edzés

Mindig szerettem új dolgokat kipróbálni. Mindig szerettem a friss holmikat először használatba venni, hogy kicsit panaszkodhassak róla, hogy mennyire rossz, hogy még nincs bejáratva, de mennyire zseniális, hogy mindenkié közül az enyém a legfrissebb... Nos, ekkor öt éves voltam. Vagy talán hat, és az akciófiguráimmal tényleg szerettem ilyesmiket csinálni, aztánezt a remekjó szokásomat mégiscsak elhagytam, amikor rájöttem, hogy ez semmire nem vezet, ráadásul utána hihetetlen sebességgel lesz mindenkinek valami ugyanolyanja, mint amivel előtte én dicsekedtem. Így most már csak meghúzódom a sarokban, inkább a háttérbe szorulva villantom ki a cipőim tiszta talpát, az ingjeim még használatlan gombjait, hátha valakinek amúgy ne tűnne fel...
És ez is egy újabb, remek alkalom lesz. Amikor megláttam, hogy Luca kitűzte az edzés időpontját, egy könnyed mozdulattal elővettem a hosszú és kecses csomagot ágyam alól, egész testemet átjárta a könnyed izgalom - ami nem túl sűrűn szokott velem történni -, lassan leemeltem a doboz tetejét, végighúztam a finoman faragott fán az ujjaim hegyét, és... és most itt vagyok. A nap tökéletes arra, hogy először a lábaim közé vegyem, és jobbkor em is jöhetett volna. Kinek van kedve hónapokat is várni akár arra, hogy egy ilyen szuper és zseniális dologban része lehessen?
Minden nehéz és súlyos felszerelést rápakolok a testemre, előtte egész nap készítem magam, minden fehér és színes bogyót leengedek a torkomon, ami szükséges ahhoz, hogy végig tudjam csinálni, és amikor a talpam végre a pálya talaját érintik, újra végigjár rajtam az a kellemes, bizsergő érzés, ami...
Ami arra emlékeztet, amikor belső vérzéssel, és ép csontok teljes hiányában feküdtem a gyengélkedőn, és amikor felkeltem, nem akartam mást, csak egy zsák fájdalomcsillapítót. Ahogy lépkedek, ujjaim rászorulnak a tökéletes új seprű tökéletesen új nyelére, és elhúzott, fintorgó szájjal érkezem meg a gyülekező helyére, ahol már kettecskén is ácsorognak; egy számomra eddig ismeretlen fiú, aki mintha túl lenne öltözve, és Luca, aki meg... Hát, Luca. Valami mosolyszerűt próbálok arcomra erőltetni, nehogy ünneprontónak nevezzenek - meg, a saját ünnepemet is elrontom ezzel, nemde? - , vagy esetleg kellemetlen személynek, s kezemmel is intek egyet a levegőbe, valamiféle köszönés gyanánt.