak darabokban jönnek a szavak, bár nem azért, mert nem tudom, mit mondjak, hanem mert nem tudok beszélni se. - Egy vadbarom voltam, aki akkor hagyott el, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá, aki feladott egy ilyen lányt, mint te. Elmenekült, mert félt, hogy még jobban megtörik majd és csak utána jött rá, hogy mit tett - szalad ki belőlem is az őszinteség, bár olykor meg-megakadok a nehéz levegővételektől és a bőgés okozta fájdalomtól. Ezeket a szavakat mindig is el akartam mondani Pankának, csak reménykedhettem benne, hogy valaha újra látom és most nem hogy tökéletes alkalom nyílt erre, de gondolkodás nélkül fakadok ki. - Egy csoda vagy, Panka! - teszem hozzá, s apróra préselem a szemeimet, hogy legördüljön a könnycsepp, ami eddig felgyülemlett a szemgödrömben. A következő percek a megnyugodásról szólnak nálam. Panka elmeséli, hogy mikre emlékszik és szerencsére én eközben is meg tudok békélni a testemmel, mely már kevésbé remeg. Észre sem veszem, de még mindig úgy ölelem magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Nagyon jól esik.
- Ezeknél sokkal szebb pillanatból állt a mi kapcsolatunk - mondom már viszonylag átlagosabb hangom, noha ennyi idő alatt még nem lehet teljesen lehiggadni. Sikerül vennem a bátorságot, hogy a könnyektől nedves arcomat felvállaljam előtte, elvegyem az arcom a feje tetejéről és szembenézzek vele. Ő is a sírástól nedves arccal néz vissza rám, az előbbi szép emlékekre tett megjegyzésemet alátámasztva pedig elmosolyodom lágyan, de borzasztóan őszintén. Hüvelyujjammal letörlöm az egyik arcán ragadt cseppjét. Még mindig mosolygom rá, nem tudom mi ütött belém.
- Azokat az emlékeket már senki sem veheti el tőlünk. Remélem sikerül visszaszerezned őket valahogy, de én itt leszek, még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Kérlek ne távolodjunk el újra és ha megbocsátasz, akkor segíteni fogok megtalálni azokat az emlékeket, ahogy minden másban is számíthatsz rám ezek után is - ezeket már boldogan mondom. Igen, mesélni fogok neki magunkról, esti meseként fogok felolvasni neki, mintha két főhősről szólna a történet.
   
Utoljára módosította:Lepsényi Zalán, 2017. május 15. 09:38 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Révay Lili Athalie
INAKTÍV


A halálosztó kiskedvence :3
offline
RPG hsz: 511
Összes hsz: 1049
Írta: 2017. június 2. 20:16 | Link

Laura

- Lau!
Ijedten nézek rá, hiszen egy pillanattal ezelőtt még semmi komolyabban nem tudtam leolvasni az arcáról, most meg mit látok? Szaladnak lefelé a könnyek az arcán.
- Jaj Merlinkére!
Nem korholom, inkább csak olyan anyáskodóan mondom neki, feltérdelve mellé elkezdem a kezemmel törölgetni az arcát és egy nagy cuppanós puszit nyomok a homlokára, hogy érezze, mennyire nagyon itt vagyok.
- Nem megyek én sehova, ne félj!
A puszi után nem húzódom el, és így teszem jó, mert hirtelen megölel és még sikongat is hozzá. Én is visszaölelem, egy hosszú percig egymásból öleljük ki a szuszt, és ennek nagyon örülök. Féltem, hogy nagyon mérges lesz, amiért nem szóltam neki azonnal, de erre is megvan ám az okom, csak előbb örömködjük ki magunkat.
- Fúú, nagyon remélem. Nagyon féltem, hogy most mi lesz velem. Én nem akartam Angliába menni, és tudod, lehet, hogy megsértődtek rám, de mit csináltam volna én ott, már megint egyedül maradtam volna, és még csak el se tudtam volna köszönni tőled.
Rögtön, ahogy hazaértem Laurától, akinél a nyár egy részét töltöttem, kezdődtek a bonyodalmak, aztán olyan káosz volt minden, hogy nem is tudtam mit mondani, egyszerűen nem volt annyi lélekjelenlétem sem, hogy egy pennát ragadjak, és annyit írjak, baj van. A másik meg, hogy ha mindig megírtam volna mindent, akkor Laurának is egész szünet alatt egy gyomorgörcsöt okoztam volna. Nekem ő a legjobb barátom, és szerintem neki is én vagyok, tehát ebből az következik, hogy egymás nélkül minden annyira nagyon bonyivá vált volna.
- Ez nem igaz! Minden egyformán fontos. A rajzaid is nagyon fontosak, hiszen olyan nagyon csodálatosak. Gondolkoztál már rajta, hogy például nagykorodban művész legyél? Vagy belső építész vagy ruhatervező? Szerintem mindegyik nagyon jól állna neked. Sőt, lehetnél mindegyik!
Persze tudom, hogy a felnőttek egy munkahellyel is sokat dolgoznak, és sokszor túlóráznak, de akkor is, hiszem, hogy Laurának ez se kottyanna meg.
- Huh, mennyi kérdésed van!
Nevetem el magam, de nem hiszem, hogy ez baj lenne. Azt hiszem fordított esetben én is pont ennyi kérdést tennék fel, és pont ezeket.
- Kezdem a legutolsóval. Az Iványis dolgot végigvitted velem, mindig arról beszéltem, és lásd, mi lett belőle. Féltem, hogy ha ebbe is beleélem magam, akkor a végén megint így járok, ezért nem mondtam senkinek. A diákigazolványomat most vettem át, így hivatalosan te vagy az első ember, aki megtudta, mármint az ott élőkön kívül. Lent lakunk Bogolyfalván, a Macskabagoly utca 28-ban. Azt mondták, hogy bármikor jöhetnek a barátaim, írnak kikérőt, hogy kiengedjék őket szabad hétvégén túl is, és Everett bácsi, vagyis most már apu, azt mondta, hogy szívesen beszélnek a szüleiddel is, hogy eljöhess hozzánk sokszor. A szobám csúcs szuper és a ház is. De a szobámat én rendezhetem be, viszont nem tudom, hogy milyen legyen, ezért kell a segítséged.
Laura olyan jól látja a dolgokat, és nagyon ügyes. Arra gondoltam, hogy rajzolhatna nekem pár dolgot a falra, így igazán egyedi lenne a mintája. Csak előbb látnia kell a felületet, mielőtt ebbe beleavatom.
- Everett bácsi és Révay Valentin ketten nagyon jó barátok, és Everett bácsi szeretett volna még gyereket nevelni, de a felesége meghalt szegénynek, így kitalálta, hogy örökbe fogad gyerekeket, ezért megkérte Valentint, hogy segítsen neki, így együtt fogadnak örökbe. Nagyon izgalmas. És én végül is ott lakom Valentinnél, de egymás mellett van a két ház, így mindig együtt vagyunk szinte. A testvéreim pedig az ő gyerekeik lettek, akik képzeld el, együtt járnak! Ez egy kicsit furcsa, mert csókolóznak meg szerelmeznek egymással, de mégis őt a testvéreim. De nagyon rendesek. Mind a ketten Eridonosok, és hatodévesek. Ash nagyon okos, és sokat tanul, Franci meg nagyon szép és kedves, és van neki egy rókája, illetve már nekünk van, szóval van egy rókánk, aminek szárnya van. Egy bi-bi, és az a neve, hogy Mimi. Állítólag, ha adna ki hangot, akkor meg gágogna, mint a liba, hát nem vicces?
Imádom Mimit, mostanában mindig beoson a szobámba, és mikor reggel felkelek, a szám tele van a szőrével, mert sokszor a nyakamhoz bújva alszik, a farkincáját meg az arcomra teszi. Vicces állat, és nagyon szeretni való.
- Még nem is csomagoltam ki teljesen, de azt mondják, hogy nyugodtan tegyem meg, mert ez már nem változik meg, csak maximum lesz még testvérem. Még furcsa, hogy apunak meg apának hívjam őket, de egyelőre jól megvagyunk, és kéééépzeld! Mostantól én is a színházban fogok fellépni. Persze csak kicsi szerepekben, de például minden kedden lesz próbám. Hát nem izgalmas?
Kérdezem, és erre ő is annyi sok szóval reagál, hogy azt hiheti a világ,
 hogy nem is fejezzük majd be a beszédet. Képesek lennénk rá, szerintem,
 de aztán meg olyan borzalmas dolgokkal jönnek, mint a takarodó, meg olyan isteniekkel, hogy vacsora, így kénytelenek vagyunk berekeszteni a csacsogást és áttérni rá egy másik időpontban.
Utoljára módosította:Révay Lili Athalie, 2017. július 8. 09:19 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Várffy-Zoller Vándordíj 2018
Iskolaelső 2019 tavasz
Mácsai Ráhel
INAKTÍV


Blondie - Cinderella
offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 2239
Írta: 2017. június 19. 19:37 | Link

Álmos, Előd, Ond, Kond....

Teljesen jól elvagyok különben ebben a hőségben. Ma végre volt időm arra, hogy haza is menjek, de csak pár könyvért, amit Mina megígért, hogy elvihetem, mert neki már nem kell, nekem meg pont most van rájuk szükségem. Azért van előnye annak, ha a nővéred csak nemrég végzett itt, így pár jegyzetét is lenyúlhattam, így nekem tényleg könnyebb a tanulás, mint egy olyannak, akinek senkije nincs a kastélyban.
Beugrottam azért még egy kávéért is, lassan közeledek a nagykorúság felé, így már nem is kell annyiszor szépen pislognom, csak ha új ember van a pultban, aki még nem ismer. Persze ezzel most sem volt gond, kiadta nekem, és jó fej is volt egyébként, mert nagyon sokat mosolygott, így meg nekem is kellett, na. Azért a jó kedvem úgy párolog, ahogy egyre közelebb érek a kastélyhoz, valahogy már nem annyira élvezem, hogy folyton itt vagyok. Jó volt csak úgy eltűnni, és felbukkanni valahol máshol, de annak már vége, így ebbe kell beletörődnöm.
- Szia - köszönök óvatosan a fiúra, akit meglátok, még a szemöldököm is összevonom, hátha beugrik valami, hogy ismerem-e, vagy hasonlók.
- Ne segítsek? - teljesen ártatlanul teszem fel a kérdést, miután az üressé vált papírpoharat kidobom a szemétbe. Nem csak azért teszem, mert prefektusként rossz lenne, ha hagynám itt, alapból a természetem ilyen, jelvény nélkül is.
Mondjuk azért már kezdek hozzászokni úgy tényleg, hogy van, már párszor majdnem meg is büntettem embereket, csak aztán valamiért sose. Az Dante reszortja, neki jobban megy.
- Most jöttél? - még a fejem is oldalra döntöm, úgy pislogok rá, csak mert egyáltalán nem rémlik, hogy valaha is láttam volna. Nem olyan az arca, amit az ember lánya könnyedén elfelejtene.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2017. június 19. 20:10 | Link

Ráhel

- Hülyeség - morogja a határozott léptekkel haladó nővére után. Pillanatokkal később már csak cipősarkának kopogása marad Zenkő után, ő pedig ott ücsörög a ládáján egymaga. Félhangosan szitkozódva rúg bele egy kőbe, aminek mindössze annyi a bűne, hogy éppen ott volt, ahol. Felpattan a bakancs orrára, aztán hangosan koccan egy másik kőnek, és gurul még pár métert. Végül egy utolsót pattanva tűnik el egy fűcsomó tövében. Idegesen szusszanva fogja meg a láda fogantyúját végre, amikor már nővére után a kopogás hangja is elhalt, és ránt egyet a ládán. Tulajdonképpen egyszerűbb lenne, ha csak a levegőbe emelné a megfelelő bűbájjal, de abban meg mi lenne az élvezet? A lányt észre sem veszi, miközben nagyot lendít a ládán még térdével is rásegítve kicsit, hogy aztán az hangosan ér földet recsegve-ropogva, azzal a lehetőséggel kecsegtetve, hogy mindjárt szétesik, ha a gazdája továbbra is ilyen kíméletesen bánik vele. Abbahagyja az erre irányuló kísérletet és végignéz a lányon.
- Nem - érkezik a tömör válasz egy fél pillanattal később, és annyi agresszivitást tuszkol abba a három hangba, hogy csak úgy tocsog benne a válasz. Felér egy útmutatással melegebb éghajlatú helyek felé, de legalább egy gebedj meg is lehetne. Vállán ránt egyet, aztán zsebéből előhalászva a pálcáját levegőbe emeli a ládát. Köszöni, boldogul.
- Nyilván - válaszolja, a csomagjára pillantva. - Te meg őskövület vagy. Minő meglepetés - folytatja továbbra is éppen olyan bunkón és kelletlenül, mint ahogy nekifogott, csak éppen már néhány lépést is tesz a kapu felé, félhangosan mormogva orra alá, ám mindebből csak annyit érteni, hogy Zenkő. A hangsúly alapján azonban éppen nem dicséri a nővérét.
- Nem vagyok kíváncsi az iskola történetére, se semmi hasonlóra. Ohridszki-Füst. Pipáld ki a nevem a kis listádon. Cső, Barbie - köszön el, kezét megemelve egy laza intésre, aztán elindul előre.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: « 1 2 ... 8 9 [10] 11 12 ... 17 18 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék