Benjamin

A lelátón ülve vizslatom a lényeket, amik elhaladnak előttem. Embernek nem igazán nevezném őket, főleg azt nem, aki épp az imént gáncsolta ki az egyik háztársam.
Gyökér.
És ennyi. Nem állok fel, nem megyek oda, hogy vegyen vissza és a többi, a srácnak se segítek összekanalazni magát. Sosem tengtem túl az empátiában, most sem, de hát ez is csak az elcseszett énem egy része, amit természetesen nem bánok. Nem muszáj nekem olyannak lennem, mint a háztársaim, mindenhová kell egy fekete bárány, nem? Na jó, ez így kicsit csúsztatott, mert a hajam már megint szőkén omlik a vállamra. Tök jó ez a varázslás, a festéktől már tuti tönkrement volna, és ez így azért egyszerűbb.
A szememet forgatom, mikor viháncolást hallok, na de jó, hogy egyesek ennyire tudnak örülni valaminek, nekem is dobhatnának egy keveset a lelkesedésből. Oké, tudom, hogy most energiatúltengésemnek kéne lennie, de akárhányszor rávillan a tekintetem a seprűre, én arra fel nem ülök, komolyan. Ez azért röhej, mert általában söprésre használják, és nem arra, hogy... repüljenek. Mi jön még? Ali baba szőnyege? Oké, félre kéne tennem a szarkasztikus humorom, már amennyiben ez annak nevezhető, mert tapasztalatból tudom, ez nem jön be sokaknak.
Aztán megjelenik Benjamin, nem... még nem megyek le hozzá, kíváncsi vagyok, mit csinál, és mivel nőből vagyok, késhetek. Arról meg nem kell tudnia, hogy bájitaltan helyett is itt dekkoltam, valamiért nem jön be az a tárgy, és nem szeretném rövid úton felrobbantani a helyet. Na jó... talán egy kicsit.
Futni kezd,nekem meg felszalad a szemöldököm. Ja tényleg, ahhoz az izéhez ez is kell. Te jó ég, mit aggattam a nyakamba. Először a párbajszakkör, aztán ez... le kéne állnom, és arra koncentrálni, hogy egybe kihúzzam az elsőt. Mit ne mondjak, marha felemelő érzés, tizenhat évesen a kicsikkel lenni, na de sebaj.
- Szia,kifutottad magad?- kiáltok oda neki, mihelyst látótávolságon belülre keveredek. A seprűm fent hagytam a lelátón, nem is én lennék, na mindegy.