Nicho

Az órák után egyből a klubhelyiségbe mentem, hogy ledobva táskámat az ágyra, előkotorjam az ágy alól a seprűmet, ami már jó ideje nem volt a kezemben. Mikor végre a kezemben tudtam, rápillantottam az ablaknál lévő kinti hőmérőre és azt hittem káprázik a szemem. 19 fokot mutatott, miközben az ég nagyjából tiszta volt. De nincs mit tenni, a szekrényemhez lépve kivettem egy pulcsit majd miután magamra húztam, felkaptam ismét a seprűmet és elindultam ki a kviddicspályára. Hála a tavalyi meccsnek, meg a pár edzésnek, amin részt vettem, már  nem tévedtem el és egyből eltaláltam a pályára. Csak a szél süvített, egyébként síri csönd honolt. Kicsit még talán ijesztő is volt, de most már nem fordulhattam vissza. Ha már kijöttem, akkor igenis gyakorolni fogok.
A pályán leraktam a seprűm és először futottam két laza bemelegítő kört, mert valljuk be, azért a seprűn nem mozog annyira a lábunk, mint például a karunk, így az jobban begörcsölhet. Legalábbis én ezen a véleményen vagyok. A körök után jött a nyújtás és egy laza bemelegítés. Nagyokat szippantottam a kicsit csípős őszi szélből, amitől az orromon lett is egy kis pír. Mikor kellemesen átmelegedtem a gyakorlatoktól, a tágító bűbájjal kezelt kis házhoz, majd kivettem a kvaffot. Hónom alá szorítottam, majd lábam közé véve a seprűt felszálltam a magasba. Így is mentem pár kört, közben egyik kezemből a másikba véve a labdát köröztem a karommal, hogy a vállaim nehogy megránduljanak. Ezzel is gyorsan végeztem. Szememben felötlöttek a képek az edzésről, a pozíciók, illetve a meccsről, hogy az ellenfél hogyan állt fel. Egyszer csak megszólalt a képzeletbeli síp és én fürgén megindultam a túlsó karikák felé. Természetesen az a jó a képzeletbeli ellenfélben, hogy majdnem olyan ügyes, mint mi, de mégis sikerül legyőzni. Ezzel a gondolattal száguldottam a karikák felé, cselezve, cik-cakkban repülve. Végül felemelkedtem, dobásra emeltem a karom, majd nagy erővel megcéloztam a jobb oldali karikát. Súrolta a karikát, de azért átment rajta. Gyorsan megdöntöttem a seprűm és a labda után száguldottam. Hamar el is kaptam, hála a bűbájnak, ami lelassította a labdát. És ezt játszottam még el jó párszor. Egyszer jobbal, majd bal kézzel rádobva a karikákra.

Nick

A gyakorlás közepette sok mindenen járt az eszem. Eszembe ötlött a legutolsó találkozásom, amikor a faluban találkoztam Nicholassal. Egy mosoly ült ki az arcomra az emlékek hatására. Sok közös pontot találtunk a fiúval, aminek igazán örültem. Egyedül talán a húgommal, Rinoyameval van több közös témánk. Egy kicsit komorabb lett a hangulatom, ugyanis lassan fél éve nem láttam az ikertestvérem, ami valljuk be, kicsit megviselt. Mellette szinte csak nevetésből állnak a napjaim, de mióta ő Japánba ment, azóta sokkal többet voltam komor és bezárkózott. Ez a hangulat most meg is jelent az arcomon. Folytattam az edzést, de már nem volt meg az igazi hangulatom hozzá. Most megpróbálkoztam pár nehezebb mozdulattal. Az egyik lendítésemnél feltűnt, hogy valaki figyel a pálya széléről. Meg akadt a modulatom és ledermedve meresztgettem a szemem, ki is a megfigyelő. Mikor végre felismertem egy vigyor ült ki az arcomra. Nick volt az. Nem tudtam, miért van ilyenkor idekint, de nem is nagyon érdekelt. Visszahúztam magamhoz a kvaffot, majd szépen megindultam lefelé. Nem sokkal távolabb értem tőle földet, majd futva tettem meg a maradék távot. Csak futás közben éreztem, hogy egy kicsit eltúloztam, ugyanis annyit ültem a seprűn, hogy most egy picit görcsöltek a lábaim, így a futás elég kellemetlenné vált. Vigyorogva álltam meg a fiú előtt.
- Belekezdhetünk tőlem, de csak ha nem hívsz többet kisasszonynak!
Elnevettem magam a végén, mert valamilyen oknál fogva egészen felszabadult kedvem lett a fiú mellett. Lehet, hogy a múltkori találkozás emléke miatt? Mindegy, lényegtelen. Végig mértem a fiút, aki valljuk be, elég lengén öltözött, ahhoz képest, hogy repülni akart. Odafent mindig hidegebb van. Kicsit aggódtam, mert nem akartam, hogy bárki miattam megfázzon. Mert végül is miattam fázna meg, hisz én vállaltam el, hogy eddzek majd vele. Szóvá is tettem eme problémám.
- Figyelj, nem fogsz te így fázni repülés közben? Fent elég hideg van.
Egy kedves mosolyt eresztettem felé, majd odadobtam neki a piros bőrt, és visszafutottam a seprűmért. Nem szerettem, ha nem volt a közelemben. Elindultam a pálya egy kissé szélvédettebb helyére, a lelátók felé, majd intettem Nicknek, hogy kövessen. Először talán megbeszélhetnénk az alapokat, aztán repülnénk. Legalábbis én így képzeltem el. De persze egyáltalán nem volt biztos, hogy így is fog minden alakulni. Eddig szinte semmi sem úgy alakult, ahogy elképzeltem.

Leonie

Baglyot küldtem Leonienek a mai nap reggelén, meg is jött Imi, a válasz bagoly, rövid időn belül. Ennyi állt rajta: " Találkozzunk a Kvidicspályánál! Ott leszek még ebéd előtt. Üdv. Leonie." Nemsokkal múlt el 11 óra, így ideje lenne, ha készülődnék. Félredobom a MitVallás könyvet, a Skandináv teremtés mítosztól már amúgy is zsongott az agyam. Nem árt kiszellőztetni, de nem azért akartam Leonie-val találkozni, hogy legyen indokom arra, hogy szellőztessem a fejem. Komolyabb dolgon agyaltam. Nem volt hirtelen elhatározás, de végül is úgy döntöttem, hogy meg kell tennem, mert ennyivel tartozom neki is és a csapatnak is. Én már úgy sem veszem hasznát és csak elkallódna az asztalfiókomban, nála viszont egészen biztosan jó helye lesz. Kihúzom a fiókot és kiveszem a kis kék, milyen lenne más, bársony dobozkát ás az egyenruhám zsebébe süllyesztem. Nincs több készülni valóm, a többit ott a pályán kell megoldanom. Még nem tudom, hogy mit fogok mondani neki, de a gondviselés ilyen esetekben szokott rajtam segíteni. Amint kilépek a szabadba, megcsap az élénk szél és a csípős hideg ereje, összébb húzom magamon a talárt és a sálat is szorosabban tekerem a nyakam köré. Elszántan a pálya felé veszem az irányt. Néha-néha megtapogatom a zsebemben megbújó értékes apróságot, remélem, hogy Leonie is így gondolja majd. Az az öt perc séta, nem megerőltető, de a hideg rátesz egy kicsit, mindenesetre a seprűn lovagolva, sőt kviddicsezve, jóval bántóbb lenne.
Megérkezem a célhoz, az Aréna kihalt. Nem sokára ebédszünet, már láttam gyülekezni a diákokat a Nagyteremnél. Lyukas órám lesz a következő, úgyhogy nem kell sietnem, valószínűleg neki sem, ha ilyen időpontot elfogadott. Leülök az eridonos lelátón és a szemem sarkából néhány könnycseppet törlök ki. Nem akarom, hogy bárki meglássa.

Niki ^^

Mintha áll az alkut játszanának. Még szerencse, hogy Leonie nem ismeri ezt a mugli műsort, különben biztos "kedves igazgató úr"-nak szólítaná Nikit a beszélgetés végéig. Egyelőre azonban nincs meggyőződve arról, hogy ez egy remek ajánlat lenne, szóval csak várja a további észérveket.
-De hiszen... - Az már valami, hogy Niki belé tudta fojtani a szót. Erre eddig nem sokan voltak képesek. Most viszont nem igazán tudja, hogy mivel ellenkezzen.
-És mi lesz, ha egyszer újra kviddicsezni fogsz? Akkor szükséged lesz a szerencsehozóra. Meg hát… nem tudhatjuk, hogy én meddig bírom. Mi van, ha valakinek leütöm a fejét, és bezárnak a varázslók börtönébe? Simán megeshet! Ott aztán még a felhőket sem látnám, nemhogy közöttük repkedjek! De ha ennyire nem akarod megtartani, valaki rátermettebbnek kéne adnod. - Nem azért ellenkezik ennyire, mert nem tetszik neki az ötlet, hogy megkaparintson egy ilyen ereklyét. Sőt! Ha valóban megkapja a nagylelkű ajándékot, be fog kuporodni egy sarokba, és csillogó tekintettel fogja simogatni a medált, miközben azt búgja neki, hogy "drágaszááágom". Ilyen sorsot pedig Niki sem kívánhatna a vöröskének.
-Mondjuk ott volt az a srác a csapatunkból.. hogy is hívták? Valami pala... - Vagy tetőcserép. Ki tudja. Egy csomó hölgyemény szokta emlegetni a szőke srácot, de törpénknek nem túl jó a névmemóriája. Meg semmiféle memóriája nem funkcionál igazán, de hát a pénztártól való távozás után ugye nem lehet reklamálni. És garanciapapírok nélkül bizony nem tud kezdeni semmit ezzel a gyári hibával.
-Ő nagy kviddicses, neki biztos kell az Erő, hogy nagyon-nagyon jó játékos legyen. - Leonie medál nélkül is elég magabiztos. Vagyis... a legkevésbé sem tartja magát kiemelkedő játékosnak, de ez nem is izgatja igazán, mert mindig minden tőle telhetőt megtesz. A trükkje talán abban van, hogy sosem idegeskedik, hanem élvezi a játékot. Kérdés persze, hogy mi az, amihez nem így áll hozzá?
-Halál? Dehogyiiis! Itt senki nem hal meg! - Megragadta Niki szavainak a lényegét. Mit neki nagy monológ, csak a megfelelő szavakat kell használni, és máris beadja a derekát. Amúgy is akarja azt a kincset, csak éppen úgy gondolja, hogy más kezében, illetve nyakában jobban mutatna.
-Akkor inkább elfogadom. – Nem is kellett annyit győzködni, ugye? De ahogy kimondja, egyből elneveti magát, és sikítva a kishölgy nyakába veti magát.
-Kösziiii! De szééép! – Átveszi a medált, és elkezd vele ugrálni. –Nézd, mim van! Nézd, mim van! – Úgy mutogatja, mintha legalábbis nem éppen tőle kapta volna.
-De… ömm… hova rakjam, hogy ne hagyjam el? – Áll le hirtelen az ugrándozással, és ijedten pislog diáktársára. Hiszen mindig mindent elhagy, hogy tudna akkor egy ilyen apróságot megőrizni?

Mary.
egy ráérős délután

Úgy érzem, hogy az utóbbi időben megfeledkeztem valami olyasmiről, amiről talán soha nem lett volna szabad. Elfelejtettem azt, hogy a repülés nem mindig a küzdelemről és a versengésről szól, elfelejtettem, hogy a repülést élvezni kell, mert anélkül nem lehetséges a kviddics sem. A csapatkapitányság némileg átformálta az agyam és a gondolkodásom ezen részét, sokkal realisztikusabban állok az egész témához, mint kellene. Pedig a sport szórakozás, csak én valahol, valahogyan erről megfeledkeztem. Miután mélyen magamba néztem ezzel kapcsolatban, hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy vissza kellene szereznem a seprűmbe és a magamba vetett hitemet, hogy még mindig tudom élvezni azt, amit csinálok.
Ezekkel a nem éppen vidám, sőt inkább kissé nyomasztó gondolatokkal és a régi jó barátommal, a Tűzvillámommal a kezemben bandukolok ki a pályára. Kora délután van, az idő enyhén szeles, de nem dermesztően hideg. Egész optimális egy kis repüléshez.
Nem végzek valami hű de komoly bemelegítést, nem terveztem semmi komolyat mára, de természetesen azt nem akarom, hogy bármim meghúzódjon. A láb- és bordatörés sem tartozik a kedvenc sportágaim közé, de a rándulást vagy a ficamot is nehezen viselem el. Kicsit kocogok, néhány karkörzés, kis hajolgatás és talán ennyi meg is teszi bemelegítésnek.
Felveszem a földről a kis pajtásomat és néhány pillanatig csak állok csukott szemmel, némán és hagyom, hogy a gyenge szellő kicsit megfújjon. Egyszerűen csak jó érzés. Miután kiesek a révületből, a két lábam közé kapom a seprűmet és finoman elrugaszkodok a talajtól. Kicsit csak lebegek egy helyben, majd megindulok felfelé, a pálya távolabbi részébe.

Ronald
A finom lágy szellőben jó érzés volt sétálni. Friss levegő egy kicsi szél, nem kell több. Pláne, hogy még mit hoztam a kis táskámban. Egy kvaff méretű labda. Majd mikor barátja megkérdezte, hogy felkészült-e, ő magabiztosan válaszolt:
- Igen, induljunk!!!
Azzal két lába közé kapta seprűjét és fölemelkedett 1 méterre és rágyorsított. Rézsútosan felfelé repült és csodálatos dolog volt tudni, hogy megtanult 1 perc alatt repülni és nem törte össze a seprűjét, sőt egy karcolás se volt rajta. Sport talárja csak úgy lebegett mögötte. Háromszor megkerülte a pályát, majd előre bukott és minél gyorsabban a másik oldalra repült.

Csodás volt repkedni a pályán, elképzeltem magam mintha hajtó lennék egy kviddics csapatban. Na de amikor odarepültem barátomhoz, aki azt mondta, hogy fogjam meg a követ előtte az tetszett. De később nem értettem: miért nem versenyez velem? Végül rájöttem: ő tesztel engem! Ekkor minden akadályát legyőztem és úgy ahogy ő mutatta felgyorsultam és elkaptam. Majd odarepültem barátomhoz:
- Na de én nem fogó akarok lenni hanem hajtó!
Azzal odarepültem a pálya mellett ledobott táskámhoz és kivettem belőle a kvaff méretű labdát. Majd oda passzoltam neki:
-Kapd el és passzolgassunk!
Azzal távolabbra repültem barátomtól és vártam, hogy visszapasszoljon.

Ronald
Csodálatos érzés volt. Végre nem csak röpködtünk, hanem passzolgattunk is. Hogy hogy nem tudja, hogy én hajtó akarok lenni?  Nem mondtam talán el? De hát én úgy emlékszem, hogy mondtam. Na mondtam, vagy nem mondtam, mindegy. A nagy csodálkozás közepette észre se vettem, hogy nem válaszoltam. Mikor válaszra nyitottam a számat, akkor meg a torkomon akadt a szó. Mi van velem? Megfáztam? Á, nem ennyi idő alatt biztos, hogy nem fázhattam meg. Na jó válaszoljunk:
- Persze hajtó, úgy gondolom az érdekesebb. Szerinted nem? Én ha nagy leszek, kijárom a sulit, akkor kviddics játékos akarok lenni.
Ehhez foghatót még sosem éreztem. Életemben másodszor ülök seprűn, és tudok repülni. Sőt, én a barátommal repülést terveztünk, és ebből nem más, mint edzés jött ki.
Passzolgattuk a kvaffot, és amikor elfáradtam szóltam:
- Gyere, hoztam egy kis kaját a nagyteremből. Vajas kenyér, és rántott hús. Kérsz? Van paradicsomlé is.
Boldogan repültem a még mindig a pálya szélén nyugvó táskámhoz. Kivettem belőle egy csomó vajas kenyeret. Azután jött egy kis doboz, ami tele volt rántott csirkecombbal. Ezek után hívogatóan néztem  barátomra.
- Hallod, ezek mind ránk várnak! Utána kipróbálhatjuk egymás seprűjét.

Ronald
~Mi van??! De még nem is evett. Már is kobozza a seprűmet?! - gondoltam magamban.
Aztán átmértem. Le, fel. Hát na jó:
- Persze, de még nem is ettél. Na mindegy, úgy is repülni jöttünk.
Azzal már elpakoltam mindent, és gyorsan elvettem a Tűzvillámot. Mikor felszálltam magamhoz se tértem, már a pálya fölött repültem 15 méterrel. Körberepültem újra és újra a korongokat. Aztán hirtelen rosszul éreztem magam. nem éreztem a kezemben a seprűt, se semmit. Bekövetkezett amitől féltem. Még is csak megbetegedtem. Véletlenül megdöntöttem a seprűt és száguldottam lefelé.  Annyi eszem volt, hogy a seprűt ne tegyem tönkre, a seprűt elengedtem amikor egy méterre voltam a földtől és leugrottam róla. A földre érkezés fájt, de  megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy a több galleonos seprűnek semmi baja. Viszont nem éreztem a kezem. Eltört.

Rendetlen kölykök

A mai napom olyan eszeveszettül átlagosnak indult, hogy az valami kriminális. Valamikor 10 óra környékén dobott ki az ágy, szóval órára menésről már szó sem lehetett ilyen kései időpontban. Így van, járjunk elől a jó példával mint prefektus, gratulálok kisasszony.
Gondoltam elindulok körbe a kastélyban, ha már órákra nem mentem be, megpróbálok nyakoncsípni néhány csirkefogót, had gyűljenek a strigulák a szobám falán. Pontosabban az éjjeliszekrény oldalán. Viszonylag gyors ütemben sikerült végigjárnom a nyugati szárny két emeletét, néhány lógóst is beküldtem órára, majd kifelé vettem az irányt, pontosabban a kviddicspálya felé. Itt mindig kitűnőeket lehet mulatni az elsősök szerencsétlenkedésén, én meg mint jószándékú vénróka kicsücsülök nézelődni. Pontosabban ülnék, ha nem látnám hogy egy srác éppen leájulni készül a seprűjéről. Megszaporázom a lépteimet, majd futásba váltok át és közben matatok a talárom zsebében a pálcám után.
- Mobilicorpus! - mondom, miközben a srácra szegezem az eszközt. Annyira ügyes vagyok, hogy szegény gyerek helyett a seprűt éri a varázslat, szóval azt biztonságban a földre tudom helyezni, amit a srácról már nem lehet elmondani. Néhány méterrel a föld felett elengedi a járgányt és a "mélybe ájul". Egy viszonylag hangos reccsenés következik az érkezése következtében és nagyon remélem, hogy nincs nyílt törése, mert akkor rám lehet mondani az áment. De mivel semmi sem meredezik ki a srác karjából, megnyugszom, legalább nem vérez össze mindent. A haverja a levegőből kiabál neki, hogy oké van e, nekem nincs kedvem visszaszólni, hogy hármat tippelhetsz, ha ennyire betorzult szerencsétlen.
- Ferula! - térdelek a gyerek mellé és a karjának szegezem a pálcámat. A varázslat következtében egy sínpólya jelenik meg a törött végtagon, rögzítve azt.
Elteszem a pálcámat vissza a zsebembe, felállok, majd a srácot az ép végtagjánál fogva felhúzom a földről.
- Máskor egy kicsit körültekintőbben lehetőleg.

FORDÍTOTT NAP

Eljött a Gyereknap, és Runával támadt az az eszement ötletünk, hogy kéne fordított napot tartani itt a mágussuliban, mert a mugli iskolában volt részem benne, élveztem is mindig. Az Igazgató bácsi meg is engedte a bulit, persze szent ígéretet tettünk, hogy nem döntjük romba az intézményt. Runának már így is a lelkén szárad a Maid Cafe, no meg a Kiskakas után maradt néhány törött szék és asztal, ezek után már mit nekünk, ha borulnak a falak is. Én biztos, ami biztos, a szabadságot választottam, és irányba vettem a Kviddics pályát. Itt nincsenek falak, nem lehet semmit összetörni, csak lezuhanni lehet, de annak megakadályozására is van néhány módszer. Aki tériszonyos, az ezen az órán, kivételes helyzetben lesz, számára különleges motiváló erőt tartogatok. Ebben a többieknél sem lesz hiány, csak kicsit másképpen, és a seprűk sem fognak a szokásos módon viselkedni. Meghökkentő meglepetések, szórakoztató játékok, földön és levegőben. Minden, mi szem-szájnak ingere és egy normális Reptan órán nem fordulhatna elő. Lesz elmélet és gyakorlat, de semmi komolyság, és ezt várom el a diákoktól is. A jó gyerekek ajándékot kapnak, a rosszak meg majd meglátják, mindenesetre nagy bulit remélek.
Egyelőre még üres a pálya füve, ahova a tanulókat várom, de hamarosan becsengetnek, és indulhat a mandula.

[Botond]

Egy eléggé fárasztó nap után úgy döntöttem jót fog tenni a friss levegő. Összeszedtem egy két apróságot a hátizsákomba, és kimentem az iskola elé. Még el kellett döntenem hová menjek. A rét zűrös lett volna, ott most túl sokan vannak. A kviddicspálya ma elég üres. Fogtam magam és elindultam lassan ki a pályára. Útközben elkezdtem azon tűnődni, hogy vajon mit fogok csinálni ha kiérek a pályára. Végül is mindegy lehet, hogy csak kifekszem, vagy nézek egy két szórakozott diákot akik éppen a seprűikkel szórakoznak. Kiértem a pályához, de nem mentem fel a lelátóra, inkább csak leültem az út mellet úgy öt méterre egy fa alá. Kinyitottam a táskámat és kivettem egy szendvicset. Hátradőltem, és elővettem az egyik kedvenc könyvemet, de vissza is raktam. Most nem olvasok, majd csak ha tanulnom kell. Kivettem az mp3-at a táskámból, a fülhallgatót bedugtam a fülembe és hallgattam egy kis zenét. Még jó hogy elemmel működik és hoztam magammal a suliba sokat. Itt nincs nagyon sok mugli eszköz. Biztos furcsának néztek a többiek, végülis én egy varázsló vagyok és mégis mugli eszközökkel szórakozok. Hallgattam a zenét, elfogyasztottam a szendvicsemet és kifeküdtem a füvön. Elég fáradt voltam, már majdnem elaludtam, de egyszer csak a fejemre esett egy kvaff.
-Á! Mi volt ez?- De már jött is két diák, és vitték is vissza a labdát. Elkezdtem elmélkedni azon vajon ha már a másodikat fogom taposni lehet-e majd kviddicseznem. A repüléstan is jó de a játék! Már nagyon kipróbálnám, de még seprűm sincsen...

Kiva
valamikor délután


Lassan itt a vizsgaidőszak, a legtöbb diák vagy feladta már, vagy teljes pánikban tanul. A Levitában inkább az utóbbi esetekkel szoktam találkozni és rendszerint elég nevetségesnek is tartom őket. Személy szerint fikarcnyit se izgatom magam, már egy ideje túl léptem a tananyagon és inkább művelődök, mikor a könyvtárban járok. Jövőre úgy tervezem még több órát veszek fel, így kutatást végzek, hogy mit érdemes tanulnom és mit nem. Így jutottam el a repüléshez.
Amikor először hallottam róla, szó szerint felröhögtem, annyira abszurdnak hatott, hogy a varázslók és boszorkányok seprűkön száguldoznak. Megfordult a fejemben, hogy csak poénkodnak velem, de, mint kiderült, nem így volt. Olvastam könyveket a kviddicsről és más játékokról, az egész történelméről és a seprűk felépítéséről, továbbá egyszer meglestem, ahogy páran kint gyakoroltak a pályán. Határozottan érdekes látvány volt.
Tudni kell rólam, hogy nem vagyok nagy sportember és mivel iskolába se jártam ezelőtt soha, így a tornaórákat is megúsztam. Néha csináltam egyszer-kétszer ezt-azt, de rendszeresen semmit, annyira nem kötöttek le és mellesleg utálom magam bénának érezni, így a lelki boldogságom érdekében minden egyes alkalommal hamar föladtam önmagam megalázását. Mégis, mivel most már varázsló vagyok, egy másik társadalom tagja, ahol a seprűk és a kviddicsmeccsek kiemelkedő pozícióban vannak, ezért úgy döntöttem kötelességem legalább kipróbálni milyen is ez. Na meg kíváncsi vagyok. Még se ugyanaz olvasni róla, mint gyakorlatban végrehajtani, most pedig eljött a tettek ideje.
Valamikor a hét elején az egyik reggelinél odasétáltam az Eridon asztalához, egyenesen Kiva Faraday-hez, aki jelenleg az egyik iskolai csapat csapatkapitányi pozícióját tölti be. Előzetesen természetesen informálódtam kicsit a lányról, akit egy barátságos mosoly kíséretében félrehívtam a barátaitól, majd a tárgyra térve megkérdeztem tőle, nem szánna-e rám valamikor egy kis időt, hogy megmutassa nekem hogyan kell seprűn repülni. Ő belement, így megegyeztünk, hogy szombat délután látjuk egymást a pályán, ahova éppen most tartok.
Egyszerű szürke póló és egy barna bő nadrág van rajtam, lévén, hogy hétvége van, így senki se mászkál az egyenruhában, meg a talár amúgy is csak zavarna most valószínűleg. Bosszankodva veszem tudomásul, hogy izgulok, mivel izzad a tenyerem és határozottan kellemetlenül érzem magam, de igyekszem túllépni ezen, mert most már nem fogok meghátrálni. Ha szerencsém van, csak mi ketten leszünk a pályán és Kiván kívül senki más nem fogja látni, ha bénázok, ő pedig reményeim szerint látott már elég szerencsétlen kezdőt ahhoz, hogy ne ez legyen élete legnagyobb poénja. Meg hát ő amúgy se ismer, eddig legfeljebb a folyosókon láthatott, szóval nem lesz itt gond.
Ezzel az elszánt határozottsággal lépek a pályára, ahol reményeim szerint már rám vár az Eridonos. Kivétel, ha többet késik az én 5percemnél.

Loise

Loise

Axel

* Nincs is jobb, mint egy kellemes őszi délutánon lejönni futni, hogy az izzadságtól kimenjen az ember fejéből a nyűg és a baj. A fejtőrését még mindig csak az okozza, hogy csak a bájitaltan tankönyvét kapta kézhez, a többi ugyanis már nem volt a könyvesboltban, arra még várnia kell, de így pedig lemarad. Hogy könyvtár? Blá, sok emberrel benne, nem kell az neki. Edzőcipő, melegítőnadrág és spagettipántos sportfelső van rajta. Már rég eldöntötte hogy bizony megnézi magának a kviddicspályát, mégha csak messziről is. Az anyja sosem engedte a seprű közelében sem, a varázsgramofonon hallgatta a meccseket és mindig akkor jött lázba ha az egyik játékosnak eltört valamije és úgy folytatta a meccset. Légzésére figyelve egyenletes tempóban halad, és messziről kiszúrja a magasban lévő karikákat, azok adnak neki irányt hogy merre kell menni. Te jó ég, hogy az anyja mennyire féltette őt... ha megtudná hogy most egyenesen a kviddicspálya felé tart, biztosan kivenné a suliból. Pedig a repülés izgalmasabban hangzik, mint az állandó gyaloglás éjszakánként. Közeledik a pályához. Megáll, hogy kicsit kifújja magát, térdére rakja a kezeit és mélyeket lélegez. Mikor fölnéz veszi észre hogy van valaki a levegőben. Seprűn. Milyenen? Innen nem tudja, nem is ért hozzá. A gramofonból csak az új seprűk hirdetéseit hallhatta a közvetítőktől, de egyet se látott még. Bárki is ül odafent, Erisnek nem tűnik fel hogy rosszul vagy jól üli-e a seprűt, ő el van bűvölve a repülés látványától. Összeszedi a gondolatait, vesz egy nagy levegőt és ismét futni kezd, ezúttal viszont még lassabban, hogy ne legyen az égben levőnek túl feltűnő, hogy ő itt van. Közeledik a Rellon toronyba ívelő szurkolóoszlopához, s mellette megáll, nekitámaszkodva az egyik stabil tartóoszlopoknak. Karjait összefonja és úgy követi sötét szeme a levegőben leledző fiút, bár innen nem látja pontosan hogy ki is ő. Talán még egy picit ajkai is kinyíltak a csodálattól amit eme sport iránt érez, habár egy meccsen sem volt jelen. Biztos csapattag az egyik házban ez az illető is. Nem tudja. *

Axel

* Néma csodálattal figyeli a manővereket, mégha kicsit bénácskák is. Egy kicsit elszégyelli magát hogy mennyire átvette a repülés szellemét, ugyanakkor... irigykedik. Igen, irigykedik hogy milyen lehet ott fent... Élvezni a levegőt abból a magasságból, ahogy jobban süvít az arcodba, mint futás közben... Lobogtatni a haját és kipróbálni magát, hátha ért valamelyik poszthoz. De mindez csak ábránd, annyira nem kap sok pénzt otthonról hogy vehessen egy seprűt, az iskolaiak meg nem biztos hogy túlontúl biztonságosak... Amíg mereng, el is pillant a fiúról, valami pontot kiszúrt a pályán és arra bambul. Aztán mire észbe kap, a seprűs lovag leérkezik a levegőből a talajra, Eris pedig lemaradt a landolásáról. Itt az ideje lelépni. Nem hozta magával a talárját, nincs rajta se kapucni, se csuklya nem tudja eltakarni az arcát. Nem akarja megijeszteni a tetoválásával és a szemével a fiút, habár az utóbbi talán elsőre nem is tűnne fel neki, csak hogy valami nincs rendben vele. Fészkelődni kezd, keresi az utat ahol leléphet. Vagy elbújik a Rellon szurkolóoszlopa mögött és megvárja amíg a fiú elmegy, vagy most azonnal futni kezd... inkább az előbbi tűnik logikusnak és biztonságosnak. Ám amire nem számított, hogy seprűlovag a talárjához tart és őt is kiszúrta. Zavarában inkább behúzódik az oszlop mögé, bár a láthatatlanság most már nem ad neki biztosítékot arra, hogy ne lássák meg. Nincs menekvés. Aztán a fiú segítséget kér, Eris csak az arca jobb felét dugja ki a szurkolópáholy mögül. Kulcstartót? Mintha valamit látott volna, de nem tudni biztosra. Hmm... Nagy, szürke kő. Napestig eltartana itt a zöldellő kviddicspályát átnézni, ehhez bizony valami varázslat kell. De a tárgyvonzó bűbájt ő még nem tanulta meg. Az lenne a jó, ha át tudnák ideiglenesen színezni mondjuk hófehérré a pálya füvét, és rögtön ki lehetne szúrni a szürke kavicsot. De ekkora felületre még nem használta a varázsigét. Álljon meg a menet. Miért segítene? Csak mert ez a fiú volt az első akit igazából repülni látott? Ennyivel le is lehetne őt kenyerezni? *
- Nem láttam. De ha tudod a varázsigét amivel magadhoz vonzhatod, használd. Vagy... fesd hófehérré a pályát és kitűnik.
* Motyogja halkan. Húha, úgy tűnik tényleg elég volt ez lekenyerezni őt. *

Axel

~Ó kulcstartó, ó kulcstartó... szürke színű kulcstartó.~
* Benső, képzeletbeli fejét megrázza hogy kiverje az újonnan született ódát a fejéből. Tehát a srác nem tanulta azt a bűbájt, hát így nincsenek előrébb. Amíg a fiú körbenéz, Erisnek alkalma van egy kicsit jobban félszemügyre venni őt. És ezt a srácot hitte a csodatévő seprűlovagnak? Aki elhagyja a cuccait? Mindegy, a levegőben szép látványt nyújtott neki. Ezt pedig... talán kénytelen visszafizetni. Igen, emiatt az adósa lett. És Eris senkinek nem szeret az adósa maradni. Trullus a varázsige, bizony, bólint is rá helyeslően. Ekkora terepen...? Hát... Ha ketten csinálnák, nem kéne az egészet átváltoztatni, elég lenne bizonyos mértékig apránként és két varázserővel biztos hamarabb végeznek. A fiút Axelnek hívják. Heh, érdekes név. Na nem mintha az övét bárki a lányának adná szívesen... *
- Eris vagyok *szólal meg halkan és félve hozzáteszi* szintén Rellonos.
* Végignéz a pályán, de fél szemmel elég nehéz belátni a terepet, így rövid átgondolás után előbújtatja arca másik felét is a rejtekéből. Igyekszik nem törődni vele, hogy a fiú esetleg bú- avagy bá- megjegyzésekkel illeti mégcsak mimikában is az arcán lévő tetoválást. Inkább csak körülnéz a pályán, átgondolja a tervét. *
- Ha ketten csináljuk hamarabb végzünk. Az egész pályát egyszerre úgy se tudjuk átszínezni, ekkora erőnk nem hiszem hogy van. Viszont meg kéne próbálni hogy mekkora kör a maximum amit ki tudunk hozni a varázsigéből. És logikusan egymás mellett haladva bűbájjal keresnénk ezt a tárgyat.
* Kicsit megilletődik azon, hogy ennyit beszélt, nem igazán szokása. Mintha a fiú bántotta volna meg, egy pillanatig durcás fejet vág, de hogy ne tűnjön nagyon hülyének, egy kérdést is idéz Axelhez. *
- Milyen kő volt?

Yaricsbogyó<3

Ashley



Még nem olyan régen vagyok itt a kastély falai között, de már nagyon otthonosan mozgok. Igaz, ebben az is segített, hogy korábban rengetget meséltek a lányok erről a helyről. Egészen más, mint az ausztriai iskolám, az inkább modern épület volt, mintsem ilyen kastély jellegű. Amikor még nem tudtunk erről az egész varázslósdiról, akkor mindig is ilyennek képzeltem el egy olyan sulit, ahol különleges embereket képeznek Hatalmas kastély, nagy tornyok, dohos folyosók, rejtett zugok.  Persze megvolt a maga előnye az osztrák iskolának is, ahol már erősen tükröződött a nyugati hatás. Egy magamfajta egyszerű srácnak sokkal jobban fekszik ez a kissé elvadult, régies beütésű kastély, mint a modern találmányok. Sokkalta jobban inspirál meg egy erdőség, egy tó, egy középkori falu meg egy kastély, mint egy Bécsi forgatagban elrejtett épület. Ott szerintem szánt szándékkal tettek minket olyan közel a muglikhoz, mivel nagyon sokan majdnem kviblik voltunk, ezért nem jelentettünk nagy veszélyt a mugli ketyerékre, lelkiekben meg jó hatással volt, hogy bármikor ki tudtunk szökni egy olyan világba, ahol nem éreztük magunkat kevesebbnek, sőt az utca forgatagával szemben mi tudtunk egy olyan világ létezéséről, ahol ők maximum csak álmukban jártak.
A klubhelyiségben néhány másodikos azt mondta, hogy hamarosan kezdődik a Navine csapatának edzése, így a pályáknál találhatom meg. Felkapok magamra egy kabátot, egy sálat meg egy sapkát és elindulok az udvaron átvágva. Egyszer már jártunk arra, úgyhogy remélhetőleg nem fogok eltévedni. Sietős lépteim miatt enyhén csípi az arcomat a menetszél, elvégre tél van, az a dolga. Egy picit megborzongok, mivel a nagy kapkodásban elfelejtettem kinti cipőt húzni, így még sietősebben mozgok, hogy ne fagyjanak át jobban a lábujjaim.
A kviddicspályára érve azt üresen találom – bizonyára még nem ért ide a csapat, elmentek előtte ebédelni, vagy ilyesmi. Mondjuk, nem tudom, hogy mennyire tesz jót ilyenkor az evés, az én gyomromat egészen biztosan mindig felkavarja a repülés. De ezek a fiúk- lányok egyáltalán nem az én fajtám. Hetykén dobom le magam a pálya melletti padra, s sóhajtva mérem végig a hatalmas teret. Ez lesz az hely, ahol soha nem fogok szállni. Mivel magam vagyok, egy hirtelen elgondolástól vezérelve úgy gondolom, hogy egy kis gyakorlás nem árt. Szigorúan a lelkemre kötötték, hogy ne hagyjam abba még akkor sem, hogy felvesznek. Már vagy 3 hete nem fejlesztettem magamat.
A pálcámat elővéve újból – számtalan + 1 alkalommal átveszem az összpontosító gyakorlatot. Ürítsd ki az elmét, csak a céltárgyra összpontosíts, pontosan mondd a varázsigét, és helyesen alkalmazd a pálcamozdulatot. Enélkül is tudom, hogy mi a dolgom, de valamiért magabiztosságot ad. A megfelelő pálca mozdulat elvégzésével párhuzamosan kimondom a Lejate   varázsszót.  A szomszédos padocska megmozdul, elmozdul vagy fél métert, de az én koromban már jobban kéne mennie. Megpróbálok újból összpontosítani, majd megismételni az előbbi folyamatot.  A pad valamivel jobban eltávolodik, de még mindig nem az igazi.  Tétován hátranézek, hogy jön-e már Luca csapata, nem szeretném égetni magam mások előtt, nem túl sokat tudhatják, hogy eddig miért nem jártam ide.

Navine csapat, edzés;;

Meteorológiailag a tél vége felé járunk, az idő már kezd ideális lenni ahhoz, amire Luca és az egész csapat már annyira várt. A hosszú edzőtermi edzéseket, és a fedél alatti tréningeket követően végre pályára léphetnek! Persze nem meccs lesz, de egy nívós edzés kinéz az egész bandának. Luca nem felejtett ám, van programja mindenkinek. Kinek a minimális bosszú, az engedetlenségért, kinek gyakorlási céllal, de vannak olyanok is, akik maguk kérték az edzést. Egyébként így nemrégiben érkeztek fiatalok is, akik már megismerkedtek pár órában a kviddiccsel elméleti szinten, nekik bevezetőnek szánja ezt az egészet. Egyelőre kérdéses, hogy egyedül vezeti-e le, vagy Krisivel együtt. Mindenre felkészült.
Teljes harci díszben érkezik ki a pályára, ahol az ég borús, és van némi széllökés, de szerencsére se csapadék, se vihar nem várható eddig. Úgy fél órával érkezett a csapat előtt, hogy mindent előkészíthessen, majd a pálya szélén, az egyik karika lábának dőlve nézegeti és méregeti a pályát, mert még az előző meccs után támadt egy remek ötlete, amit a következőn kivitelezni szeretne, de a megvalósításához még a pálya egyes részleteit elemeznie kell. Nem lenne butaság, sőt, azután a mozdulat után, amit testvérével leművelt azon a próbameccsen, teljesen természetes lenne a navinétől. Ami a nővérét illeti, sajnos a tapasztaltak és ez az egész végül arra felé vitte az életét, hogy kiszállt a csapatból, amit nagyon sajnál, mindkét testvére játékos volt már, Zoé terelő, Zora hajtó. Sajnálja a dolgot, furcsa is lesz neki így, azt meg már akkor is látta Zorán Luca a szemében, hogy nem örül az extrém dolgainak. Félti, de ebből biztos, hogy ezek után se akar majd engedni.
Visszatérve az edzéstervre. Adria az, akit meg fog dolgoztatni, ők Farkassal és Maryvel együtt az összjátékot fogják gyakorolni, pluszban egy nagyon nehéz mozdulatot, amiből balesetet nem akar, így pár erős és segítőkés fiúnak hála, két szivacsszerűséget szerzett, ami tompítja az esést, ha lesz. Zsombival Luca fogja a vasgolyók irányítását gyakorolni a bemelegítés és erőnléti edzésrész után. A többieknél attól függ, hogy megy majd az edzés, Rufusnak is szán feladatot, Adélnak… na meg az új leányzókat is szívesen bevonja pár alap dologba, ha vállalkozó szelleműek. Egyelőre úgy saccolja, van még pár perce mindenkinek megérkezni, hiszen az edzést délután háromra hirdette meg, amiről legjobb tudomása szerint mindenkit értesített. Keresztbefont karokkal, kissé türelmetlenül támaszkodik, hiszen nagyon kezdené már, de mosolygósan, minden árulkodó jel nélkül néz a pálya belépője felé. A felszerelések az öltözőben várják őket, biztosan megtalálják, és abban jönnek, minden más itt van Lucánál már, csak a kedvük, erejük és tehetségük kell, hogy velük jöjjön, mert az mindegyik sárga-fekete mezt viselő ifjúban megvan!  

Radits Viktor Endre

Edzés

- 2014. április 10, délután 2. -


 Szóval az első igazi, nem csak beszélgetős edzés időpontját mára tűztem ki, a csapattagokat pedig már egy hete felszólítottam a megjelenésre, számítok a pontos megjelenésre. A mai alkalommal nem akarom a lelküket is kihajtani belőlük, inkább csak egy kis felvilágosítás lenne, hogy legközelebb azért mire számítsanak. Grósz Anna edzésterveit fogom várhatóan követni, bár annyira nem leszek kegyetlen. Nem hiába az ő ideje alatt nyertünk meg majdnem minden meccset, vittük el a kupát egymást követő 3 évben is. Gabriella Evans is jó volt, Leoka még az ő keze alatt kezdte a tanulmányait és valahol mostanra már az én pozíciómat kéne betöltenie.. De nem akarta.
 1 körülre értem le Baileys társaságában, kényelmes, vastagon bélelt melegítőben, edzőcipőben és úgyszintén egy jó vastag pulóverben. A jó párszor átfirkált "edzésterv", mely egy mostanra szinte salátává vált galacsint jelentett, a zsebemben lapult, bár ahányszor átgondoltam és huzigáltam át a gondolatokat benne, egyrészt használhatatlanná vált, másfelől már a fejemben volt az egész.
 Maga a pálya nem volt egy nagy durranás, a póznák állták az időjárás viszontagságait, a fűről sajnos ezt viszont nem lehetett elmondani. No persze nem fogjuk nagyon a gyepet használni, nem mugli sportot űző csapat lennénk, de egy impozáns zöldellő terület nyilván felemelőbb érzés lenne. A mai napunk tele van napfénnyel, felhők alig vanna az égen, a levegő hőmérséklete azonban még mindig megköveteli a réteges öltözködést. Az se lene túl praktikus, ha rögtön az első edzés alkalmával mindenki megfázna (jó rellonosok létére nyilván kiiratná magát mindenki az órákról), de az egyéb sérülések benne vannak a pakliban. Emellett mindenkinek, akinek ebben az időpontban épp órája lenne, azok felmentést kapnak alóla, melyet papírban fognak megkapni. Ezen irományok névreszólóan ott voltak szintén egy mappában, amit magamma hoztam. Fura mód egész kiegyensúlyozottnak érzem magam.
 Belemegíthettem volna előttük, de egységes csapat lévén velük fogom én is megtenni a repülést megelőző létfontosságú gyakorlatokat. 2 órára már minden a pályán volt, amre szükségem lesz a mai nap folyamán - terelő ütők tömkelege, a labdák, seprűk. Nem terveztem sokkal több, hosszabb és megterhelőbb gyakorlatokat számukra, így is jó, ha nem fogják kiköpni majd a tüdejüket is - tekintve, hogy bár vannak edzettebb játékosok, de az újoncok is szép számban kerekedtek ki. Persze ők lesznek majd a helyi kviddics jövője, mit is akarok. Plusz, a mai edzésen fogom eldönteni, hogy kik lesznek a játékosok az első meccsünkön, amit élesben fogunk a Levita ellen megvívni.. Nos, lesz miért tépnem a számat nekik. 13:55 körül pillantottam először az órámra majd a labdákat védő doboz mellé telepedtem le a füves-földes talajra.

[Bálint]

Seprűvel a hóna alatt, és Manával a kezében masíroz ki a kviddicspálya irányába megállíthatatlan elszántságot tükrözve, amit érez is jelenleg. Sok idejébe telt felépíteni ezt a rettenthetetlen eltántoríthatatlanságot, szóval reméli, senkibe nem botlik bele, aki majd kérdezősködni, vagy akadékoskodni, netántán lebeszélni akarná.
Felöltötte a kviddicsmezét is, biztos, ami biztos, elterelő taktikaként, hogy azt tudja mondani, gyakorolni akar - ami lényegében nem hazugság, csakhogy ő az esést fogja gyakorolni. Bizony, úgy dönt, hogy most le fogja tesztelni, valóban lezuhanhat-e mindenféle fizikai fájdalom és deformálódás nélkül a magasból, mert bár mondták neki, azért nehezen tudja elhinni. Persze önmagában a varázsló-lét, meg a metamorfsága, és az elemi mágiája is ellent mond szinte minden fizikai alaptörvénynek, de ezt aztán még annál is sokkal-sokkal meredekebbnek találja.
A pálya közepére sétál, és leteszi Manát a kezéből, mivel a sárkányrókának esze ágában sincs elhagyni a talajt. Részéről köszöni szépen, tökéletes biztonságban van a földön, és ezen abszolút nem kíván változtatni, nem kísérletezget. Ahogy Ash átveti a lábát a seprűn, tudva, mire készül a gazdája, megragadja fogaival bokájánál a talárját, és panaszos hangon kezd ellenkezni az ötlete iránt. Abban azonban nem biztos a lány, hogy a leugrálás a magasból nem tetszik neki, vagy talán az, hogy itt hagyja egyedül, de inkább utóbbira tippel.
-Nyugi, Mana, mindjárt itt leszek megint!-
Mondja, majd elrúgja magát a talajtól, és felrepül pár méterre. Lenéz, és igazából nem tartja elég magasnak, de számára már innen is ijesztő leugrani.
-Kívánj sok... hát, kívánd, hogy igazuk legyen!-
Mondja a kis jószágnak, majd egyik lábát leveszi a lábtartóról, és átfordul a seprűn oldalsó ülésbe, azután nagy levegőt vesz, és egy apró sikollyal leugrik.

Ármin.
június 1., valamikor éjfél előtt

Tudjátok milyen nap van ma? Őőő... Franc, én is elfelejtettem. Akkor most menjünk le Micimackó-alfába és gondolkozzunk egy kicsit. Gondol... Gondol... Gondol... Vasárnap. Oké, ez eddig rendben is volna. A vasárnapok buta napok, mert utánuk mindig hétfők jönnek és akkor újra be kell húznom magamat néhány teljesen unalmas tanórára. Nem baj, már csak ez az egyetlen év van, aztán mehetek a búsba, amerre csak szeretnék. Még nem tudom pontosan, hogy merre szeretném, hogy vigyen a jó szerencsém, de valami olyan helyre, ahol van kviddics és én is játszhatok. Erről jut eszembe... Mi is volt az eredeti probléma? Ó, igen, milyen nap van? Vasárnap. Dátum? A kalendárium ebben mindig is sokkal jobb játékos volt nálam, surranjunk hát oda elé, és lessük meg ügyesen, hogy melyik hónap melyik napját írjuk. Itt is van, június 1. Ajaj.. Azt hiszem dolgom van ebben az esetben. Soha nem látott sebességgel ugrok fel az ágyamból, de úgy, hogy Zephyr szegény akkorát nyekken a földön a lendületemtől, hogy belesajdul a szívem. Ő az állatkertem első kis tagja, kicsit jobban kellene vigyáznom rá. Pláne, hogy ő az egyetlen férfi játékos a csapatban. Végképp.
Kezem ügyébe kerítek még egy kardigánt és olyan csendesen és mégis villámgyorsan zúgok le az emeletről a bejárati ajtó irányába, hogy még a profi betörők is megirigyelnék. Nincs humorom hozzá, hogy akár Manda, akár töki észre vegye, hogy éppen angolosan távozok a tett színhelyéről. Oké, foghatnám arra is, hogy járőrözni megyek, na de seprűvel a kezemben? Ugye, rossz kifogás. Na, pontosan ezért nem baj, ha senki sem tudja, hogy egyáltalán elmentem. A kis lényeim természetesen totál értetlenül bámultak rám, hogy hova a halálba rohanok én ennyire, de egy nyikkot se szóltak. Hálás is vagyok érte.
Na, miközben megyek, elmesélem, hogy hova is ez a nagy rohanás. Csillaghullást megyek nézni. A seprű pedig azért kell, mert onnan fogom lesni a hullócsillagokat. Baró, mi? És hogy kinek jutnak eszébe mégis ilyen ötletek? Damjanovits Ármin személyében tisztelhetjük ezen embert. Ma állítólag egy nagyobb csillaghullás várható, az ég tiszta, az idő pont kellemes, bár egy kissé talán hűvös, de minden adott egy kellemes programhoz. Miért hagynám ki? Na, most pedig csaljunk. Kezdem elveszteni a lábaim felett a kontrollt, menjünk tovább seprűvel, azért van végül is. Meg könyörgöm, vasárnap éjjel van, senki sem olyan hülye, hogy ilyenkor kint tekeregjen az utcán, aki meg mégis, az ki van ütve az alkoholtól. Szóval a lábam közé kapom a több mint fél évtizedes Tűzvillámot és a maradék utat a kastély kapujáig ló... izé, seprűháton teszem meg. Innen pedig már nincs messze a kviddicspálya. Mert két kviddicsbolond mi más helyen is találkozhatna?
Kicsit normalizálom a légzésemet, mielőtt kilépek a gyepre, kifulladtam egy cseppet az úton, de olyan száz millió wattos mosoly van a fejemen, amit már büntetni kellene. Körbejáratom a pillantásom a látszólag teljesen üres füvön, majd valamivel arrébb kiszúrom Ármin alakját, a fűben ülve. Intek neki, és elindulok felé a zöldön keresztül.
- Bocsi, remélem nem vártál sokat.