Rach <3
Január 1. 22:30 után picivel
~ öltözet

Bosszankodva siettem a kastély azon széle felé, amely mellett a piciny házikó helyezkedett el, ahol a seprűket, illetve a kviddicshez egyéb további segédeszközöket tárolták. Tudtam hogy késésben vagyok, így aztán gyorsabbra vettem a lépteimet. Én jöttem volna hamarabb is, de a járőröző prefektusokra és tanárokra való tekintettel inkább a kastély járatait választottam. Azokban még én sem tudtam általában, hogy hol vagyok, miért találna meg bárki más? Legalábbis ezzel nyugtattam magam, és egyelőre hatékonynak bizonyult a módszer. Sajnos azonban nem volt túl gyors megoldás, mivel sosem jöttem még a könyvtárból a kviddicspályához egyenesen, így kerülőutakon kellett mennem, csak több részletben sikerült megtennem az utat. Ezért a késés.
Egyébként mindent jó előre kitaláltam, vittem magammal a könyvtárba a kabátomat és a sapkámat is, amelyet egy kisebb táskába rejtettem el Matilda elől. Pulcsit nem vettem és nem is hoztam, mert egyrészt nagyon jól bírtam a hideget, másrészt biztos voltam benne, hogyha a programötületünk megvalósul, akkor fázni nem fogunk. Hogy miért voltam a könyvtárban ilyenkor? Csak érdekelt valami, amit a legutóbbi LLG órán vitattunk éppen, és utána akartam járni.
Na de ennyit a jógyerek-imidzsemről, igyekeztem tenni róla, hogy ezt már az év legelső napján elrontsam. Rachel pedig társ volt benne, ahogy álalában minden hasonlóan hirtelen és bevállalós dologban. Többek között ezért is szerettem annyira.
- Bocsi, meggyűlt a bajom kissé az átjárókkal. - mondtam neki halkan, mikor megláttam a szertár előtt. Meg sem vártam a válaszát, csak nyitottam a bejáratot. Igazából arra számítottam, hogy éjszakára be szokták zárni, de úgy tűnik ez egyelőre nem történt meg, mert könnyedén ki lehetett nyitni az ajtót.
- De béna, azt hittem legalább egy minimális kis akadály lesz... - vigyorogtam a lányra, miközben elégedetten állapítottam meg, hogy a szertár jóval nagyobb, mint amilyennek kívülről tűnt - egyértelműen tértágító bűbájjal van ellátva. Imádtam ezt a varázslatot, valamiért mindig elégedettséggel töltött el, ha ilyet láttam használatban.
Leakasztottam két seprűt a falról, aztán az egyiket megemeltem kicsit Rachel felé, és egy cinkos mosollyal az ajkaimon szólaltam meg:
- Ez megfelel? -

Rach <3

Miközben a megfelelő seprűk után kutattam, Rachelt hallgattam. Kicsit összeráncoltam a szemöldököm az egyik mondatára, ugyanis nem volt teljesen világos, hogy hogyan értette.
- Megbuherálni? Mert a pálcát használni nagyon snassz lenne ám... - mondtam nevetve, és kicsit furcsállva is a dolgot, hiszen Rach-nél aranyvérűbb kevés ember volt a kastélyban, így szórakoztatónak találtam a mugli kifejezéseit.
Elégedetten vettem tudomásul, hogy nincs kifogása a seprű ellen, így rögtön a kezébe is nyomtam. Még jó egyébként, mert az itt található seprűk nagy része elég lerongyolt állapotban volt, még a két legtürhetőbbet vettem ki... Szóval elégedetlenkedhetett volna, de nem ment volna vele semmire, mert maximum egy rosszabbal dobhattam volna még meg.
Rach nyomában kiléptem a szertárból, még kifelé menet egy kvaffot is felkapva, majd a vezényszóra felpattantam a seprűre, és megindultunk felfelé. Kissé hideg volt már, de egyelőre lassan repültem, úgyhogy legalább a menetszél nem volt gond. Egy mosollyal megállapítottam, hogy nem jöttem ki a gyakorlatból egyáltalán, még mindig jól ment.
Ez a szabályozás akkora hülyeség...
Egyáltalán nem értettem, hogy miért kor, miért nem képességek alapján kategorizálják a diákokat, nagyon igazságtalannak tartottam. Mindenesetre mi így is megoldottuk, emiatt pedig büszke voltam kicsit.
- Megy a kvaff! - kiáltottam Rachelnek, és eldobtam a lasztit abba az irányba, amerre elsuhanni láttam. Milyen jó érzés volt újra a levegőben lenni! Ha rossz szóviccel akarnék élni, azt mondanám, egészen felemelő, vagy hogy az ember szinte szárnyakra kap... Még szerencse, hogy ilyesmire még csak nem is gondolok, ugyebár.

Rachel és a gurkó

Végig figyelemmel követtem a kvaff útját és bár már sötét van, azért viszonylag hamar láttam is, mikor felém repült. Gyorsan el is kaptam, és büszke is voltam magamra, mert tudtam, hogy Rachel direkt úgy dobta, hogy kihívás is legyen benne. Ki tudja, talán egyszer még a Rellon csapatába is bekerülhetünk, igazából talán nem is lenne olyan rossz.
Éppen dobtam volna visszafelé a kvaffot, mikor egy gurkó repült el mögülem, nem olyan sokkal elkerülve, egyenesen Rachel felé...
Mi a franc?
Azonnal abba az irányba néztem, ahonnan a labda jött, és még láttam a sötétben egy alakot elrohanni a kastély felé. Biztos voltam benne hogy ő küldte, és ha nem féltem jobban Rach testi épségét, rögvest utána is mentem volna, hogy egy jól irányzott átokkal vagy akár pofonnal a helyére rakjam. Elöntött a düh, és nagyon meg is ijedtem, rögtön visszakaptam a fejem Rachel irányába és kiabálni kezdtem.
- Rachel vigyázz! - annyira hangosan kiabáltam amennyire tudtam, hogy mindenképp azonnal észrevegye a veszélyt. Ledobtam a kvaffot, a magasból hullott lefelé a pálya füvére, én pedig így jobban meg tudtam kapaszkodni a seprűben, és rögtön el is indultam a lány felé. Igazából mondjuk ötletem sem volt, hogy mit tudtam volna tenni, hogyha odaérek... Maximum azt tudnám elérni, hogy a gurkó engem kezdjen üldözni, és ne a lányt, mást nem igazán. Azzal pedig nem lennénk sokkal beljebb.
Cikáztak a fejemben a gondolatok, próbáltam kitalálni, hogyan lehetne ezt a gondot megoldani. Még ha Rachel ki is kerüli és le is tudná rázni egy időre, örökké nem menekülhet a labda elől... Semmilyen varázslatot nem tanultunk, amivel egy gurkót ártalmatlanná lehetne tenni, és terelőütő sem volt éppen a zsebemben egy darab sem...
- Mit csinál az ember egy ilyen sz*rral? - kérdeztem magamtól kétségbeesetten, mert semmilyen ötletem nem volt egyelőre, hogy mit lehetne ezzel kezdeni. Megfordult a fejemben, hogy esetleg segítséget hívjak, de akkor itt kellett volna hagynom Rachelt egyedül, amire nem voltam hajlandó. És egyébként is, nem voltam benne biztos, hogy bárki olyantól segítséget tudnék kérni, akitől aztán ne jutna el a dolog a tanárok fülébe, akkor pedig lehet, hogy rövid volt a Bagolyköves pályafutásunk...

Récsöl

Az adrenalinom az eget verdeste, azt hittem az ijedtségtől rögtön leájulok a seprűről, de szerencsére vissza tudtam nyerni a fegyelmezettségemet, mert tudtam, hogy Rachelnek szüksége van rám. Majd később ráérek kiborulni. Vettem két nagy levegőt, aztán elkezdtem a megoldandó feladatra koncentrálni. Kicsit viccesnek tartottam, hogy egy gurkó kevésbé veszi el az önkontrollom mint egyes háztársaim... Dehát ez van.
Legalább félig megkönnyebbültem amikor láttam, hogy egyelőre Rachel tud olyan tempót diktálni, hogy ne érje utól a golyó, ám tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani. Igaza volt abban, hogy hiába repkedek mellette, attól nem lesz neki jobb. De mégis mi a fenét csináljak...?
- Menj vele még pár kört, és mikor a szertár bejáratához érek, kezdj el felém ereszkedni! - mondtam neki közelebb érve hozzá, mert támadt egy ötletem.
Istenem add, hogy sikerüljön!
Kérleltem bármilyen felsőbb erőt, hogy most segítsen ezt balhé és sérülés nélkül megúsznunk. Nem szívesen, de hátat fordítottam a lánynak, és az ellenkező irányba kezdtem el repülni. Közben néha hátrapillantottam, mindig félve, nehogy épp zuhanás közben lássam... De tudtam, hogy meg kell bíznom benne, hogy kibírja addig, amíg valahogy megoldjuk ezt a szituációt.
A szertárakhoz érve azonnal eldobtam a seprűm, nem is néztem merre. Mihelyst a lábam talajt ért, rögtön szaladtam befelé, közben pedig reméltem, hogy Rachel már elindult felém.
Rekordsebességgel kerestem meg a dobozt, amelyben a kviddicshez szükséges labdákat tárolták, majd kiszaladtam vele, közben pedig Rachelt kerestem a tekintetemmel, hogy közeledik-e már. A tervem az volt, hogy majd odakiabálok neki ha már közel ér, hogy jöjjön hozzám minél közelebb, hagyja, hogy a gurkó engem vegyen célba. Én pedig abban reménykedtem, hogyha a labda megcéloz, akkor a labda és önmagam közé tudom majd rakni gyorsan a ládikát, és egy szempillantás alatt rázárni, mielőtt még nagyobb bajt csinálna. A biztonság kedvéért kihoztam egy terelőütőt is, ha nem sikerülne elsőre a művelet, hiszen ha nem jön be, seprű nélkül, a földön álldigálva már aligha van esélyünk elszaladni a gurkó elől.

Rach

Igyekeztem ahogy csak tudtam. Sajnos kicsit elszámítottam magam, nem voltam elég gyors a szertárban, így mire kiértem kezemben a dobozzal és az ütővel, Rachel már nagyon közel járt. Így aztán igyekeztem rákapcsolni, és szinte pánikszerűen dobtam el az ütőt és nyitottam ki a ládikót. Szerencsére a kvaffot már elhoztuk belőle, a cikesz pedig nem foglalt sok helyet, a másik gurkót pedig semmi értelme nem lett volna kivenni belőle, így a tartalmával már nem kellett törődnöm. Nekem az is elég lett volna, hogyha a kvaff helyére csapódik be a gurkó, maximum annak lesz meglepetés aki legközelebb kinyitja – de úgy gondoltam, ők úgyis hozzáértőek lesznek, úgyhogy ez már hadd legyen az ő gondjuk.
- Gyere közel hozzám, aztán gyorsan kanyarodj el, hadd vegyen engem célbe a gurkó! - kiabáltam Rachel irányába, bár lassan már nem is kellett volna kiabálnom, annyira ugyanis nem volt messze.
Nagyon gyorsan dobogott a szívem, közben pedig végig azt mondogattam magamnak, hogy ezt bizony most nem szabad elcsesznem. Hogy miért? Mert a földön ácsorgó célponttal a gurkónak nem lesz nehéz dolga, ha eltál, akkor pedig az csak a jobbik eset, hogy nagyon sokáig leszek a gyengélkedőn. Ezenkívül pedig botrány lesz, az egész iskola tudni fogja...
Kicsit összeszorítottam a fogam, amikor arra gondoltam, hogy ez az egész valami idiótának a hibája. Le mertem volna fogadni, hogy valami hirtelenharagú Eridonos, akit a jelek szerint az is teljesen hidegen hagy, hogy könnyűszerével meg is ölhetett volna minket. Bár ez inkább Rellonos személyiségre vallott volna, de azért azt nem gondoltam, hogy egy háztársunk tette volna... Bár ki tudja, még az is simán megeshet.
Csak abban az egy dologban voltam biztos, hogy meg fogom keresni az illetőt ha ennek vége, és ugyan az átkokkal egyelőre nem bántam túl jól, de biztos voltam benne, hogy Rachellel együtt ketten akár pálca nékül is el tudjuk majd intézni a képét.
A közeledő barátnőmet néztem, várva, hogy mikor veszi be az éles kanyart, a golyót rámszabadítva. A ládát kicsit felemeltem, de még nem teljesen. Csak akkor terveztem befejezni a mozdulatot, mikor majd már pontosan fogom látni, hogy merről jön a labda. Most légy ügyes, Lilla!

Rachel

Most már egyáltalán nem bírtam semmire sem gondolni. Sem a távolodó fekete alakra, aki ezt a "kis" kellemetlenséget okozta nekünk, sem arra, nehogy lebukjunk, de még arra sem, hogy hogyan fogjuk visszafizetni az illetőnek ezt a húzását. Teljesen kiürült az agyam, és csak arra tudtam gondolni, ami a következő másodpercekben fog történnni.
Rachel egyre közeledett, majd vett egy éles kanyart – egy pillanatra itt el is kalandoztam, mert nem tudtam megállni egy elismerő gondolatot, ugyanis nagyon szép csel volt. A mondatára nem válaszoltam, mert bár hallottam, se időm, se kognitív funkcióm nem maradt, ami lehetővé tette volna a válaszadást. A gurkót bámultam, ami most már felém száguldott. Szóval idáig bejött a terv, engem célzott meg... Mostmár rajtam állt, hogy ne rontsam el.
Előretartottam a dobozt, magam és a labda közé. Legszívesebben becsuktam volna a szemem ahogy vártam a becsapódást, de nem mertem megtenni. És akkor puff. És reccs.
Beletalált a gurkó a dobozba, de nem pont a közepébe, és sokkal nagyobb erővel, mint amira számítottam, így a doboz kibillent jobbra. A bal kezemmel rögtön rávágtam a dobozra a tetejét és gyorsan a csatot is a helyére raktam, hogy a doboz ne tudjon kinyílni. Az adrenalin hatása miatt csak addigra kezdtem érezni a jobb kezemben a fájdalmat, mire a doboz már a földön volt, ide-oda mozdulva, ahogy a gurkó még küzdött benne. Most kezdtem el érezni, mennyire borzasztóan fáj a kezem. Hallottam ugyan a reccsenést és éreztem is a természetellenes pozitúráját a kezemnek, azonban mikor az eset történt, nem volt alkalmam erre koncentrálni. Most raktam össze, hogy mi történt: A jobbra kibillenő doboz a hatalmas csapás miatt, amit a gurkó mért rá, egyszerűen hátrafeszítette a kézfejemet a karom irányába, abba az irányba, amely felé egyszerűen nem hajlik. Nagyon furcsán állt a kezem, bénán és a rossz irányba fordulva, megmozdítani pedig nem bírtam, vagy legalábbis a legapróbb próbálkozástól is rettenetesen fájt, úgyhogy inkább nem próbáltam.
- Aú! - kiálltottam panaszosan, majd közelebb léptem Rachelhez, aki közben már leszállt a seprűről.
- Hát túléltük, fogjuk rá. De azt hiszem én most felmegyek a gyenélkedőre. - mondtam remegő hangon, miközben a bal kezemmel letöröltem két kósza könnycseppet az arcomról. Maximum az a gondolat tudott nyugtatni, hogy sokkal rosszabb is történhetett volna.